37. fejezet
Az utolsó meccs
Az utolsó pár nap még gyorsabban eltelt, mint az előző pár hét. A távozás miatti depressziómat legyőzte a fáradság és az izgalom. Közeledett az utolsó meccsünk. A Hyotei ellen. Ha ezt nem nyerjük meg, akkor nem nyerjük meg a bajnokságot. Az egész csapat keményen küzdött azért, hogy meglegyen. Nekem, ha lehet talán még fontosabb volt ez a meccs, mint bárki másnak. Nekem ez volt az utolsó meccsem a Seigakuba és egyben Japánban is. Milyen búcsú lenne egy vereség? Kint lesz az egész csapat leszámítva Echizent, aki állítólag Amerikába fog utazni valamilyen versenyre. Még szerencse, hogy Tezuka visszatért a National előtt. A fiuknak nem sok esélyük lenne nélkülük.
Pénteken egy két órás kiselőadást tartott Okaa-san mielőtt átcuccoltam volna Ami-chanékhoz. Oda adták a repülőjegyemet és egy rakat instrukcióval láttak el a repülőúttal kapcsolatban. Nagy nehezen sikerült csak elindulnom otthonról.
Ami-chan nagy lelkesedéssel fogadott náluk. Körülvezetett az egész házban, végül bevitt egy hálószobába.
- Ez az én szobám, és ott fogsz te aludni – mutatott egy kempingágyra
- Remek. – mondtam és ledobtam a hátizsákom az ágy lábához, majd elterültem az ágyon
- Mi volt otthon?
- Kikészítettek. Úgy csinálnak, mintha egy évre hagynának itt. Az Istenért holnap megyek utánuk. Egy nap az egész.
- Lehetne rosszabb is.
- Mi?
- Például ha nem engedték volna, hogy maradj és ki kellett volna hagynod ezt a meccset.
- Lehet. – hagytam rá
Ami-channal késő estig fent voltunk és cseverésztünk. Ő mindenképp azt állította, hogy Inui és a Boucho között van valami, de Én nem tudtam elképzelni egyikkőjükről sem. Ekkor elfogott újra a depresszió, mert eszembe jutott, hogy ezt már úgysem fogom megtudni.
Mikor Ami-chan már rég aludt én még akkor is fent voltam. Rengeteg dolog járt a fejemben. Nagyon rossz érzés volt, hogy mindent itt kell hagynom. Főleg a csapatot és persze Tezukát. Pedig már lassan kezdtem én is hinni a mesékben. De nincs olyan, hogy két sors összefonódik. Egyszerűen csak néha összegabalyodnak, és eltart egy darabig, mire sikerül magukat kicsomózni. Pár év múlva talán ezt Miki-channak is elmondom. Addig csak álmodozzon.
Végül nagy nehezen sikerült elaludnom, de rémálmok gyötörtek. A meccsel és az utazással kapcsolatban. Ennek ellenére vagy pont ezért másnap reggel már hajnali hatkor kipattantak a szemeim. Egy órán keresztül feküdtem az ágyban a plafont bámulva. Vártam, hogy Ami-chan is felébredjen. Amikor felkelt úgy csináltam, mintha én is akkor ébredeznék. Nem volt kedvem magyarázkodni. Arra a kérdésre pedig, hogy „Hogy aludtál?", természetesen azt feleltem nagyon jól.
Egy órával később már túl voltunk a reggelin és indultunk a suliba. Egész úton nem szólaltunk meg. Mind a ketten izgultunk csak én emellett még elég sok mindent éreztem. Egyik sem volt túl pozitív. Az öltözőben is ugyanez a hangulat uralkodott. Olyan csendben öltöztünk, mint talán még soha. Úgy döntöttem inkább kicsit elmegyek sétálni, mert ez a hangulat, ha lehet még jobban letört. Kisétáltam a kertbe és megláttam, hogy valaki játszik a teniszpályákon. Ösztönösen megindultam arra. Inui és Kaidoh voltak azok. Gyakorolhattak, mert Kaidoh vagy tízszer próbálta ugyanúgy megütni a labdát, de sehogy sem akart átmenni neki. Végül ott hagytam őket, mert féltem, hogy még észrevesznek és nem volt kedvem beszélgetni. A másik irányba Eiji, Momo és Oishi torlaszolták el az utat. Momo és Kikamaru veszekedtek valamin, Oishi pedig próbálta kibékíteni őket. Mivel más választásom nem volt, visszatértem az épületbe. Kawamura-kun a bejáratnál állt és szórólapokat osztogatott. Őt nem kerültem ki, mert úgysem szoktunk igazán beszélgetni.
- Ohajó Sakamoto-san! – nyújtott egy lapot felém
- Ohajó Kawamura-kun! – vettem el
Az éttermüket reklámozta. Nem akartam bunkó lenni, úgyhogy a kuka helyett a zsebembe süllyesztettem. És ebben az óvatlan pillanatban fordultam be egy rossz folyosóra. Mert amíg azt néztem, hogy hova rakom a papírt, azt nem tudtam nézni, hogy kik vannak előttem. Amikor felnéztem akkor pedig már késő volt. Szembe kellett néznem Tezukával és Fujival.
- Ohajó Naru-chan! – köszönt Fuji mosolyogva, mint mindig
- Ohajó! – köszöntem én is
- Úgy hallottam ma este elutazol. – gázolt egyből a lényegbe Fuji
- Nem hazudtak.
- És pont Németországba? – húzódott még nagyobbra a mosoly az arcán, ha lehet
- Németországba, igen. De mért „pont"? – húztam össze a szemöldököm
- Szeretem Németországot.
- Aha. Hát nekem mennem kell bemelegíteni. – mentettem ki magam – Majd később találkozunk.
Mivel tényleg nem ártott már lassan bemelegítenem, így tényleg oda mentem. A hangulat nem lett sokkal jobb és a bemelegítés is szörnyen nézett ki. Már most annyit hibáztak a csapatársaim. Mi lesz, majd ha tényleg játszunk?
Végül elindult a meccs. Az első szett szörnyű volt. Aláztak minket. Rengeteg hiba és rontott szerva volt a részünkről. A szünetben tudtam, hogy tenni kell valamit. Az egy dolog, hogy egyenlő küzdelemben veszítünk, de hogy úgy hagyjam itt az országot, hogy ilyen csúnyán kikapunk. Na, azt már nem. Főleg nem a Hyoteitől. A csapat elé álltam és beszélni kezdtem.
- Figyeljetek! Ez így nem jó. Egy dolog, hogy veszítünk, de ne így. Az utolsó meccsem van veletek és azt akarom, hogy jó hangulatban teljen. Jó persze nyerni is szeretnék, de az kevésbé fontos. Úgyhogy mi lenne, ha nem azt néznénk ki az ellenség vagy, hogy mi a tét, hanem úgy játszanánk, mint edzéseken. Szabadon. Terhek és felelősség nélkül? – fejeztem be gyorsan rögtönzött kis beszédemet és vártam a reakciót
Mindenki a mellettem álló Bouchora nézett, aki bólintott. Ami-chan elszánt arccal mellém állt. Végül a többiek is elmosolyodtak és bólintottak.
Körülnéztem. Atobe ott állt a pálya szélén, de nem beszélt a csapattal. Úgy érezte most nélküle is menni fog. Majd meglátjuk!
Elkezdődött a második szett. A csapatom hatalmas változáson ment keresztül. Végre úgy játszottak, ahogy szoktak. Hamar előnyre tettünk szert. És sikerült is meg nyerni a szettet. Na, ekkor már úgy érezte Atobe, hogy ideje beszélnie a csapattal, de a Bouchoval erre az esetre is volt tervünk. A következő szettben egy teljesen új csapattal álltunk fel. Megállíthatatlanok voltunk. A negyedik szettben Atobe időt kért. Ez volt az, amitől féltünk a Bouchoval. Így játszma közepén nem tudjuk megváltoztatni a felállást. Éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű, a 2:1-es vezetésünk ellenére. Már csak ezt a szettet kellett volna megnyernünk. 15:13-nál volt az időkérés. A Boucho elrendelt két cserét. Ez volt minden, amit tehettünk. A csapat elég jól játszott, úgyhogy tartottuk magunkat. De Atobe szemét nem lehet becsapni. Tudta mik a gyenge pontjaink. A Bouchoval próbáltuk a legvalószínűtlenebb helyzeteket teremteni és ez annyira bevált, hogy 26-25-re vezettünk. Az utolsó pontért küzdöttünk. Az egyik Hyotei-es lány szervált. Ami-chan rosszul fogadta így nem tudta sajnos beadni csak visszatenni. A támadás náluk volt és ki is használták, de szerencsére Shitora-sannal jól sáncoltunk. De még így is megmentették a labdát. Újra ütöttek, de szerencsére nem sikerült erősen megütniük. Sikerült megfognom és beadnom.
A Boucho és én voltunk az ütőposztokon. Én kicsit rosszabb helyzetben, mivel a labdáért hátrább kellett mennem, de Shitora-san úgy döntött nekem adja fel. A meccs labda az én kezemben volt. Messziről ugrottam, hogy üssek, de sajnos nem sikerült jól eltalálni a labdát és talán pont ez volt a szerencsém. A sánc nem erre számított, úgyhogy az elrepült mellettük és leesett még a hármason belül, így nem volt ideje elérni a hátsó sornak sem. És ezzel miénk volt a meccs. És a bajnokság is. A bíró lefújta és az egész csapat a nyakamba borult. Először csak, akik a pályán álltak, majd a kispadról is odaértek. Addig rángattak, míg a földre nem kerültem. Ott egy kicsit kiszusszanhattam magam, bár rajtam feküdtek vagy nyolcan.
Miután sikerült végre felülnöm megláttam a velem szemben térdelő Ami-chan arcát. Sírt.
- Annyira fogsz hiányozni. – vetette magát a nyakamba – Eddig annyira lekötött ennek a találkozónak a gondolata, hogy fel sem fogtam mire készülsz. – zokogta a vállamon
- Te is hiányozni fogsz. – veregettem meg a hátát
Ami-chan vagy tíz percig sírt, majd sikerült elcipelnem őt is és magamat is az öltözőig, ahol kiterültem egy padon.
Itt a vége. Nyertünk és ez azt jelenti utaznom, kell. Már semmi sincs itt, amit el kéne intéznem. Egész eddig közeledett ez a hatalmas fal és most ideért és tudom, hogy nemsokára rám fog dőlni. Már nincs, ami visszafogja, nem tudok kitérni előle. Már semmi sem történhet. Okaa-sanék már ott vannak és pár órán belül én is végleg elhagyom Japánt, a barátaimat, a csapatot, az iskolát és Tezukát.
Az utóbbi időkben már sokadszorra sikerült leküzdenem a depressziót és a sírhatnékot. Átöltöztem és Ami-channal az oldalamon elhagytam az épületet. Utoljára. Még egyszer visszanéztem rá, majd búcsút intettem, neki. Elég hülyén nézhetett ki.
A kerítésen kívül Eiji, Oishi, Fuji és Tezuka vártak minket.
Mivel még maradt pár órám a gép indulásáig, úgy döntöttünk elmegyünk megünnepelni engem. Először a mecset akartuk, de valaki benyögte a nevem, úgyhogy az lett a végeredmény. Időközben hozzánk csapódott még pár lány a csapatból és valamilyen úton-módon Atobe is. Arról fogalmam sincs, hogy került oda, mert az egyik pillanatban még sehol sem volt a másikban már Fujival és Tezukával elmélyült beszélgetést folytatott.
Végül eljött az az idő is, amikor el kellett indulnunk a repülőtérre. Ami-chan, Oishi, Eiji, Fuji és Tezuka úgy döntöttek, hogy kikísérnek. Atobe pedig felajánlott egy fuvart, amit el is fogadtam, mert nem volt kedvem vonattal menni. Ennek köszönhetően jó fél órával a gép indulása előtt odaértünk. Úgy döntöttem még korai lenne felszállni, úgyhogy nem tettem, inkább maradtam a váróban a többiekkel. Mondtam ugyan, hogy ha akarnak, hazamehetnek, de Oishi azt mondta megvárják a felszállást. Még Atobe is maradt, bár isten tudja milyen indokból. Nem hiszem, hogy el akart tőlem búcsúzni. Egyszerűen csak nem volt kedve lelépni.
- Köszi srácok, de tényleg hazamehettek. – mondtam vagy már századszorra
- Fogd már be Naru-chan! – mondta sírva Ami-chan
Ő azóta sírt, mióta betettük a lábunkat a repülőtér területére. Az elején még próbáltam vigasztalni, de nem sok sikerrel, úgyhogy végül letettem róla.
- Lassan lehet, hogy fel kellene szállnod. – mondta Oishi
- Ne aggodalmaskodj már annyit! – legyintettem, bár tényleg igaza volt – Mielőtt felszállnék még hagy mondjak el egy-két dolgot. Oishivel kezdeném. – haladtam jobbról balra – Amikor a Seishun Gakuenbe kerültem, te voltál, aki először útba igazított. Szerintem az egyetlen is, aki ezt meg tette volna. – mosolyodtam el – Köszönöm, hogy segítettél, és hogy utána a barátom lettél. Sokat jelentett. – odaléptem hozzá és megöleltem – Eiji! – léptem tovább – Mit mondjak? Veled soha nem volt komolyabb konfliktusom és mindig felvidítottál, ha rossz kedvem volt. Nagyon jó barát vagy. – őt is megöleltem, utána Atobe következett – Atobe! Köszi, hogy elhoztál. – nyújtottam a kezem, ő pedig elfogadta és halvány mosolyra húzta a száját – Fuji! – ugrottam a következőre – Igazából soha nem volt túl közeli a kapcsolatunk, de azt soha nem felejtem el, amikor észhez térítettél. Köszi. – vele is csak kezet fogtam – Tezuka! – jutottam el a legnehezebbhez – Fel se tudom sorolni, hogy mennyi mindent köszönök. Hiányozni fogsz. – öleltem meg őt is – Ami-chan! – maradt utoljára a még mindig zokogó barátnőm – Amikor az osztályba kerültem te voltál az egyetlen lány, aki nem nézett rám ferde szemmel. Köszönöm, hogy voltál nekem. – mondtam mire ő borult a nyakamba ma már másodjára
Kis segítséggel, de kiszabadultam Ami-chan szorításából. Most Eiji és Oishi próbálták meg tartani benne a lelket.
- Sziasztok és üdvözlöm Echizent! – búcsúztam utoljára és elindultam a beszálló kapu felé.