XXXVIII.
A hó ropogása könnyed locsogássá szelídült az egymás nyomát taposó lovak patái alatt. Völgyzugoly kanyargós útjait hó fedte, ám a tündék ismerték a faágak minden rezzenését. Nem volt szükségük iránymutatóra.
A kissé megfogyatkozott sereg élén két zászlóvivő ügetett, nyomukban Elronddal, aki a hideg miatt fekete vargbőr palástra cserélte a szokásos mélykéket. Elladan és Elrohir beszélgetve, tréfálkozva követték, az ikrek közé pedig egy kisebb, ám annál fényesebb öltözetű alak ékelődött.
Cúthalionnak nem kellett többé Aragorn tartalék vértjét hordania; mióta lovaggá ütötték Annúminas várában, kék-ezüst páncélban feszített, mellén egy sárkány sziluettjével, melyet a címerállatának választott. Nyakában pedig – bár ezúttal ruhái alá rejtette – apró medál lógott, rajta az Elveszett Királyság csillagával. Erre az ékszerre kellett megesküdnie, hogy bár a tünde-nép sarja és nem Észak a hazája, szükség esetén védelmezni fogja Arnort és minden időben segítséget nyújt a dúnadánoknak. Cúthalion örömmel megesküdött – megcsókolni egy medált sokkal szívderítőbb tett volt, mint megnyitni az ereit.
Elrond fiai körül Glorfindel és Völgyzugoly más urai lovagoltak, mögöttük pedig a köpenyébe burkolózó Gandalf, és Zsákos Bilbó, a hobbit - Thorin társaságából ő volt az egyetlen, aki a tündékkel tartott nyugat felé, a többiek Dáinnal maradtak. Mögöttük pedig a tünde sereg sorai vonultak. Menetük nem volt olyan komor és néma, mint a hadjárat előtt; megkönnyebbültek, amiért végre szeretett otthonuk földjét taposhatják.
Cúthalion dobogó szívvel nézte az utolsó kanyart, amely elválasztotta az érkezőket Völgyzugoly kapujától. Egész lényét átjárta az izgatott várakozás; mindenről tudni akart, ami szökése óta történt a városban, és már régóta fogalmazgatta a bocsánatkérést, amivel Lindírnek tartozott. Amikor azonban lovaik bevették a kanyart, tátva maradt a szája.
A több helyen deszkákkal összefércelt kapu épp felújítás alatt állt, a falakat ostrom félreérthetetlen jelei csúfították, a tornyokban pedig kettőzött őrség figyelt, melynek tagjai üdvrivalgásban törtek ki Elrond láttára.
-Kaput nyiss! - csendült fel egy idegen hang, és az irdatlan sarokvasak elfordultak. Cúthalion a szeme sarkából látta, hogy nevelőapja összerezzen a hang hallatára; talán ismerős neki...?
Völgyzugoly megviselt kapuja kitárult, és a belső oldalon láthatóvá váltak a még el nem szállított törött ostromlétrák, faltörő kosok, kicsorbult fegyverek és különféle lövedékek. A vakolat sok helyen letöredezett, a díszes faragványok felismerhetetlen törmelékhalmokká zúzódtak, néhány fal pedig vészesen elvékonyodott a keletkezett kártól.
-Na végre, Elrond – mondta valaki Cúthalion feje fölött. - Már azt hittük, megevett a sárkány.
Az omladozó fal tetejéről egy tünde szökkent le; macskaügyességgel landolt a jeges törmelékkel borított kövezeten, és halvány mosolyt villantott az érkezőkre. Sötét haja hanyag eleganciával omlott a vállára, folt hátán folt utazóköpenye alól pedig fényes páncél villant ki. Cúthalion figyelmét azonban inkább a szeme vonta magára; fényes volt és szénfekete, a pillantása tüzes, eleven, mégis nagyon, nagyon öreg... Magasabb volt Elrondnál, és a fiú megérzései szerint idősebb is. És ami a legfontosabb: minden kétséget kizáróan nolda.
-Tyelcano...? - Elrond megdermedt, mint aki kísértetet lát, aztán ámulva megszorította a jövevény kezét. - De hát hogyan... hogyhogy... mikor...
-Néha a magamfajták is ráunnak a vándorlásra - nevetett fel az idegen. - És marad az orkvadászat. Épp időben érkeztem, hogy szerezzek néhány kellemetlen meglepetést szurtos kis barátainknak, de nagyobb kárt okoztak, mint hittem. A városodnak szüksége lesz rád...
-Azt látom – Elrond szemernyi ingerültséggel a pillantásában nézett körül -, de mi az ördög történt itt?
-Az orkok betörtek, uram – felelt az egyik kapuőr a titokzatos Tyelcano helyett -, és megostromolták a várost. Nagy erőfeszítéssel és szerencsével tudtuk csak elűzni őket.
-Hányan voltak?
-Kétezren, de később még sokan csapódtak hozzájuk, uram.
-Kétezren?! - Elrond felvonta a szemöldökét. - Hiszen ez lehetetlen... Háromszázan sem maradtatok idehaza! Mégis, hogy győztétek le őket?
-Ahol a szükség, ott a segítség – felelt egy gunyoros hang a kapu mellől. - Évezredek óta mondogatom neked, hogy rám mindig számíthatsz, pajtás.
Elrond megpördült a tengelye körül – épp, mint Cúthalion, aki el sem tudta képzelni, ki meri így szólítani a nevelőapját.
Az illető egy délceg, aranyszőke tünde volt, egyszerű öltözetben, de páratlan fegyverekkel az oldalán. Elrond egy hosszú pillanatig hitetlenkedve, némán bámult az idegenre, aztán Cúthalion meglepetésére leszállt a nyeregből, és testvéri szeretettel átölelte.
-Gildor! - nevetett. - Manwéra esküszöm, azt hittem, nem is élsz már! Honnan pottyantál ide?
A Gildornak nevezett tünde csak mosolygott.
-Felelős vezetőként kénytelen voltam szállást keríteni társaimnak... olykor minket is legyőz a fáradtság.
Elrond pillantása Tyelcanón állapodott meg.
-Akkor hát itt vagytok... mindannyian?
Mindkét tünde bólintott.
-És itt is maradunk, ha megengeded – tette hozzá Tyelcano.
-Életemben először érzem úgy, hogy le kéne telepednem valahol – jegyezte meg Gildor vigyorogva. - Tetszik ez a sok vízesés.
Elrond gunyorosan mosolygott vissza rá.
-Nem hiszek a fülemnek!
-Én pedig a szememnek – vágta rá Gildor, végigmérve az ikreket. - Egy másolat is elég volt belőled meg a szigorú képedből, nem gondolod?! Arwennel együtt az már kettő, erre íme még kettő. Elladan meg Elrohir, igaz? Ej, de rég láttam őket utoljára... akkor is ketten voltak, vagy négyen? Vagy talán csak ugyanazt láttam kétszer? És vajon melyik melyik...? Mi a véleményed, Tyel?
Tyelcano a jelek szerint nem óhajtott találgatásokba bocsátkozni, az ikrek pedig egy gyors pillantás után úgy döntöttek, megkegyelmeznek a két különös idegennek.
-Elladan vagyok – közölte Elrohir nagy leereszkedően.
-Egy fenét vagy, ismerlek – legyintett Gildor, és Cúthalion körül felharsant a nevetés; ekkor azonban a kalandor ránézett.
-No lám, és ki ez a zseblovag itt? A mi jó öreg Elrondunk az utolsó, akiről feltételeztem volna, hogy egy seregnyi gyereke lesz.
-Négy még nem egy sereg – jegyezte meg Elrond, de jót nevetett a tréfán.
-Nálad sosem lehet tudni, pajtás.
Cúthalion bemutatkozott, elszántan viaskodva az arcizmaival; egyre erősödött benne a sejtés, hogy akárki legyen is ez a Gildor, jól megértik majd egymást.
-Áh, a híres-neves Cúthalion – bólintott színpadiasan a tünde, mikor meghallotta a nevét. - Lindír ódákat zengett rólad.
-Azt képzelem – sóhajtott ő.
-Nos, örülök, hogy megismerhetlek – a férfi mosolygott, mintha értené, mi nyomja a lelkét. - Ami engem illet, a nevem Gildor, és Elrond oldalán harcoltam Doriath, Nargothrond és számtalan más elfeledett föld háborúiban. Társaimmal együtt kalandorok vagyunk – szerintem hamar megkedveled majd őket, hiszen a legtöbben Eregionból vagy Lindonból származnak, távoli rokonaid.
-Tényleg? - Cúthaliont izgatott várakozás töltötte el a hírre. - De hát hogy éltétek túl az orktámadást?
-Épp Délföldén, vagy még annál is messzebb kóboroltunk – felelt neki Tyelcano. - Daerontól tudtuk csak meg, mi történt. Átok az orkokra!
Továbblovagoltak a Brúinen felé, ahol szokatlan látvány fogadta őket: az átkelőket egytől egyig lerombolták. Egy csapat tünde épp az újjáépítésükön fáradozott.
Cúthalion megdobbanó szívvel látta, hogy ők is noldák – néhányan vidám kiáltással üdvözölték Elrondot, a legtöbben azonban annyira belemerültek a munkába, hogy akár egy orksereg is zavartalanul végigmasírozhatott volna mellettük a parton. Cúthalion elbűvölve nézte őket; csodálatos, felemelő, és egyben őrülten érdekes érzés volt megfigyelni, hogy olyanok, mint ő. Még soha életében nem látta egyiküket sem, mégis érezte, hogy közéjük tartozik.
-Mi történt a hidakkal, Gildor? - fordult a tündéhez Elladan. - Kétlem, hogy az ellenség csak úgy besétált ebbe a városba.
-Óvintézkedés volt – felelte a férfi. - Arwen úrnő parancsa.
-Tessék? - Elrond, az ikrek és Cúthalion egyszerre torpantak meg.
-Ő kergette el az ork-kukacokat – folytatta csevegő hangon Gildor. - Egytől egyig a falakon harcoltunk, de nem voltunk elegen... mindenki nagyot nézett, amikor Arwen megjelent a lórieni felmentősereg élén, és fél óra alatt az összes orkot kardélre hányta.
Elladan és Elrohir döbbent pillantást váltottak, Cúthalionból pedig kitört a nevetés Elrond arckifejezését látva. A nevelőapja szigorú pillantást vetett rá, de kedvesen szólalt meg:
-Még a végén kiderül, hogy a legszerencsésebb utat választottad, amikor halandónak öltözve bujkáltál Agerwaen háta mögött...
-Egy percig sem bujkáltam! - vágott vissza felháborodva Cúthalion. - Minden csatában ott voltam!
-Ada, hogy lehetsz ilyen tiszteletlen?! - szólt közbe Elrohir tettetett felháborodással. - Arnor lovagját veszed a szádra?!
-Majd jól fejbevág a pallosával a kis Sárkánylovag – vigyorgott Elladan.
Cúthalion fölényes pillantást vetett rá. - Ha valakit fejbevágok, az te leszel.
-Elég legyen – szólt közbe Elrond. - Reggel óta marjátok egymást...
-Irigyek, amiért én Arnor lovagja vagyok, ők pedig nem – Cúthalion vállat vont. - Nem fogják abbahagyni.
Az ikrek nevetőkórusa kellemetlenül táncolt az idegein.
-Azt mondtam, elég – közölte Elrond. - Thal, ne hencegj; Dan, Elrohir, ti pedig ne piszkáljátok. Könyörgöm, legalább próbáljatok meg eljutni a hős lovagok értelmi szintjére, ha már annak tartjátok magatokat.
Miközben vitatkoztak, átvágtak Völgyzugoly belvárosán, és Elrond Háza elé érkeztek. Szürke köpenyes, magas nőalak sietett eléjük; derékig érő fekete haja zászlóként lobogott a háta mögött, ahogy futott.
-Apám! - mielőtt Elrond belekezdhetett volna a felelősségről és önvédelemről szóló monológjába, Arwen hozzárohant és átölelte, aztán a bátyjai nyakába ugrott. Cúthalion széles mosollyal nézte őt; alig emlékezett az utolsó alkalomra, mikor találkoztak. El is felejtette már, milyen gyönyörű.
Arwen végül elengedte a bátyjai kezét, és a többi érkező felé fordult. Ahogy a tekintete találkozott Cúthalionéval, elkerekedett a szeme.
-Thal...?
-Örülök, hogy látlak – mosolygott ő, magához szorítva a nőt. Arwen összeborzolta öccse haját, aztán kissé eltartotta magától, hogy alaposabban szemügyre vehesse.
-Nőttél – jegyezte meg. - És miért festettek sárkányt a páncélodra?
-Ez a címerem – felelte Cúthalion büszkén. - Az Északi Királyság lovagja vagyok.
-A hős Sárkánylovag – tette hozzá Elladan.
-A Rettenthetetlen! - tódította Elrohir.
-Azt hiszem, lesz mesélnivalótok bőven – pillantott rá Arwen.
-Ahogy neked is – szólt közbe Elrond. - Például arról, egészen pontosan mit is kerestél egy lórieni sereg élén.
-Azt tette, amit én Ereborban – vágta rá Cúthalion. - Völgyzugolyért harcolt.
Erre senki sem tudott mit mondani.
Aznap este minden lámpás kigyúlt a tündék Utolsó Meghitt Otthonában; Völgyzugoly népe győzelmi lakomát ült, s mikor már eleget ittak a csata hőseinek emlékezetére, hozzáfogtak, hogy megünnepeljék Elrond hazatértét, a kószák hősies helytállását, Gandalf meg Bilbó tetteit és Cúthalion lovaggá ütését.
A fiú egy pillanatig sem törődött a rá emelt poharakkal, a tiszteletére mondott köszöntőkkel, a megszámlálhatatlan kíváncsi arccal, mely mind rá mosolygott. Képtelen volt betelni a noldákkal: karcsú, magas alakjukkal, fehér arcukkal, sötét szemükkel, halk hangjukkal, ami mélyebb volt, mint amit a tündéktől megszokott. Nem merte megszólítani őket, ám egy pillanatra sem vette le róluk a szemét; titkon azt remélte, valamelyikük megelégeli néma kíváncsiságát, és szóba elegyedik vele. Nem is kellett sokáig várnia.
Éppen csak nekilátott a második fogásnak, amikor valaki - egy különös, régies kiejtéssel beszélő valaki - lehuppant mellé, és rászegezte fényes fekete szemét.
-Te Cúthalion vagy, igaz? Te küzdöttél meg a sárkánnyal.
Cúthalion nem sietett pontosítani ezen a kijelentésen, ám a rend kedvéért finoman elmosolyodott, és szerényen kibökte:
-Ó kérlek, hát ez igazán túlzás...
-Azt mondják, a legnagyobb harcosok mind szerények - jelentette ki az idegen. Cúthalion úgy becsülte, csupán két, legfeljebb három évvel lehet idősebb nála. A gondolat, hogy korban hozzáillő barátot találhat, ráadásul rokont, egy csapásra felvillanyozta... ez a fiú pedig akár a testvére is lehetett volna. Egy hüvelyknyivel magasabb volt nála, ám ugyanolyan karcsú, kecses, sápadt arcú, dallamos hangú és fényes fekete hajú.
-A nevem Gwethrin – mondta, és a jobbját nyújtotta. Cúthalion bizonytalan mosollyal megszorította a kezét, és megdöbbent, amikor Gwethrin felkiáltott és hátrahőkölt az érintésétől.
-Mi... - kezdte Cúthalion, ám elég volt egy pillantást vetnie durva, elszenesedett tenyerére, hogy rádöbbenjen, mi a baj.
-Oh... - nyögte ki elvörösödve. - Ne haragudj, nem akartalak... csak elfelejtettem... képtelen vagyok megszokni... tudod, a sárkány...
-A sárkány tette ezt veled?! - Gwethrin viszolygása egy csapásra élénk érdeklődésbe csapott át.
-Ő bizony – bólintott Cúthalion. - Szmóg, a Rettenetes – tette hozzá színpadias suttogással. - Szerencsés vagyok, amiért csupán a kezemet érte a tüze. Az ilyen sebek sosem gyógyulnak be. Attól tartok, a jövőben kénytelen leszek eltekinteni a kézfogásoktól...
-Elképesztő – bámulta csillogó szemmel Gwethrin, és a hosszú asztal vége felé kezdett integetni. - Hahó! Arin! Morifindo! Gyertek ide, nézzétek kivel találkoztam! Itt van a Sárkánylovag!
A Sárkánylovag, rezzent össze Cúthalion. Elladan és Elrohir hívták így az elmúlt napokban, hogy ugrassák... ám Gwethrin hangjában őszinte tisztelet csengett.
Az Arinnak nevezett fiút, mint később kiderült, Arinionnak hívták, és Gwethrin bátyja volt; Morifindóról pedig senki sem tudta, honnét származik, ami egy csapásra rokonszenvessé tette őt Cúthalion számára. Morifindo magas volt, halkszavú és titokzatos, Arinion pedig vállas, erős, és szikrázó zöld szemű, akárcsak ő.
Eleinte félt, hogy új barátait elrettenti a tenyerét csúfító seb, ám épp ellenkezőleg; a három nolda fiú a Szmóggal vívott csata minden pillanatáról tudni akart, örökké újabb és újabb részletekért ostromolva Cúthaliont. Kezdetben zavarta a dolog, de lassan élvezni kezdte a rá irányuló figyelmet. Mire azonban a desszertet is elpusztították, határozottan kezdte úgy érezni, hogy ideje lezárni az időközben színesebbnél színesebb részletekkel gazdagodott történetet.
-...teljesen körülvett a tűz, már a fejünk fölé csaptak a lángok. Tíz lábnyira voltunk a haláltól... Estel már nem tudott járni... de eldöntöttem, hogy harcolok. Az utolsó leheletemig... és akkor az orkok lassan megfordultak, kereket oldottak. Valaki egy ösvényt vájt a sziklák oldalába, azon araszoltak lefelé, de hát mit tehettünk volna...? Én a használhatatlan jobb kezemmel és az összezúzódott ballal, Estel a törött bokájával, amiből nyílvesszőkként álltak ki a csontok... esélyünk sem volt. Már-már elszántuk magunkat a halálra. Ám ekkor, az utolsó percben, a pánik szélén vetettem egy utolsó pillantást a mélységre, és megláttam...
-Áh, a nap hőse... Szóval itt bujkálsz! Végtelenül sajnálom, hogy félbe kell szakítanom lebilincselően érdekes beszámolódat, de atyád látni akar.
Gildor könnyedén megfogta a vállát, és talpra állította; Cúthalionnak még arra sem volt ideje, hogy megharagudjon a hangjában csengő gúny miatt, már vezette is a főasztal felé.
-...megmentettek a Sasok! - kiáltott vissza Gwethrinnek.
-A Sasok?!
-Majd legközelebb elmesélem! - kiabálta Cúthalion, Gildor szorításával küzdve. - Mi ilyen sürgős?! - csattant fel. - Történt valami?
-Elrondnak szüksége van a legbátrabb lovagjára – ironizált Gildor.
-Igazán? Akkor talán még ráérsz.
Cúthalion egy pillanatig attól tartott, hogy túl messzire ment, ám Gildor csengő hangon felnevetett.
-Ha akarod – mondta váratlanul, mindenfajta bevezetés nélkül -, ugyanolyan hűséges barátod leszek, mint Gwethrin. Csak jóval őszintébb.
Cúthalion az aranyhajú tünde szemébe nézett – smaragdzöld csatázott az égkékkel -, és csendesen elmosolyodott.
-Számodra mennyi a különbség egy őszinte és egy kegyetlen barát között?
-Talán kevesebb, mint kellene – ismerte el Gildor, ám ekkor Elrond elé értek.
A tünde úr három noldával beszélgetett a főasztalnál; az egyik a titokzatos Tyelcano volt, a másik kettőt Cúthalion csupán látásból ismerte. Egyiküket a hídépítők körében látta, másikuk pedig az első pillanattól magára vonta a figyelmét, lévén Gildor kalandorcsapatának egyetlen nőtagja.
-Meghoztam legbátrabb lovagodat, Völgyzugoly Ura – szavalta Gildor, játékosan megbökve Elrond vállát.
-Elég már, Otorno* – sóhajtott fel Elrond. Cúthalion összerezzent a régi tünde-nyelv szilaj, zengően dallamos hangzóit hallva. Gildor csak nevetett, Elrond pedig intett Cúthalionnak, hogy jöjjön közelebb, üljön mellé.
-Thal, ők régi jó barátaim, Ëaron és Narien. Gwethrin és Alcarin szülei, és – talán – közelebbi rokonaid, mint bárki a noldák közül.
Cúthalion igyekezett udvariasnak tűnni, de menthetetlenül kibukott belőle a kérdés:
-Honnan tudod, ada?
Elrond tűnődő pillantást vetett rá, mintha azon töprengene, mennyit mondhat.
- Nézz Ëaron szemébe – mondta végül, -, és nézz az enyémbe. Azután nézz tükörbe.
Cúthalionnak csupán egy pillantásra volt szüksége a zsibbasztó felismeréshez. Zöld. A noldáktól tökéletesen idegen csillogó zöld. Ugyanaz az árnyalat, ugyanaz a hűvös, tartózkodó, ám nagyon is eleven ragyogás.
-Nagyon furcsa – közölte Gildor a plafonnal. - A Tengert inkább kéknek szokás nevezni.
-Miről beszélsz? - kapta fel a fejét Cúthalion.
-Drága jó atyád egy óra ködös célozgatás után talán végre hajlandó lesz közölni veled, hogy az ő apja is tengerész volt, Ëaroné is, Ëaron maga is az, és ha a külsődnek hihetünk, a te őseid is azok. Kézenfekvő magyarázat lenne, bár én inkább egy kőóriásra és egy sellőre tippelnék.
Elrond helytelenítő pillantást vetett Gildorra, Cúthalion pedig szeretett volna megsértődni, de kitört belőle a nevetés, akárcsak Ëaronból és Narienből. Egy ideig beszélgettek, és Cúthalion lemondó sóhajjal nézegette a felnőttek lassan ürülő kupáit – méltóságán alulinak tartotta, hogy a dorwinioni borok között az almaleves korsó után nyúljon, ám bosszúságára ezt egy szolgáló megtette helyette. Gildor végül bebizonyította, hogy valóban hű barát; egy ügyes mozdulattal kicserélte a fiú kupáját a sajátjával, amikor Elrond elfordult egy pillanatra.
-Segíthetsz megőrizni a józanságomat – súgta. - Bár félek, máris kudarcot vallottál.
A bor fogytával Cúthalion egyre szórakoztatóbbnak találta Gildor társaságát, ám a mámor egy pillanat alatt kiröppent a fejéből, amikor a vacsora végeztével Elrond megszorította a vállát, és így szólt:
-Beszélnem kell veled.
Elrond kertjei az éjszaka sötét fátyla alatt lapultak, melyet sápadt üstökösökként szeltek ketté az utat szegélyező lámpások fénysávjai. Cúthalion kedvtelve nézte őket, ám szinte futnia kellett, hogy ne maradjon le Elrond mögött. A tünde úr hosszú lépései szinte szárnyakat adtak neki; Cúthalion már-már kiugró szemmel küzdött a hangos zihálás ellen, míg Elrondnak még a légzése sem gyorsult fel. Hamarosan pedig elérkezett a pillanat, amikor választani kényszerült tépett büszkesége és a fulladásos halál között.
-Ada – nyögte ki -, nem mehetnénk egy kicsit lassabban?
-Tessék? - Elrond úgy torpant meg, mintha falnak ütközött volna. - Ó, bocsáss meg. A gondolataim visznek előre.
-Minden tiszteletem a gondolataidé – jelentette ki Cúthalion szúró oldalára tapasztott kézzel. - Megosztanád velem is őket? Akkor talán engem is így repítenének, és nem lennék többé terhedre.
-Sosem vagy terhemre – felelte Elrond kis mosollyal.
Egy ideig hallgattak – Cúthalion lehunyt szemmel igyekezett úrrá lenni dübörgő szívén és kapkodó légzésén -, aztán Elrond megszólalt:
-Remélem, szeretsz még sétálni.
-Hát persze, ada. Főleg nappal szoktam, de sosem árt egy kis változatosság.
-Nappal több esély van rá, hogy olyanok hallják meg a szavainkat, akikkel sosem osztanánk meg őket – mondta Elrond. - Ha egyedül akarsz maradni a gondolataiddal, válaszd az éjszaka leplét.
-Nem csak én burkolózhatok az éjszaka leplébe – szaladt ki Cúthalion száján.
-Nem, de oda feszíted ki, ahová akarod.
Cúthaliont ezredszerre is elöntötte a csodálat Elrond iránt.
Vele akartál vitatkozni, te marha?
-Nem erről akartam veled beszélgetni – váltott témát a nevelőapja. - Hanem az Őrségről.
Cúthalion szíve hatalmasat dobbant.
-Még mindig megengeded, hogy Őr legyek?
A hold fehér tányérja szemből sütött le rájuk, és e sápadt fényben Elrond kortalan arca ősöregnek, gondterheltnek tűnt.
-Valóban ez az, amire vágysz? Szolgálat életed fogytáig? A végtelenségig, Thal? Tényleg úgy gondolod, hogy ez az utad?
Ugyan mi más lehetne? - akarta mondani, ám lehetőségek tengere nyílt meg a szívében, s kábult, borzongó tudata végtelen vizekre repítette. Vajon igazán tengerészek leszármazottja...? Lenne tehetsége a hajózáshoz, halászathoz? Építész is lehetne, vagy fegyvermester, vagy kovács... érzéketlen tenyerével gyerekjáték lenne az izzó vasakat emelgetnie... az íjászmesterséget is kitanulhatná alaposabban, lehetne kalandor, mint Gildor, vagy esetleg tökéletesíthetné quenya tudását, és lehetne fordító vagy történész, és persze egyben rettegett harcos... fél kezével sárkányokat ölne, a másikkal a régi kódexeket lapozgatná...
-Csak most léptem rá az utamra – mondta végül halkan. - Még azt sem tudom, mi vár rám a következő kanyarban... hogyan is láthatnám a végét, ada?
-Pontosan ettől féltelek. Arnornak már tartozol egy esküvel. Az életed hosszú még, magad sem tudhatod, mit követel majd tőled ez a szövetség. Még gyermek vagy, és te máris gúzsba kötnéd magad egy újabb kötelességgel. Nem fogom most visszavenni tőled, amit egyszer felajánlottam, csak arra kérlek, gondold meg...
-Völgyzugoly a hazám – jelentette ki Cúthalion. - Itt élek, mióta az eszemet tudom. Nem számít, megesküszöm-e rá, az utolsó csepp véremmel is védeni fogom a falait. Miért ódzkodjam egy olyan eskütől, amit akkor sem tudnék megszegni, ha akarnék?
-Kötelességről beszéltünk, nem esküről.
-Az Őrök lovagok, és a lovagok esküdnek.
-A lovagok lehet, de az Őrök nem. Láttad te valaha, hogy bármelyikük elém fekteti a kardját, s én büszkén trónolok fölötte, mint Númenor kőkirályai? A válaszom soha. Erre nem vagyok hajlandó sem most, sem máskor.
Cúthaliont megdöbbentette a nevelőapja hangjában csengő indulat.
-Mi a baj? - kérdezte megütközve. - Az eskü erőt önt a megtört szívbe.
-Hogy mi a baj? - sóhajtott szomorúan Elrond. - Éppen te kérded? Éppen te, aki Feanorról énekelsz Lórien erdeiben?**
-Ez már régen volt – mondta Cúthalion. - Azóta sokat tanultam.
-Mégsem annyit, mint kellene – Elrond szeme ezüstösen szikrázott a holdfényben. - Nem volt rá időd. Olyan fiatal vagy még...
-Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, miért harcolok – jelentette ki Cúthalion felszegett fejjel. - Be akarok állni az Őrök közé, ada. Kerüljön bármibe, nekem olyan lesz, mintha a véremmel esküdtem volna.
-A szavadba kerül, semmi több – felelte Elrond.
-Akkor hát szavamat adom, hogy minden szívdobbanásommal, gondolatommal, minden csepp véremmel szolgálni foglak téged és az otthonom. Semmi sem állhat közénk.
A nevelőapja nem felelt, csak megszorította a vállát, és Cúthalion ebből az egyetlen mozdulatból mindent megértett. Elrond féltését, aggodalmát, büszkeségét és bizonytalan örömét; nyugtalan boldogságát, amiért nem sikerült őt lebeszélnie a szolgálatról, miközben érezte, hogy hiábavaló lenne megpróbálnia. Elmosolyodott.
Már hajnalodott, amikor a város felé vették az irányt. Cúthalionnak ismét sietnie kellett, hogy lépést tartson Elrond könnyű, ruganyos lépteivel, de ezúttal nem bánta a dolgot, hisz lefelé haladtak. A fiú fejében rendszertelenül kavarogtak a gondolatok, és kicsúszott a száján a kérdés:
-Nagyon régről ismered Gildort, ugye?
-Még a régnél is régebbről – nevetett Elrond. - Ez meg miről jutott eszedbe?
-Semmiről... csak arra gondoltam, Estel meg én is ilyenek leszünk kétezer év múlva.
Cúthalion nem tudta mire vélni a szavait követő hosszú csendet.
-...szerinted nem?
-A barátod... nem maradhat veled ilyen sokáig, Thal – mondta Elrond halkan. - Még fiatalnak számítasz majd, mikor ő már száz meg száz éve elment. Mind elmennek...
A tavasz első leheletét hozó gyenge fuvallat jeges karomként furakodott Cúthalion bőre alá. Megborzongott, és mardosó szégyen áradt szét benne Elrond aggódó pillantását látva. Hogy is feledkezhetett meg erről...
-Hová mennek, ada? - suttogta. - Látjuk még őket valaha?
-Azt nem tudom, fiam.
-Majd megkérdezem Mandostól – jelentette ki Cúthalion elszántan. - De addig még sok dolgom van.
-Efelől a leghalványabb kétségem sincs, hős lovag – Elrond arcán viharfelhőket eloszlató napként ragyogott fel a mosoly. - No gyere, keresünk egy pajzsot, ami illik a sárkányodhoz.
*Otorno [quenya]: még a régi tünde nyelvben is archaikusnak számító megszólítás. Pontos jelentése felesküdött testvér, és általában nem vérségi kapcsolatot jelöl: lovagok, szövetségesek vagy bajtársak használták maguk között. A használatát az indokolja, hogy a történetem szerint Elrond és Gildor már egészen fiatal koruktól (harmincas éveiktől) kezdve legjobb barátok, ami körülbelül hatezer évet jelent.
**A részlet azért maradt ki a történetből, mert Cúthalion ott csupán hat éves – később elkészült angolul, úgy terveztem, hogy az Elrondról szóló történetsorozatomba illesztem be, amit a blogomon olvashattok, de ez is elmaradt. A háttértörténet már megint tele van mitológiai utalásokkal, de nagyon leegyszerűsítve: a kis Cúthalion Lórien erdeit járja és Feanorról énekel, ám Celeborn egyik tanácsadója meghallja, és leteremti érte. (Galadriel és Feanor között mindig is ellentét volt, Lórien népe pedig sosem tudta megbocsátani a noldáknak a szilmaril-háborút, a vele járó vérengzéseket, rokonmészárlást és egyéb kedvességeket). Cúthalion minderről semmit sem tud, keservesen sírni kezd és egyben vérig sértődik. Meg akar szökni Lórienből, de Elrond épp időben érkezik, és igyekszik megmagyarázni, hogy lehetett ez a titokzatos Feanor egyszerre tébolyult szörnyeteg és az Óvilág legnagyobb mestere.