Naraku [The GazettE]
Renji x Byakuya
Byakuya POV
Nem okozott problémát, hogy ölbe kapj, máris az ágyon feküdtem. A hajad még vizes volt. Esett az eső, hallottam, ahogy kopog az ablakon. Nyitott szemmel figyeltem, ahogy könnyen fölém kerekedsz, és lehunyt szemmel csókolsz meg. Nem volt kérés, vagy szükség, vagy félelem és óvatosság. Tömény vágy, de semmi alkohol. Józan voltál, és ezúttal tényleg akartál engem. Nyelved gyorsan csúszott be ajkaim közé, ujjaim hajadba fonódtak. Felhúztam a lábam, megsimítottad. Felnyögtem. Hajad a nyakamra hullott. Elszakadtunk. Ajkaid óvatosan értek hozzám, de eloszlottak a kétségeid. Már megállítottalak volna, ha nem akarnám.
Puha ágytakarón fekszem, bőrömön érzem forró lélegzeted, megborzongok. Lehunyom a szemem. Érzem az illatod. Az esőcseppek halkan koppannak az ablakon, ritmus nélkül, vadul – pár pillanat alatt megnyugszanak.
Szemem már nyitva. A kép a retinámba vésődik, beleég, soha többé nem tudom elfelejteni. Napbarnított, széles vállad, sötétség, ablak, eső. Vörös tincsek. Éget, még többet akarok belőled, elvenni mindent, amit csak lehet. Túl sokat vártam rád.
Te akarsz engem, nekem szükségem van rád. Szeretlek, jobban is, mint kéne, és ki kell használnom a helyzetem. Mindenre képes lennék, hogy ne veszítselek el.
Kezeim végigcsúsznak hátadon, megölellek. Megcsókolod a nyakam. Ez rosszabb, mintha felvágnád az ereimet. Soha többé nem leszek képes e nélkül élni.
Vágytól fűtött, vad csók, nem fogod vissza magad. Nem érdekel, hogy mi lesz reggel, ahogy engem sem. Ugyanazt akarjuk, hasonló intenzitással… már csak kivitelezni kell.
Sírni akarok, amikor elválunk, és felemelkedsz. Nem maradsz itt, elmész, messzire… nem tudom, látlak e még többé.
Ezért a pár percnyi tökéletességért, a gyönyörűségért, ahogy megállsz ajkaim felett, mindent megadok. Még közelebb akarlak tudni. Vágyom a sebekre, amiket ez a lehetetlen helyzet hoz. Ha ez az ára, mindent felvállalok.
Mintha téged sem érdekelne a világ, egyenesen kigúnyolod őket ezekkel a nekem szentelt pillanatokkal. Nem akarom, hogy vége legyen, és a bőrödön ejtett sebek nekem fájnak a legjobban.
Nyitott szemmel figyelem a suhanó pillanatokat, az idő cseppfolyós errefelé… Forró nyelved játszik bőrömön, többet kérsz belőlem, és megadom neked. Széppé akarlak tenni azzal, hogy veled vagyok, és senki sem lehet olyan gyönyörű, mint ez a két bűnös, egymásba fonódó test. Egymáson ejtjük a legmélyebb sebeket, és sokkal több időt töltünk a begyógyítással.
Felnyögök, hangom a saját fejemben visszhangzik, de csak te kellesz ebben a pillanatban. Nem tudok nem rád figyelni, az eső halkan kopog az ablakon.
Úgy karcolod meg a lelkem mélyét, hogy közben a legkisebb mozdulatoddal is akkora örömöt okozol, hogy el tudod feledtetni velem mindazt, amit ellenem tettél.
Nehéz ilyenkor tartani magam, mégis megteszem. Nem sírok, pedig annyira szerettem volna. Sosem fogod megtudni, hogy én…
Csak a vágy robban bennünk, a fájdalom késztet a halk szavakra, csak emiatt suttoghatom, hogy szeretlek, ugye?
Nem szabad elhinnem, csak fájni fog, ennél is jobban. Mint egy édes, hosszú álom, melyben kicsit jobb volt. Egy hosszú álom, melyben valahol a gyűlölet, a fájdalom és a mérhetetlen szerelem között vergődtem a vörös-fekete szaténágyneműn… Nem szabad…
Bárhogy is legyen, a legvégén, mikor már fel kell ébrednem, még mindig mellettem vagy, és előtted indulnak el könnyeim, melyek létezéséről nem lett volna szabad tudnod. Számodra ez olyan, mintha a Poklot látnád.