LII. fejezet – Bangkok harmadik felvonás

Veronica a folyosón is hallotta Sai kéjes sóhajait. Képtelen volt tovább a szobában maradni, úgyhogy megőrizze a józan eszét. A felajzott testek, a vér szaga a fejébe szállt. És ami még a legrosszabb Williamről fantáziált!

Valakiről, aki olyan erős és forróvérű, mint ő. Aki szinte meg se érzi, ha az ölelésétől kiserken a vére. Akinek nem tudja véletlenül összetörni a csontjait. Szinte fájt, úgy kívánta a fiút!

Előhalászta a telefonját, hogy felhívja Alessandrót, de ahogy kereste a számot, megtalálta Williamét. Hogy pontosan hogyan került oda, fogalma sem volt, de mielőtt még belegondolhatott volna tárcsázott.

– Halló? – hangzott fel William álmos, és morcos hangja vonal másik felén.

– Szia! Veronica vagyok – pár pillanatnyi döbbent csend a másik oldalon. – Elnézést a zavarásért!

– Semmi baj! – felelt gyorsan a fiú. A hangja mélyebb lett, mióta nem találkoztak.

– Szeretnék bocsánatot kérni, amiért megtámadtalak… – bár a lány most is szívesen maga alá gyűrte volna.

– Nem haragszom rád! Csak nem értem, miért tetted? – kérdezte William.

Ekkor jött rá Veronica, hogy hiba volt felhívnia. Azzal mégsem vigasztalhatja, hogy nem tudja elviselni a gondolatot, hogy hozzá legyen láncolva.

– Elveszítettem a fejem… - mondta tétován a hibrid lány.

– Hol vagy most? – kérdezte gyanakodva.

– Bangkokban… – vajon a fiú felismerte a telefonba beszűrődő hangokat.

– Visszajössz?

– Nem – közben csönd lett a szobájukban. – Most mennem kell!... Sajnálom! – mielőtt a fiú válaszolhatott volna, letette, és visszament az ikrekhez.

Alec és Sai összegabalyodva aludtak, Jane az ágyon fekve figyelte őket. Veronica odabújt hozzá, és hátulról átkarolta, hogy ő is figyelhesse a fiút.

– Amman – suttogta a szőke vámpír, és közben mélyen belélegezte az illatát. – Valami baj van?

– Nincs. Csak én nem hiányoztam ide. Úgy láttam, jól kijöttök egymással – mosolyodott el.

– Érdekes volt – gondolkodott el Jane. – Főleg, hogy nem ölhettem meg…

– Gondoltam érdekesebbé teszem a játékot – szorította magához a lányt, és játékosan beleharapott fülcimpájába. Mindketten meglepődtek.

– Ne haragudj! – sietett elnézést kérni Veronica, közben azon gondolkodott, hogy milyen fenségesen jó érzés volt.

– Biztos apámtól vetted át – fintorodott el a szőke lány. – Ő csinálta ezt mindig…

Igen, most már a hibridnek is eszébe jutott, hogy John milyen előszeretettel harapdált. Talán nem véletlenül…

– Kipróbálhatok valamit? – kérdezte, és amikor Jane nem tiltakozott, akkor ez egyik hegyes körmét belemélyesztette a bőrébe. A bőr egy ideig bemélyedt, majd amikor már egy normális emberi bőr megsérült volna, akkor ellenállt. Az ujja erre kipikkelyesedett, és a karma is megnyúlt, végül könnyedén átszakított a vámpír bőrét. Az egész testét átjáró kéjes érzés most sem maradt el.

Jane kérdőn nézett rá, miközben szó nélkül tűrte a kísérletet.

– Azt hiszem apád nemcsak a saját hibájából bánt veled olyan kegyetlenül… - jelentette ki Veronica.

– Azt ne mond, hogy az én hibám volt! – hördült fel a vámpír.

– Nem! Nem tudom, hogy ez pontosan minek köszönhető, de jó érzés neked fájdalmat okozni… Mintha az a fájdalom, amit benned létrehozok, bennem élvezetként jelenne meg.

– Na és? Én is szeretek másoknak fájdalmat okozni! – nézett rá értetlenül a vámpír, mintha ez természetes lenne.

– Nekem is? – vonta fel a szemöldökét a hibrid lány.

– Igen.

– Akkor valószínűleg a dolog oda-vissza működik – mosolyodott el a hibrid. Ennek a felfedezésnek valamiért nagyon örült. Jane ráhagyta.

– Szeretnék hazamenni – tette hozzá egy kicsit később Veronica.

– Rendben. Indulunk, amikor mondod, Amman.