Halo, megérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.
Nincs mesélő
A rettenetes hóviharban, az északi fagyos partvidéken semmit sem lehetett látni, Kynareth olyan erővel zúdította a tájra a szelet hogy az ember az orráig sem láthatott. A tomboló havas szélviharból csak egy sárkány, haldokló üvöltését lehetett hallani, ahogy egy rettenetes, egyoldalú küzdelmet veszített el, ahol ő bizonyult a gyengébbnek.
A kiömlő, forró vére gőzölgött a rettenetes fagyban és teljesen megolvasztotta maga alatt a havat. A teremtmény, élete utolsó perceiben olyan félelmet érzett, amilyent korábban még nem tapasztalt. Utolsó erejével, még egyszer szemügyre vette a teremtményeket amik megölték őt.
Hárman voltak, két férfi és egy nő, de egyik Tamrieli halandó fajra sem hasonlítottak. Legalább 2,5m magasak voltak, nem voltak lábaik és az alsó testük inkább a kígyókéra hasonlított, a felső testük emberi, meztelen volt, szőrtelen és kigyúrt. 4 izmos karral rendelkeztek, a fegyvereik, mindegyik nehéz kétkezes volt egy normális ember számára, de ők kettőt használtak, az egyik alsó és felső kezükkel forgattak egyet.
Az arcuk, kicsit hasonlított az emberekére, de mégis különbözött tőlük. A szájuk groteszkül széles, benne végig hegyes fogakkal, mint a bestiáknak, a bőrük halványzöld és a szemük gyönyörű, ragyogó sárga. Az egyik férfi haja, hosszú tiszta fekete volt, kiengedve lógott a felső izmos vállaira, a másik férfinak hamuszőke, szinte fehér, ugyanolyan stílusban mint a társának. A nőnek, szintén fehéres, hamuszőke haja volt, hosszú, kicsit takarta a meztelen cs*cseit ami nem zavarta.
A fehér hajú férfi jobb gyűrűs ujján egy narancsszínű gyűrű volt, egy láthatatlan, makulátlan és áttetsző ékkővel és Shilixan-Shaei volt bele vésve. A nőnek ugyan olyan, csak Shilna-Shaei volt bele vésve. A fekete hajúnak nem volt gyűrűje.
Egyikük sem viselt semmilyen ruhát és ennek ellenére, nem adták jelét hogy fáznának. A fehér hajú férfi közelebb csúszkált a haldokló sárkányhoz, egyértelművé téve, hogy hármójuk közül ő a domináns. Kiöltötte a hosszú villás nyelvét, hangosan sziszegett és a jobb felső és aló kezében, a sárkánycsontból kovácsolt nehéz kardjával átszúrta a sárkány koponyáját, ezzel megölve azt.
A fegyvert, amint kihúzta a sárkány koponyájából, a földbe szúrta, kimeresztette a hatalmas, ragadozó fogait amivel beleharapott a halott sárkány nyakába, átszakítva a kemény és vastag pikkelyeit, belemélyesztette a fogait a húsába, majd a forró hús megrágása közben, a vére kiömlött a szája szélén, égetve azt, gonosz vigyorra húzta a széles száját.
- Igen. - Önelégülten vigyorgott. - Ez egy igazi, élő dovah. - A két társa is gonoszul felnevetett, de megvárták amíg a vezetőjük végez a prédája elfogyasztásával, egy fajta ösztönből, ők ketten meg hozzá láttak a sárkány maradék testének a felfalásához.
A hatalmas teremtményből nem maradt más csak a csontjai, a húsával együtt, a lelkét is elfogyasztották.
- A dovah-k visszatértek. - Állapította meg a nő. - A régi jóslatunk beteljesedett.
- A szemeink végig itt voltak. - Jelentette ki a fekete hajú férfi. - Amióta a dovahkiin császár trónra ült…
- Amit, - A fehér hajú közbevágott. - hitvány unokaöcsémtől ragadott el.
- Igen, Oblivion kapui, az általunk megjósolt szekta segítségével megnyíltak és a veszély elhárult, de nem maradt több dovahkiin.
- Legalábbis, tudtunkkal. - Tette hozzá a nő. - Azok az ostoba shisnok, saját maguknak köszönhetik hogy most visszatértek a dovah-k.
- Akárhogy is, a tervünk, most hogy megérkeztünk, végre folytatódhat. - A vezetőjük, a fehér hajú férfi izgatottan csúszott előre és nagyot szippantott a jeges levegőbe. - Olyan rég jártam már Tamrielen. Kellemes ez a jeges éghajlat.
- Akkor, kit keressünk meg előbb? - Kérdezte a fekete hajú.
- Nerevarin-t vagy a Dovahkiin-t? - A nő ezt a két lehetőséget vetette fel, a fehér hajú csak izgatottan fordult vissza feléjük.
- Mindkettő tű egy hatalmas szénakazalban. Ha Nerevarinnak egy csepp esze is van, nem merne kiállni ellenem és messziről elkerülne minket. - A nő közvetlenül mögé csúszott és gyöngéden átölelte a fehér hajút.
- Nekünk esélyünk sincs Nerevarin ellen. - Egy csókot lehelt a férfi nyakára. - De te könnyedén legyőzheted. - A férfi végig simított a fehér haján, végig az arcán és vágyakozón, ismét kidugta a hegyes nyelvét, végig nyalva a nő, sima, tiszta arcán, majd szenvedélyes csókot váltottak.
- Csak azért mondod hogy ágyba vigyél. - A nő egy kicsit felnevetett mielőtt megszólalt.
- A kérdés, beválik? - A nő, a ragyogó, sárga szemeivel a férfiéba nézett, megpróbálva elbűvölni őt, de a fekete hajú, aki egy kicsit feszélyezve érezte magát a szerelmespár jelenlétében, közbeszólt.
- Érdemes lenne shisno alakot öltenünk, ha nem akarunk felesleges feltűnést kelteni. - A két fehér hajú, kiábrándulva és idegesen hagyták abba a csókolózást.
- Ezzel teljesen lelomboztad a hangulatot. - A nő undorodva szólalt fel. - Olyan ocsmányok ezek a shisnok.
- Küldetéssel jöttünk ide, - A férfi, a hatalmas, karmos kezeivel, finoman és gyengéden megemelte a nő állát és ugyanúgy, a ragyogó szemeivel, nyugodtan bámult rá. - szerelmem. Talán csak egy pár hónapig kell elviselned.
- Ne vond be cukormázzal. - Ellökte magát a párjától és fehér mágiát idézett a kezeibe.
Teljesen beborította magát a fehér varázslattal, emberi külsővel jött ki belőle, a kígyó alsóteste két lábbá változott, 1m-t összezsugorodott. A két alsó karja, akár egy kígyó egy szűk lyukba, becsúszott a felső testébe, a rövidebb lett, a ragadozó fogai is átalakultak, normális, emberi fehér gyöngyfogazattá, aranyos kis pisze orra lett, a szeméből eltűnt a ragyogás és a bőre is kifakult, emberi, sápadt lett.
Kénytelen volt öltözetet viselni, ezért azt is varázsolt magára, tetőtől talpig, világos szürke, sárkánycsont vértet, ami alatt egy bézs színű, a testéhez simuló és az alakját kellően kiemelő aláöltözetet idézett. Az oldalára egy vékony, hosszú, kissé görbe sárkánycsontból készült kardot, amit katanának hívtak. A fejére egy vastag, sárkánycsontból készült, szarvas sisakot, ami teljesen elfedte az egész arcát.
- Kész vagyok. Gyűlölöm ezt a formát. - A másik két férfi is hasonló átalakuláson ment keresztül, ugyanolyan sárkánypáncélt idéztek magukra és katanát az oldalukra mint a nőstény társuk. Egyedül a fehér hajú férfi nem varázsolt magára sisakot. - Légy szíves, egy sisakot vegyél már fel! - A nő alig bírt ránézni a párjára az átalakulás után.
1,86m-esre zsugorodott, markáns, szögletes álla lett, emberi, de még így is, félelmetes mosolya, a szemei, amik már nem ragyogtak, továbbra is félelmet kelthetnének bármely halandó szívében. A fehér haja, kissé tépetten ölelte körbe a fejét.
- Ugyan, ne mondd már hogy nem tartod egy kicsit izgalmasnak a shisno formát! - Úgy festett jól szórakozott, de a nőről, még a sisak alatt is lehetett érezni hogy nem mulattatja a dolog. - Jó, jó! - Egy fehér varázslattal, egy dimenzió kaput nyitott ki, amiből egy a társaiéhoz hasonló, szarvas sisak jött ki, amit felvett. - Jobb?
- Nem sokkal, de megteszi. - A fehérhajú elindult, ezúttal a lábain és nem csúszkálva, a társai követték őt.
- Akkor, - Lenézett egy havas dombról, egyenesen Égkoszorú fagyos földjére, ami tele van veszélyekkel, de náluk veszedelmesebb teremténnyel, aligha találkozhatnának. - kerítsük elő a Dovahkiin-t. Ő azt sem tudja, kik vagyunk.
Thrys (15 évvel korábban)
Hihetetlen, de sikerült ellógnom egy helyreállítás mágia képzésről, az akadémia termei üresek voltak és csendesek, senki nem állított meg, kivéve, az öreg, Khajiit takarító, akit könnyedén elkerültem. Kiléptem a vastag, vassal kivert tölgyfa kapukon, az intézet udvarába jutottam, egyből az istállók felé vettem az irányt hogy elköthessek egy lovat.
- Jó napot, kisasszony! - A bosmer lovász azonnal felpattant és készült is a szolgálatra. - Segíthete...
- A lovam vinném el! - Meg sem vártam a válaszát, egyből felugrottam egy barna pej hátára, amiről fogalmam sem volt hogy kié, de azonnal elvágtáztam vele.
Imádtam lovagolni. Nem kellett aggódni, vagy gondolkodni semmin sem, csak vágtáztam mindenféle probléma nélkül, megcéloztam az erdőt, aminek a közepén egy nagy tó volt. A nagy nyári melegben, elképesztő hőség uralkodott, teljesen leizzadtam és a tónál tudtam hogy hűsölhetek.
Az átkozott elegáns, szűk, fojtogató és néhány helyen viszkető ruhám több részét is elhagytam vágta közben, köztük a cipőmet is, ami annyira szorított hogy nem sok kellett hogy inkább a lábam vágtam le helyette.
Amint megérkeztem a tóhoz, aminek a vize olyan tiszta volt hogy a szabad égbolt tökéletesen tükröződött rajta, le lehetett látni az aljára, körülötte rengeteg virág nőtt, több béka kuruttyolását lehetett hallani és a közepén egy kacsa család úszott el.
A lovam még csak ki se kötöttem, egyszerűen csak leugrottam róla és ruhástól csobbantam a vízbe. Nem érdekelt ha ezért megszólnak vagy büntetést kapok, de nagyon jól esett. Nem cseréltem volna el akkor semmiért sem.
Az egész testem hálásan nyögött és kényelmesen lebegtem a hűs vízben, miközben a nap sütötte az arcom. Egy idő után, észrevettem hogy nem vagyok egyedül. Egy, a Domínium aranypáncélját öltött katona ült a tó partjánál és kenyérrel etette a kacsákat. Óvatosan, a víz alatt megközelítettem és megpróbáltam hallgatni, mert úgy tűnt, magában beszél.
- … tudjátok, szívesen ülnék itt egész nap és nézném ahogy itt falatoztok, de nem tenne jót sem a munkámnak, sem az egészségeteknek. - Ugyanaz az igazságosztó volt aki előadást akart tartani az átalakítás mágia órán. Úgy tűnt, igencsak nevetség tárgya lett, de engem kifejezetten megfogott. - A ti életetek egyszerű, - Újabb, jókora adag kenyeret szórt szét, amire a kacsák teljesen körül rajongták. - nem kell olyan sok minden miatt aggódnotok, az otthonotok a Domínium által védve van, csak arra kell összpontosítanotok hogy tudjatok mit enni, ami piszok egyszerű, főleg amikor egy hozzám hasonló, ostoba fajankó kiül ide, egy zsák kenyérrel és annyit ad belőle, hogy járni sem bírtok a végére. - Nagyon élvezte a kacsák társaságát.
Úgy döntöttem, kimászom a vízből, amitől észrevett, de továbbra is a kacsák etetésével volt elfoglalva. A csupasz talpam bele-bele süppedt a tó partjának a homokjába, megfelelő méretű nyomokat hagyva magam után és egyre közelebb értem hozzá.
- Egy növendék vagy, jól sejtem? - Kérdezte, mire még több kenyeret szórt szét amitől a kacsák boldogan hápogtak és mohón kezdték el falni.
- Öhm… igen. - Nem tudtam, mit felelhetnék, ezért az egyik nagylábujjammal, idegesen körözni kezdtem a másik lábam sarka mögött a homokban.
- Nincsenek most óráid?
- Hát… el…maradtak. - Mondtam, nem túl meggyőzően.
- Aha, jöttél gúnyolódni, az igazságosztók szégyenén? - Eléggé le volt törve.
- Talán… valami baj van?
- Hm, csak mindig, amikor ideges vagy szomorú vagyok, kijövök ide, a tóhoz, hogy etessem a kacsákat.
- Oh, ön most melyik?
- Talán mindkettő. - Mielőtt egy újabb darab kenyeret dobott volna, elgondolkodott.
- Te, hogy kerültél ide? - Visszatért az előző, kínos kérdéshez, amitől újra belefúrtam a nagylábujjam a homokba.
- Én… kellett egy kis pihenő. - Végigmérte a vizes, több helyen szakadt és hiányos, egykor talán szép ruhámon, amiből nem lett más, csak egy tépett, vizes rongy.
- Hm, és így fogsz visszamenni az akadémiára? Ez valami új divat?
- Hát… - Végleg kifogytam a szavakból.
- Ellógtál, igaz?
- I… igen. - Lehorgasztottam a fejem, mire egy enyhe mosolyt eresztett magára.
- Nem hibáztatlak, kész csoda hogy senki sem akasztotta fel magát, mialatt ezeken az órákon, a nagyképű, bolondok locsognak. - Nem volt mérges, csak megértő, de a kacsák összerajzottak körülötte, mohón hápogva, még több kenyérért, amit megadott nekik.
- Maga aztán szereti a kacsákat.
- Igen. - Rámutatott az egyikre. - Ő Nelotar, kissé félénk, jámbor természetű, de nagyon aranyos és végtelenül falánk. - Csak zavartan bólogattam, nem tudtam eldönteni, ez aranyos vagy fura. - Az ott, - Egy másik, kissé agresszívabb kacsára mutatott. - Fistel, elég szemtelen és gyakran zargatja a többieket, de csak viccel velük. Szereti őket.
- Értem. Nem baj… ha leülök maga mellé?
- Nyugodtan. - Még több kenyeret szórt, de Fistel elég gorombán elzavarta Nelotart attól a helytől ahol több kenyér volt. - Fistel, már sokszor rád szóltam, de megismétlem, ne bántsd a többieket, egy család vagytok! - A kacsa, egyértelműen, rá se nézett. - Nelotar, te meg tanulj meg nekem kiállni magadért! Nem lehetek itt egész nap hogy dajkáljalak!
- Ön most pihenőt tart?
- Olyasmi. A nővérem, az igazságosztók parancsnoka rám parancsolt hogy tartsak egy beszédet az újonc katonáknak, de másnak adták a feladatot, mert elkéstem.
- Igen, én is ott voltam! Szerintem, jól kezdett bele. - Hirtelen, eszembe jutott valami arról amit mondott. - Az igazságosztók parancsnoka az ön nővére?
- Igen. Miért? Azt hiszed, ő intézte el hogy bekerüljek közéjük? Ez egy tévedés! Én keményen megdolgoztam az igazságosztói rangomért, rengeteg olyan embert, köztük Penge ügynököket is öltem a háború alatt akik a Thalmor ellenségei voltak! Szóval, nem a nővérem intézte el ezt a rangot! - Úgy fest, ez nála érzékeny téma.
- Azt akartam mondani, hogy ő az én anyám. - Erre nagyon felfigyelt.
- Akkor, te az egyik hercegnő vagy?!
- Az utolsó a sorban, az 5 közül. - Alaposabban végig mért.
- Vörös haj, kissé figyelmetlen, akkor te vagy Beathrys hercegnő!
- Igen. - Egy kicsit boldog voltam hogy felismert, a nép, de még a családom tagjai is, gyakran elfeledkeznek róla hogy létezem. - De maga… kicsoda?
- Nem kell magáznod, egy család vagyunk. Jorossin nagybátyád vagyok. Anyád testvére.
- Nem hallottam még… - Azt akartam mondani, hogy „magáról", de gyorsan észbe kaptam. - rólad.
- Ez inkább áldás. Az igazságosztók közül, én vagyok a leghaszontalanabb és a legsemmire kellőbb. - Lefáradtan megdörzsölte a homlokát és újra a kacsákra kiabált. - Fistel, még egyszer ilyet csinálsz és oda megyek!
- Miért gondolják ezt a többiek?
- Hát… a tény hogy elég gyatrán bukdácsoltam végig a kiképzést és az elméleti teszteken is épphogy csak sikerült átmennem, adott nekik egy kis ihletet.
- Oh, ebben hasonlítunk.
- Tényleg? - Kétségekkel telve vonta el a figyelmét a kedvenc, vízi madarairól, egyenesen rám.
- Én is a legrosszabb vagyok az osztályomban. Buta vagyok az összes anyagból és a többiek is gyakran gúnyolnak. A múltkor megúsztam, mert te voltál a nevetség tárgya.
- Kedves. - nem tűnt sértődöttnek. - Neked mik az álmaid? - Egy kicsit elgondolkodtam és a tiszta, felhőtlen, kék égre néztem.
- Az hogy nagy kalandor legyek, oda mehessek ahova csak akarok, nem kötne semmilyen ostoba szabály vagy öltözködési előírás, azt és úgy ehetnék amit csak akarok, elkapnék néhány bűnözőt, segítenék az embereknek és talán még a szerelmet is megtalálnám! - Hirtelen észbe kaptam. - De… tudom hogy ez ostobaság. - Letörtem egy kicsit. - A tanítóim mindig megszidtak egy ilyen bolond, gyermekálom miatt.
- Nem, - Egy újabb csipet kenyeret dobott a kacsáknak. - egykor én is ilyen voltam. Azt hittem, én balga, igazságosztóként, azt csinálok majd amit akarok. Részben igazam volt, de a háború mindent megváltoztatott. Hiába végeztem rengeteg ellenséggel, köztük Pengékkel, nem tüntettek ki semmivel. - Haragot éreztem benne, mint akivel kibabráltak és átverték. - Elárultak és ott hagytak meghalni. - Dühösen, egy nagyobb kenyér darabbal hajította meg az egyik kacsát, de a madár mit sem törődve vele, csak evett tovább.
- Sajnálom.
- Nem a te hibád. - Szerettem volna jobb kedvre deríteni.
- Mesélnél nekem a kalandjaidról? - Az arca felderült.
- Persze! - Felállt a padról. - De előbb menjünk el a kacsáktól.
- Miért? - Visszanéztem a boldogan falatozó és hápogó kacsákra akik már olyan kövérek voltak, hogy járni is alig tudtak.
- Már itt ülök egy ideje és legalább 6 kenyeret megettek. Nelotar akkorát tojt az előbb hogy azt hittem, egy másik kacsa jön ki belőle.
- Igen… ez tényleg nem egészséges a számukra.
A kacsákat hátrahagyva, egy kicsit árnyékosabb helyet kerestünk magunknak. Joross nagybátyám rengeteget mesélt a háborúról, arról, amikor bevették Cyrodiil fővárosát, hogy az anyám hányszor mentette meg az életét, a Vörös gyűrű csatáját, amikor a császár, egy árulásnak köszönhetően, tudta mikor kell kitörnie és megszökött a városból a maradék embereivel. Az erősítés épp időben érkezett és az érkezőkkel egyesítve az erejüket, kiverte őket a városból. Lord Naarifin, a sereg fő tábornoka volt, a császár párbajra hívta ki, majd élve lógatták ki, 33 napra.
- Rettenetes lehetett. - Csak hallgattam a történeteit, neki is sok fájó emléke volt.
- Az volt.
- Mi történt, Lord Naarifin testével? - Alaposan szétnézett, nehogy kíváncsi fülek legyenek a környéken és halkan, suttogva folytatta.
- Ez egy állami titok, szóval, nehogy jártasd róla a szádat. - Elkezdte. - Anyád nem akarta ott hagyni a testét, ezért néhányan, velem együtt, visszalopakodtunk a fővárosba és elhoztuk a testét, hogy hazavigyük és békében nyugodhasson. Megígéred hogy nem mondod el, senkinek?
- Meg.
- Anyád elképesztő volt, a többségünkben, ő tartotta a lelket. Engem ő tanított meg két karddal harcolni. Ő a legjobb az igazságosztók közül. Néha, el sem hiszem hogy testvérek vagyunk.
- Csak nem lehetsz olyan rossz! - Felpattantam. - Ha igaz amiket elmeséltél, akkor neked éppoly tisztelet járna ki mint anyának! Igazán bátor voltál és dicsőn küzdöttél! - Egy darabig hallgatott, egy kicsit felnevetett.
- Mintha anyád mondta volna. - Ezen megdöbbentem, még sosem mondta ezt nekem senki. Folyton mondogatták, én hozom a legnagyobb szégyent a családra. Megdörzsölte a homlokát.
- Megtanítasz engem is így harcolni? - Egyszerűen, nem tudta mire vélje a kérésem.
- Komolyan?
- Igen! Úgy akárcsak anya és te! - Nem jutott szavakhoz a döbbenettől. Magabiztos mosolyra húzta az arcát.
- Legyen. Csak vegyél valamivel… - Végigmutatott a szakadt, már megszáradt ruhámon, egykor szép volt, de már nem lett több egy ócska rongynál. - praktikusabb öltözéket.
- Hát… megoldom. Ne aggódj! - Azzal visszaindultam a kastély felé, de még visszakiabáltam neki. - Holnap, ugyanekkor! - Nem válaszolt, csak rábólintott.
Késő estére értem haza, olyan fejmosást kaptam Elsi-től, hogy majdnem felverte az egész kastélyt. Elismételd egy újabb beszédet, miszerint mekkora szégyent hozok ezzel a családomra és hogy ideje lenne hercegnőként viselkedni.
A következő napom is ugyanúgy indult mint az előző, de a délutáni órákról, ismét elszöktem, ezúttal, hogy találkozhassak Joross nagybátyámmal.
- Szóval, - Már várt rám. - csak eljöttél.
- Hát… - Ezúttal, egy egyszerű, fehér tunikában, barna nadrágban és fekete cipőben álltam elé. - izgalmasnak találtam a történeteid, Jorossin bácsi.
- Hívj nyugodtan Joross-nak. - Nyugtatott hogy nem kell felettesként kezelnem és akár tegezhettem is, nyugodtan. - Mi is a neved? Beathrys?
- Igen.
- Ez hosszú és fárasztó kiejteni. - Ebben igaza volt.
- Mit szólnál, ha csak Thrysnek hívnálak? - Egyszerűbb volt.
- Hm, jobban és könnyebben kiejthetőnek hangzik. - Így lettem Thrys.
- Akkor, ha valóban általam akarsz erősebb lenni, - Kinyújtotta az egyik kezét és a tenyerét mutatta felém. - üss ide.
- Mi? - Nem értettem.
- Üss ide, teljes erődből, hogy lássam mire vagy képes. - Megtettem. Teljes erőmből bele ütöttem és az arca, teljesen kifejezéstelen volt.
- Szóval, ez a teljes, fizikai erőd. Dolgoznunk kell rajta.
- Hogyan? - Magabiztosan elvigyorodott.
Az elkövetkezendő, 10 évet, különleges edzéssel kellett töltenem. Joross bácsi, az igazságosztók, különleges edzés tervét alkalmazta rajtam, az első 6 hónapban, fejlesztenem kellett a fizikai erőmet, a kitartásomat és a gyorsaságomat.
Amint kellően megerősödtem, elkezdett tanítani a kardforgatás tudományára. Az akadémián, nehezen sajátítottam el, de Joross bácsi alatt, egy év elteltével, akár harcedzett katonákat is képes voltam legyőzni, sőt, egy igazságosztó szintjén forgattam a kardomat. Ezután, az íjászatra tanított, ez két évet vett igénybe. Sokkal nehezebb volt, mintsem gondoltam, de megtanultam.
Amint elég jól bántam a fegyverekkel, karddal, buzogánnyal, lándzsával és íjjal, egy újabb feladatot bízott rám, aminek köszönhetően, megtanulhatok magamra hivatkozni, túlélni a vadonban és kitartani, még a legnehezebb időszakokban is. 1 teljes évre, elvitt a Nyár szigetek legveszedelmesebb erdőjébe és ott hagyott hogy találjak haza.
Megtanultam vadászni, halászni, az erdőben élni és a túlélés fortélyait.
Hosszú egy év volt, nem beszéltem senkivel és semmilyen társaságom nem volt, de kijutottam, élve és erősebben. Egy utolsó feladatként, egy ebéd alkalmával hívott magához, egy tisztásra.
- Ez egy speciális edzés lesz. - Egy lefedett tálcát hozott magával. - Amit elkapsz, azt meg eheted. - Levette a fedőt. - Rajta!
Egy hatalmas raj méh volt alatta, amik egyből rám támadtak, amint levette a fedőt. A méhek össze-vissza csíptek, egészen amíg bele nem ugrottam egy közeli folyóba. Joross bácsi gyorsan kihalászott, a vállára dobott és a városba érve, azonnal a legközelebbi gyógyítóhoz vitt.
Azt mondták, majdnem meghaltam a sok méregtől, de épp időben hozott be a bácsikám, aki bűntudattól gyötörve ült az ágyam mellett-
- Bocsánat. - Ennyire futotta tőle. Tényleg sajnálta. - Nem tudtam hogy a méhek rád fognak támadni. Gondoltam, egy filozófiai lecke lenne. Tudod, repülj mint a pillangó, de szúrj mint a méh. - Nem válaszoltam, csak idegesen bámultam, 3 hétig kellett ágyban feküdni és kenegetni magam egy büdös gyógykenőccsel. A jó oldala, immunissá váltam a darázs és méhcsípésekre, így soha többé nem kell félnem tőlük.
Miután rendbe jöttem a méhcsípésekből, 6 hónapig hagyott pihenni, ez idő alatt, folytattam a normális életem, kevés sikerrel. Esténként az edzéseimmel maradtam fitt és harcra készen. Egy napon megkérdezte, akarok-e tovább fejlődni.
Igen volt a válasz. Lefogott, egy kőbe verte a fejem és amíg kába voltam, egy rongyot tömött a számba és akkora erővel taposott a páncélozott csizmájával a jobb karomra, hogy eltört. Még így is, olyan erősen ordítottam, hogy majdnem átszakadt a dobhártyája.
A jobb karom eltört és nem bírtam vele csinálni semmit sem.
- EZ MI VOLT! ÁÁÁÁÁÁÁRRRRRRGGGGGGGGHHHHHH!
- Meg kell tanulnod harcolni a bal kezeddel.
- NEM LETT VOLN MÁS MÓD?! EZ KIB*SZOTTUL FÁJ!
- Fájdalom nélkül nincs eredmény.
- B*SZD! MEG!
- Anyád is ezt csinálta velem.
Lehet hogy egy kicsit sajátos módszert használt, de valóban megtanultam a bal kezemmel fegyvert forgatni. 3 évig tartott, de megtanultam. Sajnos, a mágikus képességeimet elhanyagoltam, de a harci tudásom olyan jó volt hogy bármilyen Thalmor katonát le tudtam volna győzni.
Újabb 3 év telt el és folyamatosan gyakoroltam a kétkezes harcstílusomat, az íjász tudásom, valamint a fizikai erőnlétem. Az egyik napon, a nevelő apám, akiről akkor, még azt hittem, az igazi, vérszerinti apám, Cerommo. Az összes testvérem összegyűlt, a nővéreim és a fivéreim. Én voltam a legfiatalabb közöttük.
- Ez kész időpazarlás! - Elanyr, a legidősebb nővérem a türelmetlenségét fejezte ki.
- Igazán lehetnél megértő, az anyánkról van szó. - Nerion, a legidősebb bátyám és a Nyár-szigetek trónjának az örököse, sokkal higgadtabb volt.
- Mi folyik itt? - A testvéreim úgy néztek rám, mint egy kisgyerekre aki nem értheti hogy mi folyik itt.
- Anyánk meg fog halni. - Vetette oda Elanyr, a legkisebb együttérzés nélkül.
- De… alig 500 éves! - Egy altmer átlagos élettartama 1000 év volt, még nem jött el az őt ideje. - Nem halhat meg! - Nerion finoman a vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
- Beathrys, anyánk egy szörnyű betegséget kapott el, ami végezni fog vele. - Teljesen sokkot kaptam. - Ha szeretnél, még beszélhetsz vele. Nincs sok ideje.
Egy darabig hezitáltam, nem tudtam hogy be menjek, vagy sem. Bementem. Borzasztó dolgot láttam. Anyám már nem volt olyan amilyennek emlékeztem rá. Legalább 400 évvel öregebbnek látszott, az egykor aranyszőke haja, teljesen kifakult és őszes lett, az arcán, de legfőképpen a szeme alatt tele lett ránccal, a szemei fehérje csupa vörös lett, teljesen lesoványodott és alig volt ereje, egyáltalán ébren maradni.
- Clayton… - Szólalt meg, erőtlenül. - te vagy az?
- Én vagyok az. Beathrys. - Nem tudtam ki ez a Clayton akiről beszélt. - A legkisebb lányod.
- Clayton… - Továbbra is őt emlegette. - nem tudták meg… fogalmuk sincs róla. Főleg… Cerommonak.
- Miről… beszélsz? Anya? - Nem volt magánál.
- Nem tudják… hogy te vagy… Beathrys igazi apja. - Ezen végleg ledöbbentem.
- Miről beszélsz?!
- Te vagy az ő… igazi apja… Clayton. Senki sem tudhatta meg.
- ANYA! - Hirtelen felemeltem a hangom, úgy tűnt, észhez tért.
- Bea… én kicsi lányom. - Erőtlenül megszorította a kezem. - Nincs sok időm… menj… Égkoszorúba. Találd meg… az apád… de vigyázz. Ne bízz… - A szemei kihunytak, nem volt többé bennük élet. Lehunyta őket és meghalt.
- Anyám? Anyám?! Miről beszéltél?! Nem halhatsz meg! Én… - Éreztem, a szemeiben nehéz könnyek gyűltek, amiket addig nem vettem észre, amíg nem homályosították el a látásom.
- Bea, - Nerion finoman megérintette a vállam. - már késő. Nincs mit tenni. Meghalt. - Nem bírtam visszatartani a zokogást, a karjaiba vetettem magam és sírtam. Hangosan, de ő csak megsimogatott, adott egy csókot a homlokomra. - Minden rendben lesz. - Mondta, és én hittem neki.
Anyám testét elhamvasztották, a szertartás alatt, az egész családunk részt vett. Nem hagytak nyugodni az utolsó szavai, hiába kérdeztem ki az összes rokonomat és akit csak tudtam, egyikük sem válaszolt a kérdésre, ki lehet az apám. Az egyetlen amit tudok róla, hogy Claytonnak hívják.
Joross bácsi, ez idő alatt felszívódott, az apám, vagyis, Cerommo, a nevelő apám egy titkos küldetést adott neki, hogy egy sötét rend után nyomozzon. Ha kérdőre is vontam volna, talán akkor sem mondott volna semmit sem
Már nagyon untam hogy folyton kiközösítettként kell élnem a saját otthonomban, így eldöntöttem, vettem magamnak egy acélvértet, két kardot, felszálltam az első hajóra ami a kontinensre megy és elhagytam a Nyár-szigeteket.
Nyugat felé hajóztam, szerencsére, a hajó, egyenesen Cyrodiil fővárosába tartott, ahol vettem magamnak egy lovat és észak felé vágtattam. Sajnos, Joross bácsi nem tanította meg, hogyan kezeljem a hátas állatokat, így Brumától, néhány km-re meghalt, vagy kimerült, vagy éhen halt, vagy egyszerűen nem bírta a hideget.
A lényeg, hogy eljutottam Égkoszorúba.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:
- Elfen Lied, ahogyan még nem nem láttad
- Egy történet Myrtanából
- Fable: A szükséges rossz
- Totál Dráma Sziget az OC-immel
- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika, mellékszál
(Nos, egy kicsit bemutattam Thrys háttértörténetét, remélem tetszett.)
