36. fejezet
Réges-régen
Egyedül. Egyedül volt a Kúriában. És azt tehette, amit csak szeretett volna. Egy félénk mosoly ült ki Harry arcára, és egy pillanattal később egy fekete macska osont hangtalanul felfelé a laboratórium lépcsőjén.
Nincsenek titkos helyiségek, megtiltott helyek. Ő erősködött, amikor megkérdezte, szóval Perselus nem okolhatja. Legrosszabb esetben majd kijátssza aduként a naivitás kártyát, és azt mondja, hogy ő csak felfedezőútra indult úgy, ahogy azt a tanár javasolta. És ha az ajtó zárva van, ó… nos… Hát csak ki kell nyitnia, nem? És miért ne, hiszen Pitonnak nincs rejtegetnivalója.
Kíváncsiságtól ösztönözve a macska hangtalanul mászta a lépcsőket felfelé. Már kezdek valóban jó lenni ebben – gondolta, miközben visszahúzta körmeit, és mancsainak párnája tompította a zajokat, és a gyors ugrásokat… Egy macskatestnek valóban vannak előnyei!
A lépcsőház félelmetesnek tűnt, ahogy az a folyosó is, ahol találta magát, amikor felért. Itt minden olyan újnak és használatlannak tűnt. Századjára is megfordult a gondolat a fejében: vajon mi volt Piton szándéka, amikor megvásárolta ezt a kúriát? Minden olyan hatalmasnak és elhanyagoltnak tűnt. Számos ajtót látott maga előtt, a legtöbbjük be volt csukva.
Amennyiben jók a számításai, a zöld szoba balra lesz. Meglepetésére már az első ajtót is nyitva találta, és nem volt szüksége emberi alakot öltenie ahhoz, hogy belépjen.
A szoba redőnyei fel voltak húzva, hagyva, hogy a fény beáramoljon a nehéz zöld függönyökön keresztül. Sötét színű volt a fa padló és a falakat tapéta borította, furcsa környezetet és vidámságot kölcsönözve a szobának. Olyan vidámságot, ami talán kissé erőltetett hatott. Shadow fürgén a szoba közepén álló biliárdasztalra ugrott.
A játékterem! Hát ez volt az. Az ablak közelében sakktábla volt felállítva, amiről Perselus beszél, a gyalogok fel voltak állítva a helyükre, mintha a játékosokra várnának. Valószínűleg már réges-rég vártak rájuk. Volt ott egy darts tábla is, és valamik, amik drága fadobozoknak tűntek, óvatosan elhelyezve a polcokon, mintha újak lennének, valamint más tárgyak is, amiket fel sem ismert.
Semmi igazán izgalmas, bár a biliárdasztal biztosan jó móka lenne. Beszélnie kell Perselusszal, hogy tanítsa meg rá; nagyobb esélye lesz nyerni abban a játékban, mint a sakkban, ha valaha eljutnak odáig.
Á, igen, Harry tényleg szerette volna, ha eljutnak addig. Az edzések, a bájitalok készítése… ez mind szép és jó, de szeretett volna valami más közös dologban is részt venni a tanárral. Mint például ez, eltölteni az időt. Együtt.
De még azelőtt, muszáj lefolytatniuk „A BESZÉLGETÉST"! Shadow összerezzent. Igen, „A Beszélgetés", ám még az előtt a felfedezés. Eleget látott ebből a szobából; ideje volt tovább indulnia a következőhöz.
Vonakodva bár, de újból felvette emberi alakját, és kinyitotta a jobb felé eső első ajtót. Egy kisebb nappali – vette észre – könyvespolccal és kényelmesnek kinéző bútorral. Ez kisebb volt, mint az a lenyűgöző nappali a földszinten, és feljegyezte magában, hogy majd később visszajöjjön ide. Kellemesnek és barátságosnak tűnt.
Balra a második ajtó úgy tűnt egy apró gardróbszobára nyílik, így Harry váratlanul idegesen lépett tovább. Amennyiben jól kalkulált… A következő ajtógomb megfordult a kezében, de az ajtó nem nyílt. A fiú érezte, hogy szívverése felgyorsul. Ez lehet az!
Előhúzta pálcáját a talárjából, a zárra mutatott, és suttogni kezdett.
- Alohomora!
Apró kattanást hallott. Biztos, hogy ez ilyen könnyen ment? Tétován benyomta az ajtót, ami könnyedén kinyílt. Nagy levegőt vett és pislogva előrelépett.
A szoba sötét volt, így gyorsan a függönyhöz sietett, és szélesre tárva elhúzta azt. Megfordult, hogy felmérje a szobát, amit most már elöntött a fény, és egy pillanatra szótlanná vált.
A zöld szoba.
Itt minden olyan drámaian különbözött a kúria többi részétől. A bútorok ebben a szobában tisztán láthatóan régiek voltak… legalábbis elég régiek ahhoz, hogy hosszú évek óta ott legyenek. Valaki élt itt, és elsődleges gyanúja szintén beigazolódott: ez a valaki egy nő volt. Egyértelműen egy nő használta ezt a szobát. Már csak az maradt, hogy megtudja, ki volt az…
Harry lassan elsétált az ágyhoz, ami zöld volt, akárcsak a szőnyeg, és a függönyök az ablakon. Ujjbegyeit használva megérintette a foltvarrásos steppelt ágytakarót, ami betakarta a paplant. Ez annyira… személyesnek tűnt, annyira másnak, mint a fagyos személytelenség, ami a Kúria többi részében uralkodott. És az ágy sem volt az a nagyon jó minőség. Egyszerűen csak… kényelmes és otthonos.
Izgatottan folytatta tovább a kutatást. A fésülködő asztal… ezt látta az ablakon keresztül! Nagyon szép bútordarab volt, ami nem illett a szoba többi részéhez, de a hatás igen harmonikusnak tűnt. Egy fésű még mindig ott hevert az asztalon, ahogy egy szintén zöld színű hajpánt is. Volt még néhány más dolog is, ami elszórtan hevert itt meg ott. Úgy tűnt, mintha a szoba lakója csak kilépett volna egy pillanatra. Hamarosan vissza fog térni mosolyogva, és kecsesen keresi majd a fésűjét. Legalábbis Harry így képzelte.
És miért ne? Még egy könyv is hevert az éjjeli szekrényen. Közelebb ment, hogy elolvassa a címet: Varázslatos szerelem. Elmosolyodott. Tehát egy romantikus regény. Ez a valaki szerelmes volt Pitonba? Biztosan. Máskülönben mit keresett volna itt?
Mint egy robot indult a szekrényhez, és tárta szélesre az ajtaját. A parfüm illata az érzékeit bombázta: egy enyhe illat, valami, ami a vidékre és a virágokra emlékeztetett. A kölni illata annyira távoli, mégis oly édes volt, hogy arcát a szekrényben lógó ruhák közé akarta temetni. Anélkül, hogy tudta volna miért, érezte, hogy szíve összeszorul és halvány szomorúság árad széjjel benne. Mit keres ő itt, egy olyan nő ruhásszekrényében, aki valószínűleg halott? A parfüm a múlt illatát ontotta magából, és úgy érezte, sírni szeretne… és a ruhák – egyszerűek és színesek – úgy tűnt elvesztett, de soha el nem feledett boldogságról mesélnek.
Fátyolos szemmel hátrált egy lépést és bezárta a szekrényajtót. Merlinre, kezd megőrülni… Sosem kellett volna idejönnie. Ez az egyszerű kis szoba annyi szomorúságot sugárzott… annyi szomorúságot.
Most azonnal el kellene mennie, de nem volt ereje megtenni. Helyette gondosan átvizsgálta a könyveket az apró könyvespolcon, és ujjait végighúzta a gerincükön. Shakespeare. Milton. Romantikus regények és mágikus tanulmányok, köztük bájitalokkal kapcsolatosak is. Érezte, hogy szája sarka akarata ellenére is felkunkorodik. Tehát Perselus olyan asszonyt talált, aki pont annyira szerette a bájitalokat, mint ő maga? És ott a polcon, az nem...? Közelebb hajolt. De igen, az volt… a kis porcelánból készült pásztorlányka figura, amit Piton emlékeiben látott, az egyetlen dolog, amit magával vitt, amikor eljött a házából.
Merlinre, itt minden annyira nagyon gyászos! És ezek a képek a falakon, a pasztellszínek, a tájképek. Felismerte Monet művét… és látott ceruzával rajzolt vázlatokat, emberek fotóit, akiket nem ismert, mégis ugyanolyan ismerősek voltak, mint minden más ebben a szobában.
Egy régi lemezjátszó, mellette az asztalon egy rakás lemez. Ismét nem tudott ellenállni és reszkető kézzel körülnézett a lemezek között. Genesis. Led Zeppelin. Neil Young. Supertramp.
Supertramp. Ő is szerette a Supertrampet. A mellkasában érzett súly váratlanul megkétszereződött, a lemezek kicsúsztak a kezéből és szétszóródtak az asztalon. Rendben, össze kell szednie magát; ez színtiszta butaság. Ez a nő ugyanazokat az együtteseket hallgatta, mint ő; na és akkor mi van? Ez a szoba érzelmileg megindító, de ez csakis egyedül a légkör teszi. Annyi kérdést tett már fel magának ezzel a helyiséggel kapcsolatban, hogy most minden valahogy eltúlzottnak látszott. A nő, aki ebben a szobában lakott, talán mégsem halott. Ő talán egyszerűen csak Piton egyik barátja, aki nem jött látogatóba, mióta egy bizonyos Harry Potter lefoglalta a férfi idejét.
Ebben az esetben viszont nem kellett volna idejönnie, és még kevésbé a dolgai között kotorászni; ez udvariatlanság és illetlenség. Keze idegesen rakott rendet a lemezek között, hogy visszategye őket a helyükre, mielőtt egyszer és mindenkorra elhagyja ezt a szobát, amikor ujjai megérintettek valami érdes felületet a fából készült íróasztalban. Nem, nem is igazán érdes felületű, gondolta, de valóban egy karcolat.
Kissé lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye az asztal, és képtelen volt visszatartani a mosolyát. Akárki is lakta ezt a szobát, nagyon fiatal volt… és nagyon-nagyon szerelmes. Egy esetlen, de eltökélt kéz egy szívet karcolt az asztal fájába, ami körülvettek szerelmesek nevét. Valójában csak a kezdőbetűit. Azt, amit nem volt nehéz kitalálni: P.P, azaz Perselus Piton, ki más?
És hirtelen a ráeszmélés úgy érte, mint egy villámcsapás az égen. Szíve felgyorsult, a székre rogyott és képtelen volt elnézni az asztalon látható felirattól.
L. E.
Annyira nyilvánvaló volt, a kezdetektől fogva olyan világos. Hogy is kerülhette el ez a figyelmét?
Lily Evans. Ez a szoba az édesanyjáé. Ő volt…
Merlin, az lehetetlen, teljességgel lehetetlen. Perselus azt mondta… Tántorogva lépett ismét a fésülködő asztalhoz, és felkapta a fésűt; most vette csak észre, amit első alkalommal elmulasztott: vörös hajszálak akadtak el a fésű fogai között.
Zöld szalagok, akár az ágy, vagy Lily szemének színe…
Az ő lemezei. Az ő könyvei. A ruhái és a parfümje. Mielőtt rádöbbent volna, mit tesz, ismét kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját, letérdelt, arcát a ruhák közé temette, és egy mély levegővétellel megtöltötte tüdejét a rég elfeledett parfüm illatával. Másodpercek alatt úgy érezte, mintha megfulladna, és nem tudta biztosan, hogy attól, mert a könnyeit próbálta meg visszatartani, vagy, mert azoktól fulladozott éppen.
A padlónyikorgástól összerezzent, egy pillanat alatt talpra pattant és kétségbeesetten nézett körül a szobában.
- Anyu?
Ám egyedül csak a csend felelt, ami olyan hatással ért fel, mint egy hideg, kijózanító zuhany. Váratlanul sokkal nevetségesebbnek érezte magát, mint valaha, ahogy ott állt egyedül egy üres és furcsán kísértet járta szobában. De nem szellemek kísértettek; ó dehogy, csak az emlékek és egy elviselhetetlen nosztalgia. Járt vajon ide Piton… vajon ő is belemerült a parfümillatba, amik megmaradtak Lily sálaiban, ő is összefogdosta a könyveit és hallgatta a lemezeit? Vajon Piton is hangosan szólította, ahogy most ő tette?
Harry képtelen volt egy pillanattal tovább is itt maradni, megfutamodott és óvatosan bezárta maga mögött az ajtót. Alig tett egy lépést a folyosón, amikor erős kényszer lett úrrá rajta, hogy nyissa ki az ajtót, és ismét menjen vissza a szobába, nyújtózzon el az ágyon, hogy megpróbálja visszaidézni… Mit? Vagy inkább, kit? Elsétált, és megtagadta, hogy visszanézzen. Lily már meghalt, tizenöt évvel ezelőtt elment, és semmi nem hozhatja vissza őt… sem ez a hely, sem Perselus.
Piton.
Haraghullám söpört át rajta, és leviharzott a lépcsőkön. Miért titkolta ezt el előle? Milyen jogon tartotta meg egyedül magának? Ott minden az édesanyjához tartozott és neki, Harrynek volt joga hozzájuk! Piton azt gondolta, hogy jóváteszi, ha nekiadja azt a fadobozt?
Nos, tévedett, komoly tévedést követett el!
Ó, beszélni fognak, naná, ebben biztos lehet.
Súlyos léptekkel indult a szobájába, ahol a harag és a bánat között gyötrődve az ágyára zuhant. Mikor élt itt Lily? És miért? Milyen oknál fogva hazudott neki Piton ezzel kapcsolatban? Nehéz szívvel felkapta a fából készült ládikát az éjjeliszekrényéről, ami a fénykép mellett hevert, amit McGalagony adott neki.
A fotó látványa elég volt ahhoz, hogy lecsillapítsa mérgét. Jobban kellene bíznia Perselusban. Biztosan oka volt rá, és valószínűleg úgy vélte, majd az alkalmas pillanatban beszél vele erről. De pontosan miről is kell beszélniük?
Felsóhajtott. Most azonnal beszélni akart Pitonnal. Miért kellett neki elmennie Albushoz olyan korán? Vissza kell jönnie… Most, most, most!
Az ajtó váratlan csapódása ugrásra késztette. Lehetséges? Léptek hangzottak fel a folyosón, és Harry dübörgő szívvel, pálcával a kezében állt fel. Természetesen csak a férfi jöhet, szóval akkor miért érzi magát hirtelenjében annyira idegesnek? Mintha elektromos áram futott volna keresztül rajta…
Halk kopogást hallott az ajtón, és Harry igyekezett megnyugodni.
- Szabad.
Az ajtó lassan kinyílt és Perselus belépett.
- Minden rendben, Harry?
Nem várta a kérdést, és egy pillanatig tátott szájjal állt, és képtelen volt válaszolni. Ez elég világos volt Pitonnak, aki előrébb lépett, és leült az íróasztalhoz a székre.
A férfi maga is furcsán feszültnek látszik – állapította meg Harry. Akármi is történt Dumbledore irodájában, az nem töltötte el boldogsággal a tanárt. Vagy magával Harryvel volt elégedetlen? Vajon a férfi tisztában volt azzal, amit tett?
- Lélegezz, Harry – szólt Piton lágyan.
Csak amikor mély levegőt vett, akkor eszmélt rá, hogy azóta visszatartja, mióta a professzor belépett a szobába. Merlin, mi történt vele? Ő Perselus, csak Perselus. Nézte, ahogy a varázsló kinyitja a száját, hogy megszólaljon, de még mielőtt ideje lett volna rá, Harry megelőzte.
- Elrendezte a dolgokat Dumbledore-ral?
Ez volt a legostobább kérdés, amit valaha is feltett, de legalább sikeresen megállította Piton szavait.
- Azt hiszem, mondhatjuk, hogy igen – válaszolt a férfi összeráncolt homlokkal.
- Tudja, igazán nem akarta bántani magát. De mindig annyira biztos abban, hogy mindent tud, és mindig át akarja venni az irányítást. Azt hiszem, néha nem is fogja fel, milyen messzire megy. És ő olyan öreg…
Harry rájött, hogy össze-vissza beszél és abbahagyta. Előtte Piton egyszerre nézett rá nyugtalanul és szórakozottan.
- Minden rendben, Harry. Holnap, vagy még ma este visszatérünk Roxfortba, ha szeretnéd. Albusszal megvitattuk a dolgokat, még ha messzemenőkig nem méltányolom az ő kis közbeavatkozását.
- Az… jó – mondta Harry kizökkenve a kerékvágásból. Tehát ennyi volt? – Szóval már nem haragszik? Úgy értem… tegnap este meglehetősen dühös volt.
Tekintetét lesütötte és a kezét bámulta, ami összekulcsolva nyugodott a térdén, mivel képtelen volt tovább elviselni a tanár átható pillantását.
Szeme sarkából látta, hogy Piton megmozdul a székén, mintha egy hosszú beszélgetéshez rendezkedne be.
- Sok olyan dolgot mondtam múlt éjjel, amit hasznosabb lett volna visszatartanom. Bizonyos részét viszont azóta is fenntartom..
A fiú megfeszült a szavak hallatán. Perselus talán végül mégis kihajítja őt?
- Te egy ifjú varázsló vagy, aki egy rendkívüli jövőre rendeltetett, Harry – folytatta. – És nem csak a jövődről van szó. Az, amit mostanáig véghezvittél, sikeresen megkülönböztet a többi korodbéli fiataltól. Pillanatnyilag te vagy a leghatalmasabb varázslók egyike ebben az országban, vagy ki tudja, talán a leghatalmasabb. Ám mindezek ellenére… minden jószándékod és bátorságod ellenére…
A tarkóján érzett bizsergéstől Harry úgy érezte, hogy fel kell néznie. Akármit is akar mondani neki Perselus, az arcába kell néznie. A tanár - nyilvánvalóan elégedetten – folytatta.
Mindazok ellenére, amit az emberek elvárnak tőled, és amellett, hogy a jóslat a te válladat nyomja, te csak egy tizenhat éves, tapasztalatlan és megfontolatlan fiú vagy, aki még nem tudja irányítani az erejét. Nem teheted meg, és erre muszáj súlyt helyeznem, nem teheted meg, hogy fejest ugrasz minden veszélyes helyzetbe, hogy megmentsd a világot. Ez egyszerűen nem ésszerű. Nincs semmi meglepő abban, hogy sokáig úgy gondoltam, gondjaid vannak az egyéniségeddel. Most már elég jól ismerlek, hogy rájöjjek, de abba kell hagynod saját biztonságod elhanyagolását..
- Én… Én tegnap is elég jól felfogtam, tanár úr – szólalt meg Harry. – Mindössze akkor ez tűnt helyesnek. Nem akartam, hogy valami történjen magával.
- És én sem akarom, hogy veled történjen bármi, különösen, miattam! Itt én vagyok a felnőtt, Harry, meg tudod ezt érteni? – kérdezte Piton olyan nyugodtan, ahogy csak tudta.
- Én tényleg értem – válaszolt Harry elszorult torokkal. – Ez csak… Biztos, hogy ez előtt a nyár előtt is megtettem volna, de most… Nem akarom, hogy eltűnjön. Tudom, hogy ez ostobán hangzik, de szükségem van arra, hogy… szükségem van magára. És ha úgy gondolja, hogy meg tud nekem bocsátani, amiért… tudja.
- Buta gyerek – mondta szelíden Piton. – Legcsekélyebb szándékomban sem áll eltűnni, ahogy azt te nevezted. Ami a megbocsátást illeti, azon a dühítő hajlamon kívül, hogy veszélybe sodrod az életed és az én ép elmémet, attól tartok, hogy nem értem.
- Tudja, amit a múlt éjjel mondott – tartott ki mellette nyugtalanul. – A tény, hogy… hogy én láttam… nos, az emlékeit.
Piton arca megmerevedett, miközben a testtartását igyekezett ellazítani.
- Nehéz elfogadni, igaz? – mormogta. – Tudom, hogy ezúttal nem próbáltál tapintatlan lenni, Harry. Hogy őszinte legyek, utólag meglehetősen meglepett, hogy már az elején nem vontál kérdőre.
Harry összezavarodottan bámult rá egy pillanatig. Perselus arckifejezése semmit nem árult el, de a fiú gyanította, hogy ez egy kritikus pillanat.
- Kérdőre vonni? Nem értem, miért.
- Kezdetnek, hogy Voldemortot követtem. Hogy felvettem a Sötét Jegyet. És minden, ami azok után jött…
Harry megvonta a vállát.
- Azokról már tudtam. Megváltozott, és már nem az ő oldalán áll többé. Én csak… sajnálom magát – fejezte be.
Súlyos csend ereszkedett közéjük, és az idő megállni látszott. Valójában olyan hosszan, hogy Harry tűnődni kezdett, nem kábították-e el Pitont egy Stuporral. Kényelmetlenül mocorgott az ágyán, és a mozdulat úgy tűnt, magához téríti a tanárt, aki végighúzta kezét az arcán, és egy pillanatra behunyta sötét szemét.
- Azt hiszem, nem a sajnálat az elsődleges érzés, amit az ember mások gyerekében szeretne felkelteni – jegyezte meg tompa hangon.
Harry kerekre tágul szemmel meredt rá. Tényleg ezt mondta…? De hát… Perselusnak nem szabadna ezt hinnie, egyáltalán nem, ez borzasztóan valótlan!
- Nem, én nem így értettem – mondta gyorsan. – Tisztelem magát, valóban, maga olyan… úgy értem, nagyszerű tanár, és én öhm…
Ó, Merlin, ez nem jól kezdődik. Pirosló arccal félbeszakította magát Piton kaján tekintetének és felhúzott szemöldökének látványától.
- Nagyszerű tanár? Ilyen álszent képmutatást nem vártam magától, Mister Potter.
Harry érezte, hogy még vadabbul elvörösödik.
- Rendben, tanárként csapnivaló – ismerte be, anélkül, hogy a férfire mert volna nézni. -, de ami a többit illeti… Én nem vicceltem. Valóban tisztelem magát. És nem csak erről van szó… ez… én beszélni akartam erről magával, de miközben végigaludta az egész időt, történt valami. Vagy inkább, megtudtam valamit.
Felsóhajtott, és fejét a kezébe temette. Hol kezdje? Beszélni akart Remusról, de nem akarta, hogy Perselus most visszautasítsa, és a zöld szobáról is, Lilyről is akart beszélni, de nem akarta, hogy Piton azt higgye, kételkedett benne vagy… A vállán érzett kézszorítástól felnézett. Perselus előtte állt és megnyugtató tekintettel egy bájitalos fiolát tartott felé.
- Idd meg!
Harry tiltakozás nélkül megtette.
- Nyugtató főzet – tisztázta Piton. – Van még valamire szükséged, ha már itt tartunk? Ettél?
A fiú bólintott.
- Nincs szükségem semmire. Csak annyi minden történt, amíg eltűntél.
- Ahogy sejtettem – felelte keserűn Perselus. – Hallgatlak.
A szavak azonban furcsa módon nem akartak előjönni.
- Tudsz Remusról?
- Jóval pontosabban? – ráncolta össze a homlokát Piton.
Harry beharapta az ajkait.
- Van egy fia – mondta.
A tanár ezúttal hosszan felsóhajtott.
- Harry, megtudhatnám, hogyan szereztél erről tudomást? – kérdezte.
- Ó, hát kémkedtem – válaszolt a fiú könnyedén.
Piton egy pillanatra elnémult.
- Nyilvánvaló. Egy újabb lecke, amit még meg kell tanulnod, nemde?
- Te mondtad – szólalt meg a fiú ingerülten. – Olyan könnyű, amikor macska vagy.
Perselus megrázta a fejét, mintha félre akarná söpörni az elképzelést.
- Nem számít. És hogy válaszoljak a kérdésedre, igen, tisztában vagyok vele.
Harry érezte, hogy szíve meglódul a mellkasában. Tehát Piton tudott róla. Tudta, hogy Remus az apja, és mindazok ellenére sem lökte el magától. Vajon mit kellene éreznie? Megkönnyebbültséget vagy nyugtalanságot?
- És… ez nem számít neked? – kérdezte.
- Nem, azt nem mondanám – felelt a tanár. – Ez bizonyára tovább bonyolítja a dolgokat. Gondolom, különösen, ami téged és Remust illet.
- Az biztos – mormogta Harry. – De nem változtat semmin azzal kapcsolatban… a többivel. Úgy értem, én változtattam meg a szándékom. Még ha Remus… nos, gyakorlatilag…
Gyakorlatilag lefeküdt az anyámmal – gondolta Harry, mielőtt ez teljes erővel elérte őt. Ó, Merlin, összefeküdt az anyámmal. Megdöbbenve nézett fel Pitonra.
- Te biztosan utálod őt – suttogta Harry.
A tanár elfintorodott.
- Az utálat erős kifejezés. Tulajdonképpen, hogy tisztességesek legyünk, épp az ellenkezője igaz. Történetesen bizonyos mértékig közrejátszottam ebben az apaságban. Mindent figyelembe véve egy meglehetősen szerencsétlen szerepkörben.
- A zöld szoba. - A szó kicsúszott Harry száján, még mielőtt ideje lett volna visszaszívni.
Nyugtalanul nézett Pitonra, ám a férfi csak összehúzta a szemöldökét.
- Tessék?
- A zöld szoba - ismételte vonakodva önmagát. – Van kapcsolat, nem igaz? – Egyáltalán nem volt semmi értelme, és mégis. Kellett, hogy legyen – próbálta Harry győzködni magát. Így vagy úgy minden darab összeillik.
- Attól tartok, nem értem – közölte Perselus. – Melyik szobáról beszélsz?
A fiú egy pillanatra elbizonytalanodott. Milyen játékot űz Perselus?
- Az emeleti szobáról beszélek, arról, ahol zöldek a függönyök, az ágy és a többi bútor. Nagyon jól tudod…
De a tanár továbbra is csak meghökkenten bámult rá.
- Nem emlékszem egyetlen olyan szobára sem, amelynek zöldek a bútorai, de még ha így is van, mi köze lenne annak mindehhez?
- Nagyon jól tudod, miről akarok beszélni – felelte Harry felbőszülten, és a feszültség idegessé tette. - A régi szobáról. Az anyáméról.
Piton ezúttal szó szerint letaglózottnak látszott.
- MI…? – Tekintete váratlanul zavarossá vált és felállt. – Mutasd meg nekem – közölte kurtán.
Harry nem kérdezett többet, felállt és kiment a szobából, és Perselus közvetlenül mögötte követte. Vajon mit jelent mindez? Miért viselkedik úgy, mint aki nem tudja, miről beszél Harry? Megrázta a fejét. Elérték az ajtót, és Pitonnak még mindig ugyanolyan üres pillantás ült a szemében.
- Tudom, hogy nem kellett volna bemennem – próbált bocsánatot kérni Harry -, de azt mondtad, akárhova mehetek, ahova csak akarok.
Piton egy szó nélkül belökte az ajtót és belépett. A szoba közepén megállt és Harry vonakodva követte őt. Mi folyik itt? Piton körülnézett a szobában és ugyanolyan meglepettnek látszott, mint amilyennek valószínűleg Harry is tűnt. De nem, Perselus határozottan úgy tűnt, mint aki valóban sokkos állapotba került. A fésülködő asztalhoz lépett, előrenyúlt, majd visszahúzta a kezét, mielőtt megérinthette volna. Harry képtelen volt megfékezni magát, és feltette a kérdését.
- Ez tényleg az édesanyám szobája, nem?
Bár azonnal megbánta a kérdését, amikor Piton feléje fordult, és úgy nézett rá, mint aki hallucinál.
- Ez lehetetlen – mondta fojtott hangon. – Én…
Viharos tempóban a könyvespolchoz lépett. Miután tekintetével sebesen végigfutotta a könyveket, megragadott egy polcnyi könyvet, és leszórta azokat a földre, egyértelműen elfeledkezve arról, hogy Harry mögötte áll. Egy pillanattal később halkan felnyögött, és előhúzott egy ovális tárgyat a polc hátuljáról.
Egy Merengő – vette észre Harry, és mostanra még kíváncsibbá vált. Perselus – anélkül, hogy Harryre akár egy pillanatnyi figyelmet is szentelt volna – pálcájával a tálra mutatott, és az abból kihúzott hosszú, ezüstös fonalat a homloka felé közelítette.
Egy pillanattal később nehézkesen rogyott az ágyra, mintha lábai elutasították volna, hogy továbbra is megtartsák. Arca kimerültséget és beletörődést mutatott, amikor még egyszer körülnézett a szobán, ám ezúttal nem volt jele a meglepettségnek.
- Tanár úr? – kérdezte Harry hezitálva.
Látszólag csak ekkor tudatosult Pitonban Harry jelenléte és megpaskolva a takarót intett neki, hogy üljön mellé az ágyra. A fiú leült, képtelenül eldönteni, hogy aggodalmat vagy megkönnyebbülést kellene-e éreznie.
A csend valóban más dimenziót ölt ebben a szobában – gondolta Harry. Valami békéset és egyben nyomasztót. Már elvesztette időérzékét, vajon hány perc is telt el, mire Perselus végül beszélni kezdett.
- Igazad van, Harry, ez a szoba valóban az édesanyádé volt – mondta zavartan. – Minden, amit itt látsz, hozzá tartozott.
- Nem értem – felelte halkan a fiatalember. – Azt mondtad, hogy ő sosem jött ide, nem?
- Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna, de igaz. Lily sosem tette be a lábát ebbe a Kúriába. Egyetlen egyszer sem.
- De akkor hogyan…
- Ezek az ő bútorai, Harry – szakította félbe Piton. – Csak a bútorai. Ami az övé volt otthon, mikor még a szüleivel élt.
- De mit keresnek itt? – erősködött Harry.
Perselusnak beletelt egy percbe, hogy válaszoljon, mintha fel kellett volna idéznie azt az emléket.
- Ő kért meg rá, hogy őrizzem meg neki. A szülei halála után. Petunia épp férjhez menni készült és pénzre volt szüksége, így el akarta adni a házat. Lily vonakodva beleegyezett. Nem volt hol hagynia a dolgait, és engem kért meg, hogy őrizzem meg neki, mivel tudta, hogy nekem nem állt szándékomban akkor eladni a szüleim házát. Akkoriban még közel álltunk egymáshoz… de már nem sokáig. Mindenesetre sosem akarta ismét visszavenni ezeket. Vagy jóval pontosabban, soha többé nem beszéltünk róla.
- Mégis… - mutatott körbe a szobán -, minden annyira… valóságosnak látszik. Élőnek. Mintha tényleg itt élt volna.
Piton halkan felsóhajtott mellette.
- Azt hiszem, én… egy kicsit túlzottan is optimista voltam, hogy magammal hoztam ide a bútorait. Azt akartam, hogy visszakapja, amit maga mögött hagyott, ha úgy dönt, hogy… de ez persze ostobaság volt.
Ha úgy dönt, hogy eljön és a kúriában él. Ezt akarta Perselus mondani, Harry ebben biztos volt. Piton remélt, de a lány sosem jött vissza. Helyette hozzáment Jameshez, és úgy látszik, lefeküdt Remusszal. És a szoba változatlanul megmaradt a Piton-kúriában.
Igaza volt, amikor korábban meglátogatta a szobát: volt valami émelyítően édes és nosztalgikus, amitől sírni akart. Persze nem tette, ehelyett végignyúlt az ágyon, és fejét Perselus ölébe tette.
Megértette, és tudta, hogy Piton is. És még valamiben igaza volt: szüksége volt a férfire. Egy kéz érkezett a fejére és gyengéden simogatta a haját.
- Itt minden a tied, Harry. Azt tehetsz velük, amit szeretnél. Már korábban meg kellett volna mutatnom neked, ha emlékeztem volna rá – felelte Perselus lágyan.
- Hogy felejthetted el? – motyogta Harry. De természetesen már tudta rá a választ.
- Mert el akartam felejteni – válaszolt Piton. – Azzal, hogy azt az emléket a Merengőbe tettem – az egész emléket és nem csak az érzelmeket belőle. Lily halála után rengeteg időt töltöttem ebben a szobában.
Harry ezt el is tudta képzelni. Tekintete a régi lemezjátszón nyugodott.
- Te tényleg szereted azokat az együtteseket?
- Szerettem hallgatni őket vele – felelte Piton, és elmosolyodott az emléken. Lilyn, amint táncolt a rockzenére. Ó, együtt táncoltak… hány és hány délután és éjszaka? – Ám egy idő után – folytatta – ez a szoba olyan lett, mint egy méreg. Jobban szerettem volna még a létezéséről is teljesen elfeledkezni.
Ha ezredszerre is meghallgatta volna a „Stairway to Heaven" című számot, megőrült volna, ebben biztos volt. A lemez már karcos volt, annyiszor hallgatta meg Lily halála után, és ő maga is épp olyan agyonhasználtnak és sérültnek érezte magát, mint a lemez, amikor hallgatta azokat a számokat.
- Megértem – dörmögte Harry. – Nekem is hiányzik, pedig én nem is ismertem őt. Visszaemlékeztem, milyen illata volt, tudod? Amikor kinyitottam a szekrényajtót… a ruhái.
Ó igen, Perselus tudta. Lily parfümjének illata kísértette leginkább ezen a helyen. Annyira nehéz volt elképzelni, hogy eltávozott, mikor az illata még mindig itt lógott a levegőben.
- Nem hittem, hogy van róla bármilyen emlékem is – folytatta a fiú. – Mármint azon kívül tudod, amikor hallom a sikolyát.
Perselus keze megmerevedett a fiú nyakán.
- Mikor hallod a sikolyát? – kérdezte.
- Hát, amikor Dementorok vesznek körül… Hallom, aznap éjjel, amikor megölték. Bizonyos fokig ironikus, hogy a Dementoroknak sikerült visszahozniuk az egyetlen emlékemet az anyámról, nem gondolod? Nos, emellett az illat mellett.
- Sajnálom, Harry – mormogta Piton.
- Én is – közölte a fiú. – Tudod, nem akartam látni az emlékeid, de örülök, hogy megtörtént. Mert – felült, hogy a férfi szemébe nézzen – így sokkal könnyebb megérteni. És szükségem van rá, hogy megértsem.
Perselus bólintott, mind vonakodva, mind megértően. Kezét a fiú vállára tette, és felállt.
- Az hiszem, most jót tenne nekem egy jó pohár Lángnyelv whisky. Talán kettő. És te mit szólnál egy vajsörhöz?
Harry hatalmas mosollyal az arcán felállt.
- Kettő nekem is megfelel, ha nincs kifogásod ellene.
Perselus a már ismerős módon a fiú válla köré fonta a karját, kivezette magukat a szobából és becsukta az ajtót.
Nyugodj békében, Lily – imádkozott némán. És ha lehetséges ne ebben a szobában. Ennek a kúriának már nincs szüksége kísértetekre…
Megkönnyebbülten hagyták a szobát és az emeletet maguk mögött. A nappali foteljei még sosem tűntek hívogatóbbnak és kényelmesebbnek, és Harry hálásan huppant bele az egyikbe.
Merlinre, annyira kiszipolyozottnak érezte magát! És a tűz abban a kandallóban olyan tökéletesnek tűnt, és az idő ellenére csak arra volt szüksége, hogy békésen dorombolni kezdjen és… Ó, valószínűleg nem ez a megfelelő idő, hogy most macskává alakuljon.
Másfelől viszont…
Egy ugrással Piton ölében termett, és egyszerűen ernyedten elnyújtózott a varázsló talárján. Így, pont így volt tökéletes, mint korábban, amikor csak Shadow volt, és nem törődött a világgal.
- Koszos bestia – mormogta Perselus, de hangjának tónusa rácáfolt szavaira, miközben ujjai a fekete bundát simogatták.
Igen, ebben a formában minden sokkal könnyebbnek látszott.
- Abba kell hagynod, hogy állandóan dolgozz, Shadow Piton. A világ nem fog összeomlani, ha te pihensz egy pillanatot. Tanulj meg bízni a felnőttekben.
A macska becsukta a szemét és kinyújtotta egyik mancsát. Egy pillanatig olyan könnyű lett volna beleegyezni…
- Albusnak egy dologban igaza volt – folytatta Piton. – Nem engedhető meg, hogy most túl sokáig távol maradj Roxforttól. A miniszterrel történtek után biztosan nem. Túl kockázatos lenne. Még ma este visszatérünk.
Szavai teljességgel felébresztették Shadowt, aki visszatért a székére és ismét felvette emberi alakját.
- Tanár úr, erre nincs semmi szükség. Megmondtam Dumbledore-nak, hogy ma este választ adok neki.
- Nem lenne bölcs várni. Ha egy auror jön, hogy ellenőrizze jelenléted a Roxfortban és te nem vagy ott, az ideiglenes gyámságod visszakerülne a Minisztériumhoz. És emellett bevallom, a kilátás, hogy ma éjjel a Kúriában maradjak, aligha inspiráló a számomra.
Ezzel Harrynek is egyet kellett értenie. A szoba felfedezése eléggé megrázta őt ahhoz, hogy a helyváltoztatás neki is tökéletesen megfeleljen.
- Nem zavarná, ha én visszamennék… később? Mármint a szobába? – kérdezte.
- Nem, természetesen nem. Nem is vagyok abban a helyzetben, hogy megtiltsam azt neked. Ha már a tárgynál tartunk, nem volt szó Lángnyelv whiskyről és vajsörről? – kérdezte a férfi, miközben elindult az üvegekért. És valóban, Harry úgy döntött, egy vajsör tökéletes megoldás egy ilyen érzelmileg túlhevült napra.
- Köszönöm, tanár úr – felelte, amikor a férfi letette elé az üveget. – Nem két vajsörről volt szó?
Piton halkan felnevetett és odanyújtotta neki a második üveget.
- Tanár úr? Már megint visszatértünk ehhez?
- Nem! – kiáltott fel Harry meglepetten. – Csak nem figyeltem. Ugyanakkor…
- Mond, amit mondanod kell – morrant Piton.
- Nos, te is Sötét Nagyúrként kezdted újra emlegetni őt, pedig mostanában már Voldemortnak hívtad.
Piton elmerengve dobolt a palackon az ujjaival.
- Valóban, ez elképzelhető. A jövőben majd jobban odafigyelek.
- Nem zavar, hogy kimondod a nevét? Korábban utáltad – érdeklődött Harry.
- Kimondani a Sötét Nagyúr nevét… Voldemortét, nagyon rossz ötlet, amikor az ő ujjai között vagy. Egy kirívó tisztelethiány, ami gyors büntetést érdemel.
- Ő… ismer olyan trükköket, hogy megtudja ezeket a dolgokat?
- Határozottan – felelte Perselus kesernyésen.
- De ez már nem gond a számodra, mióta abbahagytad a kémkedést, szóval akkor most miért?
- Azt hiszem, a szokás hatalma. Az az ember határozottan nem az én uram, sem sötét, sem másmilyen. Az a gyűlölt titulus ugyanolyan érdemtelen, mint amilyen szánalmas. De az a kis kiruccanás a pokolba, nyilvánvalóan felszínre hozott néhány dolgot.
- Ő mindenek ellenére még mindig az urad, igaz? A Jegy miatt – érdeklődött tovább Harry. Látta, hogy Piton észrevehetően megfeszül.
- Emiatt nem kell aggódnod. Azok a sajnálatos szavak a részemről nem fognak újból elhangzani. Egyedül azt remélem, hogy fontolóra veszed, hogy ismét használd a keresztnevem.
- Sajnálom, Perselus – mosolyodott el Harry. - Azt hiszem, ez is a szokás hatalma. – Egy húzásra végzett a második üvegével. – És talán az is közrejátszott, hogy attól féltem, hogy kidobsz – ismerte be.
- Harry! – kiáltott fel Piton nyugtalanul. – Erről szó sincs! Tudom, hogy az utóbbi néhány nap nem volt könnyű, de biztosíthatlak… - Hogy sosem állt szándékomban ajtót mutatni? Ez nem egészen igaz, ám Harrynek erről muszáj kell tudnia. - …, hogy nem áll szándékomban visszavonni a szavaimat. Ez a te otthonod, amíg csak óhajtod.
- Még, ha az apám… - Harry tehetetlenül elfintorodott. Remusról beszélni nem olyan könnyű. Merlin, ez az egész annyira hamisan hangzik…
- Itt nem az apádról vagy az anyádról van szó, sem arról, hogy mások mit gondolhatnak a mi megállapodásunkról - felelte Perselus szárazan. – Te az én macskám vagy és pont. Érthető ez a számodra, fiatalember?
- Igen, azt hiszem – felelte széles mosollyal Harry. – És te vagy az én Fekete Emberem.
- Ó, valóban? – húzta fel a szemöldökét Piton. A fiú, némiképp szégyenlősen elmosolyodott.
- Így hívlak, amikor, nos, amikor csak macska vagyok. Valahogy illett rád.
- Valóban, teljes mértékben illik – mormogta Perselus.
- És hogy tudd, meglehetősen jól nézel ki zöldben. Mármint az emlékeidben. Nos, nagy kár, hogy… hogy… - A tanár tekintete elfelhősödött, és Harry úgy érezte, csúszós talajra érkezett.
- Egy második pohár Lángnyelv whisky is jól jönne – közölte Piton fakó hangon.
- Én… öööö… Én is kaphatnék egyet?
- A te korodban? – kérdezte gyanakvóan Perselus.
- Tudod, már megkóstoltam. És azt hiszem, most nekem is pont erre van szükségem.
- Mire? Hogy a padlón végezd? Most az egyszer rendben – felelte Piton és átnyújtott felé egy poharat -, de nem csinálunk rendszert belőle.
- Nem, szó sincs róla – motyogta Harry. – Mindig is utáltam a részegeket.
- Rossz emlékek? – kérdezte Piton.
- Igen – ismerte be vonakodva a fiú.
- Feltételezem, a nagybátyádról van szó.
- Ahham – válaszolt a fiú bizonytalanul. Dursleyék sosem számítottak a kedvenc beszédtémájának, és Vernon határozottan a toplista elején állt, rögtön a Próféta cikkei és Draco Malfoy szerelmi életében bekövetkezett legújabb hódításai után. De elkapta Piton pillantását, ahogy higgadtan és elgondolkozva őt nézi, és azonnal tudta, mit gondol a férfi. Harry megborzongott, amikor visszaemlékezett, hogy mit látott a bájitalmester gyerekkorából… és tudni mindazt, egyáltalán nem volt tisztességes és hasznos tartania a száját. Ivott egy korty Lángnyelv whiskyt, és belevágott.
- Nem fordult elő olyan sokszor, hogy erőszakos volt – magyarázta. – Nos, persze igen, de nem úgy, mint… öhm. Mellesleg sosem sikerült elkapnia, amikor ivott. De megvolt az a szokása, hogy verje a falakat, mindenkivel üvöltözzön… mondjon néhány valóban, nos… valóban rémes dolgot. Tudod, a szüleimről, meg arról hogy hitvány vagyok, ilyen dolgokat – fejezte be. – Leginkább a hangja miatt volt, és hogy akkor olyan hatalmasnak tűnt nekem. Nem, igaziból nem is volt hatalmas, de akkoriban olyannak tűnt, mint azoknak a szörnyeknek az egyike, akik gardróbszekrényekben élnek és gyerekeket esznek. Kivéve, hogy én éltem a gardróbban, és számukra én voltam a szörnyszülött – mondta erőltetett nevetéssel.
Piton a fejét rázta.
- És egy gardrób határozottan nem tűnik jó menedéknek az ilyen emberevő szörnytől.
- Nem, nem igazán – motyogta Harry. – De az idő legnagyobb részében elfeledkezett rólam, amikor nem látott. És amikor Dudley… amikor félt az apjától, az emlékeztette Vernont, hogy jöjjön és gondoskodjon rólam.
- Vernon a saját fia ellen is fordult? – kérdezte meglepetten Piton.
- Nem, természetesen, nem. De bömbölt, és mindent összetört, amit megérintett. Egyszer összetörte Dudley tévéjét: borzasztó jelenet volt… - grimaszolt. – Amikor kicsi voltam, az megrémített. Ostobaság, mivel sokkal veszélyesebbnek számított józanul – vont vállat Harry. – Azt hiszem, mindez már nem lényeges. Halott. Nincs rá szükség, hogy rosszat mondjak róla.
- A halál nem old meg mindent – felelte Perselus. – Csak mert eltűnt, még nem jelenti, hogy ezek az események az életedben ugyanezt teszik. Idővel az emlékeid kevésbé lesznek fájdalmasak… de az indokaid, hogy óvatos légy az alkohollal, még nem lesznek kevésbé igazak.
Harry eltűnődött ezen egy ideig.
- Tudod, meglehetősen furcsa arra gondolni, hogy te vagy az, akiben megbízok, amikor te üvöltöztél velem a legtöbbet, amióta Roxfortba érkeztem. Gondolod, hogy megpróbálom újra megteremteni a körülményeket?
Látta, hogy a tanár arca megrándul.
- Őszintén remélem, hogy nem. – felelte leverten.- Harry, remélem, tisztában vagy azzal, nem áll szándékomban bántani téged sem a tetteimmel, sem a szavaimmal. Elképzelhetetlen, hogy kezet emeljek rád. Ami a kiabálást illeti… ez nem olyasmi, amit megígérhetek, ismerve a vérmérsékletemet és a tiedet, de remélem, hogy minimum szinten tarthatjuk. A gyerekneveléssel kapcsolatos nézőpontom szöges ellentétben áll azzal, amit a nagybátyád és a nagynénéd, vagy akár a saját szüleim képviseltek, ha ez az, ami aggaszt téged.
- Nem aggódom – tiltakozott Harry. – Mindezt tudom. Ha sikerült nem darabokra szaggatnod, vagy a falhoz vágnod, amikor utáltál, akkor tudom, hogy most sem fogod megtenni. És megvédtél…
- Legalábbis megpróbáltalak. Ami nem fog megakadályozni abban, hogy különmunkát adjak, vagy hogy a magam módján kioktassalak, ha a szükségesnek bizonyul. Ez a szülői munka részét képezi, és szándékomban áll ezt is végrehajtani. Ez érthető így kettőnk között?
- Ameddig nem fogod szíjjal demonstrálni, addig nekem megfelel – mormogta a fiú.
Szavaira Perselus felállt és elindult felé.
- Gyere ide – szólt szelíden.
Harry gondolkozás nélkül nekinyomta magát, és arcát a fekete ruhába temette. Ah, ez jó érzés, igen… még annál is jobb, mint amikor Shadowként teszi. És hogy érezheti ezt olyan természetesnek, amikor tulajdonképpen… Nem is tudott visszaemlékezni, hogy kisgyerekként ily módon vigasztalták.
- Tudod, örülök, hogy megtette – motyogta a tanár vállába -, máskülönben sosem jöttem volna ide. És te nem… változtattad volna meg a véleményed.
- Te buta gyerek – mormogta a tanár. - Én is örülök annak, hogyan végződött ez a tragikus történet, ám ami azt a muglit illeti, aki miatt szenvedtél… Sosem tudom eléggé sajnálni, hogy nem gondoskodtam róla, amikor még volt rá esélyem.
- Én nem – felelte Harry. – Én örülök, hogy semmi közöd nem volt ahhoz. Ha úgy lett volna, a Minisztérium valószínűleg nem egyezett volna bele, hogy veled maradjak. És egyébként sem akarok még több halál miatt felelősséget érezni. Tudod, pont azért nem akarta, hogy továbbra is ott maradjak. Marge miatt.
Szavaira Piton megfogta a kamaszt a vállánál és szelíden eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Ugye felfogod, hogy neked ahhoz semmi közöd, igaz?
- Én… azt hiszem.
- Harry.
- Nem tudom; tudod lehetséges, mivel utáltam azt a nőt. És vannak dolgok, amiket én… amiket nem tudok irányítani úgy, mint Shadow.
- Ez képtelenség – közölte lágyan Perselus. – Annak a nőnek autóbalesete volt. A nagybátyádnak csak kellett valaki, akin levezette a haragját, akármilyen valószerűtlen is volt az.
- Aznap nem ivott – mutatott rá Harry. – Általában akkor mondta azokat a dolgokat, amikor részeg volt.
- Akkor is ittas volt, amikor elhitette veled, hogy a szüleid autóbalesetben haltak meg, hogy te abnormális vagy, és mindazt a badarságot, amit a fejedbe ültetett?
- Nem, de ennek tudod, van értelme… egy bizonyos szemszögből nézve. Arról van szó, hogy amikor ivott… ó, nos mondott egy csomó fájdalmas dolgot, de amikor feldühödött és nem ivott… az még rosszabb volt. És ha épp fegyelmezett, akkor tényleg történtek dolgok. Vagyis, legtöbbször. Tudom, hogy ez nem volt tisztességes; nem mintha bármit is tehettem volna ellene, de számára volt értelme. Így Marge…
- Marge halála egy közönséges közúti baleset volt, Harry – mondta Piton. – Erről Dumbledore is biztosított. Sem Voldemortnak, sem neked nem volt közöd hozzá. Csak egy baleset történt.
- Tényleg… az volt?
A megkönnyebbültség tisztán látszott a fiú tekintetében és Perselus magát átkozta, hogy nem beszélt vele erről korábban.
- Tényleg – bólintott. – És ha ez megnyugtat, én nagyon ritkán iszom. És mint a legtöbb bájitalmester, nagy adagban immúnis vagyok az alkohol hatásaira.
- Nos, én nem, és ez mára már épp elég a jóból – morgolódott. - Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger… vagy egy csorda hippogriff, ha az jobban tetszik.
- Tudom, mi az az úthenger – tisztázta Piton. – Gondoltál rá, hogy összepakold a táskád a Roxfortba, míg itt vagy? Vacsorára visszamegyünk, ha neked is megfelel. Most nem érzem magam olyan hangulatban, hogy főzzek, és gondolom, te ugyanígy érzel.
- Én valójában szeretek itt főzni – mondta a fiú -, de olyan vacsora, amit házimanók készítettek, ma estére tökéletesen megfelel. Csak néhány dolgot kell elvinnem, amit akár most is megtehetek.
- Hát tedd – egyezett bele Perselus –, és aztán egyből Roxfortba megyünk. Gondolom, a barátaid megkönnyebbülnek, hogy viszontláthatnak. Úgy tűnik, nem örültek, hogy ismét elvesztették a kviddics kapitányukat… és Albus is említett egy balesetet a bájitaltan órán?
Ó, Merlin.
- Az… Én… tulajdonképpen az nem igazán számított annak, csak úgy megtörtént…
- Igen? – kérdezte a férfi csipetnyi jókedvvel a hangjában.
- Nos, a macskaszőr nyilvánvalóan nem elegyedik jól minden bájital összetételben. Legalábbis nem abban, amit Ron készített.
- Értem – sóhajtott a tanár – És voltak ennek a kis felfedezésnek a következményei?
- Semmi komoly, valóban – válaszolt Harry gyorsan -, és semmi maradandó. Tényleg nem volt olyan drámai.
- Semmi, amiért büntetőmunkát érdemeltél volna ki, ha én lettem volna ott? - kérdezte Piton ravaszul.
- Az nem számít; te mindig büntetőmunkákat adsz.
- Egy újabb dolog, amin változtatni kell, gondolom – szólt a tanár. –De hasztalan kiváltságos bánásmódban reménykednie majd az órán, Mister Potter. Valódi buzgalmat várok el tőled az órán, és nem fogok továbbra is átsiklani a hibák fölött, ahogy itt tettem.
- Ó, azt nem is vártam tőled – fintorgott Harry, miközben egy korttyal kiürítette a poharából a Lángnyelv whiskyt. Merlinre ez igen erős volt. – Ameddig úgy kezelsz, mint bármelyik másik mardekárost.
Miközben Harry köhögni kezdett, mivel képtelen volt kontrollálni az égő érzést a torkában, úgy vélte, hallotta Perselus halk nevetését.
- Menj, készítsd össze a holmid, Malazár, és találkozzunk a laboratóriumban. Én megyek és értesítem Albust az érkezésünkről.
Mielőtt Harry időt találhatott volna egy méltatlankodó és felháborodott válaszra, a tanár elment és otthagyta a fiút egyedül és köhécselve a nappali közepén. Merlin, ez megalázó volt; pedig már ez előtt is ivott Lángnyelv whiskyt. Sötét pillantást vetett az üvegre. Csak szokás kérdése, ez minden. Egy gyors mozdulattal kiszolgálta magát egy újabb pohárkával, és lassan iszogatta.
Tessék, csak gyakorlás kérdése… - szopogatta óvatosan a whiskyjét. És most már teljesen alkalmasnak érezte magát a roxforti visszatérésre. Az ő Fekete Emberével. És senki ne merészeljen egy szót se szólni, mivel Piton tényleg jó ember, az egyetlen, aki el tudja érni, hogy ő gyengének érezze magát, és ugyanakkor mégis biztonságban.
Na várjuk csak… ez most a fejében volt, vagy már emberi alakjában is dorombol?
Néhány perccel később lefelé indult a pincébe azzal a pár dologgal, amit legutóbb elhanyagolt. Néhány piperecikk, egy könyv… a fénykép, amit McGalagony készített, gondosan a talárjának zsebében. Készen állt, teljesen készen.
Perselus a kandalló előtt várt rá, a zöld lángok már előkészültek az indulásukra.
- Rendben leszel? – kérdezte, Piton mikor meglátta őt közeledni.
A hopp-por nem kedvel ugyan túlzottan, de azért odaérek – felelt Harry.
Piton gyanakvóan nézett rá, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát. Egyik kezét a fiatalember vállára téve mellélépett, majd együtt beléptek a kandallóba.
A hopp-utazás lényegesen együttműködőbbnek látszott a bájitalmester jelenlétében, és Harry lábon érkezett az igazgatói irodába, és csak alig tántorodott meg.
Feje akarata ellenére forgott… ez az átkozott kandalló tényleg neheztel rá… és Merlinre… nagyon meleg volt az irodában. De jó, hogy a bájitalmesterrel az oldalán érkezett vissza olyan hamar a drámai kivonulásuk után.
Mintha rájuk várt volna, Dumbledore ott volt, hogy üdvözölje őket azzal az örökös, irritáló mosollyal az arcán. De nem volt egyedül – vette észre Harry. McGalagony is ott tartózkodott, és Harryn felülkerekedett a kitörő gyengédség a boszorkány iránt, akitől a fényképet kapta. Tényleg el kell mesélnie Perselusnak, amit a nő mondott neki; az bizonyára örömmel fogja őt eltölteni. Széles mosollyal ajándékozta meg a nőt, miközben Perselus tett egy lépést hátra és leporolta a talárját.
- Isten hozott otthon, fiaim – mondta lelkesen az igazgató.
- Az otthon az a kúria – felelte a legkomolyabb hangján Harry. Ám hangja a sokkal kevésbé hangzott olyan méltóságteljesnek, mint ahogy szerette volna. Valaki köhintett a helyiség sarkában, és Harry futólag odapillantott, hogy megnézze, ki az. Látását ma este furcsán homályosnak érezte. Felemelte egyik kezét, hogy megnézze, rajta van-e a szemüvege, de ez egy olyan részlet volt, amiről nehéz lett volna elfeledkeznie. A köhécselő alak lépett néhányat előre, és Harry így már felismerte a halványan mosolygó Remust.
- Á, te is itt vagy – mordult Harry.
- Remélem, nem alkalmatlankodom. Beszélni szeretnék Piton professzorral – szólalt meg Lupin lágyan.
- Ó nem, ne kezd ezt már megint! – kiáltott fel Harry. Érezte, hogy Piton mögötte közelebb lép, és titokban megnyugodott. Perselus most nem hagyja cserben őt.
- Bocsáss meg, Harry, de attól tartok nem értem – válaszolta a vérfarkas.
- Már megint a hátam mögött akarsz beszélni rólam, és nekem ez nem oké. Mellesleg már minden el van rendezve. Beszéltem Perselusszal, és ő az én oldalamon áll, szóval kár is érte! – közölte a fiú eltökélten. Az előtte állók arca egyre zavartabbá és zavartabbá vált, mindjárt az apjával kezdve.
- Nem tudom, miről beszélsz, Harry. Én csak a Farkasölőfű főzet új formuláját akartam megbeszélni Piton tanár úrral.
- Hát persze, miért ne fogjuk rá a bájitalra! – kiabált a fiú, hangosabban, mint szándékában állt. – Hát hülyének nézel engem?
- Mister Potter – szólalt meg egy hűvös hang mögüle -, ismételten emlékeztetnem kell, hogy a világ nem a maga kis személyisége körül kering.
- Te… te az én oldalamon állsz, emlékszel? – csattant fel Harry anélkül, hogy hátrafordult volna. Egy nagyon egyértelmű belső ösztön azt súgta neki, hogy a sarkon fordulás ebben a pillanatban nagyon rossz megmozdulás volna az egyensúlyára nézve. – És mellesleg Remus sosem nyűglődik velem!
A durcás hang mosolyt csalt elő a Griffendél házvezetőjétől, de az új tanárt csak még sápadtabbá tette.
- Harry, valóban sajnálom, ha úgy gondolod, hogy mostanában cserbenhagytalak, de ahogy röviden már elmondtam, de igazán nem volt választásom. De most, hogy visszatértem…
- Már túl késő. Akkor kellett volna ott lenned, amikor kicsi voltam. Tényleg szánalmas vagy – dobálózott a sértésekkel, mielőtt összeszedte magát. Tényleg ő az, aki ezeket mondta? De akkor is, valóban megérdemelte! – Mi az indokod arra, hogy elhanyagoltál, amikor kisgyerek voltam? Egy másik bájital?
Most, hogy belegondolt ebbe, talán nem sok értelme volt ennek a kijelentésnek. De igazából nem akart gondolkodni. Remus iránti minden haragja és minden felhalmozódott csalódottsága ki akart törni, és semmi vágya nem volt benntartani.
- Átok és pokol, Harry, a leghalványabb esélyem sem volt rá, hogy valaha is megszerezzem a gyámságod; azt hittem ezt tudtad. A vérfarkasoknak nincs semmilyen jogi helyzete, és gondolj a veszélyre, amit jelenthettem volna neked – próbálta védeni magát a tanár, nyilvánvalóan lesújtva a helyzettől.
- De engem nem érdekel! – siránkozott Harry. – Nem szabadott volna azokkal a rémes emberekkel hagynod! Ellenőrizned kellett volna! Módot kellett volna találnod rá! Perselus talált volna rá egyet… ő igen!
Csak a képzelete játszott, vagy Piton épp kuncogott?
- Harry, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezt hűvösebb fejjel beszéljük meg, de biztosítalak, hogy sajnálom mindazt, ami történt, jobban, mint ahogy el tudod képzelni. Ha adnál nekem egy második esélyt, hogy…
- Nem – közölte tompa hangon a fiú. -, már túl késő, és nem vagy többé az apám.
A csend, ami a helyiségre zuhant olyan sűrűnek és jegesnek tűnt, mint a fagyos köd.
- Én… nem, valóban – mondta végül Remus. – Attól tartok, soha nem is voltam az.
- Pontosan – tette hozzá Harry -, és Perselus ott volt nekem és megvédett, és altatót énekelt nekem, és vigyázott rám, és ő az, akit én választok.
Elfojtott hangot hallott mögüle, valami olyasmit, mint egy rémült kuncogás, ami bennragadt az illető torkában.
- Mindent figyelembe véve, talán a Lángnyelv whisky mégsem volt olyan jó ötlet – mormogta Piton és látszólag a nevetés és az elborzadás között kínlódott.
- Te inni adtál neki? – kérdezte McGalagony felháborodottan.
- Egy hosszú nap utáni pillanatnyi kikapcsolódás, de gyanítom, hogy a mi kis griffendélesünk egy másik pohárral is kiszolgálta magát, hogy bátorságra tegyen szert, miután távoztam – felelte Piton méltóságteljesen.
- Harry – vágott közbe Remus -, jól érzed magad?
- Soha jobban – felelte a fiú -, és sajnálom, ha megbántottalak, de tényleg beszélnünk kellett, nem igaz?
- Nagyon igaz, nagyon igaz, de nem vagyok biztos benne, hogy mindent értek – folytatta a tanár.
- Én viszont teljesen értem, és nem neked köszönhetően! Kémkednem kellett! De voltaképpen nem szándékosan tettem – folytatta és bocsánatkérő pillantást vetett Piton felé. – A folyosón sétáltam a macska alakomban, és valami követett… és bejöttem az igaz… nos, valójában ebbe az irodába. Ide. Elrejtőztem és hallgattam, hogy beszéltél. És szokás szerint rólam beszéltél, hogy hogyan fogod megmagyarázni nekem, hogy a fiad vagyok. És az… az valóban szar érzés volt – közölte Remusnak szemrehányó tekintettel.
A helyiség másik oldaláról, ahol McGalagony állt, apró sikoly érkezett, a háta mögül egy nyögés, és az igazgató hirtelen székeket varázsolt, amik feltűntek Harry és Lupin mögött, aki csészealj méretűvé tágult szemmel és tátott szájjal meredt a fiúra.
Egy másodperccel később a tanár nehézkesen az egyik székre rogyott, míg Harry, akinek egyensúlya egyre növekvő mértékben elárulta őt, a másikra ült. Inkább érezte, semmint hallotta, hogy Perselus némileg a háta mögött megáll mellette. Nem láthatta őt, és Harry mégis megesküdött volt, hogy érzi a tanár érzelmeit… jókedv és harag egyvelegét, de ami mégsem rá irányul. Mindez halvány kellemetlenséggel átitatott volt, ami felkeltette Harry érdeklődését. Átok és pokol, nincs semmi aggódnivalója…
- Perselusnak is megfelel, hogy vele maradjak – jelentette ki -, és nem akarok máshova menni. Tudom, hogy kicsit már idős vagyok ahhoz, hogy szülőket akarjak, de Piton tényleg jó ebben. Furcsa, mi? Magam sem hittem volna el soha, de már nem utál többé, legalábbis az idő legnagyobb részében, és én az ő macskája vagyok, ő pedig az én Fekete Emberem, és így most már minden egyszerűbb. Ő az apám, és én tényleg szeretem őt.
Ismét érezte, anélkül, hogy látta volna, hogy érzelemhullám söpör át a bájitalmesteren. Egy kéz röviden megszorította a vállát, és Harry elmosolyodott. Miért gondolta, hogy ezt az egyszerű szót ilyen nehéz kimondani? Elég volt csak nagyon erősen arra gondolni, amit érzett, és olyan egyszerűvé vált, mint kimondani azt, hogy szia.
- Harry, félek, hogy valamit félreértettél– mondta Remus fáradtan, és félbeszakította a fiú gondolatait.
- Én ugyan nem – közölte a fiú, és nem zavartatta magát, hogy félbeszakították. – És egyébként is van egy Tanúsítványa arról, hogy… öhm… már nem is tudom, de Shadowról. És nekem is van róla egy medálom, nézd csak! – jelentette ki, büszkén felmutatva a karkötőjét és szélesen Dumbledore-ra mosolygott. Az igazgató egy biccentéssel felelt neki, a mélységesen szórakozott arckifejezése teljesen ellentétes volt a mellette álló McGalagony megdöbbent tekintetével.
- Harry – szólt közbe ismételten Remus, ezúttal erősebb hangot megütve -, Merlin szakállára, én nem vagyok az apád!
- Te… mi? – kérdezte a fiú. Lupin valóban túlságosan értetlennek tűnt; Harry nem is tudta követni őt.
- Én nem vagyok az apád, Harry. Vajon mi adhatta neked ezt az ötletet? James kiköpött mása vagy! – kiáltotta a professzor.
- De ez nem igaz, az édesanyámra is hasonlítok, és ő megtehette, nem is tudom, kiszórhatott rám egy varázslatot… és az nagyon csúnya dolog volt tőled, hogy lefeküdtél vele, Remus! Most komolyan, mit gondoltál?
- Merlinre, meghallgatnál? – vakkantott a vérfarkas, és látszólag egyre nehezebbjére esett nyugodtnak maradnia. – Nem-vagyok-az-apád, soha nem is voltam. A te biológiai édesapád James Potter, ehhez semmilyen kétség nem férhet, és akármit is gondolok Perselusról, mint örökbefogadó apáról, tisztában vagyok azzal, hogy én sosem mutatkoztam hitelt érdemlő apafigurának!
Túl sok szó. Messzemenően túl sok szó. De ugyanakkor…
- Épp az mondta, hogy… - dadogta Perselus irányába, aki közelebb jött, és fáradt mosollyal az arcán mellé térdelt.
- Nem, Harry, te nem vagy Remus Lupin fia – erősítette meg szelíden. – Buta kölyök, honnan szedted ezt az elképzelést?
- De… de… te magad mondtad korábban… - Feje úgy tűnt, hirtelen tonnás súlyt nyom és hagyta, hogy a kezébe hulljon, miközben ferdén rajta levő szemüvegén dobolt. Perselus óvatosan levette róla, és a zsebébe tette. – Már semmit sem értek – jelentette ki végül zavartan.
- Íme, mi történik, ha egy macska túlságosan kíváncsi – válaszolt Piton ugyanolyan halkan –, és ha a fiatalember túlságosan egocentrikus. Az hiszem, ideje visszatérnünk a szobánkba és megvacsorázni. Majd később megvitatjuk.
- Remus nem az apám, de te az vagy? – kérdezte Harry szánalomra méltóan.
- Megértetted az átfogó lényeget – értett egyet Perselus halvány mosollyal.
- Merlinre, mit adtál neki inni? – kiáltott fel McGalagony a szoba másik végéről.
- Két üveg vajsört és egy fél pohár Lángnyelv whiskyt, ami bizonyára nem jól keveredett a nyugtató főzettel. Különösen, ha kisegítette magát egy másik pohárral, mielőtt idejött – felelte a bájitalmester.
- Csak egy pohárral a biztonság kedvéért – motyogta Harry. Valahonnan a távolból hallott az igazgató ismerős kuncogását.
- Talán egy másnaposság elleni főzet jól jönne neki, Perselus – javasolta a férfi.
- Nem, én nem úgy gondolom – válaszolt a tanár egy csipetnyi iróniával a hangjában. – Valakinek itt meg kell tanulnia a leckét az alkohol témakörében.
- Gyanítom, hogy fiatal barátunk díjazni fogja a valódi értékét, amikor majd visszanyeri a józan eszét – kuncogott Dumbledore.
- Ó, azt hiszem, ez emlékezetes lesz – mormogta Piton, miközben felállt. – Lupin egy végső szó az utókor számára?
- Én… - Remus mély levegőt vett, szintén felállt, és tett néhány lépést a fiú felé, aki még mindig a székre roskadva ült. – Harry, akármit is gondolsz rólam, tudd, hogy a legjobb tudásom szerint cselekedtem, és továbbra is így teszek. Majd beszélünk erről, amikor jobban érzed magad… és komolyan gondoltam, amiről korábban beszélgettünk… azt ne felejtsd el, és ne habozz hozzám jönni. Megértetted?
Harry feladta, hogy helyére rakja a kirakós darabkáit, és egy vigasztaló mosollyal bólintott.
- Rendben, Remus. Már egyébként sem érdekes. Most már itt van nekem Perselus.
- Igen, úgy hiszem, megértettem – mordult a vérfarkas, de Harry ezúttal nem érzékelte az ellenségeskedést a hangjában.
- Rendben, fiatalember – tette Piton az egyik kezét Harry vállára. – Irány a pince.
- Én… Én nem vagyok olyan biztos, hogy az túl jó ötlet. Nem mehetnénk vissza a kúriába? – Harry küzdött, hogy talpon maradjon.
- Á, a pince az egy távoli, ellenséges terület – jegyezte meg Piton közömbösen. – Változz át, te kóbor macska, nem akarom, hogy bárki is meglásson ebben az állapotban. Merlinre, milyen remek témát adnál mindenkinek, hogy rajtad köszörüljék a nyelvüket
A kamasz hálásan átvette macska alakját és hagyta, hogy gazdája felvegye őt, mielőtt kényelmesen befészkelte magát a talárjába. Piton határozottan a legkellemesebb módja az utazásnak, már amelyikről Harry tudott. Átadta magát a tanár gyors lépteitől származó ringató mozgásnak, és körmeit érzékien beleakasztotta a fekete ruhába.
Miközben kezdte megadni magát a homályos ködnek, ami azzal fenyegette, hogy néhány percen belül elnyeli őt, távolról egy női hangot vélt hallani.
- Csípj meg, Perselus! Álmodom, vagy tényleg szopja a talárod?
- Én személy szerint jóval kíváncsibb lennék arra, hogy mi történt a farkával… Albus, bármilyen ötlet ezzel kapcsolatban?
Ó, Merlin. Még több baj.