Itthon

Alfred fordult egyet és felpislogott az órára. Az hajnali hetet mutatott; nem szeretett és nem tudott idegen helyen aludni. (Idegen: az országhatáron kívül.) A redőny réseken engedte át a reggeli fényt, a sugarak pont Matthew-ra estek, aki mellette aludt, fél karral a medvéjét ölelve. (Fix, hogy a jószág nem volt itt az éjjel.)
A fény egészen kiszőkítette a haját, nagyon tetszett ez a szín, odanyúlt, végigsimított az övénél hosszabb, puha tincseken, mire a másik megrezzent. Ráhunyorgott, de rögtön be is hunyta a szemei, neki szemből volt az ablak.
- Mióta vagy ilyen koránkelő? – kérdezte halkan.
- Mióta nem alszom otthon – felelte.
Matthew közelebb mozdult hozzá, fél karral átölelte és a vállának döntötte a fejét, hogy ne érje a fény az arcát.
- Hiszen itt is itthon vagy – suttogta álmosan.
Alfred egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. A kijelentés egyszerű volt, mégis...
- Matthew... – susogta. Kanada még mindig összerezzent, ha a keresztnevén szólította. (Mikor először mondta annyira megilletődött, hogy kibökte: idejét sem tudja, mikor hívta így bárki. Mindig látszott rajta, mennyire hálás érte.)
- Próbálj aludni még egy kicsit – mormolta a vállának.
- Nem megy.
A másik mocorgott, majd feltámaszkodott a kezein, arcán halovány pírral és kedves mosollyal hajolt fölé. A takaró lecsúszott a vállairól, fedetlenül hagyva a világos, néhol vörös-csókfoltos bőrét. A szőke tincsek előre hullottak, az amerikai megérintette őket, az arcát, finom cirógatás, és rövid, lusta csókot váltottak, ami után egymásra mosolyogtak.
- Nem akarok felkelni – motyogta a kanadai.
- Nem kell. Te még alhatsz.
- Beszélgessünk.
- Oké. – És addig beszélt neki valamiről, míg Matthew újra el nem aludt, feje a mellkasán pihent, ő a hátán nyugtatta tenyereit, lehunyt szemekkel hallgatva a légzését, a csendet, a békét, és valahogy olyan nyugodt volt minden, mintha tényleg ki sem mozdult volna otthonról.

2014. május 11.