Chapter 47
Ron bűnbánata
- Ron! - kiáltott fel Lucy, majd a fiúhoz rohant és a nyakába vetette magát. - Merlinre, te meg hogy kerülsz ide? Mi történt? Ugye jól vagy?
- Igen, megvagyok - felelte Ron, de Lucy érezte, hogy nem őszintén beszél. Még az ölelése sem volt örömteli; inkább tartózkodó volt.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Lucy újra, miközben megvizsgálta a fiú arcát. - Hol van Harry és Hermione?
Amint kimondta a nevüket, Ron összeomlott: térdre borult és bár nem sírt, de egész testében remegett.
- Ron? - térdelt le elé Lucy, miközben szörnyű gondolat kezdett megfogalmazódni benne. De nem, az képtelenség... nem eshetett bajuk, megérezte volna... a köteléken keresztül tudta volna, ha Harry veszélyben van... - Mi történt? Mondj már valamit!
- Üljetek le á kanapéra - kérte Fleur. - Csinálok nektek teát.
- Ti tudjátok, mi van vele? - nézett kérdőn Lucy Billre és Fleurre, akik komoran bólintottak.
- Ne aggódj, Harry és Hermione jól vannak - sietett megnyugtatni őt Bill. - De jobb, ha Rontól hallod.
- Most már semmit sem értek - rázta a fejét Lucy, miközben felsegítette Ront és a kanapéhoz vezette. A házban világos színek uralkodtak, kellemes hangulatot teremtve, de a lány most mégis úgy érezte, mintha kihűlt volna körülöttük a világ.
- Elrontottam - motyogta Ron, miközben a kezeire meredt. - Elrontottam és most már nem találhatom meg őket...
- Figyelj, nem kezdenéd az elején? - karolta át Lucy. - Megszereztétek, amiért be kellett törnetek a minisztériumba?
Ron minden egyes szó után úgy rándult össze, mintha korbáccsal csaptak volna a hátára. Betegesen sápadt volt, ráadásul annyi önutálat volt a tekintetében, amit Lucy még soha nem látott tőle. Ron nem szokott megbánni semmit; ha mégis, azt se nagyon tudja kimutatni. Nem értette, mi történt most, ami ennyire kiborította.
- Igen, megszereztük - mondta végül.
- Remus mesélte, hogy a halálfalók bejutottak a Grimmauld térre - próbálta folytatásra ösztönözni a fiút Lucy. Bill eközben leült a fotelba és onnan figyelte őket.
- Igen… - motyogta Ron. - Mikor elhoppanáltunk a minisztériumból, Yaxley belekapaszkodott Hermionéba, aki már bevitte a Fidelius hatókörébe, mikor le tudta rázni. Onnan abba az erdőbe mentünk, ahol a Világkupadöntőt tartották. Én amputoportáltam - tolta félre a kabátját Ron, és bal felkarján láthatóvá vált a hatalmas sebhely -, de Hermione ezt is rendbehozta.
- Hogy jöttek rá, hogy betolakodók vagytok? - kérdezte Lucy. - Nem úgy volt, hogy Százfűlé-főzetet használtok?
- De, viszont Harry Umbridge irodájának az ajtaján meglátta Mordon szemét és kiszedte.
Lucyban olyan eszelős harag lobbant fel, hogy szétrobbantotta a csészét, amiben Fleur hozta neki a teát.
- Sajnálom, Fleur, ne haragudj! - szabadkozott és azonnal ugrott, hogy segítsen neki összeszedni a darabokat. - Ne haragudj, nem akartam…
- Semmi báj - mosolyodott el halványan Fleur. - Csinálok másik teát…
- Ne fáradj vele…
- Ronnak szüksége ván rá - jelentette ki a nő, azzal elindult, hogy újat készítsen. Lucy mélyet sóhajtott, hogy lehűtse magában a fortyogó indulatokat és csak utána ült vissza Ron mellé.
- Ha ezt tudtam volna, kétszer akkora poklot adok Umbridge-nak, mint egyébként - vetett egy pillantást Billre, akinek olyannyira elsötétült az arca, hogy a sebhelyeivel most először emlékeztetett egy farkasra.
- Hogy érted? - kapta fel a fejét Ron.
- Majd elmesélem, ha előbb te elmeséled, miért vagy itt - kanyarodott vissza a történetre Lucy. - Szóval, az erdőbe érkeztetek, ahol…
- Úgy döntöttünk, maradunk, főleg miattam, mivel nem voltam épp olyan állapotban, hogy hoppanálni tudjak. Hermione felállította a sátrat, ahol próbáltuk kitalálni, hogyan tovább. Mivel úgy készültünk, hogy este már a Grimmauld téren leszünk, nem volt kajánk, így borzalmasan éhesek voltunk. Este azonban Harry elaludt őrködős közben és újabb látomása volt…
- Ez még az akció estéjén volt? - vágott a szavába Lucy. Emlékezett rá, hogy miután leadták a Potterfigyelő első adását, olyan fejfájással tért vissza a Farkasházba, hogy már kiabálni akart tőle. Aztán összeesett és…
- Igen.
- Egy öregember volt benne, akit Vo… Tudodki fellógatott, megkínzott, majd megölt?
- Igen. Akkor ezek szerint te is láttad.
- Ki volt az?
- Gregorovics, akit Tudodki keresett. Akart tőle valamit, de azt még évekkel ezelőtt ellopták tőle. Harry azt gyanítja, hogy az ikerpálcák kérdését akarja megoldani.
- Igen, én is valami ilyesmire gondolok - morfondírozott Lucy, miközben megköszönte a teát, amit Fleur letett eléjük az asztalra. - De ha új pálcát akar, amivel legyőzhet minket, miért ölte meg? Miért nem kérte meg Gregorovicsot, hogy csináljon neki egy újat?
- Légyszi, ne beszéljünk erről! - kérte Ron. - Épp eleget hallottam Harryt ezt firtatni.
- Rendben - simított végig gyengéden a fiú sérült karján Lucy. - Mi történt ezután?
- Egy város közelébe hoppanáltunk, ahol próbáltunk élelmet szerezni, de Harry nem tudott patrónust idézni, mikor dementorokkal találkozott. Hiába jöttünk rá később, hogy miért, még mindig éhesek voltunk, viszont ezután sikerült kaját szereznünk.
Lucy igyekezett elfojtani a somolygást. Tudta, hogy Ronnak a második nagy szerelme a gyomra, és természetesnek tűnt, hogy ez volt nála a prioritás a bujdosásuk alatt.
- A napjaink javarészt abból álltak, hogy kaja után rohangáltunk és próbáltuk kitalálni, mit csináljunk - folytatta Ron és a hangjába végre visszatért egy kis dac, ami mindig jellemző volt rá. - Igyekeztük kitalálni, hogyan találjuk meg a többi micsodát, ami kell, de mivel semmi új információnk nem volt, csak körbe-körbe járkáltunk. Közben semmi hírünk nem volt a háborúról és ez is nyomasztott minket. Nem tudtuk, mit csinál a rend, hogy áll a harc és pontosan mi történik.
- Harry néha látott villanásokat Tudodki fejéből, de többnyire mindig csak azt az arcot, aki meglopta Gregorovicsot. Igyekezett titkolni, mivel egyedül őt izgatta a kérdés, de láttuk rajta, ha fájdalmai voltak. Minket is izgatott volna, ha nem épp azzal lettünk volna elfoglalva, hogy céltalanul kóvályogjunk az országon át, miközben ötletünk sincs, mit csináljunk. Csalódottak voltunk, mert azt hittük, Dumbledore adott valamilyen utasítást Harrynek, hogy merre induljon, és mit keressen.
- Végül úgy három hete Walesben sátraztunk egy patakparton, mikor végre valami eljutott hozzánk a külvilágból. Három ember és két kobold jött halat fogni a táborhelyünk mellé. Az egyik fazont asszem valami Dirknek hívták…
- Dirk Cresswell?! - pattant fel Lucy és látta, hogy Bill is hasonló módon reagált.
- Igen - nézett rájuk furcsán Ron. - Miért…?
- Kik voltak még velük? - kérdezte mohón Lucy.
- Öhm… asszem Tonks apja és Dean Thomas, tudod, évfolyamtársunk… meg a két kobold, Ampók és valami Gor…
- Bill, azonnal szólj a rendnek! - nézett fogadott bátyjára Lucy, aki már vette is az utazóköpenyét. - Talán még nem járnak messze. Tudom, rég elhoppanálhattak, de nézzünk körül Walesben!
- Mindjárt jövök - köszönt el a feleségétől Bill és már kint is volt az ajtón.
- Ne haragudj - szabadkozott Lucy, miközben visszaült Ron mellé. - De Dirk-öt már hetek óta keressük. Sajnos nem közöltem vele személyesen a hely címét, ahová jöhetett volna, így nem tudott megtalálni minket, miután megszökött az auroroktól. Ted Tonks meg teljesen váratlanul lépett le, és ha már el akart menni, nem értem, miért nem jött el a Menedékbe…
- A mibe? - ráncolta kérdőn a homlokát Ron, de Lucy csak leintette.
- Majd elmondok mindent, de előbb fejezd be a sztorit. Mit tudtatok meg tőlük?
- Azon nevettek, hogy Ginny, Neville és Luna megpróbálták kilopni Griffendél kardját Piton irodájából és hogy az a kard valójában hamisítvány.
- Micsoda? - esett le Lucy álla.
- A koboldok azt mondták, hogy bosszúból, amiért elvesztették az irányítást a Gringottsban, eltitkolták, hogy a kard, amit felvisznek az egyik széfbe, hamisítvány.
Lucy álmodni se mert ilyen információról. Egyszerre lángoló lelkesedés száguldott végig az ereiben. Nem Griffendél kardja van Bellatrix széfjében! Az igazi kard még mindig el van rejtve valahol, ahol a halálfalók nem férhetnek hozzá. De hol?
- Ezután arról beszélgettek, hogy a Próféta újabban csak hazugságokat, meg hülyeségeket ír, és hogy a Hírverő ma a hasznos forrás. Valamint azon gondolkoztak, hogy hol lehet Harry, és hogy ő miért bujdosik, mikor te szervezed az ellenállást és harcolsz. Méltatták a teljesítményedet és a bátorságodat, hogy képes voltál megtámadni és kiszabadítani a mugliivadékokat. Végül leléptek.
Lucy néhány pillanatig szólni sem tudott. Annyira tombolt benne az adrenalin, hogy legszívesebben visszament volna a minisztériumba, hogy megátkozzon minden halálfalót, aki a szeme elé kerül. Az zökkentette vissza a valóságba, hogy Ron nem folytatja a mesélést.
- Mi történt még? - ösztökélte. - Mert nem hiszem, hogy csak ennyi lenne.
- Hermione még a Grimmauld téren elrakta Phineas Nigellus portréját, hogy Piton ne tudjon kémkedni utánunk. - Ronnak egyszerre elfogyott a lelkesedése és immár úgy beszélt, mintha valaki kényszerítené rá. - Akkor elővette, hogy ő és Harry kikérdezzék a kardcseréről meg arról, mivel büntette meg Piton Ginnyéket.
- Miattuk nem kell aggódnod - sietett megnyugtatni a fiút Lucy. - A galleonokkal tartom velük a kapcsolatot és a Tiltott Rengeteg külső szélén jártak csak. Hagrid segített nekik elbliccelni a melót.
- Tudom, Bill mesélte - szegte le a fejét Ron. Hirtelen nyurga termete ellenére is csak egy kisiskolásnak nézett ki, akit rajtakaptak egy csínyen és most borzasztóan megbánta. Lucy kicsit szorosabban ölelte magához.
- Igyál egy kis teát - sandított az asztalra, ahol az ital már szinte teljesen kihűlt. - Hátha erőre kapsz tőle.
Ron gépies mozdulatokkal nyúlt a csésze után és úgy ivott, hogy meg se nézte, mi megy le a torkán. Lucy gyanította, hogy Rókázó Rágcsát is odatehetett volna elé, azt is megette volna.
- Jobb? - kérdezte, mikor a fiú visszatette a csészét az asztalra. Ron tett egy fejrándítást, amit bólintásként is lehetett értelmezni. - Akkor folytatod?
- Nos, a beszélgetés után Harry és Hermione nagyon boldogok voltak, mert rájöttek, hogy a karddal el tudnánk pusztítani azokat a dolgokat, amiket keresünk. Azt is kitalálták, hogy miért nem adta oda neked a kardot Dumbledore, mikor még élt és hogy miért neked adta, mikor Harrynek lenne szüksége rá.
- És miért is?
- Mert tudta, hogy elterjedne a híre, hogy képes vagy használni, így nem volt olyan gyanús, hogy rád hagyja. Meg azt is tudta, hogy te nyilván odaadnád Harrynek, ha szüksége lenne rá.
- Ez mondjuk igaz. Ezután mi történt?
- Nem látta, hol jön be a hiba a történetbe: eddig a sok céltalan kóborlás után végre volt egy irányvonaluk, amin elindulhattak, még ha nem volt fizikai célpontjuk, ahová tarthattak volna. De ínséges időkben a kicsit is becsülni kell.
Ron úgy nézett ki, mint Remus azon az estén, mikor kis híján idegösszeomlást kapott a Farkasházban. Olyan görcsösen szorongatta saját kezét, hogy elfehéredtek az ujjai. Lucy felpillantott Fleurre, aki vette az üzenetet és inkább felsétált az emeletre.
- Én… - hebegte és véletlenül sem nézett Lucy szemébe. - Egyszerűen besokalltam.
- Hogy érted? - kérdezte Lucy, megrémülve a Ron hangjában csendülő önutálattól.
- Nekiestem Harrynek, hogy csak egy újabb kacatot talált, amit meg kell keresnünk. Hogy azért tartottam vele, mert azt hittem, tudja, mit csinál, hiszen legalább olyan határozottnak tűnt, mint te. De míg mi csak fagyoskodtunk egész éjjel, és gőzünk se volt, merre megyünk, addig te küzdöttél, mugliivadékokat szabadítottál ki, tartottad az emberekben a lelket, és sokkal több mindent értél el egyetlen nap alatt, mint mi egy hónap alatt. Összevesztünk, mindenfélét kiabáltunk egymásnak… Végül felkaptam a cuccom és otthagytam őket.
Lucy érezte, hogy megmerevednek a tagjai. Fogalma sem volt, mit mondhatna. Nem volt az ő helyükben, nem élte át azt, amit ők és végképp nem hallotta a veszekedést, ami idáig vezetett. Végül nagy nehezen életet lehelt az ujjaiba és megsimogatta Ron ép karját.
- Értem. - Ennyi volt minden, amit reagálni tudott erre a helyzetre.
Ron a térdére támaszkodott és a tenyerébe temette az arcát. Lucy nem tudta, hogy sír-e, de nem is számított. Ebben a mozdulatban benne volt minden, amit a fiú szavakkal nem tudott elmondani. Ő csak gépiesen simogatta a karját és várta, mikor nyugszik meg annyira, hogy bármi más is érdekelje az önutálaton kívül.
- És a legrosszabb - szólalt meg Ron hirtelen az ujjai között -, hogy még csak nem is Harryvel bántam a legrosszabbul, hanem Hermionéval. Az is benne volt ebben, amit éreztem… Miközben figyeltem őket, csak azt láttam, mennyire egy húron pendülnek, mennyire összhangban dolgoznak és most, hogy otthagytam, biztosan…
- Ó, a fene essen beléd, Ronald Weasley! - csapott a homlokára Lucy. - Esküszöm, néha olyan vak tudsz lenni, hogy azt még egy vakond is megirigyelné.
- Mi van? - nézett fel Ron döbbenten, hiszen Lucy épp a nevetéssel küszködött.
- Te féltékeny voltál Harryre? - Amint ezt kimondta, Lucy nem bírta tovább: olyan erővel tört ki belőle a nevetés, hogy szinte fetrengett tőle az ágyon. Ron sértődött arca pedig nem sokat segített, hogy visszafojtsa az ingert.
- Elárulnád, mi olyan vicces? - kérdezte, de Lucy már félsikerként könyvelte el, hogy végre olyan volt, mint régen.
- Az, hogy nem látod a fától az erdőt - ült fel végre Lucy, miközben kisöpörte a haját a szeméből. - Hermione sosem volt szerelmes Harrybe. Hidd el, jól tudom, a karácsonyi bál óta egyértelmű volt, kihez is húz a szíve, csak az illető egy érzelmi vákuumhoz hasonlít, így esélytelennek tűnt, hogy felfogja, hogyan is érez.
- Mi van? - zavarodott össze teljesen Ron, ami megint előhozta Lucy nevethetnékjét. Szerencsére azonban most képes volt visszafogni.
- Erről beszélek! - mutatott rá. - Annyira lealacsonyítod magad, Ron! Harry népszerű, igen, jól néz ki, igen, de te nem látod a saját vonzerődet a nagy önsajnáltatásban. Vicces vagy, jóképű is a magad módján és ha nem tűnt volna fel, Hermione Viktor Krumot is dobta a te kedvedért. Különben is, Harry Ginnyt szereti teljes szívéből, csak azért szakított vele, hogy megvédje.
- Hogy Hermione… mi?
- Komolyan nem fogtad még fel? Hermione téged szeret!
- De amikor mondtam neki, hogy jöjjön velem, Harryvel maradt…
- Te címeres idióta! - lökte fel a kanapén Ront Lucy. - Persze, hogy vele maradt, hiszen megígérte neki, hogy kitart mellette. De ez nem jelenti azt, hogy őt szereti! Vagy nem is hívott téged vissza, mikor elmentél?
- De… de igen - ült fel Ron, miközben az arcán váltakozott a bűntudat és az álmélkodás.
- Na látod! Nem tudom, mit láttál, de azt biztos nem, hogy Hermione szerelmes Harrybe. Hidd el nekem: Hermione a legjobb barátnőm, Harry pedig a testvérem, tudnám, ha lenne köztük valami. De nincs, Ron. Soha nem is volt.
Ron úgy meredt Lucyra, mintha valaki mást látna a helyén. Úgy kutatott a lány tekintetében, mintha hazugságon akarná kapni, de mikor ezt nem találta meg, nem eltátotta a száját, hanem zokogásban tört ki.
- Ron! - Lucynak egy pillanat alatt elment a jókedve. Olyan hirtelen volt ez a váltás, hogy néhány pillanatig teljesen megzavarodott, azt se tudta, mit csináljon. Végül úgy döntött, átöleli Ront, aki a tenyerébe temette az arcát és úgy zokogott tovább. - Ron, tudod, hogy csak piszkálódtam, nem gondoltam komolyan, amiket rád mondtam…
- Elrontottam… Elrontottam mindent! - kesergett a fiú. - Hogy nézzek ezek után a szemébe…?
- Jobban szeret téged annál, minthogy ilyeneken fennakadjon - próbált lelket önteni fogadott testvérébe Lucy. - Hosszú ideig lesz dühös, de egyszer úgyis megbocsát. Persze, azért neked is tenni kell.
Ron nem felelt, hanem csak csendben szipogott tovább. Lucy csak simogatta a hátát, miközben igyekezett minden támogatást megadni a fiúnak. Végül hosszú percek után Ron elhajolt: arca vörös és puffadt volt, de a szeméből végre eltűnt az önutálat. Még mindig látszott, mennyire bánja, de legalább nem ostorozta magát tovább.
- Hogyhogy csak most jöttél? - kérdezte Lucy, hogy elterelje Ron figyelmét a bűntudatról. - Ha jól értettem, azt mondtad, hogy a veszekedés három hete volt, viszont Bill szerint csak ma jelentél meg itt.
- Hát igen - nyúlt megint a teáért Ron. - Miután dehoppanáltam a táborhelyünkről, legszívesebben azonnal visszamentem volna, de belefutottam egy csapat fejvadászba és egy darabig sehova se tudtam menni. Egyedül voltam, iskolás korúnak nézek ki, úgyhogy beindultak rám, azt hitték, bujkáló mugliivadék vagyok. Lyukat kellett beszélnem a hasukba, mert különben rögtön a minisztériumba cipeltek volna.
- Mit mondtál nekik?
- Hogy Stan Shunpike vagyok. Hirtelen az ő neve jutott eszembe.
- És elhitték? - ráncolta a homlokát Lucy.
- Agyilag nem voltak a toppon. Összevesztek rajta, hogy lehetek-e Stan, vagy sem. Igazából elég röhejes társaság volt, de hát öten voltak, én meg egyedül, és elvették a pálcámat. Aztán ketten összeverekedtek, és amíg a többi rájuk figyelt, meggyomroztam azt, aki lefogott, kikaptam a kezéből a pálcát, aztán lefegyvereztem azt, akinél az én pálcám volt, és dehoppanáltam. Nem sikerült túl jól, megint amputoportáltam magam… - Ron felmutatta jobb kezét: két ujjáról hiányzott a köröm. - …és elég messze hoppanáltam a táborhelytől. Mire megtaláltam azt a partrészt, ahol voltunk, addigra már nem voltak sehol. És, mivel nem volt jobb ötletem, idejöttem, mivel nem akartam kockáztatni, hogy megint belefussak fejvadászokba.
- Értem - bólintott Lucy. - Sajnos nem tudok ötletet adni, hogyan keresd meg őket, és azok alapján, amiket mondtál, ők vannak a bujdosók közül a legjobban felkészülve a halálfalókra. És ha figyelembe vesszük, hogy még Dirk Cresswellt és Ted Tonksot se sikerült megtalálnunk… - Elúszott a hangja.
- Azért így is szép eredményeitek vannak - zendített rá Ron. - Mesélj már, mi mindent csináltatok. Égek a tudásvágytól!
- Na, ezt majd süsd el Hermione előtt - bökte oldalba Lucy, majd mesélni kezdett.
Lucy majdnem sötétedésig ott maradt. Hosszasan ecsetelte a minisztériummal és a halálfalókkal folytatott harc állását, mesélt a Potterfigyelőről és a Menedékről, valamint az eddigi akcióiról. Ron nagyon jó közönségnek bizonyult; az izgalmas részeknél eltátotta a száját, a kegyetlenségeknél hőbörgött, míg a tényeknél csupán összeráncolta a szemöldökét, úgy koncentrált.
Közben Bill is befutott, aki közölte, hogy elkezdték átfésülni Waleset, de hemzsegnek ott a fejvadászok, ezért csomó területről el kellett jönniük, mikor meghallották őket. Lucy szomorúan bólintott; ő se hitte, hogy lesz eredménye a keresésnek, csak jó volt egy kicsit abba a hitbe ringatnia magát, hogy hátha sikerül megtalálni a bujdosókat. Az viszont reményt adott neki, hogy tudta, hogy együtt bujdosnak.
- Visszamegyek a Menedékbe - állt fel Lucy. - Már így is túl sokat voltam itt. Különben is, vár a munka, hiszen újabb tábort kell felszámolnunk.
- Hihetetlen, hogy ennyi mindent csináltál és még mindig nem kaptak el - álmélkodott Ron. - Dumbledore nagyon jól kitanított.
- A veleszületett tehetség is közrejátszott - borzolta össze a lány haját Bill, mire egy nyelvnyújtást kapott válaszul.
- Na, sziasztok - kapta fel a kabátját Lucy. - Majd üzenek, Bill, ha szükség lesz rád.
- Várni fogom.
Lucy mindenkitől elköszönt egy intéssel, majd kisétált a házból és dehoppanált.
Draco nem ismert rá magára. Úgy bámulta azt az ezüst sarlót, mintha bármelyik pillanatban átváltozhatna Lucyvá. Hol az ágya körül sétálgatott, hol a paplanján hevert, de a szeme szinte mindig az érmén volt, és minél több idő telt el, annál türelmetlenebb lett. Nem mert írni Lucynak, hiszen egy rosszul időzített üzenet lebuktathatta volna mindkettejüket és abban állt az ő kettősügynök szerepének a sikere, hogy Lucyn kívül senki se tudott róla.
Végül, pont mikor már le akart menni ennivalót keríteni magának (az ebédet kihagyta, mivel Bellatrix éppen üvöltözős kedvében volt és ilyenkor jobb megtartani a távolságot tőle), a sarló felforrósodott és azzal a jellegzetes írással tűnt fel rajta az üzenet, amit Draco annyira várt.
Ne haragudj a késésért, sok mindent kellett elintéznem. De most már tiéd az osztatlan figyelmem.
Draco annyira sietett visszaírni, hogy sikerült levernie a pálcáját az ágyról. Mikor felállt a padlóról, arra gondolt, hogy örül, amiért ezt Lucy nem látta.
Semmi baj, Főnixlány. Hogy vagy?
Fáradtan, ami azt illeti. Egész nap rohangáltam és lelkeket pátyolgattam. De hát a vezérszerep már csak ilyen. Te hogy vagy?
Remekül. Itt Bellatrix kapott megint dührohamot délután, mert sikerült meglógnod a minisztériumból.
Olyan kár, hogy nem láthatom ezeket. Biztosan jót röhögnék rajtuk.
Nevetek helyetted is.
Néhány pillanatig egyikük sem írt. Aztán Draco érezte, hogy felforrósodik az érme.
Olyan furcsa ez az egész. Olyan rég beszélgettem már így valakivel, hogy szinte elfelejtettem, milyen érzés.
És, milyen? írt vissza Draco dobogó szívvel.
Jó. De még jobb lenne egy séta a holdfényes roxforti parkban.
Nincs már kicsit hideg ahhoz?
Létezik olyan dolog, hogy kabát.
Draco szinte látta maga előtt, ahogy Lucy megforgatja a szemét.
Igaz. Meg tüzet is tudnánk bűvölni a pálcánkból.
Na látod! Ne legyél kényes, Mardekár Hercege, hanem villantsd meg azt a ravaszságot, amiért így hívnak.
Ó, ezt a játékot szeretnéd, kis hercegnő?
Lucy ezután nem írt vissza. Draco várt, hogy hátha dolga van, de mikor a lány még mindig nem válaszolt, már nem bírta tovább és megkérdezte:
Minden rendben?
Igen, persze, jött a válasz egyből. Csak… pont ma volt egy álmom a családomról, ahol a keresztapám így nevezett. Tudod, ma van tizenhat éve, hogy Tudodki ránk támadt.
Draco elsápadt. Teljesen elfelejtette, hogy mit mesélt Lucy a keresztapjáról, Sirius Blackről és a köztük lévő kapcsolatról. Arra pedig még nem is gondolt soha, hogy a Halloween Lucynak nem az ünnepet jelenti, hanem a napot, amikor elvesztette a szüleit.
Ne haragudj, elfelejtettem…
Semmi baj, Sárkányfiú. Csak kicsit hirtelen jött, ennyi az egész. Régen volt már, hogy valaki így hívott.
És, ha jobban belegondolok, te már nem hercegnő vagy, hanem királynő. Legalábbis azok alapján, amiket hallok rólad, már rég elhagytad a hercegnők szintjét.
Te aztán tudod, hogy kell bókolni!
Draco meg mert volna esküdni rá, hogy Lucy nevet, bárhol is van. Ezen felbátorodva olyasmit írt le, amit nem kellett volna - viszont erre csak későn jött rá.
Tudod, kit kellene majd hercegnőnek hívni?
Nem, kit?
A lányunkat.
Amint Draco elolvasta az utolsó szót, olyan vörös lett a feje, hogy a párnába kellett rejtenie. Ezzel együtt sokért nem adta volna, ha láthatta volna Lucy arckifejezését, viszont nem akarta, hogy a lány lássa a zavarát. Ördögi kör.
Felforrósodott a sarló - alig tíz másodperc után -, Draco viszont mégis félve merte elolvasni az üzenetet.
És ha fiú lesz?
Ennyi kellett ahhoz, hogy a fiú gyomrában tűzijáték robbanjon. Már majdnem fel is kiáltott, de sikerült visszafognia magát. Mégis, annyira izgatott volt, hogy remegett a kezében a pálca, miközben visszaírt.
Akkor herceg. Bár, nem hiszem, hogy ő annyira örülne neki.
Igaz. Kis hatásszünet. Maradjunk a sárkánynál. Az menőbb, ráadásul most is ez a helyzet, nem? A Hercegnőt lovagok vették körbe, de ő mégis a sárkányba szeretett bele.
Nem gondolkoztál azon, hogy megírd egyszer ezt a történetet?
Mi?
A miénket. Ahelyett, hogy a Rita Vitrol félékre hagyod, megírhatnád te is. Miután elült a vihar és ennek az egésznek vége lesz.
Nem tudom. Nem gondolkodtam még rajta.
Pedig sokan lennének kíváncsiak rá már most is. Néha elkapok egy-egy beszélgetésfoszlányt a minisztériumban. Az emberek legtöbbje azért tartózkodik attól, hogy az oldalunkra álljon, mert nem ismernek téged. De ha tudnák azt, amit én, és amit a körülötted lévők, tudnák, hogy érted érdemes harcolni.
Először is, ne értem harcoljanak. Nem én vagyok itt a kulcs, hanem ők. A jövőjük, a családjuk, az életük. Én azt szeretném, ha az emberek személyes érdekekből harcolnának. Ha nem azért ragadnának pálcát, mert engem győzelemre kell segíteni, hanem azért, mert megtalálták magukban az okot, hogy harcoljanak Tudodki ellen. Itt nem a személy a lényeg, hanem az eszme, amiben hisznek.
Ez kellett neki. Ez hiányzott a legjobban. Hogy Lucy emlékeztesse, miért is harcol, hogy úgy bizonyítsa be, mennyit ér, hogy valójában egyszer sem beszél önmagáról.
A többség lehet, hogy ezért harcol. De mi van, ha az én indokom te vagy?
Akkor is van egy indokod. Valamid, amit a saját erődből találtál meg, és ez számít. Hogy olyan döntést hoztál, amit te akartál.
- Draco! Kész a vacsora! - kiáltott fel az anyja.
- Megyek! - szólt vissza Draco és igyekezett, hogy ne hallatszódjon rajta az izgatottság. Furcsa lenne egyik napról a másikra.
Mennem kell.
Megvárjalak?
Ne, menj aludni. Szükséged van a pihenésre, hiszen egy egész rendet kell vezetned.
Kösz, hogy emlékeztetsz rá (ne vedd komolyan). Jó éjt, Sárkányfiú!
Aludj jól, Főnixlány. Szeretlek.
Én is téged.
Draco letette a pálcáját az éjjeliszekrényre, miközben zsebredugta a sarlót. Elhatározta, hogy egy pillanatra sem válik meg tőle. Egyrészt, mert félt, hogy elkeveredik valahova, másrészt mert nem akarta, hogy Bellatrix megtalálja. Jobb, ha mindig nála lesz a kapocs, ami összeköti Lucyval. Miközben lesétált, igyekezett eltűntetni a reményt az arcáról, de közben az egész bensője égett a pozitív gondolatoktól. Úgy érezte, lassan minden egyenesbe jön.
Nem is tudta, mekkorát téved.
