Megjelölve
XXXV. fejezet: Az asztalfőn – második rész
"Ahogy látta a Piton arcára kiülő leplezetlen rettegést, tudta, hogy vége."
– Nos, hát lássuk csak, hadd halljam! Még mindig azt állítod magadról, Potter, hogy nem szeretsz a figyelem középpontjában lenni? – kérdezte Piton egy nappal azután, hogy egy feketerigóval küldött neki levelet, amely azonnal ellobbant a kezében, és hamuvá égett, ahogy végigfutott a benne foglalt egy soron a szeme.
Már május közepe volt: a sokadik órájuk kezdődött el éppen.
Harry rámeredt.
– Voldemortnak tudomására jutott, hogy én hozom a döntéseket? – kérdezte nyugtalanul. Igazából az volt a terve, hogy a háttérben zajló hadmozdulatokból annyit tart titokban, amennyit csak lehet.
Piton lassan és jelentőségteljesen bólintott.
– Azonban amiatt nem kell aggódnod, hogy tud a terveidről... egyelőre. De talán azt felvehetnéd bokros teendőid listájára, hogy megtanítsd a Hallhatatlanjaidat lopakodni... A minap ketten is lapultak a Zsebpiszok közben, bár az arra járók nagy részének a számára tökéletesen láthatóak voltak. Csak idő kérdése, hogy mikor kapják el, vagy ölik meg őket.
Harry a homlokát ráncolta.
– Még mindig azt állítja, hogy nem tud számomra információkkal szolgálni Voldemortról?
Piton összevonta a szemöldökét; sápadt arcára gúnyos vicsor ült ki.
– Ezt a beszélgetést már lefolytattuk egyszer, Potter, kipucoljam a füledet? Ha bármilyen vele kapcsolatos információt megosztanék, akármilyen formában is tenném, azonnal pórul járnék. A Sötét Nagyúr ezekről csak velem beszél. Ha elkezdenéd terjeszteni ezeket a magad kifinomult és ravasz módján – amely tulajdonságoknak tökéletesen híján vagy –, azonnal rájönne, hogy tőlem származnak az értesüléseid.
– Lefogadom, hogy ettől rettenetesen különlegesnek érzi magát – vágott vissza Harry. Roppant mód bosszantotta a stílus, amit Piton megengedett vele szemben; úgy beszélt vele, mintha tökéletesen ostoba lenne. Egy szemernyit sem változott.
– Valóban. De nem csak a Nagyúr beszél velem, hanem én is vele. Bármi, amit elmondasz nekem, könnyen a tudomására juthat, mert az első adandó alkalommal kiszedheti a fejemből.
– Azt hittem, maga túl jó okklumentor ahhoz, hogy ilyesféle baleset előfordulhasson – felelte Harry fanyarul.
Piton a homlokát ráncolta.
– Talán – mondta lassan. – De a Sötét Nagyúr mostanában még gyanakvóbb, különösen most, hogy ilyen közel vagyunk a teljes hatalomátvételhez. Nem bízik senkiben és semmiben. Szükségtelen mondanom, hogy ez számunkra sem túl jó hír.
Harry lecsüccsent az egyik sírkő szélére, és megdörzsölte a szemét. Jobbára még mindig lélek nem járta, elhagyatott temetőkben találkoztak. Most nem volt ereje arra, hogy viszonozza Piton megvető pillantását.
– El van tolva ez az egész – motyogta maga elé.
Piton felhorkant.
– Nincs időm ezt hallgatni. Azt hiszed jókedvemből járok ide? Azt hiszed, van időm arra, hogy egy tizenéves kölyök felesleges nyavalygását hallgassam? Egyvalami miatt vagyok itt. Hogy különleges fegyvereket bocsássak a rendelkezésedre. Még egyszer elmondom, hogy végre az eszedbe véshesd, már, ha van hová: a saját fejemmel játszom, amikor veled találkozom.
– Igazán? Akkor mára talán már elég különleges fegyvert bocsátott a rendelkezésemre – válaszolt Harry élesen, dacára annak, hogy az önuralma fejlődött némiképp a Pitonnal töltött megannyi óra alatt. Enélkül túl sem élt volna. De most nem bírta elviselni a tudatot, hogy itt ül, mint kisiskolás korában, Piton visszaél a helyzetével, mint kisiskolás korában, holott mindenki más éppen őtőle, Harrytől függ, és attól, hogy ő megmenti-e a világot.
– Úgy gondolod? – kérdezte Piton lágyan. – Úgy gondolod, hogy megtanultál mindent, ami szükséges ahhoz, hogy legyőzd minden idők legnagyobb feketemágusát, mindössze két hónap alatt, amit a volt bájitalmestered keze alatt töltöttél...?
Harry felkelt.
– Igen, talán épp most végeztem.
Piton arcára fenyegető vigyor kúszott.
– Kitűnő...
Olyan gyorsan mozdult, hogy Harrynek épp csak arra volt ideje, hogy felemelje a kezét. Piton egy bénító átkot lőtt Harry törzsének irányába; Harry tudta, hogy ezt fogja használni, még úgy is, hogy volt tanára egy szót sem ejtett ki a száján; hisz az ehhez a varázslathoz tartozó csuklómozdulat jellegzetes volt. Abban a pillanatban, ahogy a kék ragyogás kilőtt Piton pálcájából, Harry már mondta az ellenvarázslatot:
– Averto! – kiáltotta, miközben felemelte a kezét, eltérítve ezzel Piton erős varázslatát egy tőlük öt méterre álló kripta irányába.
A kék fény még el sem enyészett teljesen, mikor Piton újra felemelte a pálcáját. Balra lendítette a pálcát, majd jobbra, egy átlós vonalat húzva a levegőben két pont között. Harry elborzadva jött rá, hogy amit most épp használni akarnak ellene, az egy rendkívül fájdalmas átok, amit Voldemort a Cruciatusszal párban szokott alkalmazni: a Nocerandus.
Harrynek egy teljes másodpercen keresztül nem jutott eszébe, milyen pajzsot kéne alkalmaznia ez ellen; Piton ezalatt felemelte a pálcáját, és kiszórta a varázslatot, ami felé száguldott a levegőben; majdhogynem az utolsó pillanatban jött rá, hogy talán egy rendkívül erős Protego megtenné.
Az előbűvölt pajzsába csapódó átok hátrataszította; de az átkot magát sikerült kivédenie.
Azt hitte, hogy a férfi most megragadja az alkalmat, hogy gúnyosan rávigyorogjon; ehhez képest Pitonon a tökéletes koncentráció kifejezését látta. Láthatóan majdnem minden erejét beleadta az eddig kiszórt, két, óriási erejű varázslatba; valószínűleg azt hitte, ezekkel megállíthatja, és többre nem lesz gondja.
A varázslás az elme erejéről szól, Potter – ezt mondta neki a férfi az első óráik egyikén. Anélkül, hogy beletöltenéd a varázslataidba a benned kavargó arroganciát, aminek kétségkívül a birtokában vagy, nem fog menni. Ami középszerűvé tesz téged, az az, hogy ezt az erőt nem vagy képes megfelelően felhasználni.
Harry, mint mindig, már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Piton ez alkalommal is kíméletlenül félbeszakította.
Használd az elméd. Csak annyira lehetsz erős, amennyire a benned kavargó indulatokat összpontosítani tudod. Ha az elméd azt akarja majd, hogy megállíts engem, a mágiád követni fogja a parancsot.
Ahogy ott állt Perselus Piton előtt, aki már emelte a karját, hogy újra megtámadja, Harry csupán egyetlen szóra koncentrált.
Állj.
Előrenyújtotta a kezét, mintha meg akarna állítani valakit aki felé közelít; Piton már készült leírni egy kört a pálcájával a levegőben; de Harry tudta, hogy meg fogja tudni állítani.
Piton keze felfelé nyújtott állapotban megmerevedett a levegőben. Az arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Harry minden energiájával a legideillőbb varázsigére koncentrált.
Levicorpus!
Piton alól mintha hirtelen kirántották volna a lábait; a pálcájából kiszökkenő varázslat a Harryvel ellentétes irányba reppent. A férfi nem maradt komikusan felfüggesztve a levegőben, mint annak idején Ron a hálótermükben, mikor kiszórta rá a bűbájt, vagy, mint maga Piton, mikor annak idején az ő apja fordította ellene a saját varázslatát. Épp csak megpördült a levegőben, aztán visszaesett a talpára.
Harry leeresztette a pálcáját, és vett néhány mély lélegzetet; aztán elindult Piton felé, aki szintén kissé zihálva állt előtte.
Harry nem tudta megállni, hogy bele ne vigyorogjon a volt bájitaltan tanár arcába. Az első és talán az utolsó alkalom volt ez arra, amikor végre elégtételt vehetett azért, hogy a férfi pokollá tette az életét a Roxfortban. Piton szemei összeszűkültek, Harry pedig szorosan a pálcájára kulcsolva tartotta a kezét, nehogy a férfi most felejtse el, melyik oldalon is áll valójában, és puszta dühből megpróbálja megölni. De semmi ilyesmi nem történt.
Ehelyett csak kihúzta magát, végigsimított a talárján, mintha meg akarná igazítani magán a ruhadarabot, és annyit mondott:
– Szép.
Harry folytatta a vigyorgást.
– Mindazonáltal, Potter, ne felejtsd el, hogy lehetek én bármilyen kiváló, nem én vagyok a Sötét Nagyúr. Az ő reflexei tízszer jobbak lesznek az enyémnél, a varázslatai ereje hússzorosa lesz annak, amit tőlem láttál, és az ő vágya arra, hogy elpusztítson téged, hozzávetőleg harmincszor nagyobb, mint az enyém.
– Ezt nevezem én igazi bosszúéhségnek – biccentett Harry.
Piton a homlokát ráncolta.
– Ne várj tőlem dicséretet azért, amit mostanra bőven el kellett sajátítanod. Nem láthatod előre, hogy a Sötét Nagyúr hogyan fog megtámadni, azt sem tudhatod pontosan, milyen varázslatokat használ majd; épp ezért, sosem szabad abba a hitbe ringatnod magad, hogy teljesen kiismerted őt.
– Nem teszem.
Piton mereven nézte.
– Kérlek, Potter. Az erő, amit mostanra birtokolsz, már elhomályosította a látásod annyira, hogy azt hidd, képes vagy túljárni az eszén. Remélem, hogy szükségtelen felhívnom a figyelmed arra, hogy minden egyes embert, aki valaha ezt képzelte magáról, hullazsákban vittek el... legalábbis azt, ami megmaradt belőlük.
Harry a fejét csóválva elfordult.
– Tudja mit? Épp ebben különbözünk. Maga ebben a tudatban harcolna ellene; arra gondolna, hogy nem elég jó ahhoz, hogy legyőzze. És talán én sem vagyok elég jó ehhez, ki tudja. De én elhiszem, hogy meg tudom csinálni.
– Épp azért fogsz meghalni, Potter, mert ilyen arrogáns vagy. És, ha meghalsz, akkor valamennyien a pokolba taszíttatunk... A beképzeltséged...
– ... én nem így gondolom. Ha arra gondolok, hogy erősebbek lesznek a varázslatai, és vagy tízszer gyorsabb lesz, akkor az lesz. De az nem fordulhat elő, hogy egy vinnyogó, rugdalózó rongycsomóként vonszoljanak be az aréna közepébe. Felemelt fővel fogok bevonulni, és tudom, hogy győzhetek, mert hiszek benne, hogy győzhetek. Maga talán nem gondolja így, de ez a legkevésbé sem érdekel.
– Milyen badarságot zagyválsz itt össze, Potter? – vetette oda Piton.
Harry nyelt egyet.
– Ez olyasmi, amit Dumbledore mondott nekem.
Abban a pillanatban, ahogy kiejtette Dumbledore nevét, Piton felkapta a fejét, és mintha fájdalom suhant volna át az arcán. Most úgy bámult Harryre, mintha most látná először életében.
– Voldemort még mindig azzal a hülye Próféciával foglalkozik. De a Prófécia már egyáltalán nem számít többé. Valamelyikünknek így is, úgy is meg kell halnia.
Piton élesen meredt rá.
– Gondolom, hogy ezt fontosnak tarthatta megemlíteni nekem – folytatta Harry. Érezte, hogy a gyűlölet ismét erősebben izzik, lobog benne. – Tekintve, hogy akkor már tisztában volt vele, hogy meg fog halni.
Piton halkan felhorkant, és félrenézett, mint aki nem bír beszélni erről a témáról, főleg Harryvel nem.
– Az roppant hasznos számodra, hogy felkészítelek – szólalt meg aztán harapósan –, de végső soron minden azon múlik, hogy mi lesz a nyavalyás kígyóval.
Harry kifújta a levegőt. Az elmúlt egy hónapban bokros teendői közt, amellett, hogy az irányítás teljes mértékben az ő vállán nyugodott, nem igazán volt ideje a Naginivel kapcsolatosan fennálló problémával foglalkozni.
– Igen, próbálok haladni az üggyel.
– Remélem is, ha már egyszer a világ minden erőforrása a te kezedben összpontosul – felelte Piton némi cinizmussal a hangjában.
– És mégis mit kéne tennem? – csattant fel Harry. – Ki más tudná jól irányítani a dolgokat, helyes irányba terelni a háborút? Scrimgeour? Hát az remek lenne! A múlt havi katasztrofális akció az ő olvasatában a következőképp nézne ki: a küldetés tragikusan sikerült, sok volt a halott, ezért valakinek meg kell fizetnie! Nosza, csukjunk gyorsan rács mögé pár embert! Ha magához nem jutott volna el a hír: most sokan rosszul érzik magukat amiatt, hogy nem hallgattak rám már az akció előtt!
Piton megnedvesítette az ajkait.
– Azóta nem láttam így örvendezni a Sötét Nagyurat, mióta a halálfalók megszöktek Azkabanból.
– Ez igazán fantasztikus. Megosztana velem még pár ilyen emléket? Igazi élvezetet okoz ezt hallgatni...
– Nem fogok feleslegesen beszélni neked arról, Potter, hogy milyen fontossága lenne annak, hogy több erőfeszítést tegyél a feleslegesen elpocsékolt életek megóvása érdekében; biztos vagyok benne, hogy erre a következtetésre még te magad is eljutottál a saját, korlátozott képességeiddel.
– Maga...
– Csendet! – sziszegte Piton. Az arcán egyszerre feszült figyelem tükröződött.
Harry zavartan, kissé bosszúsan amiatt, hogy Piton félbeszakította a belőle kiömleni készülő szótengert, körbepillantott. A probléma mibenléte azonnal nyilvánvalóvá vált számára. Az egyik kripta melletti bokorcsoport bokrai erősen rezegtek, mintha valami, ami nyilvánvalóan nagyobb volt egy mókusnál, motozna mögöttük.
Piton felemelte a pálcáját, és kilőtt egy varázslatot a bokrok felé. A varázslat eltalálta a bokrokat: a következő pillanatban egy fekete csuklyás alak vált láthatóvá, aki ezt követően felpattant, és elkezdett rohanni. Az alaknak volt valami rágcsálószerű a mozgásában, amiből Harry egyből tudta, hogy kiről van szó.
Piton az alak után eredt, újra célba véve őt a pálcájával, Harry azonban kilőtt egy varázslatot, megcélozva az illető útjába eső egyik sírkövet. A sírkő felrobbant. Az alak egy pillanatra döbbenten megtorpant, aztán megpördült.
A csuklyája hátracsúszott, felfedve kopasz fejét, patkányszerű vonásait, és bandzsa szemeit, amikkel most elborzadva meredt Pitonra és Harryre.
Harry úgy érezte, menten felfordul a gyomra.
– Te! – kiáltotta.
Pettigrew arcán idegesség látszott, amiből a vonásai hirtelen torz mosolyba rendeződtek; feléjük intett ezüstös kezével, amit közvetlenül azután kapott Voldemorttól, hogy a testet öltése érdekében feláldozta az igazit.
Piton eddig rémült arcára most harag ült ki; kilőtte a halálos, zöld fénycsóvát, de az célt tévesztett; Pettigrew épp csak oldalt lépett, megpördült a tengelye körül, és eltűnt.
Egyetlen rövidke másodpercig Harry és Piton bénultan álltak. Aztán Piton megfordult, megragadta Harryt a vállainál, és megrázta.
– El kell tűnnöd. Ebben a pillanatban. Egyenesen a Sötét Nagyúrhoz fut majd...
– Talán nem hallott semmit...
– De épp eleget látott! Mikor visszatérsz, egy szót se szólhatsz az egészről senkinek... Talán még van egy esély...
Piton nagyon gyorsan beszélt; falfehér volt, a kezei remegtek.
– De...
– Most az egyszer ne vitatkozz velem, Potter! Menned kell! Egy pillanat múlva itt lesz, és te meg fogsz halni... Menj!
– De maga mihez fog kezdeni? – kérdezte Harry tágra nyílt szemekkel, elfúló lélegzettel. – Ha megtudja... hogy maga... hogy...
– El kell tűnnöm, de ez nem a te dolgod! MENJ! Idióta kölyök...
Piton eltaszította magától Harryt, aki hátratántorodott. Ahogy látta a Piton arcára kiülő leplezetlen rettegést, tudta, hogy vége. Vissza kell mennie, most.
Még utoljára Pitonra pillantott, aki sápadtan és némán állt a sötét ég alatt, a pálcája a kezében. Aztán gyorsan megperdült a sarkán, hogy átadja magát a testét összeszorító érzésnek, és végleg eltűnjön a temetőből.
– Micsoda?
– Most mihez fog kezdeni Piton?
Ron és Hermione idegesen meredtek Harryre pár perccel később Kingsley konyhájának a sötétjében. Szerencsére jóval elmúlt éjfél, így a Rend megmaradt tagjai már nyugovóra tértek. Harry ugyan tudta, hogy nem kell aggódnia az esetleges számonkérések miatt, hiszen már senkinek sem tartozott beszámolási kötelezettséggel semmivel kapcsolatban, de azért mégis szerette volna a felesleges kíváncsiskodásnak elejét venni.
Harry idegesen járkált fel-alá a kandalló előtt.
– Nem tudom... Féregfark honnan tudhatta? Honnan tudta a kis patkány, hogy követnie kell Pitont...?
– Nem tudom, Harry, de... nem kéne tennünk valamit? Úgy értem... ha Piton lelepleződik, akkor mégis kitől fogsz majd tanulni? – kérdezte Hermione, az arcáról sütött az aggodalom.
– Piton azt mondta, senkinek se szóljak egy szót se – felelte a gondolataiba merülve Harry.
– Mi? Még mindig ne? – kérdezte Ron hitetlenkedve. – De neki nincs szava ebben, Harry, most te vagy a főnök. Szerinted csináljunk valamit?
Harry megrázta a fejét.
– Micsodát? Próbáljuk meggyőzni a teljes varázsvilágot, hogy Piton nem gyilkos? Mi van akkor, ha véletlen mégsem lepleződik le, mert valahogy sikerül kimagyaráznia magát? Ha mi ezt kezdenénk terjeszteni, az már önmagában is elég bizonyítékul szolgálna Voldemort számára, és mi magunk buktatnánk le.
– De most nagyon úgy néz ki, hogy nincs más választása, mint menekülni – jegyezte meg Hermione. – Mondjuk, ha jobban belegondolok, sokat úgysem tehetnénk érte... Hiszen azt sem tudjuk, hol van Voldemort igazi főhadiszállása.
– Legalábbis még nem – pontosított Ron.
Harry abbahagyta a járkálást.
– Akkor várunk – mondta, megfontolva mindenegyes szót. – Nem tehetünk semmit. Pitontól pedig már mindent megtanultam, amit megtanulhattam.
– Úgy gondolod?
– Igen. A jelen helyzetben Piton többet már nem tehet értem. Azzal pedig kezdettől fogva tisztában volt, hogy sokat kockáztat a velem való találkozgatással...
– Az pedig, hogy Féregfark a nyomában volt, valószínűleg azt jelenti, hogy Voldemort egyébként is gyanakodott rá – tette hozzá Hermione elgondolkodva. – Istenem, Harry... Ez annyira közel volt! Akár el is kaphatott volna!
– De nem kapott el – hangsúlyozta Harry. – A közeljövőben pedig nem áll szándékomban csak úgy elmenni sehová anélkül, hogy előtte alaposan felmérnénk a terepet. Egyébként pedig még mindig túlerőben vannak, emlékeztek?
A barátai mereven néztek maguk elé.
– Hagrid most reggel fog megérkezni. Talán ő szolgál majd némi jó hírrel is – mondta hirtelen Ron.
– Talán – mondta rá Harry is, minden meggyőződés nélkül.
– HARRY! – jött a kiáltás, a jól megszokott, öblös hangon, amit Harry már olyan régóta szeretett volna hallani.
– Hagrid! – válaszolt Harry, és hagyta, hogy a roxforti vadőr csontropogtató ölelésben részesítse. Ronnak és Hermionénak is hasonló üdvözlést kellett kiállnia, de az arcukon játszó mosolyból Harry arra következtetett, hogy ők is örülnek a viszontlátásnak.
– Hallom, most te vagy a vezetőnk, Harry! Gondoltam is magamban: "Ez a fiú nagy dolgokra van hivatva!" De hát nem ezt mondtam mindig?
– Tény, hogy így volt – mosolygott Harry.
– Olyan büszke vagyok rád – mondta kissé elérzékenyült hangon Hagrid. – Tudom, hogy te mindent rendbe hozol majd. Tudom, hogy így lesz.
Sok ehhez hasonló dicséretet kapott mostanában Harry, de a szavak ahelyett, hogy bátorságot öntöttek volna belé, csak a rá nehezedő nyomást fokozták.
Harry azonnal a tárgyra tért:
– Vannak jó híreid a számomra?
Hagrid arca erre kissé elsötétült.
– Sajnos, a hírek nem túl jók. Gróp és én... hát szerencsét próbáltunk Belorussziában, Lengyelországban meg itt-ott, hiszen Olympe-pal nem jártunk minden országban korábban. Olyan helyekre is bementünk, ahová Olympe-ot vinni sem mertem volna, így ő nem kísért el minket mindenhová.
– És?
– Ugyanaz történt, mint két évvel ezelőtt. Azok a mocskos halálfalók előbb értek oda, mint mi. De azért az, hogy az öcsém velem volt, segített valamicskét...
– Tényleg?
– Igen, én egyedül csak egy fickót tudtam rábeszélni, hogy jöjjön... Lehet, hogy semmit sem fog számítani. De Gróp... rajta tényleg meglepődtek... Azt hitték, nem is együtt jöttünk...
Ron keresztbefonta a karját.
– És mi történt?
Hagrid sóhajtott.
– Hát... hallottak róla, hogy... hogy Dumbledore meghalt, és ez a hír inkább hátráltatott minket, mert mind, akinek a fejében megfordult, hogy esetleg csatlakozzon hozzánk, az most úgy gondolja, hogy a háborúnak már vége.
Harry leült a legközelebbi kanapéra; a feszültségtől megmerevedtek a vállai.
– Akkor nem sikerült?
– Hát igazából egy kicsike völgyet azért találtunk. Ott még nem jártak a halálfalók; szerintem azért hagyhatták ki, mert az itteni óriások kisebbek az átlagnál... De mi azért így is beszélgetni kezdtünk velük.
– És? – kérdezte Hermione.
– Egy párat sikerült meggyőzni – felelte Hagrid torz mosollyal az arcán. – Többnyire Gróp beszélt velük, fura hallani, nem? Így végül hatan beleegyeztek, hogy velünk jönnek.
– Hatan? – kérdezte Harry tompán. Ennél igazán többen reménykedett.
– Igen, szóval elhoztuk őket...
– Elhoztátok őket? De hát hogyan...? – kezdte Hermione.
– A régi esernyőm segítségével – felelte Hagrid, és a szemében fény csillant. – Most a Rengetegben vannak. A kentaurok nem örülnek nagyon, de hát mikor örültek ők bárminek is? Az igazgatóasszonynak is elmondtam... de úgy látszott, mintha nem is szeretne tudni róla. Nem tudom, miért...
Harry tökéletesen át tudta érezni, McGalagony miért nem akar részletesen hallani arról, hogy hogyan él hat darab hétméteres óriás alig párszáz méterre a diákjaitól a Tiltott Rengetegben.
– Értem, szóval hatan jöttek... Az jó. Jóval jobb, mint a semmi. Köszönöm, Hagrid. Nagyszerű munkát végeztél.
– Van még valami, Harry – mondta Hagrid, ezúttal komorabban. – Azok, akik nem jöttek velünk... Elmondták, hogy miért nem akarnak.
Hermione felvonta a szemöldökét.
– Ó, igazán?
– Igen. Úgy tűnik, hogy Voldemortnak már vagy húsz óriása van az országban, akik hatalmas pusztítást visznek véghez mindenütt... Biztosan olvastatok róla már ti is az újságban. Hát az otthon maradt óriások ezektől tartanak.
Harry agyában azonnal felvillant a korábban olvasott szalagcím:
"Kilenc muglit öltek meg Tudjákki óriásai – Nem tanácsos elhagyni a házat"
– Húsz... – suttogta Harry. – Azért lehetne rosszabb is a helyzet.
– Mégis hogyan? – kérdezte hitetlenkedve Ron.
– Lehetnének harmincan is. Kíváncsi vagyok, miért nincs több óriás az országban...
– Én se értem – dörmögte Hagrid.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nekünk jobban kell majd használnunk a forrásokat, amik a rendelkezésünkre állnak – jegyezte meg Hermione tényszerűen. – Van hat óriásunk, majdnem ezerhétszáz aurorunk, Ampók pedig kétszáz harcra kész koboldot ígért tegnap, nem? Ez mind a mi javunkra írható, nem?
Harry lassan rábólintott, Ron arcán viszont továbbra is az látszott, hogy nincs meggyőzve.
Aztán Harry lassan felemelkedett, és hátba veregette Hagridet.
– Kösz, Hagrid. Te vagy... nos, te vagy a legjobb félóriás–vadőr–illegálisan mágiát űző barát, akit az ember csak kívánhat.
Hagrid erre öblös nevetést hallatott, és még egyszer megölelte Harryt, akiből ezzel minden szuszt kiszorított.
– Harry... mikor visszamegyek, az iskola nem lesz az igazi nélküled. Te is visszajössz majd, ugye? Ha vége ennek az egésznek?
Harry nyelt egyet.
Ha még életben leszek.
– Persze.
– Olyan szürreális ez az egész – motyogta fáradtan Ron, mikor néhány órával később már az ágyaikban feküdtek Harryvel. – Úgy értem, szinte hihetetlen, hogy most te vagy a főnök, nem? Az egész minisztérium és a Rend... csak úgy megmondhatod nekik, hogy mit csináljanak, és ők megcsinálják.
– Talán már így is túl késő – jegyezte meg Harry. – Hónapokkal ezelőtt ezt kellett volna tennem. Akkor talán még lett volna esélyünk...
– Van esélyünk, Harry – mondta komolyan Ron, és felkönyökölt a párnájára. – Rengeteg embert kaptunk a külföldi miniszterektől.
Harry vállat vont.
– Még mindig ők vannak túlerőben – ismételte el aznap már másodszor.
– De legalább most már komolyan vesznek. Aki pedig mégsem, az idióta, aki megérdemli, hogy...
–... hogy meghaljon? – kérdezte Harry csendesen.
Ron lesütötte a szemét.
– Nem. Csak... csak azt akartam mondani, hogy mindenki tudja: te vagy a legalkalmasabb ember erre a feladatra most, hogy Dumbledore halott, és Scrimgeourről bebizonyosodott, hogy teljesen hasznavehetetlen... te viszont elpusztítottál három horcruxot...
– Mi pusztítottunk el három horcruxot – emlékeztette Harry a legjobb barátját. – A következő legfontosabb feladatunk pedig a negyedik horcruxról szól: meg kell találnunk azt az átkozott kígyót, és ki kell nyírni. Majd ráállítom a Hallhatatlanokat, hogy kerítsenek elő minden gyanús kígyót Angliában, ha kell, az ország minden egyes eldugott pontját ellenőrizni fogjuk. Aztán pedig...
– ... megölöd Tudjukkit?
Harry örömtelenül felnevetett.
– Könnyebb mondani, mint megtenni.
Ron ismét felnézett Harryre; a pillantása komoly volt.
– Szerintem te képes vagy rá, haver.
Harry rámosolygott a legjobb barátjára, hiszen boldog volt, és büszke arra, hogy van valaki, aki ennyire megbízik benne, ugyanakkor tartott is tőle, hogy Ronnak nem lesz igaza. Aztán hirtelen mindketten ugrottak egyet ijedtükben, mert az ajtó teljes erőből kivágódott.
– Mi az? – kérdezte Harry az elővarázsolt mágikus fényektől hunyorogva.
– Elnézést, Mr Potter... De úgy gondoltam, hogy ezzel mindenképp szeretné, ha zavarnám.
Hopkins volt az; az egyik Hallhatatlan, akit Harry egy halálfaló követésére állított rá. Az arca sápadt volt, a kezei remegtek – nem volt túl biztató kezdet.
– Mi az? – kérdezte újból Harry, és lelökte magáról a takarót.
– Valami... valami borzasztó történik.
– Hol? – kérdezte Harry, de a félelem a gyomrába markolt.
– A Roxfortban.
És ezen a ponton vége a fejezetnek. :) Tetszett ez a rész?
Köszönjük azoknak, akik írtak nekünk a fejezet első felére, név szerint: Anett Shinoda, Anonymus6, chayenne b, Daedalus, daren, Denem, Dóri, ibolya0808, Jackpapa, Meliadila, Melinda, Nomi, Shanee, Tola da Radora, vaveva! Köszönjük szépen, reméljük, nektek is tetszett a fejezet! :)
Válaszok a kérdéseitekre:
Anett Shinoda: Rákérdezhetünk, milyen vizsga volt? :) Reméljük, jól sikerült! :)
Nem, az eredeti szerzővel nem tartjuk a kapcsolatot. Elkértük a történetet, ő odaadta, ennyi történt. :)
Anonymus6: Mennyire tudsz angolul? :) Csak amiatt kérdezzük, hogy ugye szoktál tippelni a folytatást illetően, és ez hirtelen megfogalmazódott bennünk. :)
daren: Az idézeteket mindig a szerző választotta a fejezetek elejére. :) A mi feltöltésünknek csak annyi a pikantériája, hogy a félbevágott fejezet miatt nem tudjátok meg rögtön, az idézet mire vonatkozik. ;)
Denem: Igen, mikor kiírtuk, hogy vannak logikátlanságok a könyvekben, pont olyan dolgokra gondoltunk, mint amit felsoroltál a visszajelzésedben. :) Egyébként elképzelhető lenne az, hogy Harry egy érzéketlen tuskó, kőszívű ember, ezért nem viseli meg semmi, ami vele történik – azonban az a helyzet, hogy mások szenvedésére nagyon is érzékeny, tehát mégsem lehet annyira érzéketlen, nem igaz...? És ahhoz képest valóban elég könnyen túlteszi magát a vele történt dolgokon.
xx dóri: Ron is elég fontos Harry életében, meg Ginny is, ők viszonylag sokat vannak Harryvel. :) Mr Weasleyvel is többször beszélgettek már, de mintha Mrs Weasleyt valóban nem kedvelné a szerző az alapján, ahogy beszélt róla... :D
Meliadila: "felmerült bennem, hogy talán azért tudott Dumbledore zsupszkulcsot csinálni a Roxfortban, mivel a Roxforton hoppanállállásgátló bűbáj van , ahogy írtátok, ezért valamilyen szinten a Fidelius bűbájhoz hasonlítom. Onnan lehet elmenni zsupszkulccsal, de oda már nem." A Roxfort hoppanálás és dehoppanálásgátolt, se be, se ki nem lehet hoppanálni belőle, Hermione ezt körülbelül százszor elmondja a könyvekben. A dolognak semmi köze a Fideliushoz, ami egy védővarázslat. :) (Az oda-vissza hoppanálásgátlás egyetlen hivatalos feloldása, mikor Harryéket hoppanálni tanítják a Nagyteremben, de ott is csak a Nagyteremre vonatkozik a dolog kizárólag, és csak a hoppanálásórák idejére.) Szóval a helyzet az, hogy hoppanálni sehogyan és semmilyen irányból nem lehet, zsupszkulcsozni viszont mindenhogyan, és ez így bizony nettó hiba a könyvekben.
Tola da Radora: A kétirányú hoppanálásgátlás, amiről írsz, azzal az a helyzet, hogy szerintem, ha valaki már hoppanálásgátolta a területet (jelen esetben Voldemort, hogy a támadók ne szökjenek el a víz elől), akkor Mordonéknak már felesleges ezt végrehajtani, mert a terület hoppanálásgátolt.
A szerző nem említette, hogy Voldemort hoppanálásgátolta volna a területet, mi pedig azért nem javítottuk, mert számunkra ez természetes volt – elvégre enélkül nincs értelme a csapdának, ahogy írtuk is. Egyébként a hasonló bakikat, amikből általában több is van egy fejezetben, minden alkalommal javítani szoktunk. Sajnáljuk is, hogy ezúttal elsikkadtunk efölött.
Bár a szerző nem említi, hogy Voldemort rak hoppanálásgátlást a területre – és ezt mi se javítottuk, ugye –, azt viszont említi, hogy az esetlegesen a "főhadiszálláson" bent tartózkodók kirepülése ellen Mordonék úgy védekeztek, hogy Hallhatatlanokat hagynak a hegy körül egy nagy körben, hogy elkapják az esetlegesen kifelé menekülő halálfalókat. (Továbbá maga a támadás csak egy ürügy a minisztérium felé, valójában, mint a "Mordon tervei – második rész"-ből kiderül, csak a kígyóért mennek, kizárólag. Az, hogy Mordon mit hangoztat nyilvánosan, mindig a minisztériumnak, a külföldi auroroknak szól, a Rendnek mondja meg egyedül, hogy a kizárólag kígyóért mennek, hiszen a Rend tud a horcruxokról. Szóval nem igazán terveznek ők halálfaló-elfogást sem. Nem érzik magukat elég erősnek hozzá.)
Köszönjük még egyszer, hogy írtatok! :)