51. Fejezet

Oroszlánok és Farkasok


Anélkül, hogy igazából tudta volna, miért, Shadow olyan sebesen rohant a Griffendél-torony felé, ahogy mancsai csak bírták. Valami fontos történt az imént – ezt teljes mértékben felfogta, ám annak jelentősége elkerülte őt. Ám, amennyiben a Fekete Ember boldog volt, nos…

Miközben a folyosón ügetett, érzékelte a háta mögött Mrs. Norris tapintatos, de tántoríthatatlan jelenlétét, és elmosolyodott magában. A lélegzetvételek, amelyek egykor annyira megrémítették őt, most kellemesnek hatottak csakúgy, ahogy a páncélos lovagok összecsörrenő neszei, ahogy futtában hozzájuk ért.

Ahogy mostanában szokásává vált, a Kövér Dáma festménye nagylelkűen megnyílt előtte, és átengedte őt, így most győztes macskaként tudott belépni a Griffendél klubhelyiségébe.

Hatalmas elégedettségére meglátta Ront és Hermionét a tűz mellett ülni, ahogy olykor diszkréten végignéznek a legfiatalabb diákokon, miközben a pergamenjükre firkáltak. A macska érkezésére felnéztek és mosoly ült ki az arcukra.

- Máris visszajöttél? – kérdezte Ron.

Shadow fontolóra vette az elképzelést, hogy felugrik az asztalra, és mancslenyomatát ott hagyja a házi feladatukon, de ellene döntött. Most leginkább beszélni akart.

- Ne kérdezzétek, hogy miért, de valamilyen oknál fogva én lettem Sipor új ideálja!

- Ó, Harry, de hát ez nagyszerű – áradozott Hermione. – Mi történt?

- Hosszú történet, de eléggé jól alakult. Az hiszem, hogy most egy második Dobby áll a szolgálatomban.

- És ez jó hír? – kérdezte Ron. – Mármint amikor utoljára hallottam, te még nem voltál nagy rajongója Sipornak.

- Ez igaz – ismerte be Harry. – Nem tudom. Beszéltem erről egy kicsit Perselusszal, és… azt hiszem, igazad volt, Hermione. Nehéz elhinni, hogy úgymond ilyen gyorsan meggondolta magát. Az egyik pillanatban még utált engem, egy másodperccel később pedig rám vetette magát, és hálálkodott.

- Sipor már öreg – mutatott rá Hermione. – Talán már nincs minden rendben a fejével.

Harry önkéntelenül is felkacagott.

- Végül azzal fejezte be, hogy azt mondta, nagy varázsló vagyok, szóval határozottan épelméjű.

- Kíváncsian várom, hogy halljam a történetet – mondta Ron. – Van egy olyan érzésem, hogy az egy remek sztori!

- Az és mégse. De majd később elmondom. Most azonban kérdeznem kell tőletek valamit – felelte Harry és leült melléjük. – Mi történt Malfoyjal a bájitaltan órán?

Ron és Hermione egy bennfentes pillantást váltottak, amitől Harry még kíváncsibb lett.

- Mi az? Mit művelt?

- Hát, úgy tűnik, Draco tényleg kényes helyzetben van, ami kikészíti az idegeit – kezdett hozzá Hermione. – Nem tudom, tudtad-e, de fenyegetéseket kap a többi mardekárostól.

- De én azt hittem, hogy a halálfalók gyerekeinek legtöbbje átment a Durmstrangba, nem?

- Az nem jelent különbséget – vágta rá erre Ron. – Nem mintha eddig Malfoy különösebben népszerű lett volna.

- Én azt hittem, hogy inkább pont az ellenkezője az igaz.

- Hát, úgy vélem, hogy a befolyása, a pénze és a családja egészen mostanáig az előnyére szolgáltak – magyarázta Hermione. – De házának irányítását pálcahasználattal végezte, és ezt a háztársainak többsége neheztelte.

- És most ott találta magát család, vagyon és szövetséges nélkül – mormolta Harry.

- Pontosan. És ennek eredményeképpen nem tud többé másokkal lógni, és olyan helyen kell aludnia, amit titokban kell tartani. Úgy látszik, a többiek elvi kérdést csinálnak abból, hogy állandó jelleggel bonyolítsák az életét, különösen a tanórák alatt. Történt néhány veszélyes esemény.

- És aztán ott az a pletyka – folytatta Ron. – Tudodki jutalmat ajánlana bárkinek, aki eléje viszi Malfoyt… vagy egy részt belőle.

- Tessék? – kérdezte Harry fuldokolva.

- Ja, egy ujjat vagy egy kart, ilyesféléket.

Harry úgy érezte, hogy kidüllednek a szemei.

- Ez biztosan valami vicc.

- Szóbeszéd – pontosított óvatosan Hermione. – De ahhoz elég, hogy néhány embert kísértésbe ejtsen. És a bájitaltan óra… nos, potenciálisan az a legveszélyesebb hely.

- Kérdezd csak Neville-t – mormolta Harry. – Én komolyan hinni akarok nektek.

- Az óra legelején Piton felszólította Malfoyt, hogy az ő asztalánál dolgozzon, míg maga egy bájital bemutatót végzett a saját üstjében az asztala szélén.

- Valójában – állította Hermione – a tanár úr számos bájitalon dolgozott egyidejűleg. Gondolom, az utóbbi időben egy kicsit elmaradt velük.

- Valószínűleg – válaszolt erre Harry anélkül, hogy megértette volna, hova is akarnak kilyukadni a barátai.

- Tulajdonképpen az óra felettébb jól haladt. Lumpsluck járt a padsorok között, hogy ellenőrizze a főzeteinket, miközben Piton azt mutatta, hogy hogyan készítsük el azokat.

- Az csakugyan remek ötlet volt – tette hozzá Hermione. – Nagyon érdekes. De…

A lány gyors pillantást vetett Harryre.

- Nos, nyilvánvaló volt, hogy a tanár úrnak egy kicsit meggyűlt a baja azzal, hogy az összes bájitalát egyszerre kezelte.

- Pitonnak gondja támadt a bájitalokkal? – nevetett Harry.

- Igen. Nem igazán volt észrevehető, ha nem figyeltél rá, de bizonyos üstökre többször kellett rászórnia a varázslatot és…

- És szerfelett bosszús volt – fejezte be Ron. – Világos volt, hogy frusztrálta a dolog. És minél ingerültebb lett, annál zaklatottabbá vált Malfoy a maga asztalsarkán. Végül az a tökkelütött görény odalépett, és ő szórta az egyik üstre a varázsigét, míg Piton egy másikon dolgozott.

Harry elsápadt, de intett nekik, hogy folytassák.

- És ettől Piton egyenesen tombolni kezdett. Még sosem láttam őt, hogy lerohanná Malfoyt, de ez mindenért kárpótolt. Ráüvöltött, hogy törődjön a saját dolgával és maradjon a helyén, és még néhány egyebet Piton „Sértegetések Könyve" pazar választékából.

- Voltaképpen nem is az volt olyan rossz – javította ki Hermione –, sokkal inkább a pillantás az arcán. Egyébként Draco sem fogadta ezt az egészet valami jól. Úgy sejtem, ez volt a legelső alkalom, hogy a professzor így beszélt vele, és… ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ő maga is kiabálni kezdett, hogy Piton professzor hálátlan, és szüksége volt rá, mivel már nincs olyan sok varázsereje többé…

- Azt mondta, alig nagyobb varázserővel bír, mint egy kvibli – tisztázta Ron, amivel kiérdemelt Hermionétől egy sötét pillantást.

-… és azt is mondta neki, hogy jobb, ha megszokja, hogy elfogadja a nálánál sokkal erősebb varázslók segítségét. Nem szükséges mondani, hogy ezt sem gondolta jól át.

- Látva, hogyan végződött, hogy ezt mondta neki, igazán vicces volt – foglalta össze Ron. – Mivel annyira pipa volt, az visszahozta Piton erejét, vagy valami ilyesmi történt; nem mondott semmit, csak intett egyet a pálcájával, mire kinyílt az ajtó és Draco nagy hirtelenjében odakint találta magát, még mielőtt annyit mondhatott volna, hogy „hmm"!

- Az tényleg lenyűgöző volt – jegyezte meg halványan elmosolyodva a lány. – Mivel már egyébként is az óra végén jártunk, nem sokkal később mindenki távozott, és addigra Draco eltűnt. Kétlem, hogy ő értékelte volna. De Piton teljesen magán kívül volt. Úgy hiszem, nem sokan tudtak a varázserejéről.

- Ami azt illeti, azok után, amit Dracóval tett, kétlem, hogy túl sokan vennék komolyan azt az úgynevezett hátrányos helyzetét – tette hozzá Ron.

- A helyzet amúgy is elég bonyolult, hogy az a féleszű még hozzá is tegyen – morgolódott Harry. – Malfoy egy követelőző hülye, méghozzá egy olyan követelőző hülye, akivel nyilvánvalóan foglalkoznom kell.

- Hogyhogy? – kérdezte kíváncsian Ron.

- Perselus mondta, hogy próbáljak kijönni vele. Hogy a drágalátos Dracónak nehéz volt hátat fordítani a családjának, és… neki. De nem csak Perselusról van szó. Az a seggfej Malfoy időnként teljesen elviselhetetlen tud lenni; még annak szerét ejtette, hogy megkérje Perselust, fogadja őt is örökbe! Másrészről ugyanakkor nem is tudom… gondolom, nem engedhetjük elbukni őt. Perselusnak igaza van; azzal semmit nem nyerünk, ha visszalökjük őt Voldemorthoz.

- Ez egy kicsit elhamarkodott okfejtésnek hangzik – mondta Ron. – Görény Malfoy csak egy undok fiú, akit elkényeztetett az apja. Hagyni kell őt megvédeni magát.

- Ez annál jóval komplikáltabb, Ron. Harrynek igaza van – sóhajtott Hermione. – De beismerem, én sem igyekszem mérlegelni a dolgot.

- Mégis, mondd, hogy nem mész picsi-pacsizni Malfoyjal, ugye?

- Háborúban állunk, Ron, és Malfoy… Draco a mi oldalunkon áll.

- Látszólag. Pillanatnyilag – javította ki Ron.

- Igen, nos, úgy kell alakítanunk a dolgokat, hogy ez így is maradjon – sóhajtott Harry. – Igaza van Perselusnak. Nem írhatunk le senkit.

- Gondolom, neki jók az idegei azokkal a magasztos elveivel – jegyezte meg ingerülten Ron. - Nem emlékszem, hogy különösebben kedves lett volna Siriushoz vagy Remushoz. „Tedd, amit mondok, ne ahogy én csinálom, igaz?"

- Nem hiszem, hogy Sirius sokat segített volna a dolgokon – mutatott rá Hermione. – Ami Remust illeti… - elbizonytalanodott.

- Tulajdonképpen úgy gondolom, hogy egyfajta megnemtámadási paktumot kötöttek – mondta Harry. – Az utóbbi időben nem hallottam őket sértegetni a másikat.

- Fiúk – sóhajtott Hermione. – De valakinek tényleg meg kell tennie az első lépést. Én… - Mély levegőt vett. – Megyek, megnézem, hátha Dracónak segítségre van szüksége a házi feladatával.

A lány két barátja úgy nézett rá, mintha hirtelen egy új fejet növesztett volna a másik mellett.

- Hermione, teljesen jól érzed magad? – kérdezte Harry aggódva.

- Tökéletesen. Csak felkeresem és megkérdezem, hogy szüksége van-e valamire. Ez nem lehet olyan nehéz. Ahogy az előbb mondtad: egy megnemtámadási paktum.

- Hermione, még azt sem tudod, hogy hol van Draco – mutatott rá türelmesen Harry.

- Ez igaz. De a térképed segítségével gyerekjáték lesz kideríteni.

- Nincs nálam, és most nem igazán akarok visszamenni érte a pincébe, de szerintem megkérdezheted McGalagonyt. Biztosan örömmel fog segíteni.

- Remek ötlet! Így még ma megkérdezhetem tőle Draco órarendjének részleteit; biztos vagyok benne, hogy más módja is van a… - mondandójának további részét elharapta, amikor észrevette a fiúk zavarodott tekintetét. – Nem számít. Ron, te velem jössz.

- Hogy mondod? – kérdezte Ron felugorva. – Kizárt dolog. Házi feladat, kviddics! Szó sem lehet róla!

- Ron!

- A te ötleted, a te gondod – húzta ki magát a dolog alól sietősen a fiú. – Nekünk, kettőnknek találkánk van a kviddicspályán, hogy ööö… átbeszéljük a csapattal a stratégiát. Igaz, Harry?

- Ahhhhh… teljesen. Így igaz. Jó, hogy emlékeztetsz rá. Kviddics. Igen.

Hermione a szemét meresztgette erre, majd látszólag mereven és szertartásosan felállt.

- Jól van, rendben, szokás szerint minden munkát magamnak kell elvégeznem. De figyelmeztetlek titeket, hogy amikor majd Dumbledore ráveszi Dracót, hogy a házak közötti harmónia elősegítése érdekében egy másik kviddics csapatban játsszon, arra ne is számítsatok, hogy támogatni foglak titeket. Kíváncsian várom, hogy meglássam, hogyan fest majd burgundi vörösben Malfoy egy seprűn.

És ezzel magasra emelt állal távozott a helyiségből, otthagyva a két elborzadt fiút.

- Ugye csak viccelt? – kérdezte Ron.

- Ööö… azt hiszem – felelte Harry. – Mármint Dumbledore sose kérne ilyen dolgot, igaz?

Nehéz csend zuhant közéjük.

- Talán jobb, ha megtartjuk azt a találkozót, amíg még tehetjük, nem gondolod? – javasolta Ron.

- Hmm. Megyek, összeszedem a csapatot… és két-három mást is útközben. Cserének. Sosem tudhatjuk.

- Igaz – helyeselt Ron. – Hozd Ginnyt. Még Neville-t is, ha akarod.

- Azért ne essünk túlzásba – mormolta Harry, miközben a hálókörletek felé indult.

A festmény mögül Hermione elégedetten elmosolyodott, mielőtt elindult a maga útján.


Nem messze onnan – nem is tudva a griffendélesek manővereiről – Perselus útnak indult Hagrid kunyhója felé, miközben igyekezett a lehető legóvatosabban mozogni. Lupin maga is valószínűleg valahol odakint rejtőzik, hisz nem akarná felkelteni Hagrid figyelmét. Bármi mást gondolhatnának a félóriásról, de Hagrid hallása különösen éles volt, és nem sok minden kerülte el a figyelmét a saját felségterületén.

Így egy fák közötti kerülő út volt a megfelelő, és Piton gyorsan gratulált is magának az elővigyázatosságáért, amikor lejjebbről vita hangjait hallotta meg. Lupin hangja – ismerte fel; tehát a vérfarkas megváltoztatta a megfigyelési pontját. De a második hang volt az, amelyikre hegyezni kezdte a fülét. Nem Loki, és még kevésbé Hagrid: ez egy női hang volt, ráadásul ismerős is. Az udvariasság bizonyosan azt követelte volna tőle, hogy csináljon egy hátraarcot, de a kíváncsiság és kémreflexei győzedelmeskedtek, így lopva előreosont, ügyelve rá, hogy mindvégig fedezékben maradjon.

- Hogy akarod, hogyan fogadjam? – kérdezte keserűen a fiatal nő. – Még arra sem vetted a fáradtságot, hogy azt arcomba mondd!

- Nymphadora, ez nem pontosan olyan, mintha…

- És én még rávettem magam, hogy alattomban idejöjjek, azt tetetve, hogy a könyvtárba megyek, mint egy első éves! Te még csak meg sem hívtál, hogy jöjjek, és látogassalak meg!

- Igazán sajnálom – sóhajtott Lupin –, minden olyan gyorsan történt. Én akartam beszélni veled, de nem tudtam, hogy hol is kezdjem, és…

- Már nyár óta tudod – dühöngött Tonks –, és nekem egy szót sem szóltál róla! Egyetlen mukkot sem mondtál!

Piton némileg derűsen, kényelmesen nekidőlt az egyik fa törzsének, hogy befogadja az elé táruló látványt. Nahát, ezek szerint Lupin az ifjú arurorral járt, és nem látta helyénvalónak értesíteni őt az újdonsült apaságáról. Érdekes.

- Én sem tudtam róla, amíg nem találtam magam szemtől szembe vele – felelte megviselten Lupin. – Egy kémküldetésen voltam közöttük. Halvány fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet Loki, sem arról, hogy létezett.

- De végül tudomást szereztél róla. És nem gondoltál rá, hogy eljöjj hozzám és beszélj velem róla. Miféle párnak vélsz minket?

Lupin hosszú sóhajt eresztett meg, és kezeit a fiatal nő vállaira tette.

- Megmondtam. Tudtam, hogy nem volt jó ötlet, nekünk sosem kellett volna, hogy…

- Nem fogsz megint ezen lovagolni! – Tonks újabb dührohamot kapott. – Annak semmi köze ehhez az egészhez, és ezt te is ugyanolyan jól tudod!

- A fiam majdnem ugyanannyi idős, mint te! – kiáltott fel Remus. – És veszélyes, irányíthatatlan és valószínűleg Voldemort szolgálatában áll! Én máris elég… Nem fogom ezt is a vállaidra rakni!

- Ó, milyen nemes és hősies ez tőled - tört ki Tonks. – És az én véleményem ebben? Egyszerűen, hogy beszélj velem… az annyira bonyolult lett volna?

- Igen, az lett volna! Ez az egész túl sok volt egyszerre; ez egyedül engem aggaszt, a háború, Loki. Szüksége van rám, és… tennem kell valamit. Muszáj megértetnem vele, hogy mi a jó és mi a rossz.

Ám az auror világosan csalódottan rázta a fejét.

- Ennek semmi értelme, és nem válasz a kérdésemre. Azt hittem, ennél több van köztünk. Azt hittem, hogy te… - elfintorodott, és nem fejezte be a mondatát.

A vérfarkas gyengéden magához húzta a lányt.

- Az igaz. Esküszöm rá. De én még a fiam nélkül is túl veszélyes vagyok a számodra. És vele együtt… az egy olyan kockázat, amit nem vállalhatok.

- Tehát nekem, semmilyen választásom nincs?

Remus elbizonytalanodott.

- Azt hittem, a választás nyilvánvaló volt.

- És sokkalta könnyebb volt nem beszélned velem erről?

- Akartam – biztosította Lupin a lányt. – Csak nem volt időm… vagy bátorságom.

- Ez túl könnyű – mordult Tonks. – Nincs jogod befejezni anélkül, hogy legalább megpróbálnád!

- Most minden figyelmemet Lokinak kell szentelnem – sóhajtott Remus.

- Azt hittem, Hagrid gondoskodik róla, nem?

- Attól még nem lesz kevésbé a fiam. Nem számít, mit mond Dumbledore, nem fogom elhagyni őt.

- Szereted őt, igaz? – mormolta Tonks.

- Ő a fiam – ismételte makacsul Remus. – És Lobáé. Nem hagyhatom cserben őt.

- Loba… ő az anyja? Ti… barátok voltatok?

- Közel álltunk egymáshoz, igen. De Loki születése semmilyen módon nem volt tervbe véve.

- Sosem beszéltél róla – mutatott rá Tonks.

- Nem hittem, hogy bármit is mondanom kellene a témában. A kapcsolatunk rövid ideig tartott, és ő egyszerűen eltűnt a vadonban. Mindez azért, mert egy kísérlet rosszul sikerült. Sose hittem, hogy hallani fogok még róla.

A fája mögött rejtőzködő Perselus a fogait csikorgatta. Lupin hibája volt, egyedül az övé! Nem kellene másképpen nyilatkoznia!

- El kellett volna mondanod nekem – ismételte keserű hangon Tonks. – Beszélned kellett volna velem. Lobáról és Lokiról. El kellett volna jönnöd hozzám. Ha egy kis tapintat lett volna benned irántam…

- Van! – védte magát Remus. – Ez semmit nem változtat azon, ahogyan érzek!

- De engem cserbenhagytál.

- Nem, én… Merlinre, nem tudom – sóhajtott Lupin. – Az utóbbi időben semmi nem volt könnyű. Harry veszélyben volt, és gyakran Loki miatt, és Dumbledore…

- Röviden, a világ minden mentsége a rendelkezésedre áll – köpte Tonks. – Még a hajlandóság sem volt meg benned, hogy az arcomba mondd, és most meg kifogásokat keresel. De ha el akarsz engem hagyni, Remus, akkor mondd ki egyenesen, és nézz a szemembe!

A vérfarkas lassan ráemelte borostyán színű szemeit.

- Nem akarlak kényszeríteni, hogy elmenj.

- Nem! Semmi hamis kifogás! Megtiltom, hogy rám hagyd ennek a döntésnek a meghozatalát. Ha elhagysz, azért tedd, mert az a megfelelő lépés, vagy mert már nem törődsz velem, de ne bármi másért – kiáltott fel Tonks.

- Nem ez az ok – dünnyögte Lupin legyőzötten. – De…

- Dönts!

- Tudnál… egy kis időt adni nekem? Időt, hogy Loki alkalmazkodjon, hogy a dolgok… így vagy úgy elrendeződjenek.

- Időt – felelte jeges hangon az ifjú hölgy. – Értem.

- Mindent meg akarok magyarázni neked, tényleg – folytatta Remus. – De ez most nem a megfelelő idő rá. Talán találkozhatnánk egy másik hétvégén? Roxsmorts a közelben van…

- Nem a megfelelő idő, hmm? – ismételte Tonks fagyosan. – Talán nekem is időre van szükségem, hogy gondolkozzam.

- Megértem – sóhajtott Remus.

A fiatal auror felbőszült pillantást vetett rá.

- Nekem nem az a benyomásom, hogy túl sokat értesz belőle. Majd tudatom, ha elérhető leszek szombaton. Addig próbálj meg valami értelmeset kitalálni!

Piton alig tudta visszatartani a kuncogását, mielőtt észrevette, hogy az auror sarkon fordult és most pont feléje igyekezett. Gyorsan magára szórt egy kiábrándító bűbájt, majd halkan káromkodott egyet, amikor nem sikerült. A nő csaknem belefutott, és röviddel a férfi előtt, láthatóan meglepetten megállt.

- Ó, Perselus, nem vettelek észre.

Piton eldörmögött egy érthetetlen köszönést és ügyelt rá, hogy ne nézzen a lány szemébe.

- Örülök, hogy egyedül beszélhetek veled – folytatta a lány vidáman. – Hogy alakult a nyomozásod?

- Nos. Voltaképpen az édesanyád házában megtaláltuk a festményt.

A lánynak tátva maradt a szája.

- Anyánál? De…

- Édesanyád és Regulus unokatestvérek voltak. A festmény már biztonságban, a Roxfortban van. Megoldottuk az ügyünket.

- El sem tudom hinni! Gratulálok! Dumbledore biztosan nagyon boldog. Tényleg te vagy a nap hőse.

Piton kényelmetlenül megvonta a vállát.

- Ez csak egy apró előrelépés. A legfontosabbat még meg kell tenni.

- De neked köszönhetően könnyebb lesz – folytatta Tonks. – Harry sokkal tartozik neked. Igazán örülök, hogy végre családra lelt.

- Nos, úgy vélem, ez kölcsönös – válaszolt Piton Remusra pillantva, aki mozdulatlanul állt a közelben. Arckifejezése nem sok jót jósolt.

- Mindaz, amit ezen a nyáron és azóta tettél, az, ahogy megmentetted Harryt… Remélem, kapsz érte kitüntetést. Az valóban hősies tett volt. Mindnyájan rengeteggel tartozunk neked.

- Miss Tonks, csak azt tettem, amit tennem kellett; nincs benne semmi különösen hősies. Te minden nap ugyanezt teszed.

- Szembenézni Voldermorttal és aztán megszökni előle? – nevetett fel a fiatal lány. – Én nem így gondolom. Az én szerencsémre. Igazán sajnálom, ami a nyáron történt, amikor fogva tartott titeket az a pszichopata. Hamarabb el kellett volna indulnunk a megmentésetekre.

Perselusnak beletelt egy pillanatba, mire visszaemlékezett a kérdéses incidensre, és amikor megtette, csak még jobban összezavarodott. Hova az ördögbe akar kilyukadni a lány ezzel a zűrzavaros beszélgetéssel?

- Az aligha lett volna jó stratégia. De talán vissza kellene térned Roxfortba… az igazgató beszélni akart veled – mondta, remélve, hogy rövidre zárhatja ezt a légyottot.

- Azt hiszem, egy kicsit távolra jutottam a kastélytól – mosolyodott el Tonks. – Mindenesetre, mindent köszönök. És a mai nap igazán érdekes volt. Remélem, később még találkozunk, igaz?

És egy behízelgő mosollyal gyorsan végigsimított a férfi talárjának ingujján, mielőtt elindult a kastély felé, maga mögött hagyva egy teljes mértékben meghökkent Pitont. Ám amint visszafordult Lupin felé, rögvest megértette, hogy mi is történt az imént. A vérfarkas karba font kézzel, viharos tekintettel nézte a lányt és annak távozását, egyértelműen azon hezitálva, hogy vajon utána fusson-e, vagy megátkozza-e őt.

Piton egy pillanatra megállt, mielőtt előrelépett.

- Nem állítom, hogy pontos elképzelésem van afelől, mi folyik Miss Tonks fejében, de abban határozottan biztos vagyok, hogy a legkevésbé sem áll szándékában rajongó klubot létrehozni a tisztelemre – szólalt meg tétován.

Legnagyobb megkönnyebbülésére Lupin tekintete – amikor feléje fordult – fáradt volt, de nélkülözte az ellenségeskedést.

- Gondolom, mindent hallottál.

- Egy jó részét.

Remus beletúrt a hajába, és felsóhajtott.

- Tudom, mit gondolsz. Gyáva vagyok.

Piton úgy érezte, hogy a föld látszólag ismét megmozdult a tengelye körül, és kezét békítő mozdulattal emelte fel, miközben magában szidta tökéletlen varázserejét. Miért kellett annak a kiábrándító bűbájnak pont akkor cserbenhagynia?

- Egyáltalán nem gondolok semmit. Az afférjaid csakis rád tartoznak.

- Nyilvánvalóan te vagy az új hőse – közölte Remus kesernyés hangon, figyelmen kívül hagyva Piton megjegyzését.

- Ne légy ostoba – mordult Perselus. – Nem tudok sokat a romantikus kapcsolatokról, de világos, hogy ez a kis jelenet sokkal inkább arról szólt, hogy téged bosszantson, nem pedig arról, hogy nekem hízelegjen.

- Nem tudom. Én mindent rosszul csinálok. Dora valaki bátrat keres; nem semmiért auror…

- Ó, az ég szerelmére! – kiáltott bőszen Piton. – Menj utána és magyarázd meg neki! Még nem juthatott messzire.

- Nem, ma inkább nem. Jobb időt adni neki, hogy átgondolja ezt az egészet. Mindig azt gondoltam a kapcsolatunkról, hogy az egy rossz ötlet volt; ő annyival fiatalabb nálam… és én… - Remus Perselus pillantását kereste, de ott csak intenzív megrökönyödöttséget talált némi bosszúsággal keveredve. Nem, a bájitalmester valószínűleg nem a legjobb ember, akit szeretne bizalmasan beavatni egy ilyesfajta problémáiba. Remus visszafojtott egy mosolyt. – Elnézésed kérem. Most bizonyára meglehetősen ostobának tartasz.

Piton kieresztett egy nyögést, ami jobban kifejezte, mit gondol, mint ahogy azt a szavai tették volna.

- Ez valószínűleg igaz – mondta –, de ha Miss Tonksnak nincs ellenvetése ez ellen, akkor én nem látom, miért kellene bármit is tenned azon kívül, hogy hálát adsz istennek és imádkozol a végsőkig.

- Mert ez nem tisztességes vele – sóhajtott Remus. – Mellesleg… beszélni akartál velem?

Perselus alig észrevehetően felvonta a vállait.

- Azért jöttem, hogy megnézzem, van-e valami új az ivadékoddal.

- Csak hiányzott nekem – sóhajtott Remus. – Hagrid bevitte őt a Tiltott Rengetegbe. Ha bármi történik vele…

- Egy farkassal és egy fél-óriással? - kérdezte szkeptikusan Piton. – Kétlem. – Egy pillanatra elbizonytalanodott. Ez nem a megfelelő idő volt arra, hogy megvitassa mai napi hőstettét a vérfarkassal. Nem számít… egyébként is az a legjobb, ha megtartja magának. Már épp megfordulni készült, amikor Lupin hezitáló pillantása megállította őt.

- Ha nincs semmi teendőd, én úgy terveztem, hogy ezt a napot egy vajsörbe fullasztom Roxmortsban – szólalt meg a vérfarkas, és egyértelműen arra számított, hogy határozottan el lesz utasítva, sőt valószínűleg örülhet, ha vérontás nélkül megússza.

Perselus egy pillanatig gondolt rá, hogy nem okoz neki csalódást és egy adag válogatott sértést és helyénvaló szarkazmust zúdít Lupinra, de a gondolat, hogy az felzaklatná Harryt, visszatartotta őt. Másrészről kötött egy becsületességi paktumot a férfivel, és ő maga sem utasítana el egy whiskyt egy olyan nap után, mint a mai.

- Miért ne? – mondta lassan elnyújtva a szavakat, és hangsúlya kifejezte valódi lelkesedését.

Amikor Remus elmosolyodott és elindult a falu felé. Perselus hozzáigazította a lépteit, és követte őt.


Néhány száz méterrel arrébb a kastély másik oldalán a Griffendél kviddics edzés a végére ért, és a játékosok eléggé kimerültek. Még a cserejátékosok – akiknek általában kevésbé okoz megterhelést az edzés – is morogtak, miközben leszálltak és éreztek, hogy a gravitáció ismét a hatalmába keríti őket.

- Merlinre, megpróbálsz megölni minket? – nyöszörgött Ron a hátát tapogatva.

- Oliver büszke lenne rád – jegyezte meg az egyik hajtó rosszindulatúan.

- Talán, de átvettük a legtöbb taktikánkat és mozdulatainkat – sóhajtott Harry. – Ez megadja a kezdeti lökést arra az esetre, ha az edzési lehetőségeink a jövőben elégtelennek bizonyulnának.

- Miről beszélsz? – mordult egy másik játékos. – Hétfőn ismét munkába állunk, igaz?

Az egész csapat kollektívan felsóhajtott a fájdalmas kilátástól, de mindnyájan széles mosolyogtak.

- Elvileg igen, lefoglaltam a pályát – erősítette meg Harry. – De ha látogatókat kapunk… viselkedjetek úgy, mint akik elfelejtették a stratégiánkat, rendben?

- Látogatókat, mint Piton professzor? – kérdezte metsző hangon Alicia, az egyik fogó.

Harry azonnal megfeszült.

- Én sokkal inkább Malfoyra gondoltam. Ha a tanár úr eljön megnézni, csak azért teszi, hogy engem szemmel tartson.

- Annyira naiv vagy – kiáltott fel a lány. – Kizárt dolog, hogy a Mardekár-ház házvezetője eljárjon a mi edzéseinkre!

- Az apám olyan gyakran jön el megnézni, hogyan játszom, amilyen gyakran csak szeretne – felelte jeges hangon Harry.

Senki nem mert válaszolni erre, de a fiú önkéntelenül is látta a sötét pillantásokat, amiket egymással váltottak a csapattársak. Ginny volt az, aki megtörte a csendet.

- Természetes, hogy eljön megnézni, hogyan játszol; ostobaság lenne nem kihasználni a védelmét. Mindazok után, ami az idén történt, be kell ismernem, én is jobban érezném magam, tudva, hogy ő ott van, hogy elkerüljön egy másik katasztrófát! – mondta vidáman.

Harry egy mosollyal köszönte meg a lánynak.

- Rendben – mondta Katie, miközben kinyújtózott -, azt hiszem, már csak egyetlen dolog maradt hátra, amit meg kell tennünk: homlokegyenest egy jó forró fürdőt venni, hogy ne legyünk merevek és fájjanak az izmaink holnap.

A többiek egyetértettek ezzel és a csapat szétszóródott. Bár Harry aligha látszott úgy, mint aki sietne fel a toronyba, és Ginny is nagyon elfoglaltnak tűnt védőfelszerelése gondos elpakolásával. Ron eltökéltnek látszott, hogy megvárja a barátját, de Hermione erélyesen magával húzta őt.

- Gyerünk, igyekezzünk felfelé, te naplopó. Felügyelnünk kell az első évesek tanuló csoportját.

- Az nem olyan sürgős – kezdett tiltakozni, de a barátnőjétől kapott sötét pillantásra megváltoztatta a véleményét. – Ó. Rendben, a tanuló csoport.

Hezitálva nézett húga és barátja felé, majd végül eldöntötte, hogy elindul.

- A prefektusoknak nehéz az élete – jegyezte meg Ginny boldogan. – Őszintén remélem, hogy Ron lesz utolsó a sorban!

Harry elmosolyodott, mielőtt mély lélegzetet vett, és az arcvonásait egy jóval komolyabb formába regulázta.

- Sajnálom a fogó pozíciót – mondta végül. – Ez csak egy helyettesítés, és te kiváló játékos vagy.

- Ne hülyéskedj már – felelte Ginny elhessegetve a fiú szavait. – Emlékezz, te vagy az évszázad legfiatalabb fogója! Természetes, hogy neked kell lenni a hivatalos játékosnak, és ebben senki nem kételkedik. Nekem megfelel a helyettesítés; téged ismerve úgyis elmulasztod a meccsek felét, mivel a gyengélkedőn leszel!

A fiú ismét elmosolyodott, de Ginny a szájára csapott, amint kicsúsztak rajta a szavai.

- Harry, sajnálom; szörnyű dolog volt ezt mondanom.

- Egyáltalán nem; nagyon is gyakorlatias volt – nevetett. – És kösz azért, amit korábban mondtál. Az apámról. Tudom, hogy mindenkinek gondot okoz megszokni az elképzelést.

- Ez csak természetes – mondta a lány szelíden. – És határozottan én sem lennék boldog, ha feltűnne az edzéseinken, de megérteném. Szeretném, ha a szüleim szintén ott lennének, de… ha az apád csak a meccsekhez ragaszkodna, azt hiszem, az mindenkit kielégítene.

- Gondolom – ismerte el Harry. Ismét mindketten elcsendesedtek, és Harry kétségbeesetten keresgélt valami után, amit mondhatna… bármit… a pokolba, ennek nem kellene ennyire nehéznek lennie! De Ginny látszólag nem küzdött ugyanezzel a problémával.

- Korábban láttam egy fekete macskát a folyosókon barangolni – mondta. – Te voltál az?

- Lehetséges, de nem én vagyok az egyetlen fekete macska ezen a helyen. Őrület, de számos macska kószál a kastélyban!

- Akiről beszéltem, látszólag sietett… és nyakörve volt.

- Ez egy kicsit homályos – nevetett Harry. Aztán ösztöntől vezérelve Shadow-vá változott.

- Ó! Nem, nem te voltál; elfeledkeztem a villámodról!

Úgy tűnt, Ginny jól érezte magát. Az alkalmat nagy kár lett volna elmulasztani. Shadow átugrotta az egyik kviddics lábszárvédőt, és elkezdett cirkálni a lány körül, aki nevetve próbálta őt üldözőbe venni. Végül hagyta magát elkapni, és Ginny lehajolt, hogy megsimogassa a fejét. A macskaszemeknek határozottan drámai hatása volt, de alig ért hozzá a lány, amikor tüsszentett és elhúzta a kezét.

- Ó, nem, az animágus macskákra ugyanolyan allergiás vagyok. Micsoda balszerencse!

Harry ismét gyorsan visszaváltozott és aggódva lépett közelebb a lányhoz.

- Jól vagy?

- El kell mennem Madam Pomfreyhez – sóhajtott Ginny felmutatva máris vöröslő kezét. – Allergiás vagyok a macskaszőrre. Csak azt nem hittem, hogy…

Egy pillanatig mindketten némán néztek a másikra.

- Sajnálom – mondta Harry.

- Nem, az én hibám volt. Nem tudom, mi ütött belém, ez nem volt túl udvarias tőlem.

- Nem, én… ez nem volt… nos, én… - Harry mély lélegzetet vett. Mit kellene elvileg mondania erre?

Ginny apró mosolyt villantott rá.

- Tényleg mennem kell – mondta. – Később még látjuk egymást, ugye?

- Vigyázz magadra – helyeselt legyőzötten Harry. A macskaszőr által legyőzve. Összezavarodva nézte, ahogy a lány elsétál. Ginny allergiás a macskaszőrre. Talán ez az, amit egyesek a sors iróniájának nevezhetnének.

Igazából nem kellene ennyire fontosnak lennie. Nem jobban annál a ténynél, hogy Dean összetalálkozott Ginnyvel, és finoman megfogta a kezét, megsimogatta, mintha azzal elűzné a fájdalmat.

És mégis… egyszerűbb volt ismét Shadowvá válni, és elindulni a pince felé. Shadownak lenni kevésbé bonyolult volt, ő másképpen érezte a dolgokat. És abban a pillanatban ez egy remek dolog volt.

Bár, hogy ne legyen elég a jóból, hátranézett, hogy meglássa, Dean az egyik karját Ginny válla köré fonta. És persze ez sem olyasmi volt, amit ő meg tudott volna tenni, de mi a jó abban, hogy van egy macska animágus alakja, ha valaki nem veszi hasznát? És mégis, a legjobb mód arra, hogy kihasználja, az hogy tapintatos legyen és beleártsa magát mások viszonyába, anélkül, hogy azok tudnának róla.

Ellökve magától az emléket, hogy a Fekete Ember emlékeztette őt arra, hogy a kémkedés nagyon kockázatos dolog, a macska a párocska nyomába eredt, orrát szorosan a rövidre nyírt páfrányok között tartva. Ez persze szükségtelen volt; nem úgy tűnt, hogy a pár egyik tagja is különösebb figyelmet szentelt volna a környezetének.

- Mit akart? – kérdezte Dean erőltetetten könnyednek szánt hangszínnel.

- Hogy elmondja, sajnálja, hogy én csak a cserefogó vagyok.

- Sajnálhatja is; te pont olyan jó vagy, mint ő. De gondolom, Dumbledore nem akart elszalasztani egy ilyen jó esélyt, még ha Angelina nem is volt boldog miatta.

- Igen, Angelina tényleg azt hitte, hogy ő lesz a kapitány, sajnálom szegény lányt – értett egyet Ginny. – De Harrynek szüksége van valami pozitívra, amire idén összpontosíthat.

- Csaknem mindnyájan ugyanabban a csónakban evezünk – morgott Dean. – Potter mindig is Dumbledore kiskedvence volt, és ez nem fog megváltozni. Elég megnézni az ünnepséget, amit összedobott az örökbefogadás miatt.

- Az tökéletesen rendben volt – tiltakozott Ginny. – Az nem akármi volt!

- Mike Earnshaw, a Hugrabugból, tudod, az a nagydarab szőke? Tavaly egy új család fogadta örökbe. A nagyanyja nevelte őt, és meghalt. Nem volt más családtagja. Szólt arról egy szót is Dumbledore? Nem…

- De… ez más volt – mondta a lány. – Harryt egy tanár fogadta örökbe. És azok után, ami a nyáron történt, megérdemelt egy kis figyelmet.

- Figyelmet? Mert úgy véled, nem kap belőle eleget? – nevetett Dean. – És hogy egy mardekáros, főképpen Piton fogadta örökbe? Nem gondolod, hogy lehet, hogy előtte beszélnie kellett volna velünk erről? Egyáltalán nem. Alig láttuk őt a tanév kezdete óta.

- Nos, én boldog vagyok miatta – jegyezte meg Ginny. Shadow akaratlanul is felsóhajtott megkönnyebbülésében, de a fellélegzés rövid életű volt. – Még ha úgy is gondolom, hogy tévedést követett el – folytatta a lány.

- Azt hittem, azt mondtad, nagyszerű ötlet volt – dohogott Dean.

- Ó, én úgy vélem, Piton professzor amennyire az csak lehetséges, jó apja lesz Harrynek. Vagy egy jó barát. Mindenesetre jól kijönnek egymással, akármilyen kapcsolatot is alakítottak ki.

- Tessék?

- Akire Harrynek szüksége van, az egy anya – mondta Ginny. - Egy nő kényeztetné őt, vigasztalná, hízelegne neki, és megvédené. Piton megvédi őt mágikus úton, de nem hinném, hogy olyan fajta, aki dédelgetné őt…

Dean felröhögött.

- Akárhogy is, a professzor a nagy tesót fogja játszani Harryvel szemben, aki valószínűleg már túl öreg, hogy egy ilyen szigorú apához szokjon. De anyja az nem lesz… nem valószínű, hogy Piton egy nap meg fog házasodni.

Dean ismét felkacagott, és magához húzta Ginnyt.

- Merlinre, az ki van zárva. Egyetlen érzékeny nő sem akarna olyasvalakit, aki ennyire ronda és megkeseredett! Talán Harrynek is keresnie kellene magának egy barátnőt, mint mindenki másnak. Ez az adoptálás tényleg furcsa. Ő igazából már kicsit öreg ehhez a felforduláshoz…

- Ó, de Harry fog találni egy barátnőt – állította magabiztosan Ginny. - És ő lesz az, aki anyáskodni fog felette. Ez nyilvánvaló.

- Szegény lány – mormolta Dean világosan jól szórakozva. – Mindent nem kaphat meg, gondolom. Egy fiú, aki híres és stabil. Én nem vagyok híresség, de legalább nincs szükségem egy második anyára, de nem ám!

- Nem, az biztos – dünnyögte Ginny sajnálkozóan, mielőtt megsimogatta a fiú arcát. – Menj, zuhanyozz le. Vacsoránál találkozunk.

- Áll az alku. – És a fiú egy ostoba vigyorral elszaladt, hogy utolérje a csapat többi tagját, míg barátnője tovább ment a maga útján.

Mögöttük Shadow szó szerint meghökkent. Tehát így látja őt Ginny? És Dean? Dean mindig hajlamos volt leszólni őt és ellene fordulni, de mi van, ha a többi griffendéles is így érez iránta? És Angelina haragudott rá? Dumbledore csak azért adta neki ezt a posztot, hogy boldoggá tegye?

És Ginny… valami azt mondta neki, hogy Molly Weasley lánya nem látta annyira kedvezőtlen színben az elképzelést, hogy anyáskodjon a barátja fölött. És vajon igaz volt, amit a lány mondott? Ez lenne az, amit keresne valakiben? Bár ő nem így érezte…

És amit Pitonnal kapcsolatban mondott az merőben tisztességtelen volt! Ők nem ismerték a professzort… nyilvánvaló. A macska elterült a fűben, elveszettnek és észrevehetően lehangoltan érezte magát. Ginnynek egy dologban igaza volt: komolyan elhanyagolta a griffendélesekkel való kommunikációt. Bízott benne, hogy örülni fognak neki, és látszólag így is történt. De ezek szerint csak látszólag volt így.

Felsóhajtott. Gyakrabban kell visszamennie a Toronyba, és beszélni velük. De nem most. Nem, most arra volt szüksége, hogy a Fekete Emberével legyen, otthon, biztonságban. Minden további gondolkodás nélkül eltrappolt abba az irányba, ahol ösztönei szerint megtalálja a tanárt: Hagrid kunyhója felé.

Sem az őt követő Mrs. Norris, sem egy megcsörrenő páncél nem volt itt jelen, csak a szél a bundáján és az üde fű szaga, és… hirtelen egy zöld erőtér, ami körbevette őt, amikor egy különösen szűk kanyarba kezdett.

Tehát a protego még akkor is működik, ha saját magát sodorja veszélybe? De aztán meglátott egy elsuhanó alakot, ami épp hogy szűken elkerülte őt, és megértette… Nem, ott tényleg volt valami vagy valaki, aki elvétette, hogy belé rohanjon… ráadásul szándékosan.

Ijedten döbbent rá, hogy most egyedül volt, távol a kastélytól, amikor a hátán felállt a szőr, és rájött, ki is a betolakodó. Egy szürke farkas, annyira világos, hogy már szinte fehérnek látszott, és olyan erős és tekintélyt parancsolónak, hatalmasnak látszott, és úgy tűnt, különösen komikusnak találja a helyzetet.

Megállt, hogy szembenézzen vele, és az állat egy testi szempontból nyugtalanító fiatalemberré változott. Haja sokkal világosabb volt, mint Remusé – vette szemügyre Shadow; csak a szemei hasonlítottak a tanáréra. Arca csaknem mindenféle kifejezést nélkülözött, feszült viselkedése tökéletesen összpontosult a tekintetében.

- Ezek szerint a pajzsod a legkisebb fenyegetés esetén is működik. Erre számítanom kellett volna.

A macska megnyugodva a megállapítástól ismét visszaváltozott kamasz fiúvá. Ebben az alakjában láthatta, hogy csaknem egy fejjel alacsonyabb volt, mint a vele szemben álló fiú, aki ugyanakkor alig volt idősebb nála. Az élet határozottan nem fair.

- Ha sejtetted, akkor miért próbálkoztál? És mit csinálsz itt egyedül? Azt hittem, elvileg valahol az igazgató egyik különszobájában kellene elzárva lenned – mondta Harry pálcájával a kezében.

A férfi halvány mosolya alig változott.

- Kiveszek egy kis szabadidőt. Vannak emberek, akiket látnom kell.

- Ah, szóval kihasználod Hagrid naivságát? Megint bajba fogod őt sodorni; nem vagy más, csak egy undok csaló!

- Hagrid nem naiv, csak túlzottan hűséges. Tudta, hogy nincs mitől félnie!

- A bizonyíték mást mond!

- Te egy igazán bosszantó fiú vagy, igaz? – mondta Loki és torokhangon felnevetett.

- Nem szeretem, ha bárhol a kastélyban megtámadnak – vágta rá Harry röviden, szemmel tartva a fiút.

- Szegény kis cicuska… de ezzel az értékes védelmi varázslatoddal nincs mitől félned. Bár tűnődöm, mennyire közel kell lennie a gazdádnak, hogy hatásos maradjon – töprengett a fiatalember.

- Ő az apám, és a bűbáj hatásos, bárhol is van – blöffölt Harry. – Nagy kár, nem?

Loki ezúttal elmosolyodott, kimutatva az összes fogát, amitől Harry megborzongott. Kétség nem fért hozzá, hogy a másik fiú túl sok időt tölt a farkas alakjában.

- Azt mondanám, bosszantó. De ez nem tart minket vissza attól, hogy barátok legyünk, igaz, Harry Potter?

- Barátok? Te álmodozol! – csattant fel Harry. – Te mindenkiből gúnyt űzöl… Remusból, Hagridból! Egy halálfaló vagy, akár a többiek; nem tudom, miben sántikálsz a kastélyban, de biztosra veheted, hogy rájövök. És még Hagrid sem lesz képes, hogy bármit is tegyen érted többé.

- Hmmm… de az én drága apám nagyon zaklatott lenne ettől. És emiatt te is, nemde?

Harry összeszorította a fogait.

- Remus még feldúltabb lenne, ha hagynám, hogy megölj valakit.

- Az emberek furcsán érzékenyek az ilyen dolgokra – mormogta Loki. – Nos, akkor egyezzünk meg, hogy senkit nem fogok megölni. Az apám boldog lesz, és mi… jó barátok leszünk, kis cica.

Harry megpróbálta felmérni ellenfelét, de egy bizonyos mértékű szórakozottságon kívül semmit nem tudott leolvasni az arcáról.

- Te Voldemortot szolgálod – emlékeztette őt. – Aki megölte a szüleimet. Senki nem lehet a… barátom, aki az ő szolgálatában áll.

- De megfeledkezel a saját falkád vezetőjéről. Nem, akarom mondani az örökbefogadó apádról. A falkád vezetője inkább Albus Dumbledore, nem? Hmm… tűnődöm, vajon a védelmeződet szintén védi egy mágikus pajzs? Van egy olyan érzésem, hogy nem.

- Még csak ne is gondolj rá! – ordította Harry fenyegetően meglendítve a pálcáját.

Ám Loki csak lágyan nevetett a mozdulattól.

- Egy kicsit már elkéstem azzal, hogy gondolni kezdjek rá. Ám ez nem azt jelenti, hogy kísérteni kezdem a szerencsémet, igaz? Szóval, amíg jó barátok leszünk, nem látom okát, hogy megtegyem.

- Jobban teszed, ha visszaemlékszel a legutóbbi alkalomra, amikor megpróbáltad megtámadni őt, és amikor egy másik dimenzióban végezted – jegyezte meg gúnyosan Harry, felidézve az egy hónappal ezelőtti kiruccanásukat az Abszol útra. A farkas mosolya egy kissé elhalványult erre.

- Igen, az az eltűnés nem volt elegáns – ismerte be a fiú. – Nagyon félelmetes varázsló kellett, hogy legyen, amikor megvolt a teljes varázsereje. Nagy kár, hogy már nem így van.

Harry ismét érezte, hogy forrongani kezd. Lokinak igaza volt, és ezt mindketten tudták.

- A helyedben nem erőltetném – mondta ennek ellenére. – Meglepődnél.

- De én szeretek meglepődni!

Ismét felöltötte azt az ijesztő mosolyt.

- Nos, kiscica, bármennyire is sajnálom, most nincs több időm rád. Nem szabad bajba kevernem a barátomat.

És minden további cécó nélkül – semmilyen félelmet nem mutatva Harry feléje mutató pálcája iránt – ismét farkassá változott, és magasba emelt farokkal elindult Hagrid kunyhója felé.

Mondhat az az állat, amit csak akar, Harry akkor sem bízott benne, és nem akarta a szeme elől téveszteni őt. Ő is macskává változott, és a fehér farkas után eredt. Szavait igazolva a farkas valóban Hagrid kunyhója felé haladni látszott. Bár Shadow látta, hogy lelassított, fejét a levegőbe emelte, mintha valamit észrevett volna pont maga előtt. Kíváncsiságtól vezérelve a macska szintén közelebb lopódzott anélkül, hogy meglátták volna.

Hagrid volt ott – vette észre, de nem volt egyedül. Dumbledore volt vele, vagy inkább… kiabált vele. A kiabálás talán túl erős szó volt rá, de Harry ritkán látta az igazgatót így viselkedni.

- Megbíztam benned, Hagrid! És ez már a második alkalom néhány napon belül, hogy csalódást okozol nekem! Van bármi fogalmad arról, hogy mennyire fontos ez az egész? Rád bíztam a fiút, egy igen nagy fontossággal bíró küldetést, és a fiú most ismét eltűnt!

- Azt mondta, vissza fog jönni, professzor úr, megígérte – siránkozott Hagrid. – Tudom, hogy megtartja a szavát, csak vissza kellett mennie a falkájához, mert ő a vezetőjük, érti, és nélküle elveszett a családja!

- Rubeus, korábban még sosem láttam, hogy ennyire híján voltál a józan észnek – mondta Dumbledore olyan hangon, ami megdermesztette Shadowt. A csalódottság tisztán kivehető volt az idős férfi hangjából, ahogy az átható szempárból is. – Loki visszatért a sajátjaihoz, hogy ellenünk csatázzon, és elvesztettünk egy óriási lehetőséget, hogy távol tartsuk őt a bajtól. Most…

Loki nem várt tovább, hanem Hagrid mellé ugrott és leült a lábánál, majd kihívó arccal felnézett az igazgatóra. Harry látta, hogy Dumbledore jól elrejtette meglepődését, de elmélkedő magatartása – ahogy a szakállát simogatta – magáért beszélt. Ami Hagridet illeti, ő szinte sugárzott, miközben megsimogatta a farkas fejét.

- Áh, nos, itt is van, nem? Én megmondtam. Megígérte nekem. És megtartotta a szavát, visszajött! Ez az, amiről beszéltem, professzor. Ő nem rossz, csak megértésre van szüksége!

- Ez bizonyosan változtat a dolgokon – mondta az igazgató komolyan.

Ez volt az a pillanat, amikor Shadow rádöbbent, nem ő az egyedüli, aki a távolból végignézte ezt a jelenetet. Egy kicsivel távolabb, tőle jobbra két varázsló ugyanúgy szemtanúja volt a találkozónak. Remus Lupin egyszerre látszott beletörődőnek és megkönnyebbültnek, ahogy arcán mosollyal elindult a fia felé, ám Perselus, aki nyilvánvalóan vele jött, most egyenesen Shadowra nézett, és kétségtelenül látszott rajta, hogy nem örül.

A macska – érzékelve a közeledő problémát – lelapult a földre. Valószínűleg nem kellett volna így egymagában elkószálni, de nem ám. Sem követnie Lokit. Hmm. Felvéve legártatlanabb arcát, futni kezdett, hogy találkozzon a tanárral.

- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz egyedül, ilyen távol a kastélytól? – kérdezte rögvest Piton.

A macska pislogott egyet, és dorombolva a Fekete Ember lábához dörgölődött. Egy macska végül is nem beszél. Ám abból ítélve, hogy Piton arckifejezése nem változott, ez nem a legalkalmasabb idő volt arra, hogy kimutassa kedvességét. Piton továbbra is elsötétült arccal, felhúzott szemöldökkel és karba tett kézzel meredt rá.

Shadow visszaváltozott egy észrevehetően zavarban levő kamasszá.

- Öhm… téged kerestelek.

- Valóban engem kerestél?

- Igen, úgy gondoltam, erre lehetsz, de nem tudom, miért. És aztán belém szaladt Loki… Ó, mellesleg nagyszerűen működött a pajzs!

Látta, hogy Perselus enyhén elsápad.

- És beszélgettünk egy kicsit. Loki és én.

- Beszélgettetek? Tehát ez a dolog emlékszik rá, hogyan kell embernek lenni?

- Mindenesetre beszél. Ami az embert illeti, az egy más dolog.

- Felteszem, megfenyegetett, igaz? – kérdezte Perselus.

- Igen és nem. Úgy tűnik, felfogta, hogy a pajzs megvéd engem; csak megpróbált megkergetni. Még abban sem vagyok biztos, hogy szándékos volt-e. És azt mondta, azt akarja, hogy barátok legyünk, mielőtt többé-kevésbé megfenyegetett, hogy kitépi a gigádat. Az valami farkas dolog, kell legyen.

- Kedves állat – dünnyögte Piton. – Mindig utáltam a farkasokat.

- Mindettől függetlenül, visszajött Hagridhoz.

- Mindettől függetlenül Hagrid hagyta, hogy szabadon barangoljon egy iskolányi gyerek között – utánozta Piton, gyilkos oldalpillantást vetve az említett Hagridra.

Ami nem volt valótlan állítás – jött rá Harry. – És nem Loki maga ígérte meg, hogy nem fog bántani senkit?

- Jobb, ha magukra hagyjuk ezt a csapat amatőr tökfilkót – morgolódott Perselus. Harry bólintott, és tettek néhány lépést a kastély irányába, amikor egy hang megállította őket.

- Perselus! – szólt utána Remus. – Erre!

A tanár felsóhajtott. Ha bárki is kérdezné Perselus véleményét, szerinte a vérfarkas igazán túljátszotta a szerepét. Egyik kezét Harry vállára téve a kis csoport felé vezette őt.

- Látom, megtaláltuk az elkóborolt ebet – mondta leereszkedő pillantást vetve a farkasra.

- Úgy tűnik, Loki magától tért vissza hozzánk, mintsem hogy találkozzon… nos, valaki mással – értett egyet az igazgató.

Ami Lupin illeti, ő elragadtatottnak látszott. Ami Piton meglátása szerint valóban túlzott reakció volt. Ő maga is hajlandó volt visszatérni a Sötét Nagyúr karámjába, és azt határozottan nem önfeláldozásból tette. A farkas visszatérése több mint valószínűleg csak annyit jelentett, hogy most van egy kém a soraikban. Bájos.

- És hol tervezed tartani most ezt a bolhazsákot? – kérdezte lassan.

- Nem látok rá okot, hogy bármin is változtassak a közeljövőben – felelte Dumbledore a legnagyobb megkönnyebbülésére.

- Büszke vagyok rád, Loki – jelentette ki Remus, és hangja csordultig volt olyan apai büszkeségtől, amelytől Perselus a szemét forgatta. A tökfilkó farkas ugyanezt gondolhatta, mivel szórakozott és egyben megvető pillantással nézett Lupinra. Egy pillanattal később ismét felvette emberi alakját, amivel meglepte az összegyűlteket.

- Köszönöm, hogy megbíztál bennem, Rub – mondta Hagridnak. – Már el akartam mondani, hogy sajnálom, amit a társaim tettek Agyar barátoddal.

Hagrid tekintete elhomályosult házőrző kutyája emlékére, és megszólalni képtelenül csak bólintott.

- Tudom, hogy hiányzik neked, és ha nem is tudod őt helyettesíteni egy másikkal… - Loki éleset füttyentett és valami megmozdult a bokrokban. Ahogy érdeklődve figyelték, egy farkas kölyök csattogott feléjük föld felé tartva az orrát. Nyilvánvalóan félt, de minden erejét összeszedve odament és meglapult Loki lábai között.

- Megajándékozlak egy új baráttal. Mostantól a társaságként szolgál neked odakint – jelentette ki. – Még fiatal nőstény, de ha megnő, erős és gyönyörű lesz. – Gyengéden megsimogatta a lény világos színű bundáját. Hagrid – jobban elgyengülve, mint valaha – letérdelt, hogy most ő simogassa meg az állatot, ami szégyenlősen szimatolta őt.

Aztán Loki enyhén elmosolyodva Remus felé fordult.

- És ha már itt tartunk, szeretném neked bemutatni az unokádat.

Meghökkenve bámult mindenki Lokiról a fiatal farkasra. A kölyök nőstény tagadhatatlanul világos színű volt, akárcsak Loki a farkas alakjában.

- Te is jól tudtad, hogy egy falkavezetőnek tennie kell a dolgát, igaz? – mondta megvetően Remusnak. – Van belőlük egy egész alom. Voltaképpen nem csak egy, de gondolom, ez nem számít. Ha bárkit is érdekel, egyikük sem képes varázslóvá változni. Leellenőriztem. Végül is, az anyjaik fajtiszta farkasok voltak.

Az animágus tekintetében elégedettség és büszkeség tükröződött, miközben beszélt. Remus végül elnézett róla, és pillantását a fiatal kölykön pihentette, aki Hagrid cipőjével játszott. Keze megrándult, ahogy előrenyúlt az állat felé, mielőtt hagyta, hogy az oldalára hulljon. Aztán egy szó nélkül sarkon fordult és anélkül, hogy hátrafordult volna, gyors léptekkel elindult a kastély felé.

Lupin egyáltalán nem számított barátnak, alig egy kolléga vagy egy szövetséges volt, de mégis… Pitonban hirtelen feltámadt a vágy, hogy egy jól irányzott átkot szórjon az ál-farkasra, aki nyugtalanító mosollyal figyelte apja megfutamodását.

És abból, ahogy Dumbledore figyelte a fiatalembert, az igazgató sem állt távol, hogy ugyanezt gondolja – vette észre Harry.

- Te most velem jössz – utasította őt kurtán az igazgató. – Úgy vélem, ez a nevelési célzatú kirándulás már így is elég ideig tartott.

Loki elmosolyodott és kimutatta az összes fogát, majd ismét felvette farkas alakját. Gyengéden végignyalta a farkaskölyköt, aztán követte az igazgatót, maga mögött hagyva Hagridot, akit túlságosan legyőztek az érzelmek ahhoz, hogy reagáljon.

Harry megállt Hagrid és a kölyök mellett, aki vinnyogva nézte apja távozását.

- Ez semmin nem változtat, Hagrid – szólalt meg. – A kicsinek jó helye lesz veled.

A félóriás bólintott, és egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, miközben az állatot simogatta.

- Annyi minden ment veszendőbe – mondta végül. – Annyi veszendő. És még a nevét sem tudom.

- Nem hiszem, hogy lenne neve – állította Perselus szelíden. – Legalábbis nem emberi nyelven.

- Akkor Fannynak fogom őt hívni – szipogott Hagrid. – Ha az apjának is megfelel.

- A Fanny egy nagyon szép név – helyeselt Harry.

- Mindig azt mondtam magamnak, hogy ha lenne egy lányom, akkor így hívnám őt – jegyezte meg Hagrid szégyenlősen, és óvatosan a karjaiba emelte a kölyökfarkast.

Perselus és Harry összenéztek. Az érzelmek szinte tapinthatóak voltak, és erős melankólia vette körül őket.

- Most mennünk kell, Hagrid – mondta végül Perselus Harry vállára téve az egyik kezét. – Azt hiszem, Fanny meg akarja ismerni az új otthonát.

A félóriás bólintott és fáradtan elmosolyodott.

- Majd később találkozunk, professzor, Harry. Köszönöm, hogy beugrottak.

A két varázsló elindult a kastély felé, lépteik súlyosak voltak, fejükben továbbra is ott csengtek Loki szavai.

- Figyelj – szólalt meg végül Harry –, már péntek van. Azt mondtad, hogy a hétvégét időnként a kúrián tölthetjük.

- Nem terveztem, hogy ilyen korán visszatérünk oda, de be kell ismernem, hogy nekem sem lenne kedvem ellen néhány órát a kastélytól távol tölteni – felelte Perselus. – És Horace ott lesz, hogy gondoskodjon a mardekárosokról.

- Akkor rendben?

- Igen. Nekem is szükségem van egy kis távolságra. Tehát szedd össze a dolgaidat, és vacsora után indulunk.

- Vagy esetleg előtte? - kérdezte reménykedve Harry.

Perselus lágyan felnevetett.

- Hosszú volt a hét, nem igaz?

Harry bólintott. Nem igazán akart most együtt vacsorázni a többi griffendélessel.

- Megyek, szólok Albusnak. Gondolom, ki fogja heverni.

A fiú elmosolyodott. Új apja néha igazán rugalmas tudott lenni… de valószínűleg ő ugyanúgy sietni akart haza. Haza… anélkül, hogy valójában felfogta volna, Harry felvette a másik alakját és a tanár vállára ugrott.

Igen, eltöltenek együtt egy békés hétvégét… otthon. Hivatalosan első alkalommal, mint apa és fia. A búskomorság, amit Loki szavai okoztak, eltűnt, és Shadow akarata ellenére dorombolni kezdett, miközben fejét a tanár nyakához dörgölte. Perselus egy szót sem szólt, de szinte észrevehetetlenül a macskához hajtotta a fejét.

Shadow éles füle valahol tőlük jobbra meghallott egy apró csattanást, és a macska elmosolyodott magában. McGalagonyt megint támadás érte…