Ének
Valamikor az amerikai polgárháború idején.
Amerika reszketett, lázas volt, és félrebeszélt. Néha elhalóan nyöszörgött valamit, teljesen átellenes dolgokat, ostoba szavakat, néha csak összekucorodva sírt a paplan alatt azt motyogva, hogy ő ezt az egészet nem akarta, nem így akarta, és hogy tehetik ezt vele, velük, az emberekkel. Hány halálsikolyt kell még hallania, mielőtt vége lesz?!
Kanada csendesen tett-vett körülötte, borogatást cserélt a homlokán, csitította, halk szavaival nyugtatta, de néha nem volt elég. Borsódzott a háta az egész helyzettől, néha legszívesebben elbújt volna egy sarokba reszketni, kizokogni magát, vagy megátkozni az európaiakat, amiért egyáltalán betették a lábukat a kontinensre, magukkal hozva ezt a rengeteg ragályt, rákfenét, politikát, de nem lehetett, mert a bátyjának szüksége van rá, nem hagyhatja egyedül.
Rémálomból riadva Alfred felült, tekintetét körülkapta a helyiségen (nincs ágyútűz, patadobogás, vitorlatépő szél), mélyet sóhajtott, és ledobta magáról a takarót. Matthew felrezzent, az ágyra dőlve szunyókált, de most minden fáradtsága ellenére felegyenesedett.
- Mi…? – kérdezte volna, ám a másik már a talpra állással próbálkozott.
- Mennem kell – közölte rekedten.
- Nem! – vágta rá Kanada, és felugrott (neki lényegesen könnyebben ment), testvérét óvatosan visszalökte az ágyra. – Nem kelhetsz fel – jelentette ki határozottan.
- De Lincoln-
- Lincoln majd idejön, ha akar tőled valamit – mondta, és finoman a vállain tartotta a kezeit, ezzel megakadályozva az újabb kísérletet. – Feküdj vissza – kérte szelíden. – Beteg vagy és fáradt, pihenned kell.
- Nincs kedvem – nyögte Alfred szánalmas hangon, és visszahanyatlott a lepedőre.
- Tudom – suttogta elfordítva a fejét. Nem akart ránézni, nem akarta látni ilyen elkeseredettnek, összetörtnek, sebezhetőnek és gyengének. Hiszen mindig Dél volt a határozottabb, az erősebb, s most is: valamivel magasabb nála, mindig túl véznának és esetlennek érzi magát mellette. Kipislogta szemeiből a könnyeket, és a másik homlokára csúsztatta a kezét. – Lázas vagy – mondta feleslegesen. – Hozzak valamit inni, enni? Van friss kenyér, meg gyümölcs, és-
- Rosszul vagyok – mormolta Alfred.
- Innod kellene valamit – jegyezte meg.
- A víztől is felfordul a gyomrom. – Kanada halkan sóhajtott, és visszarendezgette rá a paplant.
- Hamarosan jobban leszel – vigasztalta, ahogy elrendezgette az arcába hulló tincseket. Az idősebb fáradtan, fanyarul mosolyodott el.
- Lovagolni akarok – mondta pár perccel később.
- Majd elmegyünk, ha jobban leszel, rendben?
- És eső-táncolni… énekelni az indiánokkal… Szabadon szállni a széllel… hajózni, messzi vizekre…
- Minden rendben lesz – nyugtatta kissé rekedten.
- Itt maradsz? – kérdezte.
- Persze – bólintott határozottan. – Szeretnél valamit?
- Békét – susogta, az oldalára fordult és vett egy mély levegőt. Szomorú mosollyal simogatta meg az arcát, olyan forró volt, hogy szinte égetett.
- Próbálj meg aludni – kérte csendesen.
- Énekelsz nekem? – hangja reménykedő volt, ahogy mocorgott kicsit, de hirtelen összerándult, a levegő benne rekedt, és rászorított a paplanra. Halkan felnyögött, és a fejére húzta a párnáját, csak a rémült kék tekintete fénylett, arca árnyékba borult.
- Shh, semmi baj, semmi baj – suttogta, kezét finoman a vállára ejtette, óvatosan érintette csak, nem akart feleslegesen fájdalmat okozni.
Aztán megköszörülte a torkát, és kihúzta magát. Nem engedte elcsuklani a hangját, amikor összefűzték az ujjaikat, éppen csak egy kicsit vált remegőssé, de vett egy mély levegőt, és folytatta a dalt.
- Mesél a szél, játszva száll,
Az én hazám az ősi táj,
Az alkony, ha csókol,
Kis fényjelként ég,
Hol vársz, olyan távol van még.
Nyáréji ragyogás, sok csillag szól rám
Szépsége hazavár, tenyerén hord a táj.
A holdfény úgy ring fenn, ha susogják a fák,
Mit a hullám a vízben,
Csak legyen így e békés világ.
Hisz ami szép az mind,
Mi csakis itt vár rám,
És haza hív e környék, a távolság fáj.
Csoda ábránd, ha csábít, egy pont biztos már.
Ez haza vár, engem mindig, mindig e táj.
Mire befejezte, Amerika mélyen aludt.
2013. január 30.
A dal Bryan Adams - I will always return kétféle magyar változatából van összevágva, a Szilajból :D
