Parázs

by Mallorn85

Fordítás! Hungarian translation of Vathara's Embers - A sárkánytüzet nem olyan könnyű kioltani; mikor Zuko újra felfedez egy elveszett tűzidomár technikát, a váltakozó lángok megváltoztathatják a világot... az "Abszolút lopás" után következik. Béta kerestetik hozzá

37. Chapter 37

37.

Jobb tervre van szükségünk. Elhajolva a mögötte levő kőtömbtől, Sokka a porba rajzolt kis sziget-jelekre nézett, amiket immár félig eltakart a naplemente árnya. Sóhajtott, és megöklözte szemöldökét, hogy eldörzsölje a marcangoló fejfájást. Más tervre van szükségünk, akárhogy is. Nem tudom, hogy jobb kell-e.

Ugyanakkor, szinte bármilyen terv jobb lehet, mint vakon berontani a Tűz Népébe. Nem voltak mögöttük a Föld Király csapatai. Amijük volt, vagy kaphattak – annak számítania kellett.

És nem fog, ha nem találom ki mire célozzam. Fenébe is, információra van szükségünk…

Mint amilyük volt Ba Sing Se-ben. És mind tudták mi történik, ha más emberekre hagyatkoztak, hogy meséljenek nekik a városról.

Aang meghalt. Tényleg meghalt. Mind majdnem meghaltunk.

Nem csinálhatjuk ezt újból. Ha halottak vagyunk, senki sem tudja megállítani a Tűz Urat.

Tudnunk kell mire számíthatunk. És… nem hinném, hogy ezt meg tudnánk csinálni a Tűz Népén kívülről.

Ami ugyanazon végkövetkeztetés volt, amire már három napja visszakanyarodott, és Sokka olyan szavakat mormolt magában, amiért Nagyi szappannal mosta volna ki a száját.

Be kell jutnunk oda. És Zuko adott nekünk egy utat.

Ha megbízhattak a tűzidomárban. A száműzött, nyamvadt, húg-rémisztő fattyúban…

Ne hazudj, szólt magára Sokka élesen. Nem Zuko miatt aggódsz.

Ha elfogadják Zuko ajánlatát, Katara egy az anyja gyilkosára vadászó lány szerepét játszaná. És… igazán aggódott… hogy nem volna játék.

Tui és La. Nem akart azon gondolkodni, hogy megbízhatnak-e Katarában.

Fenébe…

„Mit rajzó'sz?"

Sokka nem nézett fel, még akkor sem, mikor meztelen lábujjak léptek látómezejébe, óvatosan elkerülve minden firkantást. „A Tűz Népét. Legalábbis, próbálom. A Föld Tábornokoknak volt egy nagy térképük róla. Azt hiszem így nézett ki. Aang megint Katarával dolgozik?"

„Megpróbál rájönni hogyan lehet megfagyasztani egy hullámot anélkül, hogy megfagyasztaná valaki fejét benne," erősítette meg Toph.

„Sok szerencsét ezzel," mormogta Sokka. „Előbb vagy utóbb rá kell jönnie… hát. Jobb lesz ha kitalál valamit a Tűz Úrral kapcsolatban. Nem hinném, hogy a világ meghódításáról való lebeszélés működni fog."

„Én sem," értett egyet Toph. „De attól még jó ötlet. Tüncimókus letudja a nagyot és látványosat. Rájönni hogyan babráljon apró dolgokkal egy mozdulatban – ezen még sokat kell dolgoznia. Ha vízzel akarja csinálni föld helyett, mer' nyáladzhat a húgodra? Rendben. Csak amíg megteszi."

Most az egyszer, a Tűz Népe éles jobbkanyart vett kifelé a fejéből, csak annyi ideig maradva, hogy mániákusan vihorásszon. „Hogy mit csinál?" nyikkanta Sokka.

„Nyugi," vont vállat Toph, ide-oda integetve kezével. „Nyáladzik, de a csaj sokat lehűtötte. Xiu biztos elgondolkodtatta. Jó neki. Aangnek nincsenek szülei, hogy ellenőrizzék a családját. Nincs senkije. Nem fair belekeverni valamibe, ami talán nem jó ötlet."

„Hé! Hogy lehet a húgom fiújának lenni rossz ötlet!" tiltakozott Sokka. Megtorpant, és a kezeibe temette fejét. „Argh. Agyam… eldobom…"

Vihogva, Toph leült mellé. „Néha azt kívánom bárcsak lenne egy bátyám. Klafa lenne, ha sokban hasonlítana rád." Karon öklözte. „Bár tudok vigyázni magamra."

„Mi, és úgy gondolod a mester vízidomár nem tud?" morgolódott Sokka.

„Túlságosan el van foglalva azzal, hogy a mi gondunkat viselje," mondta Toph komolyan. „Katara összetart minket. Te összpontosítva tartasz." Szünetet tartott. „És Aang sok összpontosításba kerül."

„Nekem mondod," nyögte Sokka. „Én csak… néha nem értem őt. Vedd inkább, úgy, hogy rengetegszer." Az ajkába harapott. „Tudod, hogy mi az, amit most már igazán utálok azzal a könyvtáras zűrrel kapcsolatban? Egész időnket a Tűz Népe megverésére való módok keresésével töltöttük. Én csak… valahogy azt kívánom bárcsak visszamehetnénk és kikeresni a Légi Nomádokat."

Toph a homlokát ráncolta, lábujjai port gyúrva. „Tudtam. Egyedül hagytunk titeket és kidumálhattátok magatok hapsi témában, lányok nélkül, hogy némi értelmet dobjanak be, és most valami zavar."

„Ez nem olya- oké. Valami ilyesmi," sóhajtott Sokka. „Minden Légi Nomád idomár volt. Mindegyik." Hadonászott kezeivel, képtelenül leírni a furcsa süllyedő érzést, amikor erre végre rájött. „Abban sem vagyok biztos hol kezdjem a kérdéseket Aangtől… dolgokról."

„Tudni akarod, hogy minden Légi Nomád úgy gondolta-e, hogy szellemek által áldott," mondta Toph. „Mint Katara gondolja."

Sokka felszedegette állát. „Honnan tudtad?"

„Zuko mesélt erről." Most az egyszer, Toph kissé szégyenlősnek tűnt. „És miután beszéltem egy kicsit szellemekről Katarával… Sajnálom. Nem tudtam, hogy a lábujjaidon tiportam, mikor-„ Megtorpant. Megrázta a fejét, és újrakezdte. „Az idomítás csak én vagyok, Sokka. Ugyanúgy használom, ahogy te használod Bumerángot. Mikor idomítok, hogy mozdítsalak, nem azt próbálom mondani, hogy jobb vagyok nálad. Csak ez a legkönnyebb útja a dolgok csinálásának, mikor dühös vagyok."

Sokka belekezdett egy visszavágásba olcsó bocsánatkérésekről… és megtorpant, ahogy valami pár hónappal előbbről végre kattant a fejében. „Bato egy rakás apácával volt, mikor megsérült. De nem voltak földidomárok."

„Igen?" billentette oldalt Toph rá a fejét. „Szóval ez miért furcsa? A szüleim nem sokat beszéltek apácákról. Csak hogy egy hivatás. Valahogy olyan, mint Aang megragadása a világgal, csak sokkal kisebb."

„De ha nem idomárok, hogyan beszélnek a szellemekkel?" kérdezte Sokka, zavartan. „Úgy értem, az idő többségében, Mikor a szellemek nem dühösek, és próbálnak megölni embereket."

„Nem t'om," vont vállat Toph. „Mi köze az idomításnak a szellemekhez? Rengeteg idomárral találkoztam, akik még soha nem is találkoztak szellemmel. Én sem míg veletek nem mentem."

Jó volt, hogy már ült, gondolta Sokka. Mert ez egyszerűen… furcsa volt. „Aang beszél a szellemekkel," mutatott rá.

„Jah, de ez azér' van, mer'-„ Toph talpra ugrott, és megrúgott egy vonalnyi földet, ami a kőtömb alatt morajlott, hogy egy gyűrűnyi földben üvöltsön fel. „Beszélj!"

Valami türelmetlenül topogott, kavicsokat szabadítva fel a fal belsejéből.

„Béke, csöppség," szólt egy szívélyes, idős férfihang. „Az ifjú hölgynek minden oka megvan az óvatosságra." Megköszörülte a torkát. „Úgy vélem azt akarta mondani, fiatalember, hogy ez azért van, mert Aang Avatár is egy szellem. Egy ember, aki megtestesíti az Avatár Szellemet, hogy így jobban érhesse a világunkat. Egy hídnak, elvégre mindkét oldalnak részének kell lennie."

Sokka Tophra pislogott. Aki vállat vont, és visszasüllyesztette a falat a földbe.

„Oké," szólt Sokka, megkerülve a kőtömböt, hogy közelebbről megszemlélje a férfit. Középmagas, fehér haj és szakáll, csuklyás köpönyeg kő-színekben tarkállva egy egyszerű barna ruha felett, és idő koptatta ujjak könnyedén markoltak egy göcsörtös fa botot. „Szóval ki vagy te és miért keresed Aanget?"

„Tao vagyok," hajtott fejet az idős férfi. „Ezeknek a domboknak a vándora. Időnként sámán, ha szükséges. És nem Aang Avatárt kerestem, pontosan." Kezével a lenyugvó napban szálló porra intett, ami egy nyomatékos dobbantással kavargott. „Ez a csöppség hozzátok tartozik?"

---

„Szóval okés lehet nevet adni egy szellemnek?"Aang megkönnyebbülten lélegzett fel, ahogy összegyűltek az esti tűz körül. Tao-nak úgy tűnt sikerült beszélnie Bakanccsal ahogy vándorolt, valahogy, és elég száraz tésztát hozott, hogy minnyájuknak főjön. Ami a legjobb, hozott tofut.

Nem hús. Yay!

„Bizonyos körülmények közt," értett egyet Tao. „Amik, sajnálatos módon ritkák. Nem egyszerűen az elnevezést, hanem a névvel adományozott érzelmeket veszi magába egy szellem. Tui és La, Guanyin. Agni, néped Ősz Ura; mind nagy szellemek voltak már kezdetben, így mondják a mesék. Nevüket először hódolattal és csodálattal mondták ki, és ez hozzájuk tapad, nem számít utána mi történt." Kissé megcsóválta a fejét. „Az alsóbb szellemek, a kamuiy még erősebben érintettek. Egy mögött-elbújós szellem például… nos, általában azok, akik találkoznak ilyen lényekkel éreznek félelmet, nem számít milyen bátrak legyenek. És ez a félelem ragaszkodik bármely névhez, és arra vezeti a szellemet, hogy részévé tegye a félelmet. Ami azt jelenti, hogy félelmet kelteni kíván, újra és újra, mert ez része lényegének." A földidomár felé intett. „Toph szerencsés volt. Olyan lényt érzett, amitől nem félt, és annak megfelelően nevezte el Bakancsot." Szigorú ujjat emelt a tűzön szembe. „Szerencsés voltál, ifjú hölgy. Ha ez félresikerült volna, egész kis terrort eresztettél volna szabadjára ezen a vidéken. Biztos vagyok benne, hogy az Avatár megállíthatta volna, de ha nem lett kiképezve a szellemekkel való illő bánásra… nos. Olyan lenne, mint kőkalapácsot használni, hogy lecsapj egy pók-legyet. Megteszi a munkát, de meglehetős kemény a minden egyébre."

„Oh." Most az egyszer, Toph meglepettnek tűnt. „Szóval Bakancs elment, hogy megtaláljon téged?"

„Ezt kértétek tőle." Tao elmosolyodott, kissé szomorúan. „Azt mondhatnám, hogy ő volt a legjobb hírnök, akit küldhettetek volna. Túl kevesen vagyunk, akik a sámán útját követnék, manapság."

„A Tűz Népe miatt," állította Katara.

„Választás miatt," javította ki Tao. „Bár igen, a megszállás csakugyan számít. Könnyebb elnémítani a szellemek hívását, mikor a falvadnak és családodnak ebben a világban van szüksége védelemre.

„Hogy tehetitek ezt?" kérdezte Katara, néhány szem diót ajánlva fel Momonak, mielőtt az visszalibegett Aang vállára. „Megtiszteltetés a szellemek által kiválasztottnak lenni!"

„Halálos megtiszteltetés, ha épp egy olyan rosszindulatra hajló kamuiy-vel találkozol, aminek ereje nagyobb a tiednél," mondta Tao szárazon. „Az egyensúlyából kibillent világgal, ez egyre és egyre gyakrabban történik. És míg harminc éve, ha a szükség kemény volt segítségül hívhattuk Ba Sing Se Dai Li-jait… azokat, akik még mindig segíteni kívánnak nekünk, más befolyás érte."

„Whoa, ácsi." Sokka felemelte kezeit. „A Dai Li segített nektek?"

„Sámánok, bizonyosféleképp," felelte Tao fanyarul. „Nem mindig saját akaratukból. De akkor is gonosszal harcolnak a városon belül." Sóhajtott. „Bár, ha a történtek igazak, még nagyobb gonoszságba estek. Mert egynek, akit szellemekkel való bánásra képeztek, az emberi rosszindulat mindig is váratlan veszély. Long Feng… hát, ti többet tudnátok róla, mint én."

Aang felszisszent, megpróbálva nem gondolni a Dai Li-ra, akik fogva tartották Appát és Azulával dolgoztak. „Szóval nem csak Koh az? Vannak más gonosz szellemek is?"

Tao visszahőkölt, hirtelen óvatos pillantással méregetve őt. „Volt dolgod az Arc-Tolvajjal."

„Hát… valahogy muszáj volt," ismerte be Aang, megvakarva fejét. Fenébe, lehet, hogy a Tűz Népébe bejutni könnyebb lenne hajjal, de egyáltalán ne szerette. „Zhao az Északi Sarkot támadta, és a Tűz Népe nyerésre állt, és – muszáj volt. Roku Avatár azt mondta ő az egyetlen, aki tudja hol találhatók a Hold és Óceán szellemek…" Elhallgatott, látva a komor csalódottságot átfutni Tao arcán.

„Néhány hír kezd megmagyarázódni," sóhajtott a sámán. „Ezt mondta, fiatalember? Egészen pontosan ezt mondta?"

Aang nagyot nyelt. „Hát… nem egészen…"

Tao megdörzsölte a fejét, ugyanúgy, ahogy manapság Sokka tette. „Aang Avatár. Ez az egyik első dolog, amit meg kellett volna tanítani neked a szellemekről, és életbe vágó. A holtak nem ugyanazt a világot látják, mint az élők. Főleg azon holtak, akik a szellemvilágban maradnak, és nem látogatnak meg bennünket, mint a még mindig halandó rokonságához kötött kísértetek. És mint bármely teremtmény, a holtak is azon cselekszenek, amit látnak."

„Roku nem bántaná Aang-et!" tiltakozott Katara. „Ő Aang!"

„Nem, ifjú hölgy," mondta Tao szilárdan. „Ha az, amit a szellemekről tanítottak nekem, igaz, akkor nem." Aangre nézett, higgadt tekintettel. „Az Avatár Szellem megtestesül, élet élet után. Különálló, emberi életek, mindegyik megköveteli a saját lelkét. Cserébe mind eltávozik, hogy csatlakozzon azokhoz, akik tanácsot adnak a következő Avatárnak. Lehetsz sokminden, fiatalember, de nem vagy Roku."

Fájt. Mint hideg vízbe merülni lélegzet nélkül, hogy melegen tartson. „De voltam Roku," tiltakozott Aang. „És Kyoshi. És még Yangchen is!"

„Bármely sámán engedheti egy szellemnek, hogy megszállja, hogy világosabbá tegye kívánságait az embereknek," állította Tao. „Nem szabad mellékesen megtenni, vagy azok nélkül, akik visszahozhatnak, ha a szellem úgy dönt, hogy nem távozik. Mert míg megszállva vagy, ha a szellem erős, még a halandó testedet is képes újraalakítani sajátjaként. Ha a szellem rosszindulatú… haltak már meg sámánok szörnyű alakban."

Tágra nyílt szemmel, Aang elkezdett hátrálni-

Szilárd sziklafalba ütközött, ahogy Toph a homlokát ráncolta. „Az igazat mondja." Ujjával Tao irányába bökött. „Nem tudok Kyoshi-ról, de Roku és Yangchen segítettek nekünk."

„És nem kétlem, hogy újra így fognak tenni," hajtott fejet Tao. „Avatárok, és biztos vagyok benne, hogy nem áll szándékukban bántódást okozni nektek. De egy ember szándéka lehet nem ugyanaz, mint az eredmény. Ez ugyanolyan igaz a szellemekre, mint bármelyikünkre."

„Úgy gondolod nem bízhatok Roku-ban?" szólt Aang, hitetlenkedve. „Na ne! Hallottad Tophot; mindig kisegített minket!"

„Nem ezt mondta," állította Sokka. „Emlékszel a napfordulóra? Fogadok, hogy Roku csak el akarta ijeszteni Zhao-t, és lerombolni a templomot, mert be volt pöccenve. Csak valahogy elfelejtette, hogy még ki kell jutnunk a templomból."

„Ha hiszel Zuko-nak," szólt Katara élesen.

Sokka lehajtotta a fejét, ajkai csendben mozogva egy percig. „Katara. Roku vagy véletlenül omlasztotta a fejünkre, vagy szándékosan tette."

„Nem tenné!"

„Akkor véletlenül tette, és ez a lényeg," mondta Sokka majdnem vicsorogva. „Mi, életben. Agyonnyomhatóan a lehulló kövektől. Roku, halott, valahogy már túl van az ezen való aggódáson." Tao-t nézte. „Erre próbálsz kilyukadni?"

„Részben," helyeselt a sámán. „A holtak nem ugyanazon veszélyeket látják, mint az élők. Lehet jó a szándékuk, és mégis okozhatnak nagy kárt."

„De Roku igazán nagyon bölcs!" tiltakozott Aang. „Meg akarja állítani a háborút mielőtt ideér az üstökös. Nem okozna bántódást nekünk!" A kínos csend felé nézett. „Tudjátok, hogy nem akarja, hogy bárkinek baja essen."

„Apu sem akarja, hogy a törzsből bárkinek baja essen a Tűz Népe elleni harcban," mondta Sokka józanul. „Néha nincs választás. Ha győzni akarsz, oda kell embereket küldeni, ahol bajuk esik."

Aang nagyot nyelt. „De Roku a barátom." Mint Kuzon volt.

„Bato Apu barátja," Katara szemei árnyékosak voltak, érte fájva. „De a törzs, a világ… fontosabb, mint egy személy. Fontosabb bárkinél. Ha Roku meg próbálja javítani az egész világot…" Kezei ökölbe szorultak a kék ruhán, és a tűzbe nézett. „Roku a barátod. És ha a holtak olyan dolgokat látnak, amit az élők nem, fogadok, hogy tudta, hogy kijutunk onnan rendben. De ő nem a törzsed. Nem a családod." Habozott, megválogatva szavait. „Lehet nem olyan óvatos, mint lenne, ha te lennél."

Olyan érzés volt, mint hasba ütést kapni. „Úgy gondolod a barátom, de nem bízhatok benne?" Aang hitetlenkedve rázta meg a fejét. „Katara, ez őrültség!"

„Őrültség?" kapkodott Katara levegő után. „Aang, ő nem a törzsed."

„Nincs értelme, amit mondasz!"

„Nekem nincs?" Katara szeme rángott. „Te- te-„

Toph összefonta ujjait, megropogtatva ökleit. „Bepakolva, át a korláton, el."

Aminek semmi értelme nem volt. De Katara akkor is mély levegőt vett, és Toph-ra mosolygott. „Kösz."

„Bármikor." Toph felé nézett. „Azt hiszem van még egy keveredésünk, Tüncimókus. Roku olyan, mint Gyatso, igaz? Idősebb fickó, kisegít, tanít arról mi leszel, ha nagy leszel?"

„Hát, jah," ismerte be Aang. Mintha ezt ki kellett volna mondania?

„Gondoltam." Katara felé fordult. „Azt próbálod neki mondani, hogy ne bízzon Nagyiban."

„Oh." Katara úgy nézett ki, mint aki lenyelt egy élő harcsa-angolnát.

„Még Nagyi is tévedhet néha," mutatott rá Sokka. „Aang, ha van egy dolog, amire rájöttem ezen az őrült kalandon, az, hogy a világ igazán eltört. Fogadok, hogy Roku sokkal többet lát, mint mi, de nem számolhatunk vele, hogy mindent lát. Azt mondta neked, hogy sajátítsd el az elemeket, és győzd le a Tűz Urat. Oké. De nem mondta hogyan. Talán neked kell rájönnöd; része mindannak az Avatár dolognak. Vagy," tárta szét kezeit Sokka, felajánlva egy vállrándítást. „Lehet, hogy csak nem tudta." Szünetet tartott, szándékosan. „Ha Apu azt mondja nekem menjek zebra-fókára vadászni lenn az öbölben, és először megállok szétnézni a vízen leopárd-cápák után, az nem azt jelenti, hogy nem bízok meg Apuban. A törzs egy jó embere tudja, hogy dolgok történnek. Csak azért mert a víz egy órája biztonságos volt, nem jelenti azt, hogy most is az."

Roku tévedhet. Aang nyelt egyet, és úgy érezte meg kell törölnie a szemeit. A tanítóknak nem szabadna tévedniük!

„Olyan fiatal," Tao sóhajtott. „Túl fiatal… Aang. Lehet, hogy Avatár volt, de Roku most már szellem. És míg a holtak szellemei benézhetnek az élőkre, gyakran aszerint járnak el, aminek tudták a világot míg éltek. Száz és tizenkét év telt el, hogy Roku elveszett. A világ nagyon más már."

„A Tűz Népe páncél megváltozott, és ez csak nyolcvanöt éve volt," bólintott Sokka. „Nem tudom meddig jutottak Hahn fickói Zhao hajóján, de… hát, nem lényeg. A lényeg, hogy Arnook főnök nem tudta, hogy másmilyen, és ő ebben a világban él velünk együtt. Roku eltéveszthetett dolgokat."

„Szóval az Északi Víz Törzse csakugyan megtámadta a Tűz Flottát?" Tao szemöldökei felszökkentek. „Hallottam pletykákat, de nem tudtam mit higgyek. Egyesek egészen odáig merészkedtek, hogy azt állítsák, az egész Tűz Flotta elpusztult. Tudtam, hogy ez nem lehet igaz, a saját szemeimmel láttam Tűz Népe hajókat. Mégis, egyes megszállók akiket láttam kényelmetlenül tűntek érezni magukat. Ami nagyon, nagyon szokatlan." Mindükre ránézett, meghívva az igazságot.

Aang-nek félre kellett néznie. Nem akarok rá gondolni. Muszáj volt, emberek haltak volna meg – de szörnyű volt.

„Zhao megtámadta a szellemeket," mondta Sokka egy pillanat után. „Segítettek visszaütni Aangnek. A flotta egy része elmenekült; később összefutottunk egy hajójukkal. De nagy része nem."

„Hah!" vágott Tao öklével lábára élvezettel. „Láttam a holdat; tudtam, hogy valami rendkívüli kellett, hogy történjen. Szép munka, ifjú Avatár!"

Aang elhúzta a száját. A szép munka nem egészen az volt amit hallani akart mindazután a halál és rettegés után.

„Nagyon szép-„ Tao megtorpant, elkerekedő szemekkel. „Jaj ne. Nem jó."

„Nem jó?" Katara sötét pillantást lövellt a sámán felé. „Hogy lehet az Északi Sark megmentése nem jó?"

„Életek megmentése mindig szép munka, még ha kemény is az ellenségeitekre nézve," mondta Tao erélyesen. „Nem jó az… Sámán vagyok, ifjú vízidomár. Gondom a halott is, ahogy az élő. Semmi se lehet veszélyesebb az élőkre, mint a nyugtalan holtak. És semmi sem valószínűbb, hogy rosszindulatú szellemeket teremtsen, mint a szellem-okozta halálok." Szünetet tartott. „Azok az Északi Víz Törzsében tudják hogyan kell nyugalomra helyezni Tűz Népe katonákat?"

„Persze hogy tudják!" szólt Katara hevesen. „Nem veszítették el az idomáraikat a Tűz Népének. Harcoltak!"

„Sem azt nem vesztettük el, amit a halálról tudunk, és a szellemekről," mondta Tao komoran. „De időbe telt számunkra elfogadni, hogy a rítusok, amelyek megvigasztalnak egy Föld Királysági szellemet, nem elégségesek egy a Tűz Népéből való számára. Egyszerű, becsületes temetés nem szelídíti meg kísérteteiket, hogy elfogadják idő előtti halálukat. El kell, hogy égessék őket."

„Ti eltemetitek a testeket?" kérdezte Katara döbbenten. „Hogy nem adhatjátok őket vissza az Óceánnak? Ez helytelen!"

„Számotokra talán," felelte Tao erélyesen. „Számunkra, ez helyes és igazságos. Ahogy a Tűz Népe-belieknek máglya kell, és a Légi Nomádoknak szükségük van az égi temetésükre. Elemünkből születünk, és vissza kell térnünk hozzá."

„Égi temetés?" Sokka a legfurább pillantással nézett Aang-re. „Hogy működik az egyáltalán?"

Aang nagyot nyelt. „Ez, öhm… valahogy zűrös. És az előbb ettünk!"

Most mindenki hátborzongatottan nézett ki. Kivéve Tao-t. „Láttam olyat," mondta szelíden. „A halálhoz közelieket felviszik magasra a hegyek közé, ahol a keselyű-sasok gyülekeznek. Aztán egyszerűen… könnyűvé teszik, hogy a dögevők megtegyék, ami természetes."

„Öh," nyögte ki Toph. „Wow. Ez…"

„Erk?" ajánlotta Sokka.

„…Jah."

„Mondtam, hogy zűrös," mondta Aang ingerülten. Várjunk egy percet. „Láttál egy égi temetést? Hány éves vagy te?"

„Azt hiszem elfelejtettem a számát," kuncogott Tao. „Akkor születtem, mikor… nos, nem sokkal miután Sozin először megszállta a Föld Királyságot, mielőtt Roku Avatár elüldözte. Ami… hmm. Jóval száz és harminc évvel ezelőtt történt, most már."

A tücsök-egerek ciripelését is hallani lehetett.

„Meglepettnek tűntök," mélázott Tao. „A háború gyakran korán megöl minket, de az idomárok sokáig elélhetnek. Sozin Tűz Úr jóval másfél évszázadnál tovább bírta; már kezdtem azt hinni, hogy túlél engem. Nem mintha Azulon és Ozai sokkal bűbájosabbak lettek volna." A homlokát ráncolta. „Majdnem hiányzik Azulon. Az erői kegyetlenül hódítottak és gyilkoltak, de megelégedtek ennyivel. Ozai alatt…" Harag villant a zöld szemekben. „Mi mást várhat az ember, egy embertől, aki hajlandó megcsonkítani a saját fiát?"

Aang nyelt egyet, ahogy a világ kihullni látszott alóla.

„Aang?" Katara feléje hajolt, alig tartva vissza a tűztől.

Elszántan, Aang felállt, örülve, hogy Tao és a többiek felemelkedtek, hogy csatlakozzanak hozzá. Meghajolt a sámánnak. „Köszönöm a leckét Sifu Tao. Holnap többet is mesélsz nekünk a szellemekről? Azt hiszem-„ habozott. „Azt hiszem némi gondolkozási időre van szükségem."

„Hát persze," hajolt vissza Tao. „Sok szerencsét kívánok. Minnyájatoknak."

„Sötét van," tiltakozott Katara. „Nem kell elmenned."

„Az éj nem hordoz számomra rémületet," felelte Tao kedvesen, saját csupasz lába felkavarva egy fújásnyi port. „Talán nem látok úgy, mint te Toph, de megtalálom az utam. Egy sámánnak jelentős időre van szüksége egyedül. Néha a szellemek nagyon halkan beszélnek, és ha állandóan embertársainkra hallgatunk… az baj lehet."

Egy újabb biccentés, és az éjszakába halványult.

A sámánoknak egyedül kell lenniük? Gondolta Aang, megsimogatva Momo-t vigaszként, ahogy visszaült le. Ez borzasztóan-

Por kavargott, és majdnem orra bukva végezte. „Hagyd ezt abba!"

Vihogásszerűen eltipegve, Bakancs elrohant a tűz körül.

„Remek. Marad." Sokka felsóhajtott, aztán aggodalmas arccal Aang felé fordult. „Jól vagy?"

„Jah." Ha leszámítottad, hogy meg akartál sütni egy szellemet, csak egy kicsit-

De ez újra lángokkal töltötte meg elméjét, és Aang megborzongott. „A Tűz Úr tette azt?"

Toph füttyentett. „Senki sem mondta el neked, amit Xiu mondott nekünk?"

Aang felélénkült kissé. „Mit mondott?"

„Sokmindent," szólt Katara erélyesen. „Miért számít? Mindig is tudtuk, hogy a Tűz Úr egy szörnyeteg."

„Te talán igen." Aang lepillantott. „Én valahogy azt reméltem…" nyelt egyet. „Ezért nem bízik bennünk Zuko."

Toph hátradőlt valami felemelt kőnek, kíváncsian. Sokka a homlokát ráncolta. Katara pedig felhajította a kezeit. „Persze hogy nem! Meg fogjuk állítani a Tűz Népét!"

„Nem," szólt Aang csendesen. „Nem bízik bennünk, mert az apja bántotta." Megmozdította kezét, érezve benne a levegő örvénylését. Újra látva maga előtt Zuko sebhelyét; egy nyers, vörös összevisszaságot, ami úgy nézett ki, mintha – mintha valaki épp odafogott volna egy maréknyi tüzet Zuko arcának…

Ne nézd. Csak… ne.

„Azért szöktem el, mert azt hittem – azt hittem Gyatso egyszerűen hagyni fogja, hogy a vének elküldjenek," magyarázta Aang. „És fájt. És azt mondjátok a tanítók olyanok, mint a szülők…" Megcsóválta a fejét. „Ha Gyatso igazán bántott volna, nem hinném, hogy megbízhatnék bárkiben is."

„A Tűz Úr gonosz," jelentette ki Katara. „Ezt tudjuk."

„Gonosz vagy sem, ő Zuko Apja," vont vállat Sokka. „Pont ahogy Azula a húga. Bleah." Kiöltötte a nyelvét. „Örülök, hogy nem vagyok abban a családban." Komolyabban, Aangre nézett. „Szóval ez fontos?"

„Jah." Aang az öklére támasztotta állát, keményen gondolkodva. „Zuko nem tud bennünk megbízni, mert a Tűz Úr bántotta. És a Tűz Népe nem tud megbízni az Avatárban, mert Kyoshi őket bántotta. Tudom, hogy nem akarta, és fogadok, hogy az a Föld Király megérdemel egy fenékbe billentést. De azt hiszik, hogy direkt csinálta." Megböködte az ötlet ezen felhőjét minden oldalról, amire csak gondolni tudott. Mély levegőt vett és Tophra mutatott. „De Zuko benned megbízik."

Mindenki szeme a földidomárra szegeződött. Még Appa is, csendesen fekve szikra-távon kívül a tűztől, megeresztett egy kérdő horkanást.

„Heh. Kérdezd a könnyűeket." Toph a homlokát ráncolta. „Először is, Tüncimókus, Zuko nem olyan, mint sokan a Tűz Népéből. Száműzték három éve, és hallgat Bácsikára. Ami vele működik, talán nem fog működni mindenki mással."

„Tudom," ismerte be Aang. „De pillanatnyilag? Ez a legjobb ötletem ami van."

„Azt akarod, hogy Zuko megbízzon benned?" Katara megpróbált nem felborzolódni.

„Azt akarjuk elérni, hogy a Tűz Népe megbízzon bennünk," szólt Sokka erélyesen. „Harcolnunk kell a Tűz Úrral. És a hadsereggel. És ki tudja még mivel. De emlékeztek Gaipan-ra? Némelyik ember a kolóniákon csak ember. Ha el tudjuk érni, hogy ők megbízzanak Aangben… talán sok embernek nem kell meghalnia."

Nem akarom, hogy bárki meghaljon! Aang megpróbált nem megborzongani. De – rúgj a jégbe és kezdj gyalogolni, mondta Sokka. Talán most nem lát módot, hogy mindenkit megmentsen. De ez még ne jelentette azt, hogy nincs odakinn. És talán, csak talán, ha rájön hogyan mentsen meg néhány embert, olyan helyzetbe kerül, ahol többet is menthet. „Szóval hogy csináltad?" kérdezte. „Hogy vetted rá, hogy megbízzon benned, mikor megtaláltad?"

„Az első probléma, Tüncimókus," felelte Toph nyíltan. „Ő talált meg minket."

„Amaya," mormolta Katara.

„Úgy gondolod?" Toph elsomolyodott. „Azt hittem ti srácok rátettétek a címet a szórólapokra."

Sokka homlokon csapta magát.

„De már tudta hol volt Appa," folytatta Toph. „Minket utána talált meg." A homlokát ráncolta, szemlátomást visszaemlékezve. „Öcsém, de dühös volt. Nem kiabálós dühös. Elég nyugodt. Dühös belül, az a fajta, amitől teljesen remegsz és úgy érzed kőbe kell vagdosnod a fejed. Ott voltunk mi, ott voltál te, felállítva az egész, hogy be legyen csomagolva, mint egy napfordulói ajándék. Nincs Appa elmenekülni. Nincs segítség senki mástól, nem Long Feng-gel és a Dai Li-val az útban. Megragadhatott volna. Akárhogy is, megpróbálhatta volna, ha a Dai Li nem áll-„

„Megállítottuk volna," szólt Katara dühösen.

„És ez az, amiért dühös volt," mondta Toph türelmetlenül. „Végre rájött. Nem bírt volna el minnyájunkkal. Nem bír el Aanggel. Ezt tudja." Lélegzetet vett. „Megpróbálni azt tenni, amit az Apja akart, elkapni Aanget, nem működött. Úgyhogy leállt." Aangre mutatott. „És aztán megpróbált rájönni, csessze meg a parancsait, mi volt a helyes dolog?"

„Tehát el akarta engedni Appát." Aang elmosolyodott.

„Nem olyan egyszerű," vágott vissza Toph. „Nem érted engedte el Appát. Hanem a Tűz Népéért. Emlékszel arra a levélre? Tábornokok. Sarokba szorítani téged. Északi Sark újra megint. Ezt találta ki, hogy történhet. És ez nem segítene senkinek megállítani a háborút. Nem nekünk, nem a Föld Királyságnak, se a Tűz Népének. Szóval Appa kijuttatása, hogy te kijuthass, volt amit Zuko úgy gondolt, hogy a legjobb amit tehet. És miután erre rájött, akkor kérte meg Iroh-t, hogy megtaláljon, és megkérjen, hogy meghallgassam." Vállat vont. „Mindent elmondott nekem, és megkérdezte segítek-e. És segítettem. Mert nem hazudott nekem, és éreztem mennyire veri magát azon, hogy elmondja nekem nem foghat el téged. Tudta, hogy nem fog működni. Rosszabb, nem fog működni és rengetegen megsérülnének, ha megpróbálná. Nem szereti bántani az embereket." Elhallgatott egy hosszú pillanatra. „Úgyhogy nem tudom, hogy ez segíteni fog-e. Zuko megkockáztatta, hogy megbízik bennem, mert sarokba volt szorítva, és ha nem kap segítséget, az csak rosszabbít a helyzeten. De előbb teljesen a falnál kellett lennie. És ott volt neki Bácsika. És azt hiszem Bácsika segíteni akar neked. A Tűz Sereg? Nem annyira."

Oh. Jah. Ennek volt értelme. Fenébe.

De bármilyen rossz is volt ez, talán volt egy út. Talán. „Meg foguk állítani a Tűz Urat," mondta Aang elgondolkozva. „Ha ő az a fickó, aki leginkább akarja a háborút… ekkor talán azután rávehetjük őket, hogy azt gondolják a háború megállítása a legjobb dolog."

„Nem fogják," szólt Katara csendesen.

De ez inkább szomorú csendes volt, mint dühös, úgyhogy Aang megkérdezte, „Miért?"

„Azt kellene mondaniuk, hogy tévedtek," válaszolta Katara. „Hogy száz éve tévedtek. Ki fogja ezt mondani?"

Aang érezte, ahogy elnehezedik a szíve. Ez nem fair. Ez lehetetlen, túl nagy-!

„Jeong Jeong ezt mondta," mutatott rá Sokka. Kétkedőnek tűnt. „Bár ő… kissé dilis."

Amitől Aang újra mosolyogni akart, hirtelen megkönnyebbülve. „Bumi azt mondta szükségünk van őrült zsenire." Ebbe jobban belegondolt. „Ha Zuko azt mondja Kyoshi őrjítette meg a Tűz Népét – talán azok, akiket őrültnek tartanak, igazából nem azok."

Sokka és Katara pislogtak. Momo megvakarta a fülét. És Toph… elsomolyodott. „Bácsika."

„Oké, ezt megveszem," mormogta Sokka. Tophra nézett, aki még mindig somolygott. „Nem."

„Oh, de," vigyorgott.

„Aw, ne…"

„Ne, mi?" kérdezte Katara kíváncsian.

Sokka éles pillantást vetett Tophra. „Komolyan azt hiszed, hogy visszament oda."

„Yep." Toph vigyora csupa fog volt.

„Azula le fogja lapítani!"

„Először el kell kapnia," vont vállat Toph. „És jó a lopódzásban."

Katara rájuk meredt. Aang köztük kapkodta a fejét, azon tűnődve miért beszéltek hirtelen Azuláról, mikor az előbb még- „Zuko visszament Ba Sing Se-be? Miért? Nem állt szándékában mindezek után segíteni Azulának. Ugye?"

Sokka lassan kieresztette lélegzetét. „Toph? Takaríts el nekem egy kis földet. Egy térképet fogok rajzolni."

Nem volt igazán jó térkép. De egy kis segítséggel Katarától mindent a helyére vázoltak. „Oké," folytatta Sokka. „Itt van Kaméleon Öböl. Ez ahol most vagyunk. Ez ahol Suzuran volt. Na már most emlékezzünk, hogy Zuko az egész hajóért felelős, és Suzuran nem tud repülni." Egy bottal a Kaméleon Öblön kívüli óceánra kocogtatott. „És emlékezzünk, hogy rengeteg Tűz Népe hajó tart errefelé, nem számít hányat állít meg Apu."

Persze, a hajóknak vízre volt szükségük, szóval… Aang felvázolt egy utat a tavakon át és északra. „El kell mennie a város mellett."

„De ha elmegy mellette, Azula tudni fogja, hogy valami bűzlik," jelentette ki Toph. „Ő a parancsnoki pozícióban levő hercegnő. A Suzuran-nak meg kell állnia."

Aang nagyot nyelt. „De ha rátalál-„

„Halottnak hiszi. Majdnem az is volt. És lopódzós." Toph keresztbe fonta karjait. „Ne aggódj Zuko miatt. Ő messzi, messzi el akar kerülni téged."

„Oh, ez egyszerűen csúnya volt," mormogta Sokka.

„Miért?" Katara kaján pillantást vetett bátyjára. „Szerintem nagyszerű ötlet."

Valószínű az volt, vallotta be magának Aang. Zuko és Katara egy helyen ijesztő volt.

Különben is, Tophnak igaza volt. Zuko trükkös volt. Rendben lesz.

---

…Au.

Meleg tollak fészkelődtek neki, és egy csőr rágcsálta a haját. Ami nagyjából az egyetlen része volt, ami nem fájt.

„Végre," Amaya megkönnyebbülten felsóhajtott. „Finoman, Iroh, finoman…"

Az ölelés finom volt, kivéve Asahi mormogását, ahogy félre lett lökve. „Bácsikám." Zuko lélegzett, teát és füstöt és aggodalmat ízlelve. Nem nyitotta ki a szemeit. Még nem. „A vonat?"

„Szétszórva a flotta közt," felelte Iroh. „Voltak veszteségek; te és Shirong, fagyás, és néhány majdnem fulladás. De nagyon kevés haláleset."

„Azula." Zuko lenyelte a bűntudatot. „Megpróbáltam… fáradt."

„Annak is kell lenned," mondta Amaya kesernyésen. „Határai vannak, hogy mekkora vérveszteséget tud a vízidomítás helyreállítani. Helyezd kényelembe magad abban az ágyban. Benne maradsz pár napig."

Zuko résnyire nyitotta szemeit, bevéve a Suzuran-on levő kvártélyát, Amaya és Iroh aggodalmas arcát, Asahi-t, ahogy a tollait felborzolva rákukucskált… és páran másokat is beszorulva. „Jee kapitány. El kell-„

„Minden tiszteletem, felség, de pontosan ott kell maradnia," szólt Jee szárazon. „Néhány órán belül elérjük a pontot, ahová Kuei Föld Király vitetni akarta velünk az ellenállási csapatait, és ezzel letudjuk a kompokat. Nélkülük gyorsabban mozoghatunk; ami jó, adva, hogy a gyorsaságra és gyors észjárásra hagyatkozunk, hogy elkerüljük a járőröző hajókat. Ha ezen felül még szükségünk lesz vízidomításra, és gyanítom igen, olyan pihenten van önre szükségünk, amennyire csak lehet." Fanyarul elmosolyodott. „Bár azt hiszem egyedül a földidomítás elég meglepetés lehet, hogy távol tartson minket a legtöbb bajtól. Shirong ügynöknek és Wen professzornak van néhány érdekes ötlete."

Zuko a megkönnyebbült Dai Li-ra nézett, aki épp az imént bökdöste Teruko-t éberré, ahol az a falnak támaszkodott. Óvatosan végigsöpört tekintetével a szobán, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Tingzhe és családja nincsenek ott. És gyengén rámeredt Irohra. „Mikor akartad megmondani nekem, hogy Roku volt Ilah apja?"

Jee levegő után kapkodott.

„Ah," sóhajtott Iroh. „Reméltem, soha."

„Mi?"

„Ha úgy döntesz, hogy segíted az Avatárt, úgy kívántam az a te döntésed legyen," jelentette ki Iroh. „Nem kötelezettség őseid irányt. Azokból elég van az életedben. Több is mint elég." A tábornok maga is végignézett a szobán, és jelzett Teruko-nak, hogy hallgatózzon az ajtóban.

„Tiszta, uram," jelentette.

Meghajtotta fejét. „Van egy szervezet, amely vissza kívánja állítani az egyensúlyt a világba. Te futólag ismered, Amaya, mert sok Tűz Népét vittek az ajtódhoz. Képességünk közel sem olyan nagy, mint vágyunk; valahogy mindig hódítók útjába esünk. Chin és Sozin csak kettő, akik megtizedeltek minket. De néhányunk túléli. És remélünk." Tekintete Zuko-n nyugodott. „Egy évszázad elteltével, és semmi jelével az Avatárnak… a legjobb esélyünk, hogy visszaállítsuk az egyensúlyt, ha egy igaz Tűz Úr felé dolgozunk. Olyan felé, aki megérti a négy elemet, és hogy szükségük van egymásra. Egyre, aki rájön, hogy a háború helytelen." Elmosolyodott. „Az, hogy Roku véréből is való lenne… úgy véltük nem árthat."

Zuko nagyot nyelt, látása elszürkülve a széleken. Haloványan hallott döbbent levegő utáni kapkodásokat, Shirong lélegzetének sziszegését. „Csőbe húztál."

„Kisöcsém-„

„Te őrült, idealista – te!" kiabálta Zuko, felemelkedve, kezeivel levegőt karmolva vörös és szürke dühben. „Ez ugyanaz az átkozott hiba már megint! Egy személy, hogy megmentse a világot? Egy Tűz Úr, hogy azt mondja, oh, sajnáljuk, abbahagyjuk a meggyilkolásotokat és mindenki szépen fog játszani? Egy hónapon belül meggyilkolnának! Agni, mit képzelsz mi történt Sozin-nel, ami megőrjítette? Látta mit tett Zouge-val az, hogy hűséges nagyúr volt! Összetartva minden klánt, mikor felük ki akarta filézni a másik felét – ez megölte őt! Sozin nézte, ahogy megöli! És te – te-„

Megpróbálni felkelni… hiba volt.

Ahogy a világ elfeketedett, érezte, hogy Shirong elkapja és hallotta Amayát szitkozódni.

„Tábornok?" Teruko hangja halványult, mint minden más. „Tudom, hogy megígértem neki, de azt hiszem jobb, ha vár azzal, hogy beszéljen neki Kuzon-ról…"

---

„Igaza van?" Amaya visszapillantott válla fölött, kék szemei tágra nyíltak szállásuk lámpafényében. „Valaki meg merné gyilkolni a Tűz Urat? Lehetséges ez egyáltalán? Ő tartja a népetek hűségét."

Iroh szünetet tartott Amaya hajának fésülésében. „Lehetséges," mondta, folytatva vonásait. „Megtörni valaki hűségét nem öl meg azonnal. Van idő kétségbeesett tettekre." Habozott. Nem. Add neki az igazságot. „És a hűség kötelékei nem egészen olyan egyenesek, mint a Víz Törzse családi, falusi és törzsi kötelékei. Ez a sorrend, amiben tartanak, nemde? Pakku nem volt mindig egyenes a válaszaiban."

Meglepődött. „Ismered Pakku mestert?"

„Azon kitüntetés ért, hogy befagyasztott, igen" kuncogott Iroh. „Ez egy oka annak, hogy tökéletesítettem a tűz légzést."

„Pakku mester vissza akarja állítani az egyensúlyt a világba?" Amaya hangja elhalt. „Igazságtalanul bántam vele, mindezek az évek alatt."

„Talán," mondta Iroh megfontoltan. „Ugyanakkor, ő az, aki kiképezte Katará-t."

„Hmm."

„A hűség elsőként a gyermeket köti a szüleihez," folytatta Iroh. „Ez a kötelék elkezd lazulni mikor valaki tizenhárom körüli, és felveszi egy felnőtt felelősségeit. Nem törik meg, ha a gyermek úgy dönt hű marad. Sokan így tesznek. Zuko egy felelősségteljes és becsületes fiatalember, így kötve maradt; mert Ozai volt az apja, és a klán feje, és a fővárosi birtok nagyura, és a Tűz Úr."

„Klán feje?" Amaya arrébbmoccant, hogy szét tudjon szedni néhány különösen makacs tincset. „Meixiang azt mondja Tingzhe a Wen feje."

Meglepetés sokkja, csakugyan, Föld és Tűz, egybekötve? Működhet egyáltalán? „Az," helyeselt Iroh. „Mint klán fő hűséggel tartoznak neki a felesége, a gyermekei és fivére, Shirong. Amint Shirong gyermekei elmúlnak tizenhárom, első hűségükkel Tingzhének tartoznak, mert ez a klán idősebb ága. Hacsak, és csakis hacsak nem nyilvánvaló, hogy a fő család örökösök nélkül pusztul. Az élő ág tart hűséget. Egy haló vonal nem."

Amaya elcsendesedett kezei alatt. „Szóval, mikor Lu Ten meghalt…"

„Fivérem túl gyorsan mozdult, és feldühítette apánkat," ismerte el Iroh. „De jogában állt. Ha nem volt örökösöm, és nem fogadtam örökbe örököst, akkor övé volt a klán élő ága." Sóhajtott. „De feldühítette Azulon Tűz Urat, és ez fojtóhurokba taszította családunkat. Mert míg Ozai-nak hűnek kellett volna lennie apánkhoz, Ursa nem volt az."

Amaya felemelte kezét, hogy megállítsa fésülését, szemlátomást átgondolva ezt. „Ő a gyermekeihez, a férjéhez és a szüleihez lett volna hű…"

„De míg Kotone Úrnő meghajoltatta a Sárkány Trón előtt, az a hűség nem köti, és nem kötötte lányát," bólintott Iroh.

Amaya felszisszent. „Nem csoda, hogy olyan dühös."

„Gyakran dühös," sóhajtott Iroh. „Bár reméltem túlnőtt rajta-„

„Iroh." A gyógyító higgadt pillantással nézett rá. „Te voltál az egyetlen a klánjában, aki nem árulta el. És most tudja, hogy hazudtál neki."

Igaz. Sajnálatos módon. „Népünkért-„

„A világért," javította ki Amaya. „Ha a népetekért lett volna, megértené."

Iroh vállai lesüppedtek. „Megpróbáltam megtanítani, hogy törődjön a világgal."

„Az a seb többet perzselt fel a húsánál," emlékeztette Amaya. „Küzdött, hogy törődjön veled, aztán velünk, aztán mindazokért az emberekért Ba Sing Se-ben. Megpróbálja visszahozni a légidomítást." Széttárta kezeit. „Mennyit kérhetsz még?"

Iroh bánatosan elmosolyodott saját, figyelmen kívül hagyott ambícióin. „Azt hiszem olyan fiat kívántam, aki követne minden lábnyomomban. De Zuko-t sosem vonzotta a Pai Sho."

„Megcsináltad volna, hogy sikerüljön, ha a szellemek nem lépnek közbe," értett egyet Amaya. „nem hinném, hogy bármilyen bérgyilkos keresztüljutna rajtad." Szünetet kellett tartania, és megerősítő lélegzetet vennie. „Tudom, hogy a hajón lévő néped nem ilyen, de hogy Zuko ilyen könnyen rágondolt…"

„Ez talán nem egyszerűen Zuko volt," ismerte be Iroh. „Tudva amit most tudok, gyanúim vannak Kuzon haláláról." Bánatosan felhorkant. „Kellett volna hogy legyenek korábban is. Álmában, csakugyan."

Kósza tincseket eltűrve a szeméből, Amaya oldalsó pillantást vetett rá. „Még a Tűz Népében is, ez meg kell hogy történjen valakivel."

„Gyakran megesik," értett egyet Iroh. „És kilencven-hét volt, még ha olyan egészséges is volt mint feleannyi idős emberek. De egy nagyúr, aki gyengül hazamegy. Hogy gondozhassa népét és biztosítsa, hogy vezetve lesznek halála után. Mégis Kuzon Shu Jing-ben halt meg." Fanyarul elmosolyodott. „Nincs egészen olyan messze Byakkó-tól, mint Kyoshi Szigete Ba Sing Se-től. De nincs is sokkal közelebb."

„Kuzon." Amaya a homlokát ráncolta, és kitárta karjait egy vigasztaló ölelésre. „Mondd, Iroh. Mivel nézünk szembe?"

---

„Byakkó-i Kuzon." Kard kard ellen, Shidan mindkét Szigetlakót kordában tartotta, összeszűkült szemekkel egy vékony ajkú mosoly felett. „Az apósom, és legjobb barátom."

Oké, gondolta Saoluan, megpróbálva kifújni magát, ahogy acél feszült acélnak. Ez a fickó? Egyértelműen nem ember.

Nem aggódott a Nami no Kizu körülöttük dolgozó legénysége miatt; úgy kezelték őket, mint tisztelt, még ha kissé fura vendégeket egész végig fel a folyón, még ha ő és Langxue keresztül is kergették Shidan-t a fedélzeten éles és hegyes dolgokkal, hogy kieresszenek egy kis gőzt. Nem volt miért panaszkodnia. Kivéve talán a tény miatt, hogy Shidannal beszélni olyan volt, mint… nos, olyasvalakivel beszélni, aki nem egészen úgy volt szőve, mint a többiek, akik két lábon jártak. Megkérdezni miért csinálod ezt, és ne mondd nekem, hogy csak szellemek miatt, egyszerűen nem vágta.

„Állj," préselte ki, megvárva, míg a nyomás enyhült a csuklóin, mielőtt bevonta volna pengéjét és hüvelybe dugta volna.

„Saoluan?" Langxue a homlokát ráncolta rá, de kissé bűntudatosan hálásnak tűnt a szünetért. Jó volt, de még mindig túl fiatal volt ahhoz, hogy felépítette volna az izmokat, amik a kardvívást könnyűnek láttatták.

Ráragyogott, aztán fanyar pillantást vetett Shidanra. „Talán lehetnél kissé pontosabb, tiszteletre méltó sárkány? Nem szívesen beszélek le senkit a segítésünkről, de a Tűz Úr egy sereget fog csapni a tieidre, amint megtudja, hogy átálltál."

Kezei üresen, Shidan mosolya megvillant, éles-élűen. „Ez nem lenne bölcs dolog. A Shirotora hegy egy vízi vulkán."

„…Heh?" pislogott Saoluan.

„Kétfajta vulkán van," szólt Langxue, távoli homlokráncolással, amit kezdett felismerni mint olyasvalami utáni vadászatot, amire Hyourin emlékezett. „Földi és vízi."

„Sokkal több van, de ezt a kettőt a legfontosabb ismerni," jelentette ki Shidan. „A földi vulkánoknak gyengéd kitöréseik vannak. Láva, egy kis hamu; egész biztos veszélyesek falvak számára, amelyek nem tudnak időben elmozdulni, de több mint elég figyelmeztetést adnak a legtöbb embernek, hogy egyszerűen elsétáljanak. Legalább kettő van a Föld Királyság nyugati partján. Eltekintve pár öngyilkos bolondtól, akiknek nincs jobb érzékük, mint belecsusszanni a kráterperemről a lávatócsákba, évszázadok óta nem öltek meg senkit." Szünetet tartott. „A vízi vulkánok nem ily kegyesek."

Kis kard-testvére szemei elkerekedtek. „Mert víz van a lávában."

„Pontosan," bólintott Shidan, ahogy Saoluan megpróbálta összeegyeztetni a vizet és olvadt követ anélkül, hogy felrobbant volna a feje. „És ez teszi őket halálossá. A víz gőzzé válik, forrva és felhalmozódva egy kősipka alatt; és mi történne, ha egy lezárt cserépedénynyi vizet a sütőbe teszel?"

„Bumm." Saoluan szíve elnehezült. Oh, remek. Egy őrült sárkány segít nekünk. „És ti ezen az izén éltek?"

„Igen," jelentette ki Shidan. „Muszáj. Mert anélkül, hogy valaki beszélne a Fehér Tigrissel, a hegy szellemével, hogy lecsitítsa haragját és meggyőzze, hogy engedje tűzidomárainkat levéreztetni gőz és lávadarabkákat, kitörne. Nem ma. Nem holnap. De mikor Shirotora felüvölt, az egész Tűz Népe veszélyben van."

Nem őrült. Nem úgy, ahogy gondoltam, legalábbis. „Megzsaroltad a Tűz Urat," mondta Saoluan áhítattal.

„Milyen csúnya szó, Harcos." De a humor a halvány aranyban nem tagadta. „Byakko nagyurai mindig is megtették kötelességüket klánjuk felé, és népünk felé. A Shirotora hegy önként nyugszik gondozásunk alatt, tisztelve és becsülve. Még csak nem is gondolunk arra, hogy hanyagok legyünk. A Tűz Úrnak nincs mitől félnie tőlünk."

„Jah," mondta Langxue fanyarul. „Addig amíg ott vagytok. Ahol rajt tarthatjátok a födőt. De ha nem…"

„Ez majdnem megtörtént, egyszer." Shidan megmarkolta a korlátot, kemény körmök csengve acélnak, szemei sötéten az emlékektől. „Mikor Sozin Tűz Úr parancsba adta a Légi Nomádok elpusztítását. Byakko megtagadta, és életükkel fizetett." Éles lélegzetet vett. „Én- nem volt figyelmeztetés. Makoto okos volt, és Sozin még inkább. Tudtuk, hogy Sozin gyűlöletet szít a Légi Nomádok ellen. Tudtuk, hogy néhányan a klán véneink közül – a sárkány klánoktól – eltűntek; kerestük őket, mikor…" A folyóra nézett, gyászolva. „Képes voltam meggyógyítani Kuzon-t, és még néhányat. De hetekig a Shirotora hegy kés-élen függött, és Sozin tudta. Így még ha Kuzon nagyúr tizenöt éves volt is, még ha köztudott is volt, hogy barátja a légidomároknak – a Tűz Úr nem mert hozzányúlni."

Langxue kétkedve felvonta szemöldökét.

Shidan ugyanezt tette sajátjával. „Többe kerülne kétszer húsz Tűz Bölcsnél, hogy meghódoltassák a Fehér Tigrist. A pillanatban, hogy hibáztak volna, Shirotora őrjöngene, hogy leszakítsa a mennyeket. Míg akár egy is Kuzon véréből… a hegy ismer minket. Nem; Sozin nem volt olyan bolond, hogy meggyengítse saját erőit. Nem mikor mindent, amit kívánt megkaphatott azáltal, hogy egyszerűen békén hagy minket."

„Nincs értelme, amit mondasz," panaszkodott Langxue, megdörzsölve fejét. „Sozin meg akarta ölni a légidomárokat, és békén hagyott titeket?"

„Ezer év bármit legendává tehet," mondta Shidan szárazon. „Légidomárok, bizony. Hiszen bármelyik iskolás gyermek megmondhatja neked milyenek voltak a Légi Nomádok. Elkülönülve voltak a világtól, eléggé hanyagok és kegyetlenek ahhoz, hogy hurrikánokat hívjanak le. Égi bölényeken lovagoltak. Tetoválásaik voltak és sosem ettek húst." Langxue katanája felé intett. „És egész biztosan sosem hordtak kardot."

„Elkülönültek?" szólt Langxue hitetlenkedve. „Ugyan már! A templomi szerzetesek, talán. De senki sem hívná a Dou Quang-ot-„

„Xiangchen elpusztította azt a törzset," mondta Shidan halkan. „Legalábbis klánom így mondta, régen."

„Ki?" kérdezte Saoluan, míg Langxue elsápadt.

„Valaha számos törzs lovagolta a szeleket," tájékoztatta Shidan. „Réges-rég, mielőtt a világ rosszra fordult. Subodei előtt, és Xiangchen előtt, és az Észak Megszállása előtt." Kacajában csak egy csipetnyi keserűség volt. „Azt hiszem most már az Észak Első Inváziójának kell hívnunk. Hirata Avatár sosem álmodta, hogy a halála ehhez vezet majd…" Sóhajtott. „Sajnálatos módon néhányan a Dou Quang leszármazottai közül túlélték."

Légidomárok. Vannak még élő légidomárok, ébredt rá Saoluan. „Hogy lehet ez rossz dolog?"

„Mert ma nem Dou Quang-nak hívják őket, hanem onmitsu-nak," felelte Shidan nyersen. „A Tűz Úr saját chi-blokkolói… és orgyilkosai."

---

Téli esők szitáltak le; elvakítva a holdat, az egyszerű halandó szemeket és füleket közel használhatatlanná téve. Fagyos esők, átáztatva haorit és ruhát és tabit, ahogy acéllal táncolt a fogadó elmélkedő kertjének moháján és díszkövein. Édes, friss esők, amik majdnem kimosták a vér ízét a szájából.

Majdnem elhitették vele, hogy nem haldoklik.

Soha nem választottam volna Shu Jing-et halálom helyéül.

Nos. Egész biztos volt benne, hogy Temul sem akart itt meghalni. Kétszeresen ironikus, hogy halála a sajátjához vezetett. Megszokta már a csípős kísértetet az évek során. Oly sok titkot megosztottak; oly sok fájdalmat. Parázsló gyűlölete a Tűz Urak iránt nem halt meg Sozin-nal, és úgy figyelte Azulon ügynökeit, mint egy dühöngő sárkány. Az egész világon Byakkó-n kívül, amit egy öreg tűzidomár bejárhatott, Shu Jing mindig biztonságos volt.

Nem ezen az éjszakán.

Valami Tűz Bölcse biztos módot talált Temul megkötésére. Agni, adj neki erőt, hogy szabadságot nyerjen!

Ironikus, hogy egy kísértetért imádkozik a saját élete helyett. De Temul vas volt és láng; amíg létezett, a szíve soha nem törik meg.

Az övé – széttört. Széttöredezett minden egyes esőáztatta chi-blokkolóval, amit lekaszabolt.

Heiya. Arisama. Shiri…

Ismerte őket. Mindüket. Agni, ő és Ran üdvözlő-ajándékot küldött felük születésére!

Ran…

Szeretett hölgye. Lelkének másik fele. Halott és elveszett immár két éve, lemosva a fedélzetről egy viharban, míg a fővárosból utazott. Egy baleset.

Ahogy ez is kétségkívül azzá válik, nem számít hány testet hagy szétszórva a talajon.

Imádkozom, hogy ezt ne lásd, Ran.

Lebukik és vág és iker dao nyal ki, hogy vágjon esőt és ruhát és csontot...

Ez a bérgyilkos nyikkanás nélkül hullott el, dobótűi repülve a viharban, még ahogy a lába és a keze külön útra is mentek. Eső és acél pergése négyet blokkolt-

Az ötödik és a hatodik a vállába süllyedt, csontig harapva. Hátratántorodott, dao-ja kiesve jobb keze holt súlyából.

Fenébe. Olyan közel…

Az eső elhalványult, egy csapat felhő elszállva, hogy pár percnyi csend rését adja. A hold nem tudott egészen áttörni… de elég fény volt, hogy lássa a sötétruhás orgyilkosok sorait, csendes fenyegetésként várva a fogadó tetején.

Mégsem elég közel.

Elsomolyodott, és tudta, hogy az vérrel szennyezett. Heiyá-nak nem csak az idomításába sikerült blokkot piszkálnia, azokban a halálos másodpercekben, mikor a gyász és zavar felülírta az ösztönt. Biztosan, biztosan egy a saját megmentettjei közül nem szándékozhatja-

De biztosan azt tette, és ugyanolyan biztosan meg is ölte őt. Ősz Úr irgalmazzon szellemének.

De képtelenül az idomításra, képtelenül a gyógyulásra… amaz is megölte őt.

Pont Azulon szándéka szerint. Fattyú. Gyáva!

Egész életét azzal töltötte, hogy zavart hintett ellenségei közt. Nem épp most törte volna meg a szokást. „Látom Azulon törődött eléggé, hogy a legjobbjait küldje," lihegte, felszínesen lélegezve. „Felteszem büszkének kéne lennem, Tahou. Manapság már oly ritkán merészkedsz terepre."

Csend. Az egyik magasabb maszkos figura lelibegett a tetőről, földet érve… nem egészen lendülethez való távolságban. Fenébe.

Az eltakaró ruha fölött, a sápadt szemek a saját számításukat mérték ki, és elsomolyodtak. „És miből gondolod, hogy ezt Azulonért tesszük, Byakko Nagyura?"

Keserűen felkuncogott, nem számított mennyire fájt. „Mind az ölebei vagytok, Tahou. Azt mondva magatoknak, hogy a sokakat mentitek azzal, hogy megöltök keveseket… A Templomok vakok voltak, de ti? Ti megrontottátok a béke egy tudatlan módját utálattá."

Nincs gyűlölet döreje, nem olyanoktól, mint ezek; de a sötétség megdermedése volt az esőben. „Ne merészelj útjainkról beszélni, tolvaj!"

„Ah," lehelte Kuzon. „Tehát ez Ja Aku akarata, ahogy Azuloné is." Egy kacaj; egy köhögés. „Bárcsak meg lennék lepve."

„Elpusztítottad örökségünk-„

„Nem tudtam megmenteni a bölényeket, te álszent vén bolond!" vicsorogta Kuzon. Hallatta már magát csatatereken; most is meghallatja magát. Nem számít milyen kevés jót is tesz. „Nagyok. Szemmel láthatóak. A klánom fele halott volt! Mindössze csak gyermekeket tudtam megmenteni!"

„Megloptál minket jövőnktől!"

Ti loptátok meg magatokat. „És a vén remete felvette a tengeri kobrát, és haldarabokkal etetgette, és kebelén melengette az éj gyilkos hidegén," tűnődött Kuzon. „És az hajnalban lecsapott és elcsúszott-mászott, míg az haldokolva feküdt. Mert ez a kígyók természete." Megerősítette szorítását a megmaradt markolaton, még ha csak oly kevéssé is. „Milyen illő, hogy ezen az éjszakán igazat adtok Sozin hazugságának. Az örökké-áruló, gyilkos Légi Nomádok."

Néhányan a fenti árnyékos alakokból megfeszültek; Tahou felemelte kesztyűs öklét, megállítva őket. „Még nem késő, hogy élj. Esküdj meg, hogy felfeded árulásodat, és chi-d helyre lesz állítva."

„Nem," felelte Kuzon egyszerűen. Árnyakat figyelve az esőben.

Valamivel kevesebb árnyakat, most már.

„Arra ítélnéd klánodat, hogy-„

„Mire?" vicsorogta Kuzon, belefáradva a csinos fél-igazságokba, és gúnyos hazugságokba. „Azt hiszi a mestered, hogy Kotone nem fogja tudni? Nála van a mi Ursá-nk; ha többet akar, a vér az ő kezén lesz. Nemzetünk vére! Kiontja-e azt, azzal, hogy a világ országunk halálát akarja?" Felhorkant, a világ szédüléstől sötétebb szürkévé válva. „Menjetek csak át Byakkó-ba, ha mertek. Shidan széttép titeket."

Öreg barátom. Sosemvolt fiam. Sajnálom.

És mégis egy újabb árny tűnt el az éjszakába.

Hamarosan észre veszik. Mit tehe- ah. Oldalt tántorgott egy lépést, fájdalmasan tisztában vele, hogy nem színlelés volt. „Jobb, ha addig kárörvendtek, amíg lehet," kapkodott levegő után. „Már nincs sok időtök."

Tahou mozdulatlan állt. Majdnem előre lendült-

Igen! Kapd be a csalit, te áruló bolond! Mert ha Tahou itt volt, akkor még mindig volt egyvalami, amit Kuzon ajkától kellett hallania. Csak húzná még egy kis ideig…

„Hol vannak?" préselte ki Tahou.

És most Kuzon már el tudott mosolyodni, az árulás fájdalma valami… tűrhetőbbé enyhülve. Elvégre már nem sokáig marad. „Fivéreid és nővéreid? Sohasem tudod meg." Tizenöt éves volt és megrettent és gyászoló – de Shidan vele volt. És senki sem ismerte úgy a ragadozókat, mint egy sárkány.

Szórd szét őket, javasolta Shidan, a képek és érzések játékában, ami egy sárkány csendes dala volt. Barátot baráttal, és azokat, akik rokonokként viselkednek együtt, igen – de szórd szét ezeket a csoportokat széjjel egymástól. Tudasd velük, hogy a többiek élnek; sose engedd őket megtudni hol.

Byakko Nagyura tartja ellenőrzés alatt a Shirotora Hegyet, és így biztonságban van Sozin haragjától. Ha úgy tűnik nem tud semmit. Légy ez a nagyúr. Hordozd létezésüket a szívedben.

És vidd magaddal a sírba.

„Már megpróbáltad megkérdezni Temul-t," lehelte most Kuzon. „Azért nincs most itt, mert megkötötted, hogy választ követelj tőle. És ő nem tudja." Köhögött, rezet ízlelve. „És most megölted az egyetlen embert, aki igen."

Sápadt szemek lobbantak tágra dühvel a maszk felett. „Nem tagadod meg tőlünk-!"

Vonyítva, hogy megfagyassza a szelet, Temul haragja lecsillámlott a viharfelhőkből. Egy kéken izzó jian üdvözölte az eget, és vágott le-

Villám csapott, vér-csíkozta cserepek felhőjévé robbantva tetőt és orgyilkosokat.

Haloványan a mennydörgésben, Kuzon azt hitte hall egy fiatalembert, „Whoa! Vigyázat!"

De ez yardokra volt. Itt, most, Tahou megrándult. És ki nem rándult volna meg, közte kísértetnek és villámnak és halálnak…

Tahou tudta kivel áll szemben. Jobban tudta annál, hogy hagyja elkalandozni a figyelmét. Ám évtizedek képzése nem tudta megölni egy ember természetét. Egyik lába kissé oldalt csúszott, elhagyva az egyensúlyt, hogy felkészítse magát a harcra-

Kuzon nekilendült.

Mindenki egy dao pengéjére emlékszik. Soha nem a hegyére.

Bár Tahou biztosan úgy nézett ki, mintha emlékezett volna rá…

Aztán a bérgyilkos arca elernyedt és a test lehullott, és Kuzon vele hullott.

Fekete és vörös és… valaki felemelte a fejét. Meleg kezek és légzés. Nem Temul.

„Tartson ki," mondta egy ismerős fiatal hang; egy amit csak tegnap hallott, közvetlen jelentést adva a Föld Királysági körülményekről. „Szerzek gyógyítót-„

„Ne legyen bolond, Piandao Őrnagy," recsegte Kuzon. „Elég csatatéren volt már… hogy tudja nincs idő." Lélegzett, a nem egészen szilárd öregasszonyra nézve, aki a fiatal katona vállánál állt. „Szóval találkoztatok. Helyes. Magyarázd meg, amit tudsz, öreg barátom. Miután… miután kijuttattad innen."

„Kuzon Nagyúr," kezdte Piandao.

„Nem lehetsz itt," recsegte Kuzon. „Hajnalra, jobb lesz, ha bárhol lesz, csak itt nem. És láthatóan meglepett lesz, de nem zaklatott, mikor meghallja, hogy Byakko nagyura… meghalt álmában."

„De-„

„Maga nem," Kuzon köhögött. „Nem ostoba, Őrnagy. Ne viselkedjen bolondként." Lélegezz. „Megtettem… amekkora kárt csak tehetek Azulon háborújában. Ha beszél a halálomról, magát is gyanítani fogja."

„És igaza lenne," Temul elsomolyodott, hangja eső és szél zsongása. „Megöltük jó negyedét Azulon szelídített nomádjainak. Nem fogja egyhamar felépíteni az erejét." Halványuló tekintetére, amaz felhorkant. „Azt hiszed valaha is kedveltem azokat a szórakozott, igazság-csavaró égi-lovasokat? Hah!"

„Nomádok?" Egy kísértet talán nem rendítette meg a kardforgató idegeit, de ez igen. „Nomádok voltak? De a légidomárok-„ Félbevágta magát, és megszorította a kezet, amit Kuzon még érzett. „Uram. A családja…"

„Tudja amit kell," nyögte ki Kuzon. „Tudja… miért." Kényszerítette magát, hogy az őrnagy arcára fókuszáljon. „Maga… Azulont szolgálja. Hogy népünket szolgálja." Tarts ki. Csak még egy kicsit. „Azulon… mindünket elpusztít. Válasszon."

Aztán az eső elhalványult, és a kezek is elhalványultak. És, végül, a fájdalom elcsitult.

De nem a szíve sajgása.

Túl sokáig vártam. Túl soká terveztem. Kerestelek, Aang – Agni, de kerestelek!

Abba kellett volna hagynom.

Az Avatár eltűnt. Eltűntél, Aang; átfésültem érted a világot, és nem volt nyom. De a világ még itt van.

És a Tűz Úr el fogja pusztítani.

Bárcsak tudtam volna. Ha lett volna valami módom-

Tűz a sötétségben. Fájdalom és harag és a remény borotvaéles színei…

„Valami mód, tűz gyermeke?"

Nagyuram…

Melegség burkolta be; szigorú mint a vas, makacs mint a nap. „Van egy mód," ropogták a lángok, „hogy megtartsd ígéretedet."

Mondd el.

---

Csak a tollak illata volt, ami visszatartotta attól, hogy valamit felrobbantson.

Nem esik. Nem vagyok halott.

De az voltam.

„Zuko vagyok," lehelte a sötétségnek, megsaccolva a nap-visszatértét majdnem hajnalra. „Fia Ursának, és Ozai Tűz Úrnak. Hercege a Tűz Népének, és valaha örököse a Sárkány Trónnak!"

De emlékszem…

Nem éles-szélű, kivéve azt a maradozó rémálmot, ami a valóság volt. Inkább mint egy szeretett történet, újra és újra olvasva minden rettenetével és csodájával, míg majdnem megérinthette ami lett volna, ha igazi.

Igazi volt.

Byakkó-i Kuzon. Agni, nem csoda, hogy Teruko nem akarta elmondani neki.

Iroh, viszont…

„Levegőre van szükségem." Kikecmeregve a takarók alól, Zuko megállt, hogy kifújja magát. Megpaskolta a kotyogó Asahi nyakát. „Fogadok, hogy neked is jól jönne, heh?"

A fekete tojó puffogott, és csőrébe kapta a haját, csak egy pillanatra.

„Tudom, tudom; rosszfiúkat ígértem," mentegetőzött Zuko. „Csak találnunk kell párat a legközelebbi kikötésünknél."

A horkanásból, Asahi nem egészen vette ezt elfogadható mentségnek. De felkelt, hagyva, hogy rá támaszkodjon, mikor a világ forgott egy kissé, és higgadtan a fedélzeti nyílás felé indult.

…A záron dolgozni a fedélzeti nyíláson, mikor a szoba folyton kiszürkült nem volt vicces.

Meg kell kérdeznem Jee kapitányt, hogy adtak-e a menekültjeinknek biztonsági kiképzést. Olyan nincs hogy Jinhai ezt meg tudná csinálni.

Végül, egy kondulással kinyílt. Zuko megrezzent, azt várva, hogy tengerészgyalogosok csapnak le rá és vonszolják vissza az ágyba-

Senki sem csapott le. Volt két tűzidomár a folyosón, akik Asahi-t nézték, és ő rosszindulatú örömmel kígyózott nyakával, de csak ott álltak. „Reggelt, uram," mondta az idősebbik., udvariasan levéve az arc-lemezt, hogy felfedjen egy viharvert, tisztára borotvált arcot. „Amaya gyógyító azt mondta nem kéne fenn lennie."

„Lassan veszem, Kyo őrmester," ígérte Zuko, már fáradtan. „De szükségem van…" hogy elkerüljek a haláltól. „Szükségem van egy kis napra."

Asahi szemét a másik tengerészgyalogosra szegezte, oldalt biccentve fejét, ahogy amaz idegesen megrezzent. Zuko megpöckölte a fejét a füle közelében. „Nem. Hagyd békén Sukekuni közlegényt."

„Köszönöm?" nyikkanta Sukekuni, ahogy Asahi elvihogott mellette.

Zuko felsóhajtott. Mindkettőre ránézett, aztán tovább vezette. „Több is van az életben, mint emberek harapdálása."

„Skrrr…"

"Igen, tudom, hogy valószínűleg ez a legjobb része," felelte Zuko fanyarul. Le, és még egy nyílás és ki-

Hajnal.

Talált egy csendes helyet a korlát mellett és ragaszkodott hozzá, felitatva azt az újjáélesztő erőt.

A nap felkél. A nap lenyugszik. Nem számít milyen őrültté válik a világ többi része.

Adva amit tudott, amire emlékezett… elég őrült volt.

Zuko kezei megszorultak az acélon. Azulon parancsba adta az én… parancsba adta Kuzon meggyilkolását.

Valószínűleg nem csak egy okból. Ha Azulon felfedezte, hogy elrejtett túlélőket a Déli és Nyugati templomokból, akkor Azulon valószínűleg azt is sejthette, hogy ő volt hozzájuk az utolsó emberi kapocs. Ami azt jelentette, hogy vagy Ja Aku onmitsu-i kikínozzák belőle a helyeket, mielőtt meghalt… vagy nem.

Ha megkapták a helyeket, egyenként szedné le őket, hogy az onmitsu harmonikus akkordba rángathassa őket, és betagozhassa a családjaikba. Ha egyszerűen csak meghaltam – bármely túlélő távol maradna az onmitsu-tól, mint ahogy mindenki távol marad a Tűz Népétől. És Azulon sosem kockáztatná meg, hogy elveszítse orgyilkos ölebeit annak ami a Levegő valaha volt.

Bármelyik módon, Azulon elnyerte, amit akart. És ha ez az onmitsu erői negyedébe került neki… hát. Azulon olyan sokáig tervezett élni, mint Sozin. Arra számított, hogy évtizedei lesznek hogy megnövelje a hatalmát.

Csakhogy nem volt.

Zuko-nak immár nem voltak kétségei afelől, hogy Ursa megölte Azulon Tűz Urat. Byakko oly régóta járta a lázadás penge-élén, hogy megvédje szigetüket és gyermekeiket…

És dühös volt és zavart és olyan büszke. Anyja nem tört meg. Nem ingott meg. Byakko volt, és sárkány-gyermek és élte a becsületet.

Emellett, a saját küldetése az Avatárért szánalmasnak tűnt.

Lélegezz. Csak az itt-ünk van. Csak a most van.

És azért volt csak a most-ja, mert nem volt szerencséje. Mindet feladta Agni kezeibe, hogy legyen esélye kibontani Koh hálóit, mielőtt megfojtották a világot. Hogy egy ifjú hercegnek, nem az örökösnek, lélek-mélységű tudása legyen arról, hogy valami nincs rendben. Hogy a világnak nem ilyennek kellett volna lennie. Hogy a Tűz Népét tisztelni kéne a becsületéért, nem félni kegyetlen mészárlásaiért.

„Ez… nem egészen működött," mormolta Zuko.

Hogy miért nem, az immár fájdalmasan nyilvánvaló volt. Amellett, hogy Lu Ten meghalt – és mindenféle gyanúja volt ezzel kapcsolatban, adva amit tudott apjáról és Long Feng-ről – Kuzon nem volt sárkánygyermek. Kuzon egy viszonylag normális mester tűzidomár volt, nem makacsabb, vagy őrültebb, mint… oh, Jee. Kuzon épeszű volt. Racionális. Elég könnyed, hogy különösebb megerőltetés nélkül vegyen egy templomnyi légidomárt. Szerette a feleségét, és lányát, és Shidant – és még így is teljességgel készületlenül érte, mikor az első alkalommal megharapta az egyik unokalánya.

Zuko halványan emlékezett, hogy maga is megharapott néhány szolgálót, mikor kicsi volt. Mielőtt Ursa azt tette vele, amit Shidan vele, évtizedekkel azelőtt: elkapta a grabancánál fogva, megrázta – finoman, de tűzzel az ujjhegyeiben – és azt mondta neki nem. Nem zsákmány. Rossz.

Működött. Végső fokon.

Sozin sárkány-gyermek volt, gondolta most Zuko, acélt markolva. Agni állította így, hogy az Avatár tudhassa mi hajtja a Tűz Népét… szellemek, az hogy felrobbant.

Sozin, aztán Azulon kétszeresen. És Ursa is az volt. A korlátra hajtotta fejét, érezve a hűvös acélt felmelegedni a temperamentumától. Nekem annyi.

Lehet, hogy Kuzon szellemével rendelkezett, de elég sárkányvérrel született, hogy száz évvel ezelőtt, egy klán sem merte volna az udvarba küldeni. Megölette volna magát.

Hát, majdnem.

És ha Kuzon nem is jött rá mibe száll be, Agni igen. A tűz szelleme ismerte gyermekeit.

De nekem ott volt Lu Ten. Zuko felemelte fejét, lenyelve a gombócot a torkában. A dolgok nem voltak olyan rosszak amíg…

A világ annyira el van szúrva.

És Aangnek fogalma sem volt. Egy látszólag békés világból – Gyatso mindig nagyon óvatosan választotta meg útjaikat – egy olyanba ment, ahol, ha a háború még nem perzselte keresztül az útját, az emberek kölcsönvett időn éltek. És ezt tudták is.

Nem csoda, hogy nem tudta magát kiismerni Ba Sing Se-ben. Valószínűleg az volt az első hely, ami normálisnak érződött számára.

Agni, Aang még a yamabushi-król sem tudott; még kevésbé az onmitsu-król, vagy a Touzaikaze-ről a Si Wong sivatagban, vagy… szellemek, egy fél tucat egyéb apró csoportról, amik eleget tudtak, hogy egyszerűen elszeleljenek, mikor baj fenyegetett.

És ha ezt nem tudja, fogalma sincs, hogy Shidan miért biztosította, hogy találkozzunk. Vagy hogy Kuroyama bácsi mit tervezett Gyatso-val. Vagy hogy a vének mit tettek volna vele igazából, ha Gyatso nem tudja megállítani őket.

Zuko megborzongott, bűntudatosan megkönnyebbülten. Aang talán egy pille-darázs mézmámorbeli figyelmével bírt, de az az impulzív döntés megmenthette a világot. Egy Avatár, elferdítve úgy, ahogy a templomok elferdítették mindazon apácákat, akik nem akarták feladni a gyermekeiket? Ahogy az onmitsu-k biztosították, hogy minden aktív ügynökük elferdült legyen?

Ty Lee. Annyira sajnálom.

És fájt, annyira fájt, mert nem tudta. Kémek és orgyilkosok, igen; de Ty Lee rokonainak családjaik voltak, boldognak tűntek, biztonságosnak tűnt odatenni néhányat a gyerekek közül, akiket ő és Temul megmentett…

Míg le nem ült egy szörnyű este, még mindig rendbe szedni próbálva a birtokot, és összerakott néhányat a jelentések közül, amiket Byakko saját ügynökei küldtek ifjú nagyuruknak. Jelentések, melyek azt mutatták, hogy az onmitsu hirtelen egy rakás újszülöttet kapott gondozásra. Mind ugyanazon könnyű testfelépítéssel és nevető szürke szemekkel…

Sozin sosem tervezte megölni a gyermekeket. Nem mindüket.

Az Északi Templomot romba döntötték, szerzeteseket és fiúkat az utolsó szálig lemészárolva. A Keleti… le lett szüretelve.

És ha ez még nem lett volna elég zsigerbe markoló, az volt az éjszaka, mikor végre összerakta Kuroyama tervének többi részét: hogy bemutassa az ifjú szerzetest távoli rokonainak, hogy meglássa mit üldöztek el a templomok, és ez hogy megcsonkította saját lelküket. Egy terv, ami meghalt az üstökös lángjaiban.

Tennem kell valamit.

Zuko keményebben markolta az acélt, és magában szitkozódott. Csinálok is valamit. Kiviszem ezeket az embereket a tűzvonalból. Távol tartom a Tűz Sereget, hogy újra elkapja a Mechanistát. Csinálok egy helyet, ahol a légidomárok élhetnek anélkül, hogy széttépjék magukat csak azért, mert emberek. És mind haza fogjuk hívni a megfulladtakat, hogy a dolgok ne legyenek még rosszabbak.

Megfulladtak szellemei végig a Szellem Oázis körül, ahol Koh kénye-kedve szerint áttérhet a fizikális világba. Az Arc-Tolvaj bizonyára pokolian kacaghat.

„Öhm." Az őt figyelő ember szemei és stílusa azt mondták Föld Királyság; a bozontos haj és víz-koptatta laza ruházat azt, hogy független kereskedőkapitány, vagy rosszabb. „Neheztelsz arra a korlátra, kölyök?"

Zuko pislogott, rájőve, hogy Asahi óvatosan elhátrált. És ki ne hátrált volna el, mikor az acél piros-forrón izzott. Oopsz. „És maga?"

„Donghai. Kapitány," mondta, mintha nem lett volna nyilvánvaló. Az arckifejezése úgy tűnt megakadt az óvatos és a savanyú közt. „Nem tudtam, hogy a Tűz Népe kölyköket toboroz tűzidomárnak."

Zuko elsomolyodott. „Beleszülettem a munkába."

„Beleszülettél a-„ Donghai rámeredt. Átnézett a korláton és vissza, ahol vörös-vitorlájú hajók egyenetlen flottája annyit hozott ki a hajnal könnyű szeleiből, amennyit csak tudott. „Na ne."

Zuko felvonta szemöldökét.

„Tudom, hogy Shirong azt mondta – és az a Sadao fickó, de…." Donghai elhallgatott, a fejét csóválva. „Ez még őrültebb, mint hittem."

Zuko elengedte az acélt, mielőtt az még forróbban ragyogott volna. Fenébe is, tudom milyen kockázatos-

Donghai szája sarka felgörbült. „Talán mégis működni fog."

Zuko nézte őt, tisztában azzal, hogy Kyo őrmester diszkréten a háttérben maradozott, és Asahi épp most borzolta fel a tollait úgy, hogy az barátságos csonkítást ígért.

„Ah, hát itt van, Donghai kapitány." Jee sétált oda, a korlát körül csillámló forró levegőre pillantva. És rámeredve ifjú parancsnokára.

Zuko elpirult és tett egy oldallépést, hogy biztosítsa, hogy elkaphassa Asahi-t, ha nyűgössé válna. Csak a korlát volt az! Semmi mást nem gyújtottam fel!

De nem mondta ki. Suzuran Jee parancsnoklása volt, és a kapitánynak minden joga megvolt, hogy kérdőre vonja azt, aki fenyegette. Talán korábban nem mindig tisztelte ezt, de mostantól jobban fogja csinálni. Nem számít milyen erősen kell ráharapnia a nyelvére, hogy megtegye.

„Donghai kapitány azért van itt, hogy képviselje néhány szövetségesünket a flottában, míg megvitatunk lehetőségeket," folytatta Jee. „Csatlakozik hozzánk teára?"

Zuko megpróbált nem elfintorodni az átvitt értelemre: Mindketten tudjuk, hogy nem kéne fenn lenned. Meddig hagyod, hogy a büszkeséged toljon?

Mintha nem tudta volna, hogy szövetségesek előtt összeesni rossz ötlet volt.

„Úgy vélem megfogadom Amaya gyógyító tanácsát, Kapitány," felelte Zuko formálisan. „Kérem tájékoztassa Iroh tábornokot, hogy teljes bizodalommal vagyok önökben." Szünetet tartott. „És… mondja meg a nagybátyámnak, hogy megértem miért tette amiről korábban beszéltünk. Nem értek egyet vele. De megértem." Elmondjam neki?

…Igen. Nincs több hazugság. „És mondja meg neki és Shirong ügynöknek, hogy amikor a kötelezettségekre kerül sor, Rokunak sorba kell állnia. Emlékszem Kuzonra."

---

„Rendben." Shirong végignézett az apró őrszobán, amit Iroh kölcsönvett, megpróbálva megsaccolni pontosan miért is nem néztek sokáig a szemébe a benn levők. És hogy Zuko titokzatos kijelentése miért gyűjtötte össze ezt a hármat, hogy beszéljen vele. Teruko, Amaya és a tábornok maga, mégis nem a Wen-ek, vagy Jee kapitány? Miért? „Megértem, hogy egy dédapával szembeni kötelezettségek súlyosabbak lehetnek egy másik iránti kötelezettségnél, a körülményektől függően." Sozin Tűz Úr, Roku Avatár, és Byakkó-i Kuzon Nagyúr. Szellemek, el kellett tűnődnie, hogy vajon voltak-e egyéb robbanózselés fazekak Zuko családfájának ágában, amiről még nem tudott. „De hogy jelent különbséget az, hogy a herceg emlékszik Kuzonra? Szellemek általában nem tesznek engedményeket olyan emberi törékenységek iránt, mint az emlékezet. Felelősnek tartanak akár emlékszel az ígéretedre, akár nem."

Csend. Bűntudatos, bizsergő csend, ahol senki sem nézett a szemébe.

Oh, ez nem jó. „Rendben," mondta Shirong óvatosan. „Mi a kötelezettség, amihez Zuko-t tartják?" Ha kétségeid lennének, próbáld meg megkeresni a szellemek alkuját. És nézd meg hogy kierőszakolhatsz-e egy kibúvót.

Iroh a markába köhintett, úgy nézve ki, mint aki azt kívánja, hogy a csészéje valami erősebbet tartalmazzon teánál. „Úgy tűnik Kuzon megígérte, hogy megtalálja Aanget, visszahozza, és bocsánatot kéret vele, miért elszökött a végzete elől."

Oh. Oh, magasságos; ez jó sokmindent megmagyarázott a titokzatos Tűz Népe nagyúrról és kémről. Beleértve a levelet, ami Jinhainál volt, és hogy miért ott találták, ahol. Hol lehet jobban nyomok után kutatni egy Légi Nomád Avatárról, mint a legutóbbi Légi Nomád Avatár tudományában? Akkor is, volt egy kis probléma Iroh kijelentésével. „Kuzon halott," mutatott rá Shirong. „És míg a szellemek talán nem tartják magukat az ő, ki meghal, minden adósságot megfizet-hez, bármely kötelezettségnek, amit Kuzon magára vont ott kellett ragadnia a szellemvilágban vele. Nem kéne arra kényszerítenie Zuko-t, hogy véghezvigye bármely részét, annál jobban, minthogy fenntartsa az egyensúlyt Roku-ért és Ta Min-ért, vagy kiirtsa a Légi Nomádokat Sozin Tűz Úrért és Tejiná-ért. Hacsak nem az utolsó készlet dédszülei valami igazán csúnya spirituális adósságot vontak magukra…?"

„A sárkányok megfizetik a saját adósságukat," mondta Teruko szilárdan. „Shidan klánja nem hozta ezt a hercegre."

Sárkányok? Gondolta Shirong döbbenten. Mi a földet ért az alatt, hogy-

Ha nem tartotta volna szemmel a legveszélyesebb személyt a szobában tisztán paranoid megszokásból, nem vette volna észre. De azt tette, és Shirong látta Iroh mosolyának enyhe görbéjét.

Oké, ne hagyd figyelmen kívül, ez fontos, szólt magára Shirong erélyesen. De szedd ki belőlük később. Arra használja, hogy elterelje a figyelmedet bármilyen zűr is van Kuzonnal. Ami azt jelenti, hogy az mégannális fontosabb.

Ezen felül, Teruko még mindig hihetetlenül bűntudatosnak tűnt. „Felteszem egyszerűen meg kéne kérdeznem tőle," tűnődött Shirong.

…És ha ez nem engedte a macska-baglyot a csirke-disznók közé. Bár elszörnyedt csend volt, nem kotyogó visítás, ami a szoba sarkaiba süppedt.

„Tudják, megkérdezem," mondta Shirong higgadtan. „Megmentette az életemet azon a vonaton. Még ha később majd ki is ijesztette belőlem." Egy hajóra rakni őket, Guanyin szerelmére. Mikor tudta, hogy a földidomárok és a víz nem keveredtek!

Bár a Suzuran-on lenni közel sem volt olyan rossz, mint a rémtörténetek, amiket Dai Li ügynököktől hallott, akiket arra kényszerítettek, hogy a Laogai tavon vitorlázzanak. A fém szigorú volt, igen, nyilvánvalóan háborúra szánva… de ugyanakkor, a Külső Fal is. Kibírta. Eddig.

Hogy Jee Kapitány magából a vonatból is felszedett részeket ballasztnak, kifejezetten a fedélzeten levő földidomárok kényelmére, egyértelműen nem ártott.

„Nehéz róla beszélni," szólt Iroh súlyosan.

„Úgy érti azt fogod hinni mind őrültek vagyunk," szólt közbe Amaya, kék szemei aggodalomtól sötétlettek. „Nem vagyunk. Sosem hallottam a legendát, amit Iroh mesél egyik nemzetünkben sem, de az alapján, amit Zuko szellemében éreztem…" Lassan kieresztette lélegzetét. „Valós. Nem tudom hogy lehet az, hogy hogyan választhatta ezt bármilyen szellem. De azt tette."

Shirong fagyot érzett. „Választás?"

Iroh felsóhajtott. „Zuko kötve van Kuzon kötelességével, mert, bizonyos értelemben, Kuzon nem halott többé." A tábornok habozott. „Bár úgy tűnt eddig aludt. Kegyelem Agnitól, amit sosem szabadott volna eltépni. Yangchen-nek sokmindenért kell felelnie."

Shirong összeillesztette a tényeket és burkolt célzásokat, és hátratántorodott egy barátságos falnak. Guanyin légy irgalmas. „Zuko… élt ezelőtt. És tudja."

Iroh meghajtotta fejét.

Oh, pokolba.

Mindenki tudta, hogy a reinkarnáció volt a világ rendje. Ez az élet csak egy volt a sok közül, prédikálták a bölcsek és szerzetesek; és egy ember, aki erényes volt, újabb emberi életre születik újjá, pont mint az Avatár. De mindig évekkel, akár évszázadokkal később. Visszatérni, míg a harmadfokú rokonságod életben van, összekuszálta egy ártatlan gyermek végzetének teljes hálóját. A múlt kötelezettségei, a jelen kötelezettségei – egy lélek megőrülhet, mindet egyensúlyozni próbálva. És még ha meg is szökhetik ezen sorstól…

Övé lenne a legrosszabb szerencse a világon.

Zsibbadtan, Shirong ráébredt, hogy csak a fal tarja fenn, és Amaya egy vízlabdát tart aggódó kezeiben. „Jól vagyok," mondta érdesen. „Leszek, legalábbis… Oma és Shu. Mit tett valaha is, hogy ezt érdemelje?"

„Ha a legendák igazak," mondta Iroh nagyon óvatosan, „szándékosan ajánlotta fel magát Agni feladatára. Hogy szövetségesként álljon rokonnak, vagy barátnak, akinek kétségbeesetten szüksége van rá; ahogy ő is végsőkig kiállt volna, ha meg nem hal."

„Kotone Úrnő levele szerint egy barátot keresett." Shirong szíve elnehezült. „Aang Avatárt kereste…"

„Barátok voltak," bólintott Iroh. „Bármennyire is próbálja Zuko tagadni."

„Nem tagadás, mikor a kölyök megpróbálta megölni," morogta Shirong. „Pala és szilánkok, miért?"

„Nem ismertem jól Kuzon Nagyurat," ismerte be Iroh. „Egyike volt apám kémeinek, azon kevés megmaradt tűzidomároknak egyike, akik elég idősek voltak, hogy emlékezzenek a háború előtti világra, és Azulon nem bízott benne. De rendíthetetlen becsülete volt. Ha Agni feltárta előtte, hogy Aang visszatér ebbe a világba, és ez lehet az utolsó, legjobb esély az egyensúly visszaállítására – úgy vélem nem habozott volna." Iroh komornak tűnt. „Imádkozom, hogy én se, ha ilyen sorsot ajánlanának nekem."

„Mert ha Önön múlna, a világ sorsa jönne előbb," tűnődött Shirong. „Nem számít mit tesz mindenkivel a környezetében." Ez illeszkedett. Fenébe. „Nem csoda, hogy nem akar szembe nézni vele. Kuzon talán úgy döntött, hogy ezt teszi magával, de Maga ezt a saját unokaöccsével készült megtenni."

Iroh arca megrándult. Amayáé nem. „Mi mást tehetett volna?" kérdezte a gyógyító mérsékelten. „A törzsnek előbb kell jönnie."

Innen nincs segítség. És a tábornoknak bűntudata van, de nem eléggé, hogy megváltoztassa a véleményét, gondolta Shirong. Teruko, viszont… „Pár hónappal ezelőtt, egyetértettem volna magával," ismerte be az ügynök. „Mielőtt rájöttem, hogy a tábornokok egy tizenkét éves gyermeket készülnek fegyverként használni." Rezzenés nélkül nézett Amaya szemébe. „Nem tudom mire hajlandóak a Vízi Törzsekben, de ha ezt tettük volna, hogy megmentsük Ba Sing Se-t, megérdemeltünk volna mindent, amit a Tűz Népe velünk tett."

„A légidomár gyermek," lépett közbe Iroh, hogy megvédje Amayá-t. „De Zuko a Tűz Népe hercege. Úgy nevelték, hogy elfogadja a parancsnokságot, és felelősséget."

„És addig lesz felelős, amíg meg nem öli," felelte Shirong keserűen. „Nem figyelt, tábornok? Nem hallott semmit amit mondott? Semmit amit Ön mondott? Kuzon nem a világért jött vissza. Határozottan nem a Tűz Úrért jött vissza."

Az arany szemek összeszűkülve néztek rá. „Akkor miért?"

„Ha erre nem tud rájönni," mondta az ügynök fanyarul, „akkor jobb lesz, ha megkérdezi tőle."

---

„Óceán szellemek, folyó szellemek, szél szellemek, kút szellemek, bánya szellemek – bánya szellemek?" Leszámolva őket ujjain, amíg Katara megkeverte az ebéd ragujukat, Aang hitetlenkedő pillantással fordult Tao felé. „A bányák emberek ásása a földbe. Hogy lehet szellemük?"

„Hé, én is állandóan a földbe ások," tiltakozott Toph.

„Jah, de az idomítás," mutatott rá Aang. „Az más."

„Úgy gondolod?" Sokka megint olyan furán figyelmes pillantással nézett rá. „Azt hittem örülsz, hogy Tao népe fenn van a levegőben."

„Örülök is," bólintott Aang. „De az más. Lehet, hogy nem idomítanak, de nem is bántanak semmit."

Tao felvonta szürke szemöldökét. „Szóval úgy gondolod egy idomár sosem okozna kárt a földben?"

„Érzed az elemedet," jelentette ki Katara. „Hogy bánthatnád egyáltalán?"

„A legtöbb idomár nincs annyira ráhangolódva az elemére, mint te, ifjú hölgy," jelentette ki Tao. „Sokak közt a Föld Királyságban, a nemesek megpróbálják még a föld érintését is elkerülni, hacsak nem kötelezve vannak, hogy idomítsák. Lovagolnak, persze, vagy kocsiznak, vagy gyaloghintón utaznak – de hogy megengedjék, hogy a saját lábuk bepiszkolódjék? Az a gazdáknak van. És katonáknak. És parasztoknak."

Ugyanazt a csavarást adta neki, mit Zuko, Katarával harcolva. Aang érezte, hogy valami belül megfagy.

Tao hangja meglágyult, újra barátságosan. „Elfeledkeznek a földhöz való adósságukról, ami szülte őket. Úgy, ahogy a Tűz Népe el kívánja felejteni, hogy valaha a világ becsülete voltak." Lepillantott. „Szomorú világ az, melyben a saját felelősségeddé lettél, fiatalember. Mind olyan megtörtek vagyunk. Kerestem módokat a meggyógyításunkra már vagy egy évszázada. És mindennel amit megpróbálok, csak mélyebb sebeket fedek fel."

„Sozin összeroncsolta az egész világot," mondta Sokka józanul. „Öregem."

Katara megkotorta a parazsakat. „Nem vele kezdődött."

„Tényleg?" Tao hátradőlt egy kicsit, mintha csak udvariasan érdekelt lenne.

De nem az, ébredt rá Aang. Tud valamit!

„Xiangchen eljött a lég-gyógyítókért, és Chin eljött a föld-gyógyítókért, és Sozin… ő a tűz-gyógyítókért jött," mondta Katara csendesen.

Nem mondhatta azt, amit az előbb gondolta hogy hallott. Nem mondhatta. „Hogy Xiangchen mit csinált?" kapkodott levegő után Aang.

„Föld-gyógyítás," tűnődött Tao, figyelmen kívül hagyva őt. „Na ez egy legenda, amiről már rég hallottam beszélni. Réges-rég," mondta, félig magának. Kiengedve egy lassú lélegzetet, újra a jelenre koncentrált. „Honnan tudsz Chin-ről?"

„…A Hold Szellem látomást adott nekem."

„Ah." Tao bólintott.

Aang rápislogott, elterelődve a figyelme arról a lehetetlen dologról, amit Xiangchen-ről mondott. „Ah? A Holddal beszélt!"

„És ez megtiszteltetés, és áldás." Tao a homlokát ráncolva nézett rá. „Oh egek. Azt hitted ez valami figyelemre méltó?"

„De…" Aang nagyot nyelt. „Az Avatár a híd világunk és a szellemek közt."

„Hát persze," bólintott Tao. „De minden Avatár életidejének végén, ez a híd eltűnik sok évre. Azoknak közülünk, akiknek nincs ilyen hatalmuk, de szükségük, megtalálják a sekélyest, hogy átkeljenek, ha a másik oldal hajlandó fogadni minket. Még akkor is, ha nem érdemeljük meg." Szemei kísértettnek tűntek. „Még ha soha nem is érdemelhetjük meg."

Ez nem hangzott jól. Aang a többiekre nézett, látva, hogy megdermednek. Toph nyugodtnak tűnt, de meg tudta mondani lábai óvatos szögéből, hogy bármi ami rosszul rándul az le lesz lapítva. „Hogy érted?" kérdezte óvatosan. „Te elég jó embernek tűnsz. Miért ne beszélnének hozzád a szellemek, ha akarnak?"

Tao sóhajtott, és lehajtotta fejét. „Aang Avatár. Aang légidomár. Bármennyire is örülök, hogy taníthatlak a szellemekről, nem ez, amiért igazából itt vagyok." Mélyen meghajolt. „Azért jöttem, hogy a bocsánatodért esedezzek."

„Miért?" tűnődött Aang, a félelemtől kiszáradt torokkal. Megint el lesznek árulva a Tűz Népének? Megint futniuk kell majd, mert nem volt elég erős ahhoz, hogy nyerjen? „Mit tettél?"

„Semmit," mondta az öregember csendesen. „Száz évvel ezelőtt… nem tettem semmit."

„Nem értem," tiltakozott Aang. De értette, oh szellemek, de igenis értette. És szörnyű volt. „Miért… miért tetted volna? Mit tettünk neked valaha is?"

„Fiatalember." Tao ekkor felnézett, zöld szemei sötétek a régi fájdalomtól. „Mi a földért képzeled, hogy olyasvalami volt, amit ti tettetek?"

Nyöszörögni akart. Nyöszörgött is. Mert ha ez igaz volt – ha ez igaz volt, akkor a világ nem volt fair, és a szellemek nem voltak fair, és ez nem lehetett helyes! Mert ha a szellemek nem voltak fair, akkor-

Aang elméje elijedt a jégtől és éjtől és fájdalomtól. Én vagyok az Avatár. Nekem kéne fair-ré tenni a dolgokat.

Katara megmarkolta a vállát, és gyengéden megszorította. „Azt hiszem jobb ha megmagyarázod, Tao mester."

A sámán elfintorodott. „Nem könnyű dolog beszélni róla." Sóhajtott. „És nem is szabad annak lennie."

„Szóval tényleg beengedtétek a Tűz Népét a templomokhoz," szólt Toph laposan.

„Igen," ismerte be Tao. „Beengedtük."

Aang nyelt egyet, de nem tudta kipréselni a szavakat. Sokkára pillantott, könyörgő szürke szemekkel.

„Ráharapok," szólt Sokka félig sóhajtva. „Miért?"

„Mert nem törődtünk vele."

Aang rámeredt, remegni akarva. Valakit – bántani akarva, és ez egyszerűen szörnyű volt. Nem törődtek? Nem törődtek?

„Föld vagyunk, és emlékezünk." Tao arca kísértett volt. „Jó dolog tisztelni a múltat, hogy a hagyományok, melyek megkötnek minket emberekként továbbéljenek. De az emlékezet vág jóra és rosszra, és túl gyakran elfeledjük a föld igazi szívét: nem a hagyomány, hanem az együttérzés." Lepillantott. „Úgy ragaszkodunk évszázados nehezteléseinkhez, mint egy vén fösvény a jade érméihez. Így emlékeztünk arra amit nem tettetek, mikor Chin a Hódító végigpusztította útját földjeinken. És ahogy ti tartózkodtatok a cselekvéstől, mi is tartózkodtunk. Láttuk a Tűz Népét összegyűlni. Hallottunk meséket a gyűlöletükről, és sejthettük mit szándékoznak tenni. És mi –nem tettünk semmit."

„Hogyan?" Katara hangja remegett, és keze fájdalmasan markolt Aang vállába. „Hogy tehettétek? Mindenkit megöltek. Minden égi bölényt. Minden gyermeket!"

„Könnyebb, mint gondolnád, mikor nem látod megtörténni," felelte Tao élesen. „Azt mondod magadnak nomádok. Talán elrepültek. Azt mondod magadnak a Tűz Népe túl erős volt, hogy harcolj. Hogy az Avatárnak meg kellett volna állítania őket, ahogy Roku tette Sozin Tűz Úr első inváziójával. És ami a legrosszabb," lélegzete elakadt, és a viseltes kezek úgy szorították a botját, mint áradásban egy gallyat. „A legrosszabb, hogy hazudsz magadnak, és azt mondod megérdemelték. Hogy arrogánsak voltak. Hogy kívülállók voltak, akik elvettek és cserébe semmit sem adtak, és nem a te gondod. Hogy szenvedniük kell elődeik bűneiért, akik elrepültek a ki tudja hányadik ükapád földjei felett, míg az égett, és a fivéreit lemészárolták, és feleségeiket és lányaikat megbecstelenítették. És nem tettek semmit." Szörnyű emlékbe bámult. „Elmondod magadnak mindezt. És mindez igaz, és mégis hazugság. Mert nincs semmi, semmi ami feloldana az alól, hogy elhagytuk Guanyin kegyelmét. De mi azt tettük. És így, engedtük néped halálát."

„És azt akarod, hogy Aang megmentsen titeket?" vicsorgott Katara.

Aangnek hányingere támadt. „Katara-„

„Nem," felelte Tao erélyesen. „Mi, akik elhagytuk Guanyin-t, félelemből, vagy gyűlöletből – nem érdemeljük meg az Avatár segítségét. De a gyermekeink…" Felemelte tekintetét, és a benne levő fájdalom rettentő volt. „Nem kérhetek semmit. De azokért akik csak háborút ismerve születnek, akiknek sosem volt alkalmuk kudarcot vallani néped iránt-„

„Állj," szólt Aang haloványan. „Csak – állj."

Barátai elcsendesedtek. Sokka komoly pillantást vetett rá. „Aang?"

„Avatárnak lenni nem arról szól ki érdemel segítséget," nyögte ki Aang. „Hanem a dolgok helyrehozásáról. A világnak újra egyensúlyba kell kerülnie. Ez azt jelenti, hogy meg kell állítanunk a Tűz Népét." Nyelt egyet. „És azt jelenti megbocsátok neked."

Tao félrenézett. „Nem érdemlem meg."

„Gyatso egyszer azt mondta, senki sem érdemli meg a bocsánatot." Aang emlékezett arra a napra, megpróbálva nem fájni belül. Pathik Guru azt mondta a Légi Nomádok szeretete újjászületett mint új szeretet… de ez Gyatso volt. „Azt mondtam neki ez szörnyen hangzik. Kell legyen valami amit valaki tehet. De ő azt mondta nem. A bocsánat nem róluk szól. Hanem rólad." Mély levegőt vett. „Amit mondtál – fáj. Nagyon. De neked is fájt, egész idő alatt. És mikor Bakancs jött és rád talált… el is mehettél volna, és mi mit sem tudunk. De nem tetted. Eljöttél segíteni nekünk. Még akkor is… még akkor is, mikor azt hitted gyűlölnélek." Az ajkába harapott. „És tudtad mit tett Roku, mikor először megállította Sozin-t. Tudod mire képes egy Avatár, mikor… mikor bedühödik." Száraz torokkal nyelt egyet. „Te nagyon bátor vagy."

Tao felvonta szemöldökét. „Mert szembe mertem nézni veled?"

„Nem," felelte Aang, átgondolva. „Mert nem hagytad abba a remélést." Katarára nézett, és csodálatától gyorsabban vert a szíve. „Sok bátorság kell ahhoz, hogy ne add fel."

Toph elvigyorodott. Sokka felmutatta neki hüvelykujját, és figyelmes pillantást vetett Tao-ra. „Szóval már itt voltál, mielőtt Aang megszületett, heh? Milyen volt?"

Tao teljesen megdöbbentnek tűnt. „Útmutatásra van szükséged a szellemek útjaiban…"

„Jah, az is," értett egyet Aang. „De meg kell javítanom a világot." Szélesre tárta kezeit. „Hogy tudjam megcsinálni, ha senki sem mondja el, milyennek kéne lennie?"

„Hmm." Tao megsimogatta szakállát. „Nos. Anyámat elsodorta a megszállás, értitek; Sozin Tűz Úr talán visszavonulásra kényszerült, de ő már eldöntötte, hogy a hely yin és yang-ja reménytelenül kedvezőtlenek számára. Így Taku-ban születtem, a herbalisták nagy iskolájában…"

Hátradőlve, Aang felkészült, hogy megtegye az egyik legnehezebb dolgot életében.

Mozdulatlanul ült, és figyelt.

---

Szerző megjegyzése: Dou Qang – szentimentális, teli érzelemmel. A Tang dinasztiabeli költészetben találtam.

Hogy megmagyarázzam néhány kommentáló kérdéseit: szövegkönyv szerint, vannak macskák az Avatár'verzumban. És a vízkiszorítás az, ami enged egy fém hajót lebegni… vagy egy vonatot ívelt jég „szárny" borítással, úgy alakítva, hogy elég vizet szorítson ki, ami megegyezik a vonat súlyával, így a tó fenntartja a vonatot. Zuko egy fém hajón volt három évig. Tudná ez hogyan működik.

Annak, aki felrakta a hosszú bejegyzést említve az -t a Csak Birizgál Parázs toposzok oldalra, a zűrről és ragacsos morális kérdésekről a háború utáni összetakarítási kísérletben – yay! Ez zsíír volt! „Mikor az emberek fogócskáznak az Idióta Labdával," bizony. Pontosan. És mellékesen, sok spekulációd a Légi Nomádokról igaz.

Végül, jegyzet azoknak, akik kommentálták a különbséget a „For Want of a Nail~Egy szögért" koncepciója és AU közt… a probléma egy része az, hogy mikor elkezdtem írni ezt a történetet, közel sem szántam ennyire AU-nak, mint amilyennek sikeredett. De aztán belementem a kutatásába, hogy pontosan mi is robbant ki népirtásokat a Valós Világban, és általában minek kell történnie először. Aztán azon kezdtem el tűnődni miért a víz az egyetlen gyógyító elem, és hogy lehet ez kiegyensúlyozva, ha minden elem szükséges a világ egyensúlyához. Aztán a nyuszik összekötötték Koh-t és Wan Shi Tong-ot, és pár más dolgot…

Ez, öhm, valahogy innen lavinát indított. Bocsi.

Legalább most már van egy viszonylag jó elképzelésem ennek az AU-nak a háttértörténetéről. És az drasztikusan AU.