Chapter 48
Életveszély
Lucy másnap reggel hideg fém érintését érezte a tenyerében. Kinyitotta a szemét, és ekkor megpillantotta a sarlót, amin egész este beszélgetett Dracoval, rajta az ő utolsó üzenetével. Lucy végigsimított a szavakon, miközben az arcán mosoly bujkált. Fogalma sem volt, mennyire vágyott már egy ilyen beszélgetésre, amíg el nem kezdődött. Hiányzott neki Draco, az, hogy piszkálódjanak egymással, hogy szidják a házik mennyiségét, hogy elküldjék Pitont a fenébe, hogy kviddicsről meg minden ilyesmiről beszélgessenek...
De ennek már vége. Többé már csak vágyakozhatnak ezek után, reménykedve, hogy megérik, hogy át is éljék.
Lucy mégse tudott ellenállni a gondolatnak, mikor Draco felhozta azt, amin ő Tonksnak köszönhetően már elgondolkodott. A távoli jövő homályos, bizonytalan képét, amit együtt tervezgettek, még ha csak néhány pillanatig is. Olyan luxus volt ez, amit nem volt szabad megengedniük maguknak és mégis; mikor Lucy visszajátszotta a beszélgetést a fejében, nem tudta megakadályozni a szívét, hogy őrült vágtába kezdjen. Igen, szeretett volna egy nap gyerekeket, akiknek ugyanúgy mesélhet majd, mint neki Mr Weasley; szeretett volna egy nap békében élni, miközben élete minden pillanatát megosztja Dracoval; meg akart szabadulni Voldemort árnyékától, végre szabad akart lenni, hogy azt tehesse, amit akar.
Tényleg olyan nagy kérés lenne ez?
Lucy sóhajtott, majd felült a hálózsákjában és a hátizsákja után nyúlt. Ahogy kutakodott benne váltásruha után, hirtelen a kezébe akadt a zanzárdbőr-erszény. Lassú mozdulatokkal kivette, kilazította a csomót és kivette belőle az első tárgyat, amire ráfogott: és ez történetesen a zöld ékkő volt, amit még Egyiptomban vett évekkel ezelőtt. Megdörzsölte, mire a kő ragyogni kezdett, zöld fénybe borítva a sátor berendezési tárgyait. Lucy sajgó szívvel gondolt Harryre, aki most is ki tudja, merre jár, céltalanul kóvályog az országban és biztosan magát okolja, amiért Ron otthagyta őket. A lány néha érezte Harry hangulatát, de mivel három hónapja nem látta, a köztük lévő kapcsolat mintha kopott volna. Az időnkénti fájdalmon kívül, ami a sebhelybe hasított, semmi információja nem volt róla, ami biztosan a hosszú különlétnek volt köszönhető.
A fény lassan elhalványult, majd kihunyt, ahogy Lucy nem dörzsölte tovább a követ. Harry is hiányzott neki, néha már Draconál is jobban, ráadásul ezek a fantáziálások, amik néha a szerelmével kapcsolatosan felötlöttek benne, szomorúan világítottak rá a tényre, hogy Harryvel már soha nem élhetnek együtt egy családként. Ha ennek vége és mindhárman túlélik, Lucy talán összeköltözik Dracoval (ez a fiútól is függött) és Harry is biztosan elkezdi élni a saját életét. Mindketten felnőttek, méghozzá úgy, hogy csupán egyetlen év jutott nekik, amikor testvérekként élhettek együtt. Nyilván ezután is ott lesznek egymásnak, de azért ez mégsem ugyanaz...
Lucy arcán végigfolyt egy könnycsepp, de a lány nem tett semmit, hogy eltüntesse. Úgy érezte, bőven megér ennyit az elrabolt gyerekkora, amit már megsiratott Godric's Hollowban. Még akkor is, ha amint felkel, el kell tüntetnie ezeket a nyomokat, hogy a többiek azt az erős vezetőt lássák benne, akivé vált.
Nem is sejtette, hogy hamarosan mennyire nehézzé válik bizakodónak és reménykeltőnek maradnia. Ahogy telt az idő, úgy keményített be a minisztérium egyre jobban és úgy vesztették el egyre többen a hitüket. Mindennapossá váltak a mugligyilkosságok, a dementorcsókok és a razziák, így Lucy jóformán kénytelen volt a Menedékben rostokolni és csak azon alkalmakkor elhagyni azt, mikor Arran szigetére ment, hogy kémkedjen az új tábor után. Ránézésre nem úgy tűnt, hogy nagyobb védelemmel van ellátva, mint az eddigiek, viszont az, hogy Kingsley kiesett a bejáratosok köréből, jelentősen visszavetette őket. Az ex-auror alig két nap alatt rendbejött, de mivel rájöttek, hogy a rendnek dolgozik, nem mehetett vissza dolgozni. Emiatt a Potterfigyelő mellett segített bujdosókat keresni, megfigyelni a begyűjtő-tábort, és ő is állandó lakója lett a Menedéknek. De az általa szerzett információk nagyon hiányoztak az akció megtervezésénél.
Ráadásul a razziák és a megnövekedett intenzitású megfigyelés miatt alig tudott olyasvalaki eljönni a Menedékbe, aki aktívan részt vett a kinti világban. Freddel és George-dzsal Lucy csak kétszer találkozott egy hónap alatt (régen szinte naponta jöttek), Remus is elmaradozott és azok is kimaradtak, akik eddig az információkat hozták, mint például Dedalus és Hestia, akik ráadásul a Menedékben éltek. Lee is gyakran tűnt el napokra egy-egy Potterfigyelő adás után, hogy lerázza a halálfalókat, Oliver egyszer majdnem otthagyta a fogát, mikor próbált megvédeni egy gyanútlan muglicsaládot, Chot pedig majdnem megölték, mikor egy menedéket kérő mugliivadék párt kellett a Menedékbe szállítania.
Ha már mugliivadékok, a megnövekedett kockázatok miatt sokan hagyták el az országot azok közül, akik korábban harcolni akartak. Lucy fájó szívvel készített nekik zsupszkulcsokat, hiszen szüksége volt rájuk, de nem tarthatta itt őket erőszakkal. A legkitartóbbak (mint John és Sarah, vagy Thomas és Amber) is érezhetően kezdtek belefásulni az állandó életveszélybe, de rendületlenül csinálták tovább a dolgukat, bár a kieső emberek feladatait is át kellett venniük.
Az egyetlen, aki tartani tudta Lucyban a lelket, Bill volt. Ő és Fleur még mindig az Odúba jártak haza a Gringottsból, hogy félrevezessék a halálfalókat, ahonnan zsupszkulcs segítségével utaztak át a Kagylólakba. Így Bill esténként el tudott jönni a Menedékbe, ahol Lucy epekedve várt bármiféle információt, ami a többiekkel volt kapcsolatos. Legidősebb fogadott bátyja mindig megnyugtatta, hogy a többiek jól vannak, és hogy a minisztériumban lévő szimpatizánsaik is szorgalmasan gyűjtik a híreket, amiket többnyire most már neki adnak át, mivel Kingsley kiesett és biztonsági okokból Mr Weasleyt elkerülik. Ezzel együtt Ron állapotát is mindig megemlíti; a fiú többnyire a rádiót hallgatta és azon gondolkodott, hogyan találhatná meg Harryéket. Lucynak az volt az első és utolsó találkozása a fiúval, mert nem akart kockáztatni, plusz annyira fáradt volt minden nap, hogy még Dracoval is alig maradt ereje beszélgetni.
Draco fülesei voltak az egyetlenek, amik szinte azonnal eljutottak hozzá. Mire a benti intézkedések hírei a bonyolult hálózaton megérkeztek a Menedékbe, többnyire már elvesztették az aktualitásukat vagy nem tudtak tenni azért, hogy ne léptessék életbe őket. Draco azonban naprakészen írta meg neki az információkat, az arrani táborral kapcsolatosak pedig szinte kincset értek Lucy szemében. Mellette Draco igyekezett elterelni a lány figyelmét egyre kétségbeejtőbb helyzetükről, és ezt rendszerint a jövő emlegetésével sikerült elérnie. Lucy nem tudott nem belemenni a tervezgetésbe, hiszen ezzel önmagában is éltette a remény tüzét, így pedig a többieket is tudta ösztökélni.
Erre pedig nagy szükség volt, mikor Rita Vitrol felkavarta az állóvizet és megjelentette a Dumbledore-ról szóló életrajzi szemetét. Lucy csak egyszer olvasta el, és alapjában véve hitelesek voltak az információk benne (vagyis egyeztek azzal, amit Aberforth mesélt), ugyanakkor a mögöttes tartalom miatt legszívesebben a tűzbe vetette volna az egészet. Igyekezett tisztázni a dolgokat a Potterfigyelőben és nem kijönni a sodrából Rita Vitrol felemlegetésénél, ami legtöbbször sikerült is neki. Bízott benne, hogy az emberek elhitték, és abból, amit Bill mesélt, úgy tűnt, hogy meg tudta győzni őket.
Lassan leesett az első hó. Lucy még soha nem utálta ennyire, hiszen így mindig látni lehetett, ha őrt állt a tábor közelében és ezért újabban már seprűn kellett felrepülnie egy olyan magas fára, hogy ne láthassák meg a földről. A Menedékben sikerült létrehoznia olyan burát, mint amit Dumbledore csinált a kviddicspálya körül, bár utána ki is dőlt egy napra.
Ráadásul ez azt is jelentette, hogy közeledett a karácsony és most először nem fogja tudni együtt ünnepelni a szeretteivel. De így senkivel. A Menedékben fog ücsörögni a húsz legkitartóbb mugliivadékkal, és ha szerencséje van, Lee-vel, Choval, Oliverrel és Kingsleyvel. Bízott benne, hogy sikerül az alkalomra Lángnyelv-whiskyt lopni valahonnan, hogy kellőképpen megünnepeljék. A bevásárlást az Arran sziget felszabadítása előtti héten intézte el és rögtön el is kellett dugni a készletet Lee és Oliver elől, akik épp rossz hangulatban voltak és szerették volna az akció előtt elengedni magukat. Lucy azonban józanságra „kárhoztatta" őket, de megígérte, hogy ha sikeres lesz a szöktetés, kibonthatnak egy üveget.
Nagylelkű volt, hiszen ez az akció rizikósabbnak tűnt, mint betörni a Mágiaügyi Minisztériumba. Közel sem voltak olyan felkészültek, viszont abban mind egyetértettek, hogy karácsonyra szeretnék kiszabadítani a mugliivadékokat, hogy békében ünnepelhessenek. A kockázat miatt azonban Lucy a családosoknak (mint Remus és Bill) megtiltotta a részvételt; még Frednek és George-nak is csak azért engedte meg, mert folyton a nyakára jártak és nem hagytak nyugtot neki. Valamint azért, mert Remus és Bill csak így voltak hajlandóak visszalépni.
Mivel Százfűlé-főzettel már nem próbálkozhattak, a mugli születésűek közül kellett önkénteseknek bemenni és figyelmeztetni a bent lévőket az akcióra. A rengeteg tömeges szöktetés miatt a minisztérium már rég elvesztette a fonalat és a maszkok miatt arról se lehetett fogalmuk, hogy kik harcolnak a rend oldalán, így viszonylag biztonságban voltak, ha sikerül jól előadniuk a fedősztorijukat. John Gray vállalkozott ez alkalommal, és mióta bement, semmi hír nem volt róla; csak várta az éjszakát, mikor a rend ostrom alá veszi a tábort. Lucy tudta, hogy nem variálhat sokat az időponttal, vállalnia kell a kockázatot, hogy nem sikerült mindenkit értesítenie odabent, mert a napjaik meg voltak számlálva.
Azon az estén összegyűltek a Menedék főterén, hogy még egyszer átbeszéljék a tervet. Nem volt valami komplikált: Lucy áttöri a védőbűbájokat, majd ő, Fred és George lefoglalják a halálfalókat és a dementorokat, miközben a többiek elviszik a zsupszkulcsokkal a mugliivadékokat. A menetrend többi része ugyanaz volt, mint az eddigi eseteknél. Mivel ez volt az utolsó ilyen akció karácsony előtt, ezért a Menedék teljes lakossága (a gyógyítókat kivéve) ennek a tervnek szentelte minden figyelmét.
- Na jó, akkor mindenki a helyére - fejezte be az eligazítást Lucy. - Ne feledjétek, csak akkor támadjatok, mikor áttörtem a védőbűbájokat. Ha közben elfognak...
- Nem fognak - szakította félbe Fred.
- De ha mégis - folytatta kicsit ingerülten Lucy -, meg ne próbáljatok kiszabadítani. Nincs szükség rá, hogy a teljes rend odavesszen. Folytassátok tovább a munkát, mint ha mi se történt volna, mert az embereknek nem én kellek, hanem a remény. Értettétek?
- Igen - harsogta mindenki.
Fred még mindig szúrós szemmel nézett rá, de Lucy figyelmen kívül hagyta. Ezt a kis vitát minden akció előtt eljátszották: Lucy igyekezett felkészülni minden eshetőségre, de Fred még csak nem is akart hallani arról, hogy valami esetleg balul üthet ki. Ez hozzátartozott az örökké pozitív hozzáállásához, de nyilván aggódott, hogy Lucynak tényleg baja eshet. A lány tudta ezt, de kicsit idegesítette, hogy ezt minden egyes alkalommal át kellett rágni.
Akinek volt seprűje, felült rá, majd egyeztették az órájukat és dehoppanáltak arra a hatalmas sziklás vidékre, amit már teljesen belepett a hó. A biztonság kedvéért amint megérkeztek, felszálltak a levegőbe, hogy ne legyenek feltűnőek a hóban, ami úgy világított az éjszakában, mint egy hatalmas takaró. Lucy érezte a dementorok fagyos auráját, ahogy egyre közelebb jutott a kupolához, ami a tábort védte. Hiába volt már rutinszerűen kiábrándítva, amint elkezdi a bűbájtörést, úgyis mindegy lesz. De ha előző tapasztalatai nem csalnak, a védőbűbájok kifelé is gátolják a támadást, nemcsak befelé. Csak arra kell figyelnie, hogy amint befejezte, mozgásba lendüljön.
Mikor a láthatatlan tábor fölé ért, kinyújtotta a pálcáját és felkiáltott:
- Finite incantatem!
Fehér fénysugár tört elő a pálcájából és legnagyobb örömére akadályba ütközött. Nem hallott hangokat, de minden idegszála feszülten várta, hogy sikerüljön a bűbáj és ő nekiessen a halálfalóknak. Amint meghallotta az üvegrecsegést idéző hangot, azonnal rágyorsított és amint a kupola áttört, lebukott.
Olyan erős átokzápor zúdult rá, hogy vissza kellett fordulnia. De nem tágított, hanem igyekezett visszatámadni, miközben reménykedett benne, hogy odalent megkezdték a kiürítést. A szeme sarkából látta, hogy a többiek is berepültek és hamarosan megkezdődött a harc. Tudta, hogy nincs a mugliivadékoknál pálca, de most nem volt idő ilyeneken fennakadni. Főleg, hogy a zsupszkulcsok öt perc múlva működésbe lépnek.
- Jó a buli? - rikkantotta oda neki Fred, miközben elhúzott mellette.
- Vigyázz, jönnek a dementorok! - kiabálta George és valóban, már Lucy is érezte az egyre növekvő reménytelenséget és a hideget.
- Expecto patronum! - kiáltotta, mire pálcájából kiszökkent az őzsuta és hamarosan olyan meleg lett, mint tavasszal. Lucy próbálta fenntartani a koncentrációját, miközben igyekezett annyi halálfalót elkábítani, amennyit csak tudott.
Az átkok miatt olyan fényjáték volt a földön, mint újévkor szokott Londonban. A lány épp csak látta a házak körvonalait meg a rohanó embereket, de hogy ki merre járt, azt nem. Jobb ötlete nem lévén megcélozta a központi házat és miután meggyőződött róla, hogy nincs benn senki, felgyújtotta a tetejét.
A hirtelen fényesség mindenkit megzavart, kivéve Lucyt, aki így sorozatban öt halálfalót tudott leszerelni. Őzsuta patrónusa a tábor körül körözött, hogy távol tartsa a dementorokat, és lassan a csoportok is összeálltak. Néhány mugli születésű kétségbeesetten kerülgette a halálfalókat, akik nem teketóriáztak megölni a tévelygőket. A rendtagok igyekeztek védőpajzsot emelni maguk köré, de nem tudták fenntartani örökké: Lucy többször végignézte, ahogy Dedalus pajzsa összeomlik, mielőtt a férfi újra elő nem varázsolta volna.
Egyszer csak pukkanások sorozata jutott el Lucyhoz a kiabálás és az átkok kavalkádja alatt. A lángoló központi háznak köszönhetően látta, hogy aurorok és újabb halálfalók érkeztek, akik szinte azonnal őt kezdték támadni. Lucy lassan már csak arra tudott figyelni, hogy kerülgesse a fénycsóvákat, és egyszer olyan közel suhant el a tűzhöz, hogy azt hitte, meggyullad a seprűje.
Mire ismét egyenesbe hozta magát, akkor tudatosodott benne, hogy ismét lehűlt a levegő és a rendtagok egyre jobban küszködnek a halálfalók visszaverésével. A patrónusa szertefoszlott, így a dementorok egyszerre rontottak be a tábor területére. Lucy tudta, hogy ha leszáll, azonnal nekiesnek, de ha mozgásban van, nem tud pálca nélkül patrónust idézni…
Kékesfehér fény sugárzott fel, mire valaki azt kiáltotta:
- Állítsátok meg őket!
Ám a kínkeservesen kitartó védőpajzsok megakadályozták a halálfalókat, hogy belekapaszkodjanak valamelyik csoportba, így mindenki sikeresen eltűnt a zsupszkulcsával.
- Jó, tűnjünk el innen! - kiabálta Fred és felfelé fordította a seprűjét.
- Vigyázz! - kiáltotta George, de Lucy csak későn értette meg, miért.
Most, hogy a rendtagok eltűntek, az összes halálfaló és auror egyszerre lőtte ki rá a maga rontását. A lány kerülgette őket, viszont olyan sok volt, hogy egyszerre három is eltalálta, ráadásul olyan erővel, hogy lefordult a seprűjéről. Vagy a Tűzvillám robbant fel alatta. Bár, végső soron nem számított.
Lucy zuhant, de akkora sebességgel, hogy tudta: ha így ér földet, menten szörnyethal. Próbálta stabilizálni magát a levegőben, miközben igyekezett hoppanálni, de elhűlve jött rá, hogy képtelen rá. A föld pedig egyre csak közeledett…
Nem látta, hol van Fred és George, így az utolsó ötletét kivitelezte: az egyik tetőre irányította a pálcáját és így kiáltott:
- Carpe retractum!
Arany szalag lőtt ki a pálcájából és tapadt rá úgy a cserepekre, mint a ragasztó. Lucy érezte, hogy szinte kiszakad a pálca a kezéből, így olyan erősen markolta, amennyire tudta. Viszont még így is akkora erővel érkezett, hogy beszakadt alatta a tető és csak az mentette meg attól, hogy a házba zuhanjon, hogy túl kicsi volt a lyuk.
- Fogjátok el! - hallotta a kiabálást, bár fogalma sem volt, hogyan, mivel zúgott a füle, szédült és talán a csuklója is eltört. Fájni legalábbis piszkosan fájt. Szerencsére azonban a pálcás keze és a pálcája is ép volt, így vaktában húzott fel maga köré egy védőbűbájt, ami gyengére sikerült, de még így is erősebb volt, mint amit a halálfalók össze tudtak dobni.
Mikor kinyitotta a szemét, egy darabig csak színes fénycsóváknak a homályos mását látta. Végül lassan tisztulni kezdett a kép, bár még mindig szédült, de látta, mi történik. Meleg valamit érzett az arcán, de nem érdekelte, hogy vérzik: azt figyelte, hogyan próbálta Fred és George ritkítani a halálfalók számát, akik azonban sorban felhoppanáltak a tetőre, hogy elfogják. A fiúk próbálták megközelíteni, de a záporozó átkok ezt lehetetlenné tették. Lucy tudta, hogy a védőbűbáj körülötte az egyetlen dolog, ami még életben tartja, viszont a fiúknak sürgősen el kell tűnniük innen, ha élni akarnak.
- Menjetek! - kiáltott fel hozzájuk, miközben felállt és megpróbált megint hoppanálni. Ismét nem sikerült, ráadásul már a dementorok is vészesen közel voltak. - Itt már nem tudtok segíteni. Hagyjatok itt és meneküljetek!
- Megvesztél?! - hangzott Fred rémült válasza. Annyi halálfalót és minisztériumi embert kábított el, amennyit csak tudott, de úgy tűnt, sosem akarnak elfogyni.
- Ha azt hiszed, hogy csak úgy itt hagyunk, nagyon tévedsz! - csatlakozott George is.
Lucy, leküzdve a hasogató fejfájást, kitágította a védőburkot maga körül, hogy leszorítsa a tetőről a halálfalókat. Mikor látta, hogy a bűbája sikeresen visszaveri az átkokat és befedte az egész tetőt, körülnézett és felmérte a helyzetét.
A seprűje tönkrement vagy már rég elsodródott valahova. Hoppanálni nem tud, ami talán az egyik átok eredménye, ami letaszította, így ezt a menekülési módot is elvesztette. Fred és George még mindig a levegőben köröztek és válogatás nélkül megátkoztak mindenkit, aki célba vette Lucyt. A lány tudta, hogy ha továbbra is itt maradnak, akkor esélyük sem lesz a menekülésre. Viszont azt is nagyon jól tudta, hogy önszántukból sosem fognak elmenni.
Egy pillantásra a tábor bejárata felé nézett és pont látta, ahogy előbukkan Bellatrix Lestrange és Lucius Malfoy. Most kellett cselekednie, mielőtt túl késő.
Összegyűjtötte minden erejét és belekezdett a varázsigék sorolásába, amiket még Dumbledore hagyott neki a jegyzetein. Pálcájából arany fénysugár tört elő, magához vonzva minden támadást. A lány körül megszűnt a régi pajzs, miközben ő a pálcáját az ég felé fordította. A sugár egy kupolát formázott Lucy körül és pajzsként védte a támadásoktól. Eközben tovább motyogott, majd amint az utolsó szó is elhagyta a száját, a kupola kitárult és mindenkit ledöntött a lábáról. Direkt úgy intézte, hogy a lökéshullám ellökje Fredet és George-ot a tábortól, méghozzá olyan messzire, amennyire csak tudta.
- LUCY! - kiáltották kétségbeesetten, mielőtt eltűntek volna. Mikor minden elcsendesedett, a lány leengedte a kezét és végignézett az eredményen.
Körülötte mindenhol halálfalók feküdtek eszméletlenül. Az tábor romokban hevert: az egyetlen épen maradt ház az volt, amin állt, a többi mind összeomlott. A néhány állva maradt falon is leomlott a vakolat, az ablakok üvegei apró darabokra hasadtak szét, és a tűz, ami a központi ház tetejét égette, most már az egész épületet felemésztette.
Csak Bellatrix és Malfoy maradt állva. A fekete hajú boszorkány elismerően bólogatott, ahogy lassan közeledett felé.
- Lám csak, a kis Potter lány valamit csak megtanult az öreg Dumbledore-tól - gúnyolódott.
Lucy halálosan kimerült volt, de azért felemelte a pálcáját tartó kezét. Ám ebben a pillanatban olyan ólmos fáradtság ereszkedett a szemére, hogy alig bírta nyitva tartani. Bármilyen erősen küzdött, a pálca így is kiesett a kezéből, ő pedig térdre borult.
Bellatrix mögött Malfoy meghajolt, de a nő csak gonoszul kuncogott. Lucy ereiben megfagyott a vér, mikor meghallotta a mögötte lévő ember hangját.
- Most megvagy.
A lány tudata lassan alámerült a sötétségbe. De mielőtt lehunyta volna a szemét, utoljára hátrafordult. Voldemort gonosz, fagyos mosolya mindent elárult. Úgy érezte, hogy győzött. Lucy feje a kemény cserepeknek csapódott.
Harry, kérlek, ne dőlj be a csapdának! gondolta, majd végleg elvesztette az eszméletét.
Draco sikításra ébredt.
Az utóbbi időben ez megszokott volt számára. Valahányszor elfogtak valakit - és ez egyre többször fordult elő -, akinek köze volt a Roxforthoz, azt a Malfoy-kúriába hozták és kivallatták, hogy mit tud a Potterekről. Legtöbbször kiderült, hogy semmit, így átszállították őket egy táborba vagy az Azkabanba. Mióta ez az egész mizéria elkezdődött, csak Ollivandert tartották a pincében és úgy tűnt, most találtak egy újabb delikvenst. A kínzást általában Bellatrix végezte, akit maradéktalanul elégedetté tett, hogy hallhatta a foglyok sikolyait. Valószínűleg most is ez volt a helyzet.
Draco gyorsan felkelt, felöltözött, majd lement a földszintre. A konyhában töltött magának egy kis töklevet és egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát. Bekapott néhányat az előző nap megmaradt tökös derelyék közül, majd elindult vissza a szobájába, hogy a szokásos üzenettel köszönthesse Lucyt. Útközben összefutott az anyjával.
- Mi folyik itt? - kérdezte Draco. Az anyján látszott, hogy nem tudja, válaszoljon-e vagy sem.
- Csak egy kihallgatás. Semmi különös - mondta végül.
Elég finoman fogalmazott, gondolta Draco. Ekkor a pincéből egy ideges férfi hangja hallatszódott fel.
- Ne hazudj, kislány! Mondd meg, hol van Harry Potter!
Draco arcából kifutott minden szín. A Sötét Nagyúr is itt van?! De ez hogy lehet? Sosem jelent meg a kihallgatásokon, mindig Bellatrix vagy Greyback végezte a piszkos munkát.
Anyja láthatta, mi van az arcára írva, mert ezt mondta:
- Draco, egy elég fontos fogolyról van szó. A Sötét Nagyúr bizonyára ezért...
Ám Draco a következő pillanatban félretolta őt és elindult lefelé. Anyja kétségbeesetten próbálta megállítani, de a fiú oda se figyelt rá. Tudni akarta, mégis ki miatt volt hajlandó idejönni a Sötét Nagyúr. Csak nem…? Nem, az lehetetlen. Csak túlaggódja, biztosan nem…
Közben a lenti kínvallatás tovább folytatódott.
- Hol van a kis vakarcs?! - szólt közbe Bellatrix. - Crucio!
Újabb velőtrázó sikoltások rázták meg a falakat. Draco még gyorsabban lépkedett lefelé, és teljesen figyelmen kívül hagyta anyja rimánkodását.
- Draco, kérlek, ne menj le oda! Nem zavarhatod meg…!
- Mégis mit? - fordult meg egy pillanatra a fiú. - Mit akarsz olyan nagyon eltitkolni?!
- Téged akarlak megóvni! - jött a válasz. - Eddig soha nem érdekeltek a kihallgatások és okkal! Amit ott látsz...
- Majd én eldöntöm, mit bírok és mit nem! - rázta le magáról anyja kezeit és befordult az utolsó fordulóba. Közben odalent a Sötét Nagyúr félbeszakította Bellatrix játékát.
- Hagyd csak Bella, nem hagyhatjuk, hogy megtörjön az elméje vagy esetleg meghaljon. Még korántsem mondott el mindent.
Draco már épp be akart lépni a pincébe, amikor földbe gyökerezett a lába. Ugyanis a fogoly, akit eddig kínoztak, most megszólalt. Hangja remegett, de az elszántság még így is kihallatszódott belőle.
- Nektek semmi mondanivalóm nincs. Kínozhattok, ameddig akartok, de akkor se fogom elárulni Harryt. Nem vagyok olyan, mint az a patkány ott a sarokban, aki képes volt feladni a barátait, hogy mentse a saját bőrét.
Ez nem lehet... Nem, nem, nem, ez csak egy lidérces álom… Mindjárt felébred, igen, ez csak álom… Draco szíve ennek ellenére eszeveszett tempóba kezdett. Anyja utolérte, de már nem próbálta megállítani. Draco lassan ökölbe szorította a kezét, hogy a körmei a bőrébe vájjanak.
Érezte a fájdalmat.
- Fogd be a szád, te kis...! - kezdte vékony hangon Féregfark, de a Sötét Nagyúr félbeszakította.
- Nem tudod, mikor kell feladni, ugye?
- Ez a szó nem szerepel a szótáramban - feleselt a fogoly.
- Pedig sokkal bölcsebb lenne, ha megismernéd ezt a kifejezést. - A Sötét Nagyúr hangja nyugodt volt, de annál veszélyesebb. - Még egyszer megkérdezem: hol van Harry Potter?
Draco lassan bearaszolt az alagsorba, némán imádkozva, hogy ne legyen igaza. De sajnos a füle nem csalta meg. Mikor belépett, úgy érezte, kiszalad a lába alól a talaj; meg kellett kapaszkodnia a falban, hogy ne essen össze. Minden szín kiszaladt az arcából, ráadásul a hideg fényű ideiglenes világítás miatt most minden sokkal rémisztőbbnek és fenyegetőbbnek tűnt.
A helyiség közepén egy lány feküdt: az arcára rászáradt a vér, a csuklója feldagadt, és egész testében remegett a folyamatos kínzások miatt. Alkarjára támaszkodva meredt a Sötét Nagyúr fölé tornyosuló alakjára, aki most ismét rászegezte a pálcáját. A lány mogyoróbarna szemei a fegyverre szegeződtek, de egyetlen arcizma se rendült. Sötétvörös haja zilált volt és az izzadtságtól rátapadt a bőrére. Egyetlen koszos, fehér hálóruha volt rajta, mint az azkabani foglyoknak.
- Már mondtam: nektek semmi mondanivalóm sincs, Denem - köpte az utolsó szót.
A Sötét Nagyúr orrlyukai kitágultak a dühtől.
- Crucio!
A lány egész testében rángatózott és sikoltozott, de egyetlen szót sem ejtett ki a száján. Draco képtelen volt mozdulni az ajtóból, képtelen volt másra fordítani a tekintetét, csak a lányt nézte és kínzásának képei örökre beleégtek az agyába. A rácsokkal elzárt kis különcellában Ollivander ücsörgött az ajtó tövében, a rácsokba kapaszkodva és könyörgött:
- Hagyják abba! Meg akarják ölni?!
- Fogja be! - kiáltotta a lány.
Draco nem tudta felfogni, hogyan tudott egyáltalán megszólalni a Crutiatus-átok közben. Ezen a Sötét Nagyúr is meglepődött, mert leeresztette a pálcáját.
- Ha én kibírom... magának is ki kell - lihegte, miközben arcát a hideg padlóhoz szorította. Enyhén hátrafordult és erőtlenül az öregre mosolygott. - Harryért. Dumbledore-ért. A varázsvilágért.
Ollivander zokogott kétségbeesésében. Sok kínzást nézett már végig, de egyik se viselte meg ennyire. A lány most visszafordult és a Nagyúr alakja mellett egyenesen Draco szemébe nézett.
Tudja, hogy itt vagyok, gondolta Draco döbbenten. A lány szemében nem volt félelem és szinte megbabonázta őt. Némán, egy pillantással üzente a fiúnak, hogy meg ne próbáljon odajönni, és hogy menjen el. Tavaly, a Roxfortban annyit gyakorolták ezt a szemkontaktussal való beszédet, hogy ma már profin tudtak olvasni egymás tekintetében.
Draco ügyet sem vetve az anyjára lassan kihátrált a pincéből és elindult felfelé a lépcsőn. A lábai mintha ólomból lettek volna - alig bírta megmozdítani őket. Bentről még hallotta a Sötét Nagyúr hangját:
- Bella, ezt rád bízom. Tégy vele, amit akarsz, de ne feledd: nem ölheted meg és nem kergetheted úgy az őrületbe, mint Longbottomékat. Többet tud, mint azt előadja, de még ha nem is hajlandó beszélni, csaléteknek jó lesz a bátyja ellen. De ha bármit kiszedsz belőle, azonnal értesíts. Lucius, te pedig menj a Reggeli Prófétához és intézd el, hogy a holnapi számba bekerüljön a hír: Voldemort nagyúr elfogta Lucy Pottert. Meglátjuk, mennyire lesznek ellenállók ezek után.
Draco egyre szaporábban lépkedett fel a lépcsőn, végül már egyenesen futott. Kirohant a hátsó ajtón és meg sem állt a Malfoy-birtokot körülzáró sövényig. De még így sem tudott szabadulni Lucy sikolyának hangjától. Ugyanúgy dübörgött a fejében, mintha a lányt mellette kínozták volna.
Ez képtelenség. Hogy foghatták el… hogyan? Mégis mi történhetett? Képtelen volt gondolkodni, képtelen volt másra koncentrálni, mint Lucy rángatózó testének képére és sikolyának a hangjára. A köd fojtogatta, úgy érezte, ebben a pillanatban holtan esik össze a szívére nehezedő nyomástól. Zihált, légszomjjal küszködött, miközben csak az járt a fejében, hogy ha ez akár egy napig is így megy tovább, ő össze fog omlani. Nem fogja tudni folytatni ezt, ha közben Lucyt két emelettel lejjebb kínozzák.
Draco belekapaszkodott a sövénybe és a tövébe hányt. Egy hétre visszamenőleg minden kijött belőle. Azonban mikor elmúlt az inger és felegyenesedett, rájött valamire.
Ki kell tartania. Ha bele is pusztul, ki kell tartania, mert ő az egyetlen, aki életben tarthatja Lucyt. Megszöktetni biztosan nem tudná, hiszen még a birtok határát se érnék el, mikor a többiek észreveszik a hiányukat. De gondoskodhat róla. Igen, vigyázhat rá, meggyógyíthatja a sebeit, segíthetné őt összeszedni magát a Crutiatusból…
Ki kell tartania. Nem adhatja fel. Most nem, mikor Lucynak a legnagyobb szüksége van rá.
Nem fogja hagyni, hogy azok után, amin keresztülmentek, a szeme láttára öljék meg élete szerelmét.
