Viszonylag későn ébredek, a nap már magasan jár égen. Perselus, aki sosem volt egy sokáig heverészős típus, már felkelt és felöltözött. Az ablaknál áll, és látom, hogy erősen tűnődik valamin. Nem látom dühösnek, sőt, még azt a jól megszokott, rossz emlékek okozta sötét felhőt sem látom a homlokán, mégsem tetszik a hangulata.

Kimászok az ágyból, és odasétálok hozzá.

- Jó reggelt! - ölelem át hátulról. - Minden rendben?

- Csak vártam, hogy felébredjen, hétalvó kisasszony. Menjünk reggelizni!

- Menj csak, öt perc múlva ott vagyok én is - nyomok el egy ásítást, aztán elsietek a fürdőszobába.

Mikor nem sokkal később csatlakozom hozzájuk, csendesen beszélgetnek, csak a jöttömre hagyják abba. Leülök, Alstonnal váltok néhány szót, aztán fürkészem Perselust. Láthatóan nem vesz tudomást a kérdő pillantásokról, zavartalanul reggelizik, így inkább én is hozzálátok az evéshez.

Alston közben az elmúlt estére tereli a szót, érdeklődik, hogy milyen új híreket hallottam a többiektől. Mivel leginkább a Roxfortról beszélgettünk, nem sok mindenről tudok neki beszámolni. Egész este ügyeltünk arra, hogy messziről kerüljük a háborúnak még az említését is, főleg, miután Perselus alaposan kiborította Ginnyt.

Alston végül bevállalja a mosogatást és rendrakást, mire mi Perselusszal átvonulunk a nappaliba, de nem engedem leülni, inkább megfogom a kezét.

- Az borított ki, amit Ginnynek meséltél? - kérdezem óvatosan, pedig úgy érzem, most nem a régi dolgok miatt van magába roskadva.

- Nem - rázza meg a fejét, mintegy igazolva a gyanúmat. - Értékeltem Weasley kisasszony bátorságát, és ennek megfelelően csak mérsékelten tálaltam ki neki.

- Igen, láttam a kíméleted eredményét - tűnik fel egy halvány mosoly az arcomon. - Akkor mi a baj? Nem volt olyan szörnyű a tegnap este… úgy értem, kibírtál Harryvel egy légtérben egy órát. Büszke vagyok rád - próbálom ugratni, de ezúttal nem vevő rá. - Perselus… mondd el, hogy mi bánt!

- Azon tűnődöm, hogy… amit tenni készülök, vajon helyes-e. Nem… nem is ez a jó szó… Inkább az, hogy… nem fogom-e megbánni, mégpedig csúnyán.

- Perselus, most már tényleg a frászt hozod rám - csóválom meg a fejem.

- Nocsak… a bátor griffendéles Granger kisasszony - néz rám egy egészen kevés gúnnyal.

- Tudod, Perselus… bátorságban mérföldekkel előttem jársz, és… ha még te is tartasz valamitől, akkor azt hiszem, nekem is van némi jogom aggódni.

- Nem, Hermione - néz rám. - Neked semmi okod aggodalomra.

- Csak neked?

- Igen, csak nekem.

- Ez a szokásos pesszimizmusod?

- Nem, ez a szokásos realizmusom.

- Tudod mit? Inkább nem is akarok karácsonyi ajándékot kapni - rázom meg a fejem, és ellépek mellőle.

- Ennek örülnél - szól utánam.

- Semminek nem örülnék, ami neked gondot okoz.

- Inkább essünk túl rajta - vesz erőt magán, és ez már a régi, jól megszokott határozottsága. Eltökéltség csillog a szemében, mi több, megingathatatlanság, így fürkészem néhány másodpercig, de aztán megfogom a felém nyújtott kezét.

- Hova megyünk? - kérdezem, miközben még mindig aggódva fürkészem az arcát.

- Majd meglátod - pillant rám, és abban a pillanatban hoppanál is velem.

Utálom ezt az érzést, mindig is utáltam. Mintha egy gyufás skatulyába gyömöszölnék bele a gyomromat, ami még a megérkezés után is benne marad egy darabig. Most is próbálok néhány mély lélegzettel úrrá lenni ezen az érzésen, és csak utána nyitom ki a szememet.

Az első pillanatban csak azt konstatálom, hogy biztosan nem Angliában vagyunk, de aztán mikor a következőben rájövök, hogy hol, csak kigúvadnak a szemeim, és pár másodpercig még levegőt venni is elfelejtek.

- Hogy… de… mégis… hogy kerülünk ide? - dadogok.

- Jó ideje megvan már a hoppanálás vizsgája, kisasszony, gondolom, nem kell magyaráznom, hogy kerültünk ide - néz rám szigorúan Perselus. - De ha óhajtja, felidézhetjük a tanultakat.

- Tudod, hogy nem úgy értettem - sandítok rá bosszúsan. - Honnan tudtad? - kérdezem, miközben a szemem nyugtalanul rebben ide-oda az elhagyatott, koszos sikátorban.

- Ha valamit meg akarok találni, azt megtalálom - biztosít kíméletlenül. - A világ végén is.

- De… minden nyomot eltűntettem!

- Hermione! - néz rám úgy, amiből egyértelmű, hogy előle nem tudok minden nyomot eltűntetni. Igaza lehet, nem is értem, hogy gondoltam.

- De… akkor… akkor… Voldemort is… ő is ugyanúgy… megtalálhatta volna… őket - rémülök meg, pedig így utólag már semmi értelme ijedezni.

- Szerencsére Voldemort túl öntelt volt ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkodjon - tűnődik el Perselus is. - A végletekig biztos volt benne, hogy lesöpri Pottert a pályáról, így meg sem fordult a fejében, hogy zsaroljon titeket, vagy rajtad keresztül Pottert.

- Szóval az egész… felesleges volt - csóválom meg a fejem sóhajtva. - De… egyszer azt mondtad… hogy megvizsgálnád őket… - sandítok rá, de a futó pillantásból, amit rám vet, egyértelmű, hogy ezen a fázison már túl van. Máskülönben nem hozott volna ide. Nem az a típus, aki feleslegesen hiú ábrándokat kelt másokban. - És… mire jutottál? - kérdezem nagyot nyelve.

- Szerencsére csak elfedted az emlékeiket, és nem törölted ki végleg. Egy kis óvatossággal megoldható a dolog.

- Tényleg? - nézek rá hitetlenkedve.

- Igen.

- Merlin… - csóválom meg a fejem. - Elmondani nekik az egész háborút… ki fognak akadni.

- Ez az ön döntése Ms. Granger. Jól fontolja meg, még egyszer nem lehet visszacsinálni. Az emberi elmével nem lehet túl sokat játszani károsodás nélkül - mondja Perselus szigorúan.

- Túl fogom élni az aggódási rohamot. Nem lesz olyan szörnyű, mint a háború volt - vonok vállat végül. - De… te… miért is bánnád meg, ha…

- Hermione - vált vissza normál hangnembe. - Eleget harcoltam már a kapcsolatunkért…

- De anyáék elfogadnák - nézek rá meglepődve, de a kételkedést ott látom az arcán. - Perselus… - fogom meg a kezét. - Nekik fogalmuk sincs, hogy ki vagy… arról meg főleg, hogy ki voltál… de még ha lenne is, bíznának annyira az ítélőképességemben, hogy tudják, méltó vagy a szerelmemre!

- Még ha nem is tudnak semmit… látnak melletted egy férfit, aki apád lehetne.

- Perselus, a varázsvilágban ez nem így működik. Nálunk nagyságrendileg máshol kezdődik a nagy korkülönbség. Neked kell magyaráznom? - nézek rá csúnyán.

- De a szüleid nem varázslók - veti ellen. - Nekik még tíz év is sok lenne.

- Akkor is megértenék, hidd el! - próbálom vigasztalni.

- Csak nem szeretném, ha miattam kerülnél összetűzésbe a szüleiddel. És még kevésbé szeretnélek elveszíteni - fordul el tőlem.

- Ezt megoldom, Perselus! Hidd el, nekik csak az a fontos, hogy szeretjük egymást - megyek utána, és finoman megfogom a karját, de az izmai olyan feszültek a kezem alatt, hogy tudom, falra hányt borsó minden szavam. - Inkább azt találd ki, hogy oldjuk meg a kivitelezést. Senkinek nem tűnhet fel semmi. Kezdve az öltözékünkkel - nézek végig magamon, csak hogy egy kicsit gyakorlatiasabb dolgokra tereljem a figyelmét. - Arról nem is beszélve, hogy jobb lenne a négy fal között végrehajtani a varázslatot, mert ahhoz elég látványos lesz a felocsúdásuk, az utcán elég nagy ribilliót keltenénk vele.

- Az erre járó muglik, és a szüleid páciensei napok óta látnak egy kiírást az ajtón, miszerint ma a rendelés szünetel. És ha minden igaz a telefon is ezt mondja be nekik - tűnődik el, mire elmosolyodom a mugli technika működése miatt érzett bizonytalanságán.

- Szóval mindenre gondoltál.

- Remélem. Nos? Belevágjunk?

- Persze - bólintok rá határozottan, mire sóhajt.

- Amúgy… megnézted alaposan az ajándékodat? - sandítok rá, ahogy kifele indulunk a sikátorból.

- Nem - rázza meg a fejét komoran, de ez inkább az előttük álló helyzetnek szól.

- Akkor ezért adod fel már megint jó előre - fintorgok, aztán a következő pillanatban elégedetten végignézek magamon, ahogy Perselus mugli öltözékké változtatja a talárunkat. Arról nem is beszélve, hogy neki is végtelenül jól áll a rajta lévő fekete nadrág és ing kombináció. Sokáig azonban nem érek rá ezzel foglalkozni.

- Szóval most csak úgy besétálunk a rendelőbe, és… hogy működik ez a varázslat? Tényleg mindenre emlékezni fognak?

- Igen - biztosít. - Emlékezni fognak a régi dolgokra is, és az azóta eltelt időre is.

- Arra is, hogy megátkoztam őket? - húzom el a számat.

- Igen, arra is.

- Legalább azt nem kell elmondanom, mi történt. Elég lesz azt megmagyarázni, hogy miért - veszek egy nagy levegőt.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - állít meg megfogva a karom.

- Igen - mosolygok. - Perselus, ennél sokkal nehezebb dolgokat megoldottunk már együtt. Ez is menni fog.

- Ez tény - mondja, majd egy mély sóhajjal szemügyre veszi a házat. - Akkor…

- Essünk túl rajta - idézem a nem sokkal ezelőtti szavait.

- Hermione - húz vissza magához. - A magyarázkodást inkább rád bíznám.

- Szép… a legnagyobb lekvárban hagysz magamra - mosolygok rá, de tulajdonképpen megértem.

- Voltál már ennél… nagyobb lekvárban is - mondja, de csak fintorog, ahogy az én szavaimat használja.

- Jól vaj, jól - csóválom meg a fejem. - Csináljuk már! Nem vagyok hozzászokva tőled az ilyen hezitáláshoz.

- Mert régen nem volt mit veszítenem. Most van - villan rám a szeme, de aztán már újra határozottan vizslatja az ajtót. - De igazad van, csináljuk! - mondja, és elindulunk a szüleim rendelője felé.

Az ajtó persze nyitva van, hisz ők nem tudnak arról, hogy ma nincs rendelés. Korán van még, így talán még nem is csodálkoznak a betegek elmaradásán, a későbbiekben pedig kisebb gondjuk is nagyobb lesz, úgy sejtem.

A váróterem szép és rendezett, de mégis, még annak ellenére is, hogy születésemtől kezdve fogorvosok a szüleim, engem is elfog az a borzongás, ami minden normális embert, mikor belép egy fogorvosi váróba. Pedig tudom, hogy nem egy fájdalmas kezelés, csak egy bonyolult beszélgetés vár rám.

Odabent hallhatják, hogy érkezünk, mert egyből kinyílik a rendelő ajtaja, és anya lép ki rajta. Egy pillanatra megdermedek a viszontlátástól, pedig egy kedves, udvarias mosollyal fordul felénk.

- Üdvözlöm önöket! - lép közelebb. - Először járnak nálunk?

- Igen - bólintok rá, miközben én is próbálok rámosolyogni, és a közben előkerülő apára is, ami elég nehéz így, hogy tudom, nem ismernek meg. Aztán egy pillanatra találkozik a tekintetünk Perselusszal, és a kérdő tekintetére rábólintok. Mehet.

Perselus még vesz egy utolsó nagy levegőt, és mielőtt még anya megkérdezhetné, melyikünk a beteg, a kezébe csúszik a pálcája, és egy hosszú és bonyolult igézésbe kezd.

A szüleim már az első néhány szónál megdermednek, mintha sóbálvány átkot szórtunk volna rájuk, de én még csak moccanni sem merek, nehogy megzavarjam Perselust a koncentrálásban. Igaza van, az emberi elme nem játék, nekem sem lett volna szabad ezt tennem a szüleimmel, de hát kénytelen voltam. Akkor nem azon gondolkodtam, hogy hogyan tudom egyszer majd visszacsinálni, csak azon, hogyan védhetem meg őket.

Egy perccel később a varázslat végére ér, mire a szüleim mindketten úgy dőlnek el, mint a krumpliszsák. Én elég közel vagyok, hogy anyát elkapjam, de Perselus csak varázslattal tudja megakadályozni, hogy apa elvágódjon, és jól beverje a fejét. Végül mindkettejüket egy kényelmes fotelba lebegtetjük, és Perselus végez néhány ellenőrző varázslatot.

- Siker? - nézek rá aggódva.

- Kételkedtél benne? - sandít rám.

- Csak aggódtam.

- Minden rendben - nyugtat meg.

- Akkor most lelépsz?

- Igen - bólint rá. - Pár perc, és magukhoz térnek. Nem hiszem, hogy a jelenlétem megnyugtatón hatna az amúgy is felborzolt idegeikre.

- Rendben - adom meg magam. - Akkor… később találkozunk.

- Megtalálsz - biccent még felém, aztán kislisszol az ajtón, én pedig hármasban maradok a szüleimmel.

Letelepszem velük szemben a kis dohányzóasztalkára, és várom, hogy felébredjenek. Próbálom kitalálni, hogy mit mondjak nekik, amikor majd faggatni kezdenek, de valahogy nem jutnak eszembe szavak, amiket megfelelőnek találnék, ami magyarázatot adhatna arra, hogy miért átkoztam meg őket. Magam is döbbenten állok a tény előtt, hogy képes voltam ezt tenni a saját szüleimmel, de akkor, abban a reménytelen és kilátástalan helyzetben nem láttam más megoldást. Csak abban reménykedhettem, hogy ezt ők is megértik.

Ahogy Perselus ígérte, pár perccel később szinte egy időben kezdenek mocorogni, majd először apa, aztán anya is kinyitja a szemét és rám néz. Látom rajtuk, hogy erősen próbálnak koncentrálni, és először apa fejében áll össze némi kép a történtekről.

- Hermione? - néz rám értetlenül.

- Igen, én vagyok - bólintok rá egy félénk mosollyal.

- De… mi… hogy… - kezd magához térni anya is. - Már több mint egy éve… nem láttunk…

- Nem… de nem is… én nem is tudtam, hogy te… nem is emlékeztem arra, hogy te… - nézett rám egyre zavarodottabban apa is.

- Tudom - hajtom le bűntudatosan a fejem. - Az én hibám.

- Mi történt? - nézett rám anya.

- Te csináltál valamit - próbált apa is erősen visszaemlékezni az utolsó emlékére, ami velem kapcsolatos.

- Igen, én - vallottam be sóhajtva, és felnéztem rájuk. - Ezt kellett tennem.

- Elfelejtetni velünk, hogy a világon vagy? - néz rám apa, és látom, hogy kezd dühös lenni, így meg kell előznöm.

- Ezzel tudtalak megvédeni benneteket! - szakítom félbe határozottan.

- Megvédeni? - néz rám ijedten anya. - Mitől?

- Ez… egy hosszú történet - hajtom le megint a fejem. - Kezdem inkább az elején. Volt egy… háború… a varázsvilágban…

- Háború? - kapja sikoltva anya a szája elé a kezét, mire igyekszem megnyugtatni.

- Már vége. Semmi baj, nem kell félnetek semmitől. Ezért akartam, hogy a lehető legtávolabb legyetek az egésztől, és… hogy senki ne bukkanhasson a nyomotokra. Így nem voltatok veszélyben, és nekem sem kellett értetek aggódnom. Így csak arra figyelhettem, amire kellett.

- Csak nem… csak nem te is… benne voltál abban a dologban? - ijed meg apa is.

- Csak tettem, amit kellett.

- Nem esett bajod? - nyújtja felém a kezét anya.

- Nem, jól vagyok, mondtam már, hogy nem kell aggódnotok. És már semmi baj. Már senkit nem fenyeget veszély.

Még hosszú ideig próbálok a lelkükre beszélni, míg egy kicsit megnyugszanak, és megértik, hogy valóban szükség volt arra, amit tettem. Bár apán látom, hogy még neheztel, de azért bízom benne, hogy hamarosan ő is megenyhül. Néhány szót a háborúról is mesélek, de nagyon vigyázok arra, hogy ne rémisszem meg őket még jobban. Tudom, hogy így is épp eléggé megviseli őket a tudat, hogy életveszélyben voltam, és akár bele is halhattam volna ebbe az őrültségbe. Annak idején ezzel nem túlságosan foglalkoztam, csak tettem, amit tennem kellett, de azt nekik nem kell tudniuk, hogy griffendélesen fafejű módon fejjel mentem a falnak. Ha tudnák, innentől minden percüket az értem való aggódás töltené ki, és azt nagyon nem akarom. Inkább az a célom, hogy megnyugtassam őket, és rendezzem, amennyire csak lehet a viszonyunkat. Próbálok inkább arról beszélni, hogy a békével az egész varázsvilág visszabillent a normál kerékvágásba, és az emberek lassan megnyugszanak az átélt borzalmak után.

Hosszú órákon át beszélgetünk erről, és végül még az is szóba kerül, hogy visszatérjenek-e Angliába. Látom, nem nagyon akarózik nekik elhagyni a helyet, ahol most élnek, és ahol már újra van egy kialakult praxisuk, így végül megnyugtatom őket, hogy számomra a távolság egyáltalán nem jelent leküzdhetetlen akadályt, így megegyezünk abban, hogy itt maradnak.

Jóval elmúlik már dél, mikor megéhezünk, így felmegyünk a lakásba, és eszünk egy pár falatot, aztán egy teával letelepszünk a nappaliba. Lassan kezdem úgy érezni, hogy az első sokkon túl vannak, így itt az ideje a következő adagnak. Merlin, ezt a napot tuti, hogy sokáig emlegetni fogják.

- Még valamit el kell mondanom - kezdek bele bizonytalanul.

- Hermione - néz rám anyám egy olyan pillantással, amiben benne van, hogy amit ma mondtam, már tíz évre elég lenne neki.

- Ez már nem… rossz hír - próbálom megnyugtatni. - Mondtam, már semmi okotok arra, hogy aggódjatok. Jól vagyok, és minden rendben.

- Hát, essünk túl rajta - szánja rá magát anya.

- Öhm… szerelmes vagyok - sütöm le a szemem. - Vagyis… együtt is élünk… egy ideje.

- Ez végre tényleg egy jó hír. Bár… olyan fiatal vagy még ehhez - mosolyog rám anya, de apán látom, hogy tűnődik.

- Miért érzem úgy, hogy ez sem ilyen egyszerű? - méreget.

- Mert ismersz - nevetem el magam. - Körülöttem soha semmi nem egyszerű.

- A mai nap után ezzel nem tudok vitatkozni - csóválja meg a fejét. - Szóval? Mi a baj?

- Baj? Igazából semmi, csak…

- Hermione, kérlek… - sóhajt anyám.

- Csak… Perselus… kicsit idősebb nálam - húzom el a szám. Elég, ha ennyit tudnak, a háborúról, meg a többiről nem is áll szándékomban beszélni nekik.

- Mennyire kicsit? - néz rám rosszat sejtve apa.

- Tizenkilenc évvel - ismerem be fintorogva.

- Kicsim - csóválja meg a fejét anya.

- Tanított a Roxfortban - adagolom tovább az információkat.

- Hermione, ugye nem csináltál semmi butaságot? - néz rám apa továbbra is gyanakodva.

- Nem, apa, nem csináltam butaságot. Nem lettem terhes egy tanáromtól, míg az iskolába jártam. Sőt, utána sem. De már Perselus sem tanít. Van egy kis üzletünk vidéken. Elég jól megy… és az üzlettel együtt örököltem egy nagypapát is - nevetem el magam.

- Hát, ez nem hangzik olyan szörnyen, mint az eddigiek - néz rám reménykedve anya. - Ha tényleg szeretitek egymást…

- Igen - mosolyodom el.

- Azért én megnézném magamnak ezt a…

- Perselust - segítem ki apát egy halvány mosollyal.

- Igen, őt.

- Hát… felőlem lehet róla szó, csak… ne vonjatok le túl gyors következtetéseket vele kapcsolatban. Ő az az ember, akit nem szabad első látásra megítélni. És hát… nem a szavak embere, az tény - nevetem el magam.

- Miért érzem úgy, hogy elsőre nem fog tetszeni? - morgolódik apa.

- Mert túlságosan féltesz - mosolygok rá. - De hidd el, ha valaki tud rám vigyázni, és valaki kordában tud tartani, akkor az ő. Lehet, hogy elsőre nem fog tetszeni, de ha megpróbálsz a látszat mögé nézni, belátod majd, hogy szeret, és vigyáz rám.

- Csak ez számít, kislányom - bólint rá anya. - Készítek még egy teát, mit szólsz?

- Rendben - mosolygok rá, és nézem, ahogy kisétál a konyhába.

- Megváltoztál - néz rám tűnődve apa.

- Láttam… átéltem olyan dolgokat, amiket senkinek nem lenne szabad - hajtom le a fejem.

- Szóval… mégis… benne voltál.

- Benne a sűrűjében - ismerem be. - Nem tehettem mást. Így volt helyes. De megváltoztatott valóban. Nem csak engem, mindannyiunkat. Egy ilyen… helyzet… nem múlhat el nyomtalanul. Végignézni azt a… - kezdek bele, aztán gyorsan abbahagyom. - Ne beszéljünk erről! - kérem apát. - Inkább elfelejteni szeretném, és a jövő fele fordulni. Néha megpróbálom azt hinni, hogy az egész csak egy rossz álom volt. Az egész varázsvilág gyógyulóban van végre, és ez olyan felszabadító érzés. Én is inkább az üzletre koncentrálok, és a bájitalmesteri vizsgámra.

- Bájital… micsoda? - néz rám apa értetlenül.

- Nem érdekes - nevetem el magam, és közben anya is visszatér a teával.

- Mesélj még nekem erről a Perselusról! - kéri, mire automatikusan elmosolyodom.

- Bájitaltant tanított a Roxfortban, és ő maga is bájitalmester - pillantok apára. - Általa szerettem meg én is a bájitalokat. És tulajdonképpen most is ezzel foglalkozunk. Az üzletet Alstontól örököltük, aki Perselus mestere volt, mikor annyi idős volt, mint most én. Bájitalokat és hozzávalókat árulunk. Ami Perselust illeti… hát… valóban nem egyszerű ember - tűnik fel egy mosoly az arcomon. - Nagyon… szigorú, és maximalista… önmagával és másokkal szemben is. És… őt is… megviselte mindaz, ami… az elmúlt időszakban történt. Nagyon sokat veszített… sokkal többet, mint én. Sokkal többet, mint akármelyikünk. De lassan sikerül visszarángatnom az életbe, és csak ez számít. Már ő is mer hinni a jövőben. De majd… megismeritek - mosolygok rájuk.

- Mikor?

- Hát… - tűnődöm el -, azt hiszem, nektek is és neki is bátorságot kell gyűjteni ehhez a ceremóniához - nevetem el magam. - De valamelyik hétvégén nálunk ebédelhetnétek - vetem fel, miközben eltűnődöm, hogy vajon Azkabanba kerülnék-e azért, ha a szüleimmel együtt hoppanálnák haza, és esetleg otthon véletlenül néhány varázslatot elsütnék a jelenlétükben. Elvégre a titokvédelmi törvény értelmében nem varázsolhatunk muglik előtt. Végül arra jutok, hogy ennyiért csak nem, és a szüleim amúgy is tudnak már a titokról, mármint a varázslók és a varázsvilág létezéséről, de ha mégis a mágiaügyi miniszter elé kerülne a dolog, valahogy csak kidumálom magam. Elvégre ennyi csak jár nekem azok után, amit tettem.

- Megoldjuk - ígérem anyának, és magamban előre jót kuncogok azon, hogy Perselus milyen képet fog vágni, ha felvetem neki az ötletet.

Végül én faggatom őket arról, mi minden történt velük az elmúlt több mint egy évben, hogy sikerült beilleszkedniük, vannak-e barátaik, de úgy tűnik, minden rendben van velük. Késő délutánba hajlik már az idő, mikor elköszönök tőlük, de megígértetik velem, hogy már nem tűnök el újra az életükből. Látom, érzem, hogy még neheztelnek rám amiatt, amit tettem, de remélem, ez már hamar feloldódik.

Ahogy a sikátorból hazahoppanálok, egyenesen a laborba megyek. Egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Perselust ott találom.

Csak egy pillanatra sandít fel az üstből, mikor belépek, de ebből a pillantásból is érzem, milyen feszült. Odasétálok mögé, megölelem, és adok neki egy puszit.

- Mit készítesz?

- Béke elixírt - mondja rezzenetlenül.

Elhúzódok tőle, és szemügyre veszem. - Annyira nem vagy kiborulva.

- Még lehetek.

- Inkább hagylak dolgozni, az megnyugtat - folytok el egy mosolyt. - Ha érdekelnek a részletek, majd odabent elmesélem - indulok el az ajtó felé, de mielőtt megfognám a kilincset, hallom, hogy kattan a zár. - Milyen türelmetlen a professzor úr - sandítok hátra rá.

- Gyere ide! - szól rám szigorúan, mire odasétálok hozzá.

- El fogod szúrni a bájitalod - figyelmeztetem.

- Senki nem tökéletes - von vállat.

- Nyugodj meg, minden rendben - mosolygok rá. - Ideje beletenned a bogárszemet, mielőtt tényleg kidobhatod az egészet - csóválom meg a fejem, aztán gyengéden visszafordítom az üst fele. - Ha folytatod, közben mesélek - ajánlom, mire vet rám egy égető pillantást, miszerint nem szereti, ha megmondják, mit csináljon, de végül a kíváncsisága győz, így a figyelme visszatér a bájitalhoz, én pedig leülök az üst másik oldalán egy székre.

- Hidd el, anyámék jobban kiakadtak a háborútól, meg hogy egyáltalán én ilyesminek belemásztam a közepébe, mint tőled.

- Gyanítom egy idealizált képet festettél le rólam - csóválja meg a fejét. - Annál nagyobb lesz a csalódás.

- Reálisat - cáfolom meg. - Apa aggódik egy kicsit, de… nem miattad, csak… ahogy egy lányos apa a lányáért. De azért…

- Igen? - néz fel rám, mikor elakadok.

- Azért egyszer szeretnének megismerni.

- Addig jó nekik, míg nem ismernek - fordul vissza az üstjéhez, mire sóhajtva megcsóválom a fejem. - És ha megkérhetlek… ez alkalommal ne szövetkezz ellenem Alstonnal - néz fel rám, mint aki olvas a gondolataimban.

- Perselus… - próbálom engesztelni. - Te egyáltalán nem is vagy kíváncsi a szüleimre? - kérdezem tőle. - Tudom, hogy ők… muglik… de akkor is… ők a szüleim.

- Te is tudod, hogy nem emiatt - rázza meg a fejét. - Ezt már egyszer megbeszéltük.

- Igen, és akkor nem zárkóztál el ilyen mereven a kérdés elől. Kérlek, Perselus! - nézek rá könyörögve. - Nekem ez… nagyon fontos lenne.

- Miért van az - néz fel rám végre komolyan -, hogy te mindig mindenre rá tudsz venni?

- Azért, mert szeretsz - mosolyodom el. - Köszönöm! És most… ha kiengednél, tényleg hagylak dolgozni. Megnézem, mit segíthetek Alstonnak.

- Mehetsz - adja végül áldását, és kinyitja nekem az ajtót. Már majdnem ki is lépek rajta, mikor eszembe jut valami, és visszasétálok hozzá.

- Köszönöm a karácsonyi ajándékot! - súgom neki, majd még kap egy puszit, aztán mielőtt robbanna a bomba, kimenekülök a laborból.