37. fejezet

Az újságcikk

Másnap reggel fáradtan ébredtem. Nem tudtam sírni továbbra sem, de álom se jött a szememre egészen hajnalig. Utána is csak alig néhány órát sikerült pihennem. Mintha csak Alastor megérezte volna hogy felébredtem, mert megjelent.

- Kívánja, hogy felhozzam a reggelijét Ojo-sama?

- Nem köszönöm. Inkább lemegyek.

- Igenis Ojo-sama! Akkor megterítek.

- A szüleim itthon vannak?

- Az édesapja a dolgozó szobában van, az édesanyja pedig még alszik.

- Köszönöm. Alastor! – állítottam meg kifelé menet

- Igen Ojo-sama?

- Ön ismerte a nagynénémet?

- Volt szerencsém egyszer találkozni vele. Ha mondhatok ilyet, rendkívüli asszony. Sokban hasonlít rá.

- Köszönöm. Most mehet!

Meghajolt és elindult kifelé. De mielőtt becsukta volna az ajtót még visszadugta a fejét.

- Részvétem Ojo-sama.

- Köszönöm Alastor. – mosolyogtam rá hálásan

A felöltözés tovább tartott, mint általában. A gondolataim annyira máshol jártak, hogy már az is tíz percig tartott mire rájöttem, hogy hol van a szekrényem. Mikor végre kész lettem, elindultam az étkező felé. A lépcsőfordulóban voltam, amikor hangos kiabálásra lettem figyelmes. Gyorsan leszaladtam a földszintre. Leesett az állam, amikor megláttam, hogy ki rendezett jelenetet.

Atobe apja kiabált Alastorral. Én biztonságos távolságban álltam meg és próbáltam rájönni mi a helyzet. De még mielőtt bármit is hallhattam volna szöget ütött valami a fejemben. Lehetséges lenne, hogy Atobe már cselekedett is? Fülelni kezdtem, hogy megbizonyosodhassam róla.

- Hol van Asami? – kérdezte türelmetlenül

- Egy pillanat és jön uram. Addig óhajt egy italt? – kérdezte Alastor nyugodt hangon

- Nem kérek semmit.

Nem sokkal később apám is megjelent és elég feldúltnak tűnt.

- Mi folyik itt? Mért üvöltözöl az Én házamban?

- Te jelentetted meg ezt a cikket? – kapott elő egy újságot és erősen hadonászni kezdett vele

Apám kis munka árán, de megszerezte tőle és olvasni kezdte.

- Mi történt? – jelent meg Atobe

- Azt hiszem megtalálták. – válaszoltam halkan

Közben Atobe apja szakadatlanul folytatta az ordibálást.

- Gyere! – fogta meg a kezem és besétált a csatatérre, én pedig persze követtem. Megálltunk az ajtóba, de szerintem senki nem vett észre minket. Leszámítva talán Alastort.

- Ez meg mi? – ért a cikk végére apám – Nem így beszéltük meg.

- Ne játszd az ártatlant!

- Itt meg mi folyik? – jelent meg anyám is

- Semmi. Te maradj ki ebből!

Nem igazán hatották meg apám szavai, ehelyett kikapta a kezéből az újságot és ő is olvasni kezdett. A két férfi eközben folytatta a veszekedést.

- Ez nagyon el fog durvulni. – mondtam halkan

- Ez meg mi a fene akar lenni? – kérdezte dühösen – Ki jelentette ezt meg? – nézett a két férfira

- Én voltam. – szólalt meg hirtelen Atobe, mire mindenki elhallgatott és felénk fordult. Valószínűleg végre rájöttek, hogy mi is itt vagyunk. Bíztatóan megszorítottam a kezét és másik kezemmel is belekapaszkodtam a karjába – Nemrégiben megkértem Risa kezét és ő igent mondott.

- De hát… – hápogott az apja

- Ha egyszer összeházasodunk, az azért lesz, mert mi akarjuk így. – szólaltam meg én is

- De Risa te, hogy… – kezdett bele döbbenten anyám

- Elegem van a színjátékból. – keltem ki magamból – Többé nem vagyok az a Risa, aki mindenre rábólint.

Hú, de jó volt kimondani. Nagyi halála volt az utolsó csepp a pohárban. Nem bírtam tovább magamban tartani azt, aki vagyok.

- De hát… – kezdte döbbentem apám is, de közbevágtam

- Akartatok egy tökéletes gyereket és megkaptátok, de az sem kellett. Nem fogom többé eljátszani, hogy nem olyan vagyok, mint amilyen, csak mert nektek így sokkal kényelmesebb. Már nem tudtok megfenyegetni azzal, hogy egy külföldi iskolába küldtök. Talán jobb is lenne nekem távol tőletek.

Ekkor Alastor tapsolni kezdett. Hálásan rámosolyogtam.

- Mi folyik itt? – hápogott anyám

- Ha így áll a helyzet Arisa. – váltott komoly hangra apám – Akkor hagyd el ezt a házat. Nem tűröm meg ezt a viselkedést.

- Rendben. Elköltözöm. – mondtam dühösen

- De ezt nem teheted Genjiro. Hát hova menne? – nézett rá döbbenten anyám

- Majd hozzám költözik. – mondta Atobe

- Az én házamba ugyan nem. – szólalt meg újra Atobe apja

- Nem is a te házadról beszélek, hanem az enyémről. Ahol már hónapok óta lakom.

- Tegyetek, amit akartok. – mondta színtelen hangon apám, majd Alastorhoz fordult – Ha még egyszer meglátja valamelyiket a ház közelében, egyből dobja ki!

- Sajnálom uram, de ezt már nem nekem kéne mondania, hanem az utódomnak, mert ha Arisa-sama elhagyja a házat, én is így teszek. Az elmúlt tíz évben is csak miatta maradtam itt. – mondta majd meghajolt és kiment, miközben én tapsoltam neki

- Takarodjatok! – köpte apám

- Ahogy parancsolod! – hajoltam meg végig a szemébe nézve, majd Atobéval kézen fogva kisétáltunk

A szobámba mentem először, hogy összeszedjem a dolgaimat. Atobe is segített. Mindent bedobáltunk a bőröndökbe. Már a vége felé tartottunk, amikor valaki kopogtatott.

- Igen? – szóltam ki flegmán

Alastor nyitott be.

- Ojo-sama! Gondoltam még elbúcsúzok.

Odasétáltam hozzá és megöleltem.

- Köszönök mindent Alastor. Mit fog most kezdeni?

- Még nem tudom. Mivel ajánlólevelet valószínűleg itt nem kapok, keresek egy kevésbé tehetős családot és ott vállalok munkát.

- Jöjjön az én házamba. Rendesen megfizetem. – szólt közbe Atobe

- Köszönöm uram, de…

- Maga maradt egyedül Risának. Én pedig úgyis új lakájt kerestem.

- Nagyon köszönöm Obo-chama. Ez esetben elfogadom az ajánlatát.

- Ez nagyszerű. – vidultam fel – Köszönöm Keigo. – ugrottam Atobe nyakába

- Akkor elkezdem levinni a csomagjait. – mondta és felkapott két bőröndöt

- Nem keresel új lakájt, ugye? – kérdeztem Atobétől, miután Alastor kiment

- Nem, de majd csak valahogy megoldjuk. Maximum mind a kettőnknek lesz egy saját lakája.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan

- Ezért már megérte. – ölelt magához

Miután minden csomagom a kocsiban volt és már én is épp szálltam volna be, anyám jelent meg.

- Én tényleg nem akartam ezt. – mondta könnyekkel a szemében

- Tudom.

- Nem fog ez sokáig tartani. Megoldom a helyzetet.

- És mégis hogyan?

- Bízd csak rám. Vigyázz magadra! Szeretlek! – ölelt magához

Könnyek szöktek a szemembe. Mi a fene üthetett belé? És belém?

- Nem lesz semmi baja. Majd én vigyázok rá. – mondta Atobe

- Hálás vagyok érte. – indultak meg a könnyei

Gyorsan beszálltam a kocsiba, mielőtt tényleg én is sírni kezdenék. Az ablakból láttam, hogy Atobe még mond valamit anyámnak, majd ő is beszállt mellém. Alastor pedig előre Matsuyama mellé.

- Mi a baj? – kérdezte Atobe már út közben

- Nem fontos.

- Dühös vagy?

- Igen.

- Kire?

- Legfőképp magamra.

- És mégis miért? Ezt kellett tennünk. Végre magad lehetsz.

- Tudom. Nem is ezzel van a problémám. Megkönnyebbültem, hogy vége a színjátéknak. Jobban zavar, hogy mindjárt sírok.

- És ez mégis mért zavar? Elég sok mindenen mentél keresztül az elmúlt két napban. Rád férne.

- Azért, mert ha most sírok, azt csak anyám szavai miatt teszem.

- Pedig az miatt lenne a legkevesebb okod sírni.

- Tudom, de mégis. És pont ezért vagyok dühös magamra.

- Félek nem igazán értelek.

- A nagyinak köszönhettem azt, hogy nem tűnt el örökre az igazi énem. Ő volt az egyetlen, aki már kiskoromban is elfogadott olyannak, amilyen igazából vagyok. És mégis. Érte egy könnyet sem tudtam ejteni. Most pedig, hogy anyám mondott néhány kedves szót, egyből sírva fakadok?

- Nagyon úgy tűnik, hogy édesanyád is ilyennek szeretett. Viszont most már vannak mások is, akik ilyennek szeretnek.

- Ezzel, remélem magadra célzol. – mosolyodtam el halványan

- Elsősorban. Meg persze Fukatsu-sanra és Hikoto-sanra is. És Gakuto, Oshitari…

- Jó! Elég! Köszi. Ennyiből is értem.

- Azon pedig ne rágódj, hogy nem sirattad meg a nagymamád. Hisz te mondtad, hogy ő maga kért meg rá, hogy ne sírj.

- De ha akartam volna se sikerült volna sírnom.

- Pont azért, mert legbelül nem akartad. Tiszteletben tartottad a kérését még a saját felszínes akaratod ellenére is.

- Lehet. – hagytam rá, minden meggyőződés nélkül – Viszont azt nem értem, hogy most mi ütött anyámba.

- Megjött az esze. Gyere ide! – ölelt magához

- Hány óra van? – kaptam hirtelen észbe

- Kilenc. Mért?

- Nem mentünk iskolába! – toltam el magamtól

- Egy ilyen hétvége után megérdemelsz egy szabadnapot. És az arcodat nézve nem aludtál túl sokat az éjjel.

- Hát nem. – nyugodtam meg ismét

Atobe egy puccos vendégszobát készíttetett elő nekem. Amíg a szobalányok a kitakarításával foglalatoskodtak én lefeküdtem az egyik heverőre és hamar el is aludtam. Mikor legközelebb felébredtem már késő délután volt.

- Felébredtél? – jelent meg Atobe

- Igen. – válaszoltam kótyagosan

- Alastortól azt hallottam, hogy ma még nem ettél. Mit kérsz vacsorára?

- Nem tudom. Mindegy. – ültem fel

Vacsora után ismét lefeküdtem, de most már a saját szobámba. Atobe házában van egy saját szobám. Ez félelmetes.

Másnap reggel már mentünk iskolába. Reika nagyon dühösen indult meg felém, amikor meglátta, hogy kiszállok az autóból.

- Hol a fenében vo… Jól vagy? Nagyon rosszul nézel ki? – állt meg előttem aggodalmas arccal

- Jobban. – mosolyodtam el halványan

- Hol voltál tegnap?

- Aludtam. – válaszoltam miközben Atobe mellém lépett és átkarolta a derekam

- Aludtál?

- Nagyrészt. Reggel volt egy kis botrány otthon. Azután elköltöztem és átaludtam a napot. Vacsorára felébredtem és utána megint lefeküdtem.

- Azt mondtad elköltöztél otthonról? – esett le az álla

- Igen. – bólintottam komolyan

- Hova? A nagymamádhoz?

- Ő meghalt vasárnap.

- Úristen Risa. – esett teljesen kétségbe – Nagyon sajnálom.

- Köszönöm.

- De… De akkor most hol laksz? Ha akarod, jöhetsz hozzánk. Vagy Yuihoz. Biztos ők is szívesen befogadnak.

- Menjünk inkább edzésre és majd út közben elmesélek mindent. Rendben?

- Rendben.

- Majd óra előtt találkozunk. – búcsúztam Atobétől

- Szóval? – kérdezte Reika már út közben

- Nincs kedvem kétszer elmondani, úgyhogy Yuit is meg kéne várni.

- Itt vagyok. Kezdheted!

- Szóval hol fogsz lakni? Nálam vagy Yuinál?

- Keigohoz költöztem.

- De hát… Ez nem korai még egy picit? Az ő szülei mit szóltak?

- Nem a szüleihez, hanem hozzá költöztem. Amúgy az ő apja sem volt oda az ötletért.

- Azért vesztél össze a szüleiddel, mert Atobéhoz akartál költözni?

- Nem. Azért költöztem oda, mert összevesztünk. És inkább csak apámmal.

- De min?

- Nem szoktál újságot olvasni? – szólt közbe Yui

Valahogy sejtettem, hogy ő már tudja.

- Nem igazán. Mért?

- Mert tegnap legalább három újságban jelent meg egy cikk Risa és Atobe eljegyzéséről.

- Tessék?

- Már megint rá akarnak kényszeríteni erre a…

- Nem. – szakítottam félbe – Keigo a szülinapomon megkérte a kezem és én igent mondtam.

- Meg vagy te őrülve? Még csak tizenöt éves vagy!

- Ne akadj már ki ennyire! Nem holnap házasodunk.

- De szerintem ez akkor is korai.

- De szükséges volt. – zártam le a témát

Egész edzés alatt próbáltam elmagyarázni Reikának, hogy mért is jobb, hogy Atobe megkérte a kezem, mintha a szüleink döntenek. Nem jártam sikerrel. Yui bezzeg egyből megértette.

Az iskolában, mint a tűz úgy terjedt az eljegyzésünk híre. Sokan olvasták már hétfőn az újságban, de akik nem már azok is tudták kedd reggelre. Legalább annyi gratulációt kaptam a nap folyamán, mit amennyi halálos fenyegetést.