Imígyen itten vagyon krónikám utolsó fejezete. Bár a történelem tudósainak a vég nem kérdéses, annak módja, mikéntje annál inkább meglepheti őket.

Jó szórakozást!

U.i.: hiányzott már egy kis dél-olasz szál

Spanyolország, avagy a szégyenteljes vég

(vagy nem?)

- Ott vannak! – kiáltotta Rio. Alig álltam a lábamon, mégis elszántan követtem, pedig igencsak diktálta az iramot. Szerintem a legnagyobb ösztönző erő az volt, hogy nem akaródzott az ír hordák kezére kerülni. Újfent. Arthur pedig még kevésbé hiányzott.

- Kapitány! – kiáltotta a portugál matrózgárda egy emberként. Ilyen vészterhes időkben nem szokás így ujjongani. Ám ugyanakkor igaz az is, hogy pont az ilyen időkben lehet örülni a legkisebb örömöknek is, így például a két ország, a Birodalom visszatértének. Merthogy ketten alkottuk a birodalmat…

- Azonnal a csónakokba! – adta ki a parancsot sietősen Rio. Vége szakadt a pillanatnyi örömünnepnek – Riora vallott, hogy ő az ünneprontó – s oly gyorsan járt a kezük a készletek csónakba rakodása közben, hogy én majd elszédültem tőle. Tényleg szédültem, noha ez futkosás, menekülés miatt visszatérő fájdalmak jele is lehetett.

Ami a menekülésünket illeti, meglepően könnyű volt. Nem tudom, hogy Írország segíteni akart nekünk vagy valóban túlzott düh vett rajta erőt, ezért esett Arthurnak, ám meglehetősen sokat köszönhetünk neki. Míg ők ketten megfelelő előadást biztosítottak az íreknek, hátul kimásztunk a sátorból – én abban az egy szál állatbőrben, ami rám volt terítve – távolabb osontunk, aztán uccu neki! Futottunk, míg a lábunk bírta, illetve én jóval tovább futottam, mint ahogy a lábam normál esetben bírta volna.

Épp "öltözéket" váltottam volna, ugyanis egy egész seregnyi – 36 ember – matróz között csak akadt számomra néhány nélkülözhető ruhadarab, amikor megint fordult a kocka. Tette ezt a legrosszabb pillanatban, csak úgy, mint eddig. Anyaszült meztelen voltam, illetve lettem volna egyetlen pillanatig, ha nem zavarnak meg a nadrág felvételében.

- Hová ilyen sietősen, spanyolok? – szúrtak egy kardot a hátamnak – szerencsére még nem bele – s erre nem tudtam másként válaszolni, minthogy feltartott kezekkel felegyenesedtem.

Csak én, és velem együtt néhány portugál került közvetlen veszélybe. Mivel ők szolgáltak volna olyan ruhaneművel, amit nem egy vadkanról szedtek le, félreálltunk, hogy a pakolást közben ne zavarjuk. Rio ellenben továbbra is serényen dolgozott a csónakok közelében.

- Portugálok! – horkant fel Rio hátrafordulva. El is akadt a lélegzete, mikor megpillantotta azt a nem kis létszámú ír csoportocskát.

- Hé! – méltatlankodtam én.

- Meg egy spanyol. – tette hozzá, ezzel helyesbítve a mondandóján.

- Az mindegy! Megölni őket! – köpte a szót valamelyik vezérszerű ír egyén.

Már attól féltem, hogy a cél előtt bukunk el ilyen megalázóan – merthogy meztelenül harcban elhalálozni minden, csak nem hősies és dicső vég – ám olyasmi következett, amit senki nem várt volna. Arthur, kivételesen ez egyszer áldottam a nevét, megmentett.

Egy kisgyerek rontott ki az erdőből riadtan, mint egy nyúl, és olyan pörge és zavaros beszéddel, hogy még Lovino is megirigyelte volna.

- Megölték. – ez volt az utolsó szó. A kis monológjához hasonlatos párbeszéd kezdődött az írek és közte, melyből megint nem értettem semmit, csak egy nevet: William Kirkland.

- Mi, akik semmit nem ártottunk nektek, vagy az angol, aki mindkettőnknek ellensége? – kérdezte Rio. Úgy hittem, ő talán többet megértett a halandzsából, mint én.

Elindulhattunk.

Csak egyet nem értettem: „megölték". Többes szám. Ők. Na jó, de kik? Ki az a szerencsétlen tökkelütött, aki beállnak Angliának segíteni, mikor épp vesztésre áll az ír ellen. Tulajdonképpen olya mindegy ki ellen, de ha vesztett volna! Akkor miért?!

Egy pillanatnyi mély keserűség után eszembe jutott a válasz: az, aki eddig is segítette. Ekkor még csak gyanú volt, ám mikor otthon megkaptam a hírt, hogy hiába fogtam el, megszökött, már tudtam, hogy ő volt. Megfogadtam, hogy történjék bármi, ha a világ trónszékéről, a piedesztálról a porba hullok is, Hollandia ezért megfizet!

Én, az író, avagy Spanyolország hőse

(nem, nem személy szerint én, én csak megéneklem a történetét)

- Jöjjön már haza Spanyolország! – nyivákolt a kis olasz. Fülöp, aki nem épp a türelméről híres, már igencsak nehezen viselte Lovino gyermeki aggódását az ő szeretett Spanyolországáért. Az sem volt épp kedvére való, hogy ezzel a szeretettel átfűtött érzéssel a gyermek dél-olasz fiú nem tudott megbirkózni, s ezt a feszültsége dühkitörésekkel vezette le. Minden eszközt bevetett, ami királyi hatalmához hozzátartozik, sikertelenül. Küldött fenyegető katonákat – melyek általában bárki ellen elegendőnek bizonyultak, ugyanis rendkívül jó meggyőző képességekkel rendelkeztek – de ezúttal Lovino nem vizelt be ijedtében. Elhalmozta édességekkel, konyha remekművekkel – ami addig a napig nem történt még meg az ő életében – ám megint nem ért el vele semmit. Az ételt felfalta, s az abból nyert energia következtében, amit az ő gyermeki súlya nem bírt el – bezzeg a gyomrába belefért – még erősebben csapódott neki a katonáknak a jól ismert „Chigi!" felkiáltással. A marcona őrök egyenesen rettegték nevét.

Egy szó, mint száz, Lovino kezelhetetlen volt. Fülöp úgy sejtette, a Sátán szállta meg a gyermek testét. Nem ismert érzés, név szerint a félelem költözött a szívébe. Egy bizonyos pont után nem bírta tovább. Az Úr színe előtt megvallotta reménytelenségét, hogy ő, a hatalmas Spanyol Birodalom és Portugália királya nem tud megbirkózni egy térdig sem érő fiúval. Olyan ígéretet tett Istennek, az Ő házában, melyet nem szeghetett meg.

„Uram!" kezdte így „Nem bánom én már az Armadát. Kikötőink elég hajóval és hajó áccsal rendelkeznek, kiknél nincs jobb a világon. Csak te tudnál náluk jobbat, tökéletes hadat alkotni. Erzsébeté a győzelem. Talán a Sátánnal paktált le, talán én tévedtem valahol, ezt is elfogadom nyugodt szívvel. Követni fogja Armadám sorsát a Te akaratodból. Csak Őt, csak Őt add vissza néke!. Had térjen haza szeretett hazám és fivére vissza hozzánk épségben! Kérlek add, hogy jelenlétével csitítsa le a gyermekben tomboló ördögöt! Lám, Istenem, Uram, vele büntetsz, amiért e hűséges, egyetlen szavamra halálba menetelő ifjút veszedelembe sodortam bosszúból, telhetetlenül, s önös érdekből. Hát add őt vissza nékem, s ígérem, olyan ünnepségben, s örömben lesz része, melyet még nem látott a világ! Ámen"

Így esett, hogy Lovino mentette meg Antoniot minden idők legveszedelmesebbnek és legfájdalmasabbnak ígérkező büntetésétől, melyet Fülöp király rótt volna ki reája a csata, így a címe elvesztése okán.

Noha az egykor volt virágzó, s hatalmas Spanyol Birodalom csúnyán meg lett szégyenítve holmi kis kalóz által, őnagysága formás – de még milyen formás! – ülepe nem lett szétrúgva másodízben is, immáron az otthon melegében. Hazatérte után – és miután felépült és megfelelő öltözéket kapott – heted hét országra szóló ünnepséget rendeztek a tiszteletére, melyre a fél világ hivatalos volt. A másik felébe tartoztak azok az országok, melyeket még nem ismertek, a szegényebb és távolibb, de ismert országok, akiknek nem futotta illő öltözékre, illetve Anglia és Hollandia. Ők csak jóval az események után értesültek e bálról. Angliát két bátyja nevetve, Hollandiát Anglia dühödten és megszégyenítve informálta.

Szerencsétlen, s magányos Arthur, ki lassan a világ urává vált, évszázadokig hallgatta, micsoda hét éjen és nappalon át tartó ünnepélyen nem vehetett részt. Egy valami vigasztalta: bár valóban gyönyörű, s Spanyolországhoz méltó volt is e befejezés, leköszönés a trónról, mégiscsak virágkorát búcsúztatta így. Én még hozzátennék annyit, hogy nem hiába letörölhetetlen az a mindig vidám mosoly a spanyol arcán…

Hogy ebből mennyi igaz? Ki tudja? Kétesen megbízható porosz és francia forrásaim szerint semmi. Spanyolországnak, a királynak nem maradt pénze még egy olcsó tánc mulattságra sem, nem hogy egy világraszóló megismételhetetlen bálra, ám ők ilyen bosszút akartak. Az Anglia ellen irányuló – nem csak spanyol részről - gyűlő ellenérzések hatására sikerült államtársaikat rávennie egy ilyesfajta undok tréfára. „Had egye a méreg ott csendes magányában!" Mondta nekik, s ők nevetve egyeztek ebbe bele.

Személyes elgondolásaim szerint azonban előfordulhat egy olyan nem túl meglepő eset, mely szerint a fent említett bizonyos porosz és francia forrásaim szívében kihajtott az irigység csírája, s el is terebélyesedett, mint egy majomkenyérfa. Imígyen lehet, hogy azon valóban pompás ünnepély fényét függöny mögé rejtenék.

Írói végszó:

Kinek volna kedve, s szerény krónikám által ihletett ötlete, arra bátorítom, ötletével írásban is foglalkozzon. Ez lehet egy homályos jelenet, lehet azon bizonyos bál, vagy hogy a szereplőkre ezután mi vár, vagy bármi más, mi a kedves olvasó szívéhez közel áll.

Üdvözletemet küldöm a legközelebbi viszontlátásig!

U.i: Csak hogy a végén is legyen utóirat, ne csak az elején. Kedves Vievin. Látnok vagy, vagy isteni sugallat csapott meg, hogy itt leírt kérésemet, ennek keltezése előtt teljesítetted! Köszönöm neked!

(hozzászólásban megírhatjátok, ha figyelmetlen volnék, hogy olvassam el e krónikához írt műveket)