A mostani fejezet három, egymáshoz leginkább csak a cím által összefüggő részből fog állni, Loki/Emily, Steve/Lola, illetve Thor/Phil/OC párosítással. Remélem tetszeni fog. Elkezdek néhány új szálat is, de azok valószínűleg nem bontakoznak ki még most.
Egy nevet a The Secret Circle-ből vettem kölcsön. Valószínűleg nem csak abban létezik, de azért gondoltam, szólok, ha valakinek feltűnne, és zavarná.
Egy esély az egymásra találásra...
- Elkészülsz még ma?! – kiáltotta Loki a fürdőszoba felé húsz perc múlva. A víz azóta folyamatosan folyt, és a férfi kezdett azon aggódni, hogy a lány már talán feloldódott benne. Na meg, hogy elkésnek a vacsoráról.
Tíz másodperc múltán kivágódott az ajtó, és kilépett rajta Emily, egy szál törülközőben, nedves hajjal. Ez a lány tudta, hogy hozza kellemetlen helyzetbe a mágust.
- Kész vagyok...a zuhanyzással – mondta a lány, és Loki-hoz sétált, aki megint a plafont bámulta.
- Végre valahára – sóhajtotta Loki.
- Most meg mi van? Már törülközőben sem fogsz rám nézni?! Ez több mint a bikini!
- Csak megszokás – védekezett a férfi, és a lány szemébe nézett. – Igyekezz! Öltözz!
- Jó, te pedig mehetsz!
- Hova?
- Zuhanyozni!
- Minek?
- Ez most ugye csak egy vicc volt?!
- Nem annak szántam. Minek, ha már fürödtünk? Sosem értettem a halandókat...
- Már pedig én nem fogok előtted öltözni! – kötötte ki a lány.
- Majd elfordulok, ahogy szoktam – ajánlotta fel Loki.
- Persze, hogy a tükörből nézz?!
- Nem tenném...
- Hát persze, el is hiszem... – ironizált Emily, és a fürdő felé tolta-vonszolta a férfit. – Ha nincs zuhany, nincs vacsora!
- Ki mondja? – incselkedett Loki.
- Én mondom! – vágta rá a lány, és belökte Loki-t a fürdő ajtaján.
- Nincs is más ruhám, amit átvehetnék – ellenkezett a fekete.
- Majd adok egy pólót. Van egy nagy, amit hálóingnek használok. Még Tony-val kaptuk egy sörfesztiválon... – magyarázta a lány.
Loki nagyot sóhajtott, és becsukta az ajtót. Ez a lány kezdett az idegeire menni az ostoba halandó szabályaival. Na, mindegy, így legalább a kedvében jár. Ez valamiért most fontos volt a számára. Emily néha fárasztó és gyerekes, de egyébként egész jó társaság. A megértés és jóindulat, amit kínál, amire neki most a legnagyobb szüksége van, az pedig tökéletesen megéri ezt a pár szabályt. Nem értette, később már nem is próbálta megérteni, hogy miért, csak szerette volna ezt a halandót minél közelebb tudni magához.
...
Mire Loki végzett, és szintén egy szál törülközőben lépett ki a fürdőből, ami természetesen szabadon hagyta izmos felsőtestét, már Emily is elkészült, nagyjából. Épp hullámos haját tűzte fel egy csattal a tarkójára. Egy bordó alapon fekete, narancssárga, krémszínű és piros indiánmintás, nyakba kötős, térd fölé érő ruhát viselt, ami remekül kiemelte formás alakját. Loki megtorpant egy pillanatra, de Emily is, amikor ránézett.
- Nagyszerűen nézel ki! – csúszott ki Loki száján az elnyomni próbált bók.
Emily szélesen elmosolyodott.
- Te sem nézel ki rosszul – válaszolta. – Szerintem, ha még mindig azt akarod, hogy a halandók istenítsenek, akkor ne is vegyél fel pólót... – javasolta a lány, már-már kuncogva.
- Ez...egy remek ötlet! – jelentette ki Loki nagyot bólintva. – De az a helyzet, hogy az elmúlt napok fényében letettem a világuralomról.
- Milyen kár – „sopánkodott Emily.
- Hát ez van.
- Sok fiatal lányt fosztasz meg a boldogságtól.
- Magamat pedig a kellemetlenségtől. Hol van már az a póló?
- Azonnal... – kuncogott Emily. Tetszett neki, hogy Loki-nak mindenre van egy jó válasza. És valóban lélegzetelállítóan nézett ki. – Tessék – nyújtott át egy élénkpiros, XL-es pólót, amin fekete-fehér felirat hirdette, hogy „Oktoberfest, Long Island". Loki kelletlenül nyúlt a pólóért.
- Ebben úgy festek majd, mint egy díszvirág – nyafogott. – Nincs valami kevésbé feltűnő színű?
Emily megrázta a fejét.
- Majd holnap reggel veszünk neked pár normális ruhát.
- Inkább mond azt, hogy pár nevetséges midgardi szerelést...
- Most kell, vagy sem?
- Kell – vette el Loki a pólót. Leemelte a nadrágját a kanapéról, majd érdeklődve nézett vissza a lányra. – Maradsz a műsorra? – vigyorgott. – Gondolom nálatok ebben a korban – kihangsúlyozta az „ebben a korban"-t – már ez is normálisnak számít...
- Azért talán mégsem – kapta el a fejét Emily, és kiviharzott a fürdőbe, befejezni a sminkjét.
- Hm... – merengett el Loki, és elkezdett felöltözni.
...
A vacsora egy tágas, narancsos árnyalatú csempékkel lerakott, oldalról nyitott helyiségben volt, aminek a tetejét fagerendák tartották, és alacsony fakorlát választotta el a természettől. Az étkezőhely ugyanis a part mellett helyezkedett el, így vacsora közben, aki a megfelelő oldalra ül, annak akár a hullámzó tengerben és csillagokban is lehetett gyönyörködnie. Emily-ék egy ilyen asztalt kaptak.
Loki végre rájött, hogy mi is az a svédasztalos menü, és mindketten dugig ették magukat a csodás fogásokkal. Az ital nem tartozott a vacsorához, így kértek egy üveg bort, természetesen Tony számlájára. Evés közben természetesen folytatták a csevegést az ételről, a helyről, és mindenféle jelentéktelen dologról, mint például az Asgardi nők öltözködése, vagy, hogy miért szeretnek a férfiak vadászni.
A beszélgetés miatt végig maradtak, és az utolsók között távoztak kilenc után. Emily ekkor egy hirdetésre lett figyelmes. „Rája etetés a dokkoknál minden este 9 órától. Cápa etetés 10 órától az olasz étteremnél." Loki rosszat sejtve nézett a lányra.
- Ugye nem akarsz elmenni? – kérdezte Emily-t reménykedve. Ez annyira kicsinyes midgardi dolognak tűnt.
- Dehogynem! – vágta rá a lány határozottan.
- Azonnal sikoltasz, ha meglátsz egy ilyen élőlényt. Hogy etetnéd akkor?! – akadékoskodott Loki.
- Ha nem akarsz, ne gyere! – vont vállat Emily, és sértődötten elindult a sziget másik oldala felé, a dokkokhoz.
- Hé, várj! – sietett utána a férfi.
- Akkor jössz? – nézett rá Emily reménykedve.
- Nincs sok kedvem hozzá, de... Mégsem hagyhatom, hogy jelenetet rendezz, nem?
- Nem fogok! – fogadkozott a lány.
- Meglátjuk – sóhajtotta Loki.
- Mondj egy történetet – kérte a lány Loki-t útközben. Sokáig kellett kérlelnie, de Loki végül, megelégelve a lány könyörgését beadta a derekát. Mire odaértek a kis mólóhoz, Emily már jól ismerte az elfek és éjelfek közötti évszázados szembenállás kialakulását.
A móló előtt a turisták, egy szakértő felügyeletével, nyers haldarabokkal etethették a rájákat a sekélyesben. A ráják feketék, pöttyösek illetve homokszínűek voltak, és legalább negyven centi átmérőjűek, néha hozzáértek az emberek csupasz lábszárához.
- Olyanok, mint egy felfordított úszó mélytányér – jegyezte meg Loki, mialatt közelebb mentek a vízhez.
- Szerintem aranyosak – mondta Emily lelkesen. – És ami azt illeti, tányér méteres farokkal. – Ekkor elindult a halas vödör felé.
- És a farok végén mérgező tüske van – replikázott Loki. – Biztos vagy te ebben?
- Ja, persze – vont vállat Emily. Kicsit félt, de úgy érezte, egy ilyen alkalmat nem hagyhat ki. Végül is minden turista ezt csinálja.
- Már nappal is szereztél egy tüskét, ez meg halálos is lehet – aggodalmaskodott a fekete tovább.
- Csak nem beijedtél egy kis rájától? – viccelődött Emily, és maroknyi hallal a kezében elindult a tenger és a tömeg felé. Most az sem zavarta, hogy büdös, nyers haldarabokat markol éppen...
- Vagy harminc óriás rája – helyesbített Loki. – És téged féltelek – sóhajtotta, majd elindult a lány után.
- Ó, ez kedves – mosolygott Emily, és belépett a vízbe. Loki vállat vont, és követte.
- Na, mi lesz? Nem hívsz ide egyet? – kérdezte a férfi, kis idő bámészkodás után. Emily ekkor jött rá, hogy talán mégsem olyan bátor, mint hitte.
- Előbb te!
- Most hülyéskedsz?!
- Kérlek...
- Ez nevetséges – rázta a fejét Loki, de ekkor Emily a kezébe nyomott egy adag halat. Loki elfintorodott. – Komolyan?
- Légyszi! – kérlelte tovább a lány.
- Ha megteszem, akkor megyünk? – ajánlott üzletet Loki. Emily hevesen bólogatott. – Jó. De vigyázz, nehogy megszúrjon a farkával!
- Persze – lelkendezett a lány.
Loki ekkor körülnézett, hogyan is csinálják ezt a halandók. Lehajolnak, és beleteszik a halat a vízbe, egy rája pedig előbb-utóbb odaúszik hozzájuk. És már jön is. Egy megtermett, fekete alapon halványan világosszürke pöttyös példány, az átmérője lehet vagy egy méter húsz centi. Emily hátrálni készült, de Loki szabad kezével megfogta a csuklóját, és nem engedte.
- Utána meg azt fogod kérni, hogy csináljam még egyszer! – figyelmeztette a lányt.
- Igazad van – sóhajtotta a lány szaggatottan, és visszalépett.
A rája ekkorra odaért, és elvette Loki kezéből a halat. A férfit eddig nem nagyon érintette meg az állat etetősdi, de amikor a tenyerén megérezte a rája selymes bőrét, és csiklandozó száját, amint beszippantja az ételt, valami megmozdult benne. Egyszerűen aranyosnak találta. Persze veszélyesnek, de izgalmasnak is egyben. Mint Asgardban régen, amikor szülei kérése ellenére a farkasokkal játszott...
Loki a hasi része után a rája tetejét is megérintette. Az már nem volt selymes, sokkal inkább durva, kissé göcsörtös és gumiszerű. Érdekes... Elmosolyodva nézett fel Emily-re. A lány még mindig hezitált, hogy megérintse-e, avagy sem.
- Gyere, fogd meg! – kérte Loki. – Egészen szokatlan a bőre.
- Nem is tudom...
- Ne légy már ilyen ijedős! A farka a másik oldalon van! – Loki ekkor új kedvenc rájája felé húzta a lán kezét. Emily végül engedett, és kicsit megremegett, amikor tenyere a hideg, kemény bőrhöz ért.
- Ez...fura – nyögte ki végül. Loki elvigyorodott.
- Kivételes egy midgardi lény, az biztos. Szelíden eszik a kezünkből, de a másik végén halálos fegyvert hordoz.
Emily bólintott, és felállt. Neki ennyi elég is volt. Viszont Loki úgy tűnt, jobban odavolt a dologért, mint számított.
- Add neki oda a halat – javasolta a lánynak, - mert készül elmenni. Emily sóhajtott. Most vagy soha! – Gyerünk! – sürgette Loki.
Emily újból lehajolt, és a vízbe tette a halas kezét. Majdnem ki is húzta, de Loki megfogta a kezét, és bent tartotta. Félelmetes volt, ahogy a rája kikapja a kezéből a darabokat, de egyben vicces is. Emily elnevette magát.
- Olyan...sima az alja – jelentette ki végül. Loki bólintott.
- Csináljuk megint!
Még jó ideig szórakoztak a rájákkal, néhányszor elég közel kerültek a farkuk végéhez is. Ilyenkor általában Loki rántotta félre az elkalandozott lányt, nehogy még a végén meg kelljen utálnia ezeket a teremtményeket. Végül a felügyelő kitessékelte az embereket a vízből mondván, hogy ennyi volt mára. A legtöbben ekkor elindultak a tíz-tizenöt perc sétára lévő olasz étteremhez, ahol a cápaetetés volt meghirdetve.
Loki és Emily immár egyetértően döntöttek úgy, hogy oda is elmennek. Útközben azért Emily megjegyezte, hogy reméli, a cápákat nem kézből etetik majd, Loki pedig erre rávágta, hogy ő ugyan megpróbálná azt is. Halhatatlan mágusként persze neki kevesebb félnivalója volt, mint egy egyszerű halandónak. A csupán enyhén kivilágított, pálmaerdővel szegélyezett úton még néhány denevér is meglátogatta őket, minek Emily ugrándozása és Loki jóízű nevetése lett a vége.
...
Az olasz étterem vagy hatvan méterre lehetett a parttól, faoszlopokra építve a vízen. Hozzá két, párhuzamos stég vezetett, amelyek külső oldalán a víz fölé épített bungalók sorakoztak, belül pedig egy ovális alakú lagúnarészt zártak közre. Az étterem az ovális csúcsán volt, ott, ahol a vízszint két méterre is lehetett a stég szintjétől.
Az étterem teraszáról dobálták a halakat a vízbe, ahol a homokszínű, sárga cápák összegyűltek. Még néhány rája is betolakodott, és kiágaskodva a vízből versenyeztek a cápákkal a halakért. Loki-ék leültek egyik oldalt a stégre, és sokak példáját követve lábukat a víz fölé lógatva figyelték az alattuk elúszó tengeri lényeket. A világítás szinte üvegszerűen átlátszóvá varázsolta a vizet.
- Miből tudják ezek az állatok, hogy ide kell jönniük? – csodálkozott Loki.
- Biztosan ideszoktatták őket – találgatott Emily.
Az etetés addig tartott, amíg volt hal, tehát körülbelül tíz percig, mert sokan dobálták egyszerre. Emily fel-felnevetett a csapkodó, kiágaskodó rájákra, és néha Loki is elmosolyodott. Még tovább is maradtak, mint a tömeg, figyelve a lassan elúszó cápák raját és az eloszló tömeget, élvezve a már kissé hűvös, tengeri szellőt, és a mesés lagúna közelségét. Még a majdnem telihold is fehéren ragyogott az égen, megvilágítva, és jól kivehetőveé téve, a hullámzó-gomolygó sötétszürke óceánt és világosszürke felhőkkel díszített, sötétkék eget maga körül.
Egy kicsit mindketten hihetetlennek tartották a szituációt, és nem csak a kivételes környezet miatt. Loki azért, mert Loki létére egy gyönyörű, szinte mesébe illő szigeten ül a lagúna fölött, a holdat bámulva, egy kivételes személy társaságában, egy halandó társaságában, akit valamiért kedvel. Mindezt azután, hogy egy napja még majdnem a pusztulás szélére sodorta ezt a világot, amiért mellesleg kár lett volna, ahogy így elnézi. Azután, hogy a sötét világban megjárta a poklot, megküzdött a bátyjával, és most mégis, talán már nem sokáig, de a paradicsomban érezheti magát. És az a lány, akivel osztozik ezen az a lány, akivel egy napja még halálos ellenségek voltak. Loki kénytelen volt elmosolyodni ezen a valóságnak tűnő képtelenségen.
Emily azon csodálkozott, hogy azzal a férfival romantikázik éppen egy trópusi szigeten, már ha ezt romantikának lehet nevezni, aki a legnagyobb ellensége kellene, hogy legyen. Aki nem rég még gonosz, kegyetlen, aljas lázadónak tűnt a számára, a Bosszúállók számára, mégis most akár még barátjának is fogadná, esetleg annál többnek. Nemrég még kirázta a hideg tőle, most a meleg járja át, ha a közelében lehet. Loki már nem úgy tűnt, mint aki meg akarná ölni, vagy kihasználni, sokkal inkább úgy, mint aki meg akarja védeni. Emily nem értette, mivel érdemelte ki ezt, de jó érzéssel töltötte el. Néha elbizonytalanította, de boldoggá tette, hogy egyszerre két álma is valóra vált. Maga mellé állította Loki-t, és álmai szigetén lehet egy férfival, akit mostanra nagyon megkedvelt.
- Ez...hihetetlen! – sóhajtotta végül Emily, hangot adva gondolatainak.
- Nos, ebben egyet értünk – értett egyet Loki, hálás, zöld szemeivel a lányra nézve.
- Talán indulnunk kéne... – vetette fel a lány, és feltápászkodott.
- Még van itt pár cápa – magyarázta Loki.
- Na, gyere, te vadállat-rajongó! – cukkolta Emily, és kezet nyújtott neki. Loki nagy nehézkesen elfogadta, és hagyta, hogy a lány felsegítse.
- Csupán érdekesnek találom őket – védekezett Loki, miközben elindultak a stégen vissza a part felé. A hold ezüstös fénye jól megvilágította a deszkákat előttük, és az alattuk csillogó víz felszínét. – Az Asgardi tenger még nappal is sötét, és zavaros. Nem látni az aljára, mert nagyon mély, és a halakat is csak kifogás után lehet szemügyre venni...
- Jól van, felfogtam – sóhajtotta Emily.
- A cápák érdekesek.
- Amíg meg nem esznek.
- Azzal csak még izgalmasabb lenne a dolog – vigyorgott Loki.
- Ha téged esznek meg, akkor talán – vágott vissza Emily.
- Miért nem ugrunk akkor egyből mindketten a vízbe, és akkor meglátjuk, melyikünket eszik meg először? – vetette fel Loki. Átkarolta a lányt, és közelebb húzódott hozzá. Emily meglepődött, de hálásan karolta vissza a férfit, és simult hozzá meleg oldalához.
- Csak utánad! – válaszolta a lány a legnagyobb természetességgel.
- Hölgyeké az elsőbbség – ellenkezett Loki.
Elnevették magukat, és megtették az utolsó húsz métert a partig. Aki kinézett egy vízi bungaló ablakán, az könnyen azt hihette, hogy egy boldog párt lát elsétálni az ajtaja előtt. Senki sem sejtette volna, hogy két mágiát használó személyt lát, egy nem hétköznapi halandót, és egy északi legendát, akik alig két napja ismerik egymást, és nemrég még halálos ellenségek voltak. Nem, Loki és Emily minden gondjukat és felelősségüket félredobva sétáltak a holdfényben, élvezve a másik jelenlétét.
...
Visszamehettek volna a szobába, de még egyiken sem voltak fáradtak, így valami elfoglaltság után néztek. Megint átsétáltak a szigeten, mert a szemközti, északi parton volt egy internetkávézó, ami egész éjjel nyitva volt. Persze nem netezni mentek, de kiültek az egyik homokba állított asztalhoz, és rendeltek két koktélt, majd beszélgetni kezdtek. Halk popzene ment a háttérben, ami több hangszóróból szólt a vendégek szórakoztatására. Loki mondott még egy történetet egy csatáról, amiben ő, Thor és bandája a hegyi trollokkal harcoltak, de utána Emily jött. Loki-t ugyan is nagyon érdekelte, milyen egy halandó gyerekkora.
Miután elfogyasztották a koktélt, elhagyták az asztalt, és a kávézótól nem messze, a parti homokba ültek le. Innen nézve a Hold még fényesebb és nagyobb volt, a zene pedig még mindig elért hozzájuk. Emily tovább mesélt, de egy idő után a szavak sóhajokká váltak. Fáradtan dőlt neki Loki-nak, és hajtotta a vállára a fejét. Olyan végtelen volt ez az este...
Loki újból átkarolta a lányt, akinek már az érintése is boldoggá tette. Így bámulták tovább a partot nyaldosó hullámokat, illetve a homokba a holdfény hatására kimászó kisebb-nagyobb tarisznyarákokat. Amikor szél kicsit felerősödött, Emily megremegett, és közelebb bújt Loki-hoz. Elkélt volna már egy kardigán, de semmi pénzért nem törte volna meg ezt a pillanatot. A pillanatot, amikor még a holnap tudatában is, négy év múltán végre először elfeledhette minden aggodalmát, és fellélegezhetett.
Loki odaadóan vonta magához közelebb a lányt, és szintén a gondoktól felszabadultan simított végig párszor az oldalán, hogy kicsit felmelegítse.
...
- Mennünk kéne – szólalt meg Loki, amikor úgy vélte, Emily nemsokára elalszik a vállán.
- Aludjunk itt! – kérte a lány.
- Talán majd máskor. – Loki felállt, és felsegítette a lányt is. Emily morgott egyet, amiért a férfi így elrontotta a kellemes időtöltését.
- Ah.. – sóhajtotta sértődötten, kicsit kinyújtózva.
- Inkább ébrednél reggel rákokkal a hajadban? – kérdezett rá Loki.
- Szeretem a rákokat – vont vállat Emily.
Loki ekkor elindult jobbra a homokban. Mehettek volna a fák közötti járdán is, de mivel a hold megfelelő világosságot adott, így Loki úgy döntött, sétáljanak a parton.
- Én pedig nem szeretem őket...a testemen – fordult hátra a fekete. – De talán majd szerzek neked néhányat reggelre, az ágyadba – tette hozzá ravaszul.
- Inkább ne! – kiáltotta Emily, és utána sietett. Kinyújtotta a kezét a férfi felé, Loki pedig felemelte a karját, hogy átkarolja.
Újból egymásba fonódva sétáltak, és ez egyiküket sem hozta zavarba. Ha valaki megkérdezte volna, azonnal rávágták volna, hogy őközöttük bizony nincs semmi! És ezt is akarták hinni, hogy nincs semmi olyan, mert ha csak a vonzódás legkisebb töredéke is felmerül, azonnal kellemetlenül érezték volna magukat mindketten.
A kézfogás, egymás átkarolása és simogatása, még a csók is azonban valahogy belefért. Egyszerűen természetesnek tűnt, elfogadhatónak, és talán elengedhetetlennek is. Szükségük volt a másik közelségére ebben a mindkettejük számára meglehetősen új, és szokatlan helyzetben. Szükségük volt egy támaszra.
...
- Megérkeztünk – jelentette ki Loki, mikor a kertjükbe értek. Még nem mentek be rögtön, hanem megálltak a terasz előtt, a lámpafényben.
- Meg – sóhajtotta Emily, szint már félálomban, tele megkönnyebbüléssel. Ez az egész olyan volt, mint egy tündérmese. Tündérmese, aminek a vége valószínűleg kemény valósággá válik majd, ha felébred a Bosszúállók érkezésére, de most még nem akart felébredni. Ki akarta élvezni a mese végét.
- Semmi sem tart örökké – mondta Loki együtt érzően. – De most már tudom, hogy a rossz dolgok sem – tette hozzá. A lány kezeit fogta, Emily pedig mélyen a szemébe nézett. Tekintetéből szenvedély és kétség sugárzott, Loki-éból pedig vágy, arra vágyott, hogy szebbé tegye a lány estéjét.
- De bár ez most örökké tarthatna! – sóhajtotta Emily.
- Akkor sosem látnád újból a napfényes lagúnát, a fákat, a világot – emlékeztette Loki.
- Nem érdekelne... A hold is elég világos.
- De a Hold is lemegy egyszer. – Emily újat sóhajtott, Loki pedig folytatta. – A vég sosem létezik önmagában – magyarázta. – Ha valami véget ér, azzal valami új kezdődik el.
- Tudom, de...
- Talán rosszabb, de talán egyszer valami még jobb. Csak gondolj bele, mi mindent vesztenél, ha örökre egy pillanatban ragadnál.
- Szóval mit kéne tennem, ha a holnap gondolatától a hideg futkos a hátamon, és görcsbe rándul a gyomrom? – kérdezte tanácstalanul a férfit.
A fekete ekkor melegen nézett rá, és végigsimított a vállától kezdődően a lány meztelen karjain. Meleg érintése nyomán kellemes, izgató bizsergés futott végig a lányon.
- Csak nyugodj meg és lazulj el – tanácsolta Loki, majd halkabb, lágyabb hangon folytatta, ami olyan bizsergéssel érintette meg a lányt, mint a férfi langyos bőre. Emily felsóhajtott, amikor Loki már a hátát simogatta. – És élvezzük ki a pillanatot, amíg lehet.
- Ez jó ötl... – kezdte Emily csillogó szemekkel, de Loki egy csókkal belé fojtotta a szót. De nem csak a szót, a kétséget és aggodalmat is.
Emily nemsokára ellazult Loki ölelő karjai között, és boldogan viszonozta a férfi keskeny ajkainak szenvedélyes játékát. Beleremegett a melegségbe, amint Loki a testét szorította magához, és a hátát simogatta tovább. Belesimult az ölelésbe, és átkarolva Loki nyakát, izgalmas, fekete hajába tűrt, később a férfi arcát fogta.
...
- Olyan...érdekes – jegyezte meg Emily, amikor húsz perc múlva már fogat mosva feküdtek a franciaágy két oldalán, a plafont bámulva.
Emily az ablak előli, Loki a belső oldalon, Emily egy pizsamának előléptetett fekete topban és virágos, nagyon rövid pamutnadrágban, Loki pedig egy fehér pólóban és kockás rövidnadrágban. Már csak ezt találták abban az egy ajándékboltban, ami még vacsora után is nyitva volt. Éjfél körül járt az idő.
- Micsoda? – kérdezte Loki elmerengve.
- Az, hogy még egy napja sem vagyunk itt, számomra mégis, mintha már sokkal hosszabb ideje tartana...
- Mintha hetek teltek volna el – értett egyet Loki, majd hozzátette. – Azt mondják, jó társaságban repül az idő...
- Jó társaságnak tartasz? – kíváncsiskodott Emily, Loki felé fordulva. Bal kezével megtámasztotta a fejét, Loki pedig követte a példáját, és ő jobb kezét téve a feje alá fordult a lány felé.
- Meglehet – válaszolta a fekete titokzatoskodva. – Na és te?
- Tekintve, hogy eddig még csak a vízbe akartál fullasztani, és rákokat aggatni rám..., egész jónak! – vágta rá vigyorogva, ironizálva.
- Hm... – mosolygott Loki. Tetszett neki, ahogy a lány incselkedik vele. Jó szórakozás volt vele beszélgetni. Az, hogy Emily értette a vicceit, és még vissza is vágott...
- Talán még behívok ide néhány denevért is, hogy jobban megkedvelj – ötlött fel Loki-ban. – Mit szólsz? - Emily várhatóan fintorgott egyet, amin Loki elnevette magát. – Legyen inkább néhány pók?
- Azt hiszem, nem kéne túlzásba vinni ezt a kapcsolatot – jegyezte meg a lány végül, de már ő is nevetett. – Kivéve persze, ha a pókokat te kapnád...
- Úgy vélem, jobb nekik a természetben... - Újból elnevették magukat. – Akarod hallani, mivel rémisztgetik az asgardi gyerekeket a szüleik? – vetette fel Loki végül.
- Azt hittem, veled – mondta Emily vigyorogva.
- Van azért még jó pár veszélyes lény a jégóriásokon kívül – magyarázta Loki. Jó érzéssel töltötte el, hogy most egész könnyen átlépett jötun létén, sőt még viccet is csinált belőle. Ez Emily nélkül talán sosem ment volna, de most kezdte elfogadni származását. Végül is olyan ez, mint a mágia, amiről nagyban magyarázta a lánynak, hogy el kell fogadnia. Ő ilyennek született, és Emily ilyennek ismerte meg, így kedveli őt. El kell hát fogadnia neki is.
- Mint például?
- Nemsokára megtudod – somolygott Loki, és egy csettintéssel leoltotta a villanyt, még az éjjeli lámpákat is. Némi világosságot csupán a pálmafák lombja közül az ablakon át beszűrődő holdfény adott.
Emily kissé ijedten húzódott közelebb a mágushoz a félhomályban, és magára rántotta a takarót.
- Ez meg mire volt jó?! – idegeskedett a lány.
- Csak nem félsz a sötéttől? – Loki vigyorgása még a félhomályon keresztül is jól kivehető volt, zöld szemei halványan világítottak a Hold visszaverődő fényétől.
- Csak akkor, ha veled vagyok együtt a sötétben – füllentette a lány gyorsan, és átlátszóan.
- Mégis közelebb kerültél hozzám – jegyezte meg Loki jelentőségteljesen.
- Nem is igaz! – ellenkezett Emily, és már készült hátat fordítani, de Loki akkor megragadta a jobb kezét, és még közelebb húzta a lányt, miközben ő is közelebb húzódott hozzá. Behajlított térdeik már egymáshoz értek a takarón keresztül, az arcuk pedig alig másfél fejnyire lehet egymástól.
- Szeretem, ha egy lány fél a sötétben – jelentette ki Loki, és megszorította a lány kezét.
Emily ekkor sóhajtott egyet, és visszaszorította Loki-ét. Így már nem félt egyáltalán, talán egy nagyon kicsit.
- Miért? – kérdezte a lány halkan.
- Mert olyan izgató, amikor egy férfitól vár menedéket... – Loki megjegyzésének az eredménye egy erőteljes rúgás volt a sípcsontjába. A férfi halkan felsóhajtott a fájdalomtól. – És az is, amikor dühös...
- Nagyon vicces – suttogta Emily ironikusan. A sötéthez valamiért nem illett a hangos fecsegés, talán a kialakult némi meghittség miatt...
- Vicces – értett egyet Loki. – És azért oltottam le a lámpát, mert sötétben sokkal hatásosabb a történet...
- Ó, igazán?
- Ha világosban mondanék rémtörténetet, akkor hozzám bújnál félelmedben?
- Az nem fog megtörténni – jelentette ki a lány.
- Az majd kiderül... – mosolyodott el Loki ravaszul...és igaza lett.
Húsz perc folyamatos szellem, démon, troll, életre kelt fa és mindenféle borzalmas lény leírása után, amikor Loki elmondta a csattanót, amiben természetesen vér folyik és a szereplők sikoltozva vesztik életüket Asgard kies pusztáin, Emily rémülten vonta maga köré Loki karját. A férfi elkuncogta magát.
- Könnyebben ment, mint gondoltam – nyugtázta Loki.
- Ez egyáltalán nem mulatságos! – duzzogott Emily, még mindig a feketébe kapaszkodva. – Ilyen rossz történetet még a tévében sem láttam!
- Szerintem hatásos...
- Javíthatatlan vagy! – jelentette ki a lány, és hátat fordítva mellig magára húzta a vékony takarót.
- Tudom – felelte Loki könnyedén, majd engesztelően átkarolta a lányt, és valamennyire hozzásimult hátulról. Félt, hogy az talán majd elhúzódik, de Emily végül is engedte neki, hogy átkarolja.
A lány szokatlannak, de kellemesnek találta ezt a fajta közelségét. Eddig még Tony-val sem aludt el ilyen meghitt körülmények között, de most mégsem zavarta. Megfogta Loki kezét, és kényelmesen elhelyezkedett az ölelésben.
- Jó éjt – sóhajtotta Emily, teleszívva a tüdejét friss levegővel.
- Szép álmokat – mosolygott Loki.
- A „kis" történeted után ne csodálkozz majd, ha sikoltozva zavarlak fel az éjszaka közepén! – tette hozzá a lány előrelátóan, de Loki nem vette túlságosan komolyan.
- Még szerencse, hogy az éjszaka közepe már elmúlik, mire elalszol...
- Ahh, Loki! – sóhajtotta Emily megint, majd lehunyta a szemét.
- Csak mondom – vont vállat Loki. Volt az a rossz szokása, hogy szerette, ha övé az utolsó szó. Ő még nem tudott aludni, így nyugodtan elnézte, ahogy a lány vonásai kisimulnak, és lassan álomba merül. Olyan gyönyörű. Vad, mégis szelíd és odaadó. Loki akkor úgy érezte, bármit megtenne, hogy megvédje őt.
...
A helikopter, amin a Bosszúállók utaztak a sziget felé, két társával már megtette az út negyedét. Steve nagyot sóhajtva foglalt helyet a hídtól legtávolabb eső raktárhelyiség egy fémládáján, és új telefonjáért nyúlt.
Fury a tanáccsal folytatott tárgyalást, pontosabban szenvedélyes vitát a hídról. A SHIELD vadászgép arzenáljának Maldív-szigeteken való bevetéséről próbálta éppen lebeszélni őket, azzal a csekély indokkal, hogy a szabályzat tiltja hadi fegyverek bevetését lakott, legalábbis civilek által elfoglalt területen, és egyébként sem szükséges, mert ő és a csapata megoldják a problémát. Sokáig tartott, míg a tanácstagok letettek a fegyverek Loki-n és Emily-n óhajtott teszteléséről.
Tony ezalatt tovább veszekedett Phil-lel Emily büntetését illetően, majd Thor-ral Loki-ét illetően, végül a két férfi megelégelte az akaratosságát, és elhagyták a hidat. Tony ekkor Banner-re zúdította rá minden búját-baját, de a doktor, aki már kellőképpen kiismerte tudóstársát eredményesen terelte a témát. Elég volt a másodikfázisú mágnes-kontrollált hidegfúzió biztonságtechnikai kockázatát megemlítenie, és Stark gondolatai máris a héliumatommagok és a lehetséges megoldások körül forogtak.
Banner nagyot sóhajtott, megjegyezve magában, hogy „kedves" Phil és Thor barátai „szépen" magára hagyták a két lábon járó tűzijátékkal, majd hagyta, hogy Tony belekeverje tudományos eszmefuttatásába. Fury még néha odaszólt nekik, hogy halkabban már azokkal a mágneses tér-generátorokról való fecsegéssel, mert egy szót sem hall, meg egyébként is, inkább írják le, és osszák meg ötleteiket a SHIELD kutatóival. Tony ekkor beszólt neki, hogy „Azt már nem!", és Bruce-t maga után ráncigálva lelépett a hídról egy másik helyiségbe.
Phil és Thor a konyhában beszélgettek mindenféle Asgardi dologról, amire az ügynök kíváncsi volt. Bár Thor legszívesebben a vicces-ivós-szolgáló lányos történeteivel múlatta az időt, cserébe pedig hasonlóan szórakoztató, midgardi történeteket várt az „alacsony" férfitól, akit immár barátjának fogadott. Coulson így kénytelen volt beszámolni neki a halandók párkeresési szokásairól, és ami a villámok urát még inkább érdekelte, hogy mi is az a pornó, és mi az eredete.
Phil meglepően jó felvilágosítónak bizonyult, és nagy gyakorlata volt abban, hogy az intim testrészekre és aktusokra trágár kifejezések használata nélkül utaljon, és még így is érdekessé tegye a történetet egy kívülálló számára. Thor el is vigyorodott rendesen...
Steve kezdetben hallgatta Fury felemelt hangú „csevegését" a szerinte a posztjukat betölteni alkalmatlan tanáccsal, majd Tony és Bruce közel idegen nyelven folyó párbeszédét, de hamar megunta. A hidat elhagyva benézett a konyhába, de az ott folyó pogány mulatságokról és felvilágosításról szóló téma sem nagyon érintette meg, inkább taszította. Ez volt az a pillanat, amikor a Kapitány úgy döntött, hogy lelép a színről, és kicsit nélkülözi társai társaságát.
Ekkor eszébe jutott, hogy ezt az alkalmat ki is használhatná, hogy valaki más társaságát élje át, így úgy döntött, felhívja Lolát. Minél messzebb akart kerülni a többiektől, nehogy még a végén rájöjjenek, hogy munkával keveri a magánéletet, és kellemetlen helyzetbe kerüljön. Steve úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki elbújik a padlásra az édességgel, nehogy a szülei megtudják, hogy nassol. Gyermeki izgalom vett erőt rajta, a tilosban járás és veszély izgalma, és ezt most kivételesen élvezte. Élvezte, hogy hosszú idő után végre valami „rossz" dolgot tehet az unalmas kötelesség, és nyomasztó felelősség mellett.
Megkereste tehát a legtávolabbi raktárt, egy kényelmesnek tűnő ládán helyet foglalt, és már tárcsázta is Lola számát, amit idő közben fejből megtanult. A vonal kicsöngött...egyszer...kétszer...háromszor. Steve remélte, hogy nem zavarja meg a lányt valami fontosban. New York-ban most kora délután lehetett, és a Kapitány úgy tippelt, ha szerencséje van, akkor a lány épp az ebédszünetét tölti valahol. Még várnia kellett egy kicsit, míg valaki megszólalt a vonal másik végén.
- Itt Lola Blackwell! Kivel beszélek?
A szőke nagy levegőt vett. Most, vagy soha!
- Szia, Lola, itt Steve!
- Áh, Steve! Szia! – lelkendezett Lola. Hangjából érezhető volt, hogy mennyire megörült a férfinak, de a meglepetés éppúgy.
- Remélem nem zavarlak...
- Nem, dehogy! Éppen ebédelni készültem.
- Csak azért hívtalak – kezdte a magyarázkodást Steve, - mert tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled, és...
- Én meg még azt hittem, hogy már el is felejtettél – sóhajtotta a lány.
- Arra képtelen lennék – nyugtatta a Kapitány. – Lola, te olyan vagy nekem, mint... Nem is tudom, mit mondana egy költő, de... – Lola elnevette magát a vonal másik végén. – Szóval már most hiányzol!
- Hiányzom? De hisz majd elmegyünk vacsorázni, nem?
- Lola, sajnálom – sóhajtotta Steve, a lány pedig már felkészült a legrosszabbakra, - de valami közbejött. Ezért nem hívtalak tegnap sem, mert nem értem rá. Nagy volt a feszültség én és a társaim között, és...
- Nem kell magyarázkodnod – jelentette ki a lány, csalódottan. – Értem én, hogy sok dolgod van, és akkor még lenne ez a kapcsolat...
- Nem, Lola! Nem úgy értettem...!
- Semmi baj, nem haragszom. Csak magamra, amiért belerángattalak az ostoba reményeimbe, hogy egyszer talán találok majd valakit, aki...
- Ezt most hagyd abba! – parancsolta Steve.
- Na, de...
- Lola! Nem akarlak elfelejteni! Szó sincs róla! És nagyon sajnálom, amiért csak most hívlak, és ezért is hívtalak, hogy bocsánatot kérjek...
- Bocsánatot?
- Igen, amiért bizonytalanságban tartottalak.
- Ne kérj bocsánatot, nincs miért...
- De attól még kérek! Meg tudsz bocsátani nekem?
- Persze, hogy meg...
- Szóval akkor minden rendben veled? Jól vagy? – kérdezte újból Steve.
- Persze, megvagyok. Melózok, nappal a stúdióban, éjjel a klubban, ahogy általában – sorolta a lány megkönnyebbülve. Miért kell mindig minden férfiban kételkednie?
- Ezt örömmel hallom. Milyen stúdió?
- Hát, ö...
- Fotós vagy?
- Igen, mondhatni.
- Mit fotózol?
- Nem olyan érdekes...
- Engem érdekel!
- Modelleket...
- Hű, ez izgalmasan hangzik! Milyen modelleket?
- Nem beszélhetnénk most inkább rólad? – kérte a lány.
- Szerintem te érdekesebb vagy!
- Szerintem meg nem!
- Na, jó – egyezett bele Steve. – Mire vagy kíváncsi?
- Elhagytad a várost? Mikor térsz vissza?
- A helyzet az, hogy igen, muszáj volt. Tegnap a belváros takarítottuk, de telefonálni azért nem értem rá, mert valami sokkal súlyosabb, és halaszthatatlan dolog jött közbe – magyarázta Steve. – Pár napra mindenképpen távol leszek, de remélem, hamar megoldjuk a problémát, és akkor visszamehetek... De az is lehet, hogy elhúzódik, és akadályokba ütközünk, pontosabban kettőbe, így nem tudok semmi pontosat ígérni...
- Ez az ügy komolynak hangzik – jegyezte meg Lola.
- Sajnos az. Komolyabb, mint gondolnád. Ezért előre is elnézést kell kérnem tőled, ha sokáig nem jelentkeznék. Én is nagyon szeretnélek már látni, és amíg tehetem, minden nap felhívlak...
- Napjában kétszer! – kötötte ki Lola.
- Ígérem!
- Jól van.
- Szóval akkor...köztünk miden rendben? – kérdezte Steve óvatosan.
- Hm...
- Lola! Ne kínozz, kérlek...! – könyörgött a szőke fájdalmasan. A lány édesen elnevette magát.
- Minden rendben – mondta végül.
- Hála az égnek!
- Az viszont érdekelne, hogy mi lehet fontosabb, mint a romok eltakarítása? – kérdezte a lány ártatlanul.
- Ezt sajnos nem mondhatom el. Nemzetbiztonsági ügy, és bizalmas...
- Szóval bennem nem bízol?
- Nem erről van szó, de civileket tilos beavatnunk a saját érdekükben, és...
- Csak egy civil vagyok neked? – tettetett Lola sértődöttséget.
- Nem. Persze, hogy nem! Ne értsd félre, kérlek...!
- Nem értem – nyugtatta meg Lola végül. – Csak rosszul esik, hogy nem avatsz be...
- Hidd el, ha tehetném, te lennél az első, akinek elmondanám...
- Ugyan, csak viccelek – nevette el magát újból a lány Steve kétségbeesésén. – Tökéletesen megértem. Hivatali titoktartás, mindenhol ez megy...
- Nagyra értékelem – sóhajtotta Steve, megkönnyebbülten elmosolyodva.
- De valami azért nyugtalanít...
- Mi lenne az?
- Ami tegnap történt... – kezdte a lány, kissé remegő hangon.
- Lola! Annak már vége! – próbálta nyugtatni a Kaptány meleg hangon, de nem sok eredménnyel.
- De mi történt egyáltalán?! Azok valóban idegenek voltak?! Nem vagyunk egyedül?!
- Lola... semmi ilyesmiről sincs szó! A híradó is valószínűleg megmondta, hogy ez egy nagyon rosszul sikerült katonai kísérlet volt...
- De mióta része a kísérleteknek a vérfürdő?! Tegnap este még talán fel sem fogtam, és azért nem hoztam szóba, de...
- Lola...
- Ez nem alkotmányellenes?!
- Jobban ismerem az alkotmányt, mint gondolnád...
- Miért haltak meg annyian?!
- Baleset volt, szörnyű baleset...
- Tudod mit? – szipogta a lány a vonal másik végéről. – Nem hiszek neked!
- De hinned kell, Lola! Nincs okod az aggodalomra. Ilyen többé nem fordul elő...
- Az a rés az égen...olyan valóságosnak tűnt!
- Csak szimuláció volt – hazudta Steve kitartóan.
Azt hitte, ezzel segít a legjobban a lánynak, de rosszul hitte. Lola több volt, mint egy átlagos, kedves lány. Olyan lány volt, akit sosem nyugtattak meg a különféle hazugságok, fedő sztorik és eltussolások, azért, mert átlátott rajtuk. Nem tudta miért, de egészen kicsi kora óta átlátott az embereken és a hazugságaikon.
Meglepően könnyen látta át a nehéz helyzeteket is, illetve kezelte a problémákat, már persze azokat, amik egy majdnem átlagos külvárosi lány életében jelentkezhetnek, - kivéve persze a magánéleti-szerelmi ügyeket. Lola pedig most érezte, hogy ami történt, az a borzalom, az több volt annál, mint amit a kormány a lakosságnak tudni enged, és ez nyugtalanította. Nyugtalanította, hogy még a veszély mértékével sincs tisztában, azzal, hogy kezdjen-e el bakancslisták írni és hasonlókat...
- Nem. Sajnálom, de ezt nem veszem be, ahogy a többiek sem...!
- Miről beszélsz?! – csodálkozott Steve.
- A legtöbben nem hisznek a kormánynak – tudatta a lány. – Hiába írnak és mondanak ezt, meg azt, mi láttuk, amit láttunk!
- De rosszul ítélitek meg...
- Nem, te és a társaid ítéltek meg rosszul minket, ha azt hiszitek, hogy el hisszük ezt a nevetséges dolgot. Azt hittem, legalább te őszinte leszel velem, nem úgy, mint a korábbi barátaim...
- Én szeretnék, de... – Steve-nek ekkor esett le, hogy máris elszólta magát.
- Látod, erről beszélek...
- Lola, sajnálom, de ez mindenki érdeke...
- Hogy burokban éljünk?! Hogy inkább ne is tudjunk róla, ha veszélyben vagyunk...?!
- A veszély elmúlt. Én és a Bosszúállók itt vagyunk, hogy megvédjük a Földet bármitől!
- Akkor legalább azt áruld el, hogy milyen veszélytől?
- Bármilyentől...
- De ugye nem vagyunk egyedül? Az az ügy Új-Mexikóban...Thor még a klubban is ott volt, nem?
- Ő nem Thor volt, csak egy...
- Kérlek, ne hazudj nekem...! – sóhajtotta a lány.
- Nem mondhatok többet, már így is túl sokat sejtesz – jelentette ki a Kapitány.
- De kérlek! Tudnom kell, hogy valóban igaz-e! Hogy újból megtörténhet-e az a borzalom...
- Erre az egyre válaszolhatok. Soha többé nem fog megtörténni...
- Ezt most csak úgy rávágtad...
- Lola, figyelj! Már mindenki ismeri a Bosszúállókat, igaz? Legalábbis Stark-ot, a zöld óriást, Thort, tessék, most kimondtam, és engem...
- Pletykálnak ezt-azt a tegnapi szuperhős csapatról, ami megmentette a várost... A te csapatod? Te vagy az iránytó?
- Ez megint bizalmas, de... igen! Szóval beszélnek rólunk?
- Igen, de miért kérdezed?
- Lola, hallgass ide! Bármi történjék is, mi itt vagyunk, és megvédünk titeket, bármitől! Nem kell aggódnotok, kézben tartjuk a helyzetet.
- Bár így lenne... De mindenhol ti sem lehettek ott...
- Egy titkosított nemzetközi védelmi szervezet áll mögöttünk – árulta el Steve. – Az egész bolygót figyelik... Ezt semmiképpen, de azt el kell mondanod a barátaidnak, hogy nincs miért pánikolni! Nincs veszély! Mond el mindenkinek, aki kételkedne!
- Lehetetlent kérsz...
- Csak bízz bennem! Semmi olyat nem tennék, ami nem a ti érdeketeket szolgálná...
- Ebben biztos vagyok, de talán rosszul nézitek az érdekünket...
- Ez nem igaz! Higgy nekem, kérlek...!
Lola nagyot sóhajtott.
- Talán nem kellett volna ennyire belemennem ebbe az egészbe...
- Akkor vegyük úgy, hogy meg sem történt – ajánlotta fel Steve.
- Szóval akkor most se aggódjak azért, amiért távol vagy?
- Nem, nem kell. Csak légy nyugodt, és azért légy óvatos. Egy ilyen fiatal lányra mindig sok veszély leselkedik.
- Tudok magamra vigyázni.
- Azért csak vigyázz estefelé!
- Egy bárban dolgozom!
- Akkor még inkább!
- Majd igyekszem... De most már mennem kell! Nemsokára lejár a szünetem...
- Mikor hívhatlak legközelebb?
- Négy óra múlva? De egyébként bármikor. Az én munkám eléggé kötetlen, most viszont rohannom kell!
- Értem. De tudnod kell, hogy én még nálad is jobban várom, hogy találkozzunk!
- Igen, én is. Minden jót, Steve! Köszönöm, hogy felhívtál!
- Köszönöm, hogy felhívhattalak!
Lola elmosolyodott.
- Nekem is hiányozni fogsz...
- Vigyázz magadra! – kérte a Kapitány újból, és nagyot sóhajtva lerakta a telefont. Ha a többiek megtudják, hogy a nép kételkedik, ő pedig bizalmas dolgokat fecsegett ki egy lánynak, aki még talán nem is számít a barátnőjének...
...
- Szóval mindenképpen szeretném felkeresni Jane-t, amíg itt tartózkodom – magyarázta Thor Coulson-nak.
- Megértem – felelte az ügynök. – Jane most egy biztonságos bázison dolgozik, északon, nem kell aggódnod miatta.
- Igen, Eric is említette... Tulajdonképpen azt szerettem volna kérdezni, hogy ha a dolgok tisztázódnak, tudnátok néhány napra nélkülözni a szolgálataimat? – kérdezte a villámok ura reménykedve. - Meglátogatnám őt.
- Nem hiszem, hogy itt valaha bármi is tökéletesen elsimulna – sóhajtotta Phil.
- De van rá esély, hogy találkozhassunk?
- Valahogy majd kerítek – ígérte az ügynök. – Megoldjuk.
- Nagyon köszönöm a segítséged, halandó barátom! Nagyra értékelem! – lelkendezett Thor.
- Nagyon szívesen – mosolygott Phil, aki még mindig alig hitte, hogy egy valóságos legendával folytat éppen bizalmas beszélgetést.
- Ne és veled mi a helyzet? Voltál valaha igazán szerelmes? – kíváncsiskodott Thor.
- Ez bonyolult... – próbált kibújni a téma alól Phil, de nem sok sikerrel.
- Szerintem megérteném.
- Nem szívesen keverném a kötelességet a magánélettel...
- Velem is kötelességből beszélgetsz?! – vonta fel Thor a szemöldökét.
- Nem, dehogy! – próbálta Coulson megakadályozni, hogy az asgardi esetleg megsértődjön.
- Akkor hát?
- Nehéz erről beszélni...
- Nekem elmondhatod, barátom – nyugtatta Thor, és barátian a vállára „tette", azaz vágta a kezét. Phil nyekkent egy kicsit. – Oh, elnézést...
- Rá se ránts...
- Szóval, milyen nő volt?
- Gyönyörű, nála szebbet talán még nem is láttam – emlékezett vissza Phil. – És nem csak külsőleg, belsőleg is. – Az ügynök hagyta, hogy az emlékek átjárják, sőt árvíz módjára rohanják meg...
- Ne hagyd abba! – kérte Thor.
- Kedves volt és odaadó, szerény, de talpraesett, és értette a viccet. Szelíd volt, nyugodt, egy légynek sem ártott volna, mégis mindent megtett, hogy a szeretteit védje. Még az életét is feláldozta volna értük. Már-már szenvedélyesen lelkesedett azután, amiben igazán jó volt, a zenében. Csellista volt, bár ezt sokan nem nézték volna ki egy törékeny lányból...
- Törékeny volt?
- Így mondják a vékony, nem magas nőket mifelénk – magyarázta Phil. – Csinos volt, de törékeny. A cselló viszont egy nagy, vaskos hangszer, így kontrasztosan nézett ki mellette. Mégis, annyira összeillettek...
- Értem... – motyogta Thor. – Mesélj még róla!
- Szinte már szenvedélyesen lelkesedett a hangszerért, minden hangjáért, szabadidejében pedig festett, gyönyörű tájképeket. Művészlélek volt, és engem is a művészetével fogott meg. Egyszer hallottam játszani egy koncerten, Portland-ben...
- És, mi történt? Leszólítottad?
- Ó, nem, ahhoz nem volt elég bátorságom...
- Azt hittem, te bátor ember vagy, Phil...
- A nők terén nem annyira. De másnap ugyanabban a galériában töltöttem a szabadidőmet, amiben az ő képei is ki voltak állítva. Látta, mennyire lenyűgöz a stílusa, és ő szólított le engem.
- Ez izgalmas...
- Hosszú órákig beszélgettünk művészetről, sportról és hasonló hétköznapi témákról, minek végén úgy éreztem, mintha már évek óta ismerném őt. Ezt el is mondtam, és bevallotta, hogy ő is hasonlóan érez... Először történt meg velem pályafutásom alatt, hogy egy időre el tudtam felejteni a SHIELD-et, és minden nyomasztó felelősséget, ami vele járt...
- Ő nem is tudta, hogy...?
- Nem mondhattam el. Kaptam akkor egy év szabadságot. Egy rázós ügyön voltunk túl, és annak minden résztvevője egy évet kapott, hogy feldolgozza a történteket. Én tapasztalt voltam, engem nem rázott meg annyira, így hasznosan akartam eltölteni az időt, kultúrával, meg hasonlókkal... De a szabadság egyik feltétele volt, hogy civilnek adjuk ki magunkat, senkinek nem beszélhetünk a SHIELD-ről, ahogy addig sem. Ez egy alapszabály volt, így ő sem tudta, hogy ki vagyok valójában, hogy kinek, azaz inkább minek dolgozom.
- És nem kérdezősködött?
- De, kezdetben rengeteget. Olyan nő volt, akit nem lehet megtéveszteni, aki természetéből fakadóan keresi és kutatja az igazságot. Minden felszínességen és hazugságon átlátott, akár csak én. Azt viszont megértette, így kénytelen volt elfogadni, hogy titoktartásra köteleztek. Végül sikerült átlépnünk ezen, és belevágni valami újba. Hamar megkedveltük egymást, talán az igazlátás volt az másik közös pont a művészeten kívül, amit ő művelt, és én csodáltam...
- Ez egy szép történet – sóhajtotta Thor. – Bennünk alig van valami közös Jane-nel... Mi lett a vége?
- Sajnos az már nem olyan szép, amilyen lehetne. Mesés évet töltöttünk együtt, úgy éreztem, igazi lelki társra találtam. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, mintha mindig is ismertük volna egymást. Viszont tudtam, hogy ennek a kapcsolatnak nem lehet jövője, nekem vissza kellesz mennem, ő pedig többet érdemel annál, hogy egy távkapcsolatba kárhoztassam... Hiába könyörgött, hiába szerettem őt mindennél jobban, nem tehettem meg ezt vele. Mélyen belül el akartam venni, vele leélni az életem, de mikor mennem kellett megálltam az ajtóban, és hidegen közöltem vele, hogy vége...
- Az nem lehetett könnyű – sóhajtotta Thor, és megint megfogta Phil vállát. – Sajnálom.
- A szívem szakadt meg, de nem volt más választásom. Aki nálunk dolgozik, az vagy házinyúlra lő, vagy kicsúszik a hal a hálójából. – Thor kost kivételesen értett minden utalást. – Civilekkel párkapcsolatban élni közel lehetetlen. Egyrészt, mert van, amikor csak havonta láthatnánk őket, másrészt, mivel veszélybe sodorhatjuk őket, már csak azzal is, hogy gyengéd szálak fűznek hozzájuk... Célponttá tehettem volna, így inkább elhagytam, az ő érdekében.
- Ez nemes cselekedet volt – jelentette ki Thor elismerően. – De nagyon szomorú.
- Túlléptem rajta, muszáj volt. Aki ezt a pályát választja, akár önszántából, akár csak belekeveredik, az egyben beletörődik abba is, hogy a magánélet mindig másodlagos marad. Aki ezt nem fogadja el, annak nincs helye köztünk, elbocsájtják, viszont egy bennfentest általában nehezen engednek csak úgy útjára, a rengeteg veszélyes információval, ami a birtokában van...
- És azóta hallottál róla? Csak úgy véletlenül...
- Nem, de nem is akartam. Kezdetben nagyon fájt az emléke, de ott volt a tény, hogy talán jobb lett volna, ha bele sem vágok, ha nem keltek benne hiú reményeket. Mégsem tudtam ellenállni, és a vágy még hónapokig gyötörte a lelkem...
- Ez ismerős... – sóhajtotta Thor. – Talán én is csak hitegetem Jane-t, de minden nap gondolok rá, a mosolyára, a barna szemeire...
- Megértelek – sóhajtotta Phil. – De neked még van esélyed, te sokkal szabadabb vagy, mint én, nem mellesleg halhatatlan. Nekem maradtak a fejemben visszhangzó szavai, és a csillogó szemei, amikkel utoljára láttam. Gyönyörű, nagy világosbarna, szinte már sárga szemei voltak, és gesztenyebarna, egyenes haja... De az a meleg, mégis kétségbeesett tekintet, amivel akkor utánam nézett... Mintha mondani akart volna valamit, valami nagyon fontosat...
- És mondott is?
- Nem. Nem hagytam neki. Eljöttem, mielőtt rendesen elbúcsúzhatott volna, mert nem akartam sírni látni. De sokáig éreztem úgy, hogy tényleg valami fontosat akart velem közölni, valamit, ami akár mindent megváltoztathatna, én pedig otthagytam, belé fojtottam a szót. Nem mert utánam jönni, vagy utánam kiáltani, láttam rajta, hogy félt. Félt, hogy mit reagálnék, és erre csak későn jöttem rá...
- Sajnálom, barátom...
- Ez rendes tőled, Thor, de nem szükséges. Ennek már vagy húsz éve. Régen volt. Néha megrohannak az emlékek, de már túlléptem rajta.
- Azért köszönöm, hogy elmondtad. Nálam jó helyen lesz a történeted, barátom, nem mondom el senkinek.
- Azt megköszönném. – Phil nagyot sóhajtott.
- Látom, van még valami, ami a szívedet nyomja – állapította meg Thor.
- Nem, ez ostobaság... – rázta a fejét az ügynök. Hogy miért pont a villámok ura előtt nyílik meg, azt nem értette. Talán azért, mert ő távolról sem a kollégája...?
- Azért mond csak el! Az segít...
- Sokáig úgy véltem, talán azt akarta közölni velem, hogy gyereket vár – Thor szemében meglepetés csillant. – A mi gyerekünket..., én pedig nem hagytam, hogy elmondja...
- Ha erről lenne szó, biztosan nem tartotta volna meg magának – nyugtatta Thor. – Megkeresett volna.
- Én is ezzel nyugtattam magam. Hogy azt biztosan elmondta volna. De mi van, ha nem? Mindig is ijedős természet volt, én pedig akkor szándékomon kívül megrémisztettem.
- Megértette később, hogy ez volt a kötelességed – mondta Thor.
- Mindig is akartam egy gyereket, többet is – rázta a fejét Phil. – De a SHIELD közbe szólt, így nem volt lehetőségem rá, és kezdem úgy érezni, már nem is lehetne. Az ötödik X-szel a homlokomon nem találnék olyan nőt, aki vállalná ezt ilyen korban, de olyat, mint ő volt, biztosan nem...
- Még mindig szereted – döbbent rá Thor.
- Túlléptem rajta, de sosem szűntem meg szeretni őt – vallotta be az ügynök. - És ha lett volna egy közös gyerekünk, a világ legszebb álma vált volna valóra. Szörnyű, sőt borzalmas lenne, ha nem tudnák róla...
- Megértem. Nekem még nincs gyerekem, de ha lenne, én is szeretnék tudni róla – jelentette ki Thor a legnagyobb természetességgel.
- Hány gyereket szeretnél? – próbálkozott Phil a témaváltással. Neki épp elég volt már ennyi a saját magánéletéből.
- Még nem igazán gondolkodtam ezen..., de szeretnék, természetesen. Sokat szeretnék, de egy fiút mindenképpen. Aztán még több fiút, és lányokat is. Egy leendő királynak legyen örököse, nemde? – mosolygott Thor.
- Természetesen.
- Csak még azt nem tudom, ki legyen az anyjuk... Szeretem Jane-t, de ő ugye halandó, nem lehet a feleségem. Nem egykönnyen. A sok asgardi hercegnőtől, akikkel a szüleim fárasztanak, pedig kiver a víz. Nem lehet velük együtt hálni, mint az ágyasokkal, a lányos fecsegésüktől meg a falra mászok...
- Azt hiszem, megértem a helyzeted – mosolygott Phil, kicsit el is kuncogta magát a dolgon. A nagy harcos szegény nem próbálhatja ki a játékait a vásárlás előtt. – Ez felettébb zavaró lehet. – jelentette ki végül, de nagyon nem tudta sajnálni Thor-t. Végül is egy halhatatlan birodalom trónjának örököse, akit ezek szerint körberajonganak az örömlányok...
- Hát az. A sok illemszabály megőrjít. Miért nem lehet verekedni, ha egy hercegnő a vendégünk?!
- Ez érthetetlen – ironizált Coulson, de Thor persze szó szerint értette, szerencsére.
- Szerintem is. Mi férfiak vagyunk! Miért fogjuk hát vissza szükségleteinket egy asszony kedvéért?!
- Biztos vagyok benne, hogy egy napon, majd te is megtalálod a megfelelőt – zárta le Phil a beszélgetést. Thor egy hálás pillantással jutalmazta ezért.
- Köszönöm, halandó barátom. Még valamire azonban kíváncsi vagyok?
- Mi lenne az?
- Hogy hívták azt a nőt?
- Sophie Blackwell – felelte Phil. Őszinte rajongással ejtette ki a szavakat, főleg a keresztnevét.
- Sophie... szép név – jegyezte meg Thor.
- Gyönyörű – sóhajtotta az ügynök.
...