Shadow, avagy az utolsó ajándék
52. fejezet
A fegyverszünet napja
Megjegyzés: Ezt a fejezetet, én, Okashi sama fordítottam franciáról magyarra. A tudásom csupán alapszintű, így elég sok tévesztés található benne, mondatokat hagytam ki, stb, stb. Mégis, úgy hiszem, annyian várjuk a folytatást, hogy ez is több mint a semmi. Gondolom, nem lett nagy szám, nem vagyok valami nagy fordító, főleg, hogy leginkább oroszul és angolul tudok társalgási szinten, a francia sosem volt az erősségem. Most elnézéseteket kérem az esetleges kellemetlenségekért, s jó olvasást kívánok.
Okashi sama
Megjegyzés 2: Először is köszönöm Okashi sama felajánlását és munkáját a fordítás során. Az általa kihagyott mondatokat megpróbáltam a lehető legjobb tudásom szerint pótolni, illetve a mondatokat francia-angol fordító segítségével tökéletesebbé tenni. Biztos vagyok benne, hogy még így lesznek benne hiányosságok és félrefordítások, amiket – ha lesz angol fordítás – mindenképpen javítani fogok. Remélem, mindentől függetlenül azért élvezni fogjátok.
52. fejezet
A fegyverszünet napja
Perselus eloltotta a tüzet az üst alatt, aztán éjszakára lefedte a főzetet. A bájitalt egyszerűen hagyni kell néhány órát hűlni, hogy reggelre végre elkészüljön. Három sikertelen, frusztráló kísérlet után sikerült végre ez az átkozott ital. Hányszor készítette már el ezt a pályafutása során? Több tucatszor, már vagy százszor is, ráadásul hiba nélkül! Mégis, minden egyes lépésnél óvatosnak kellett lennie, pont ez volt most a problémája. Nem a figyelmével volt a baj, dehogy, az semmiben sem változott… de amikor a ráolvasásokat kellett volna elvégeznie, amik nem bizonyultak elég hatékonynak, mit tudna tenni?
Hát akkor újrakezdi, megint, majd megint, ameddig csak lehetősége van rá, hogy megtehesse.
Bekukucskált a nyitva hagyott ajtó résén át, miközben futólag végighúzta a kezét az arcán, hogy elűzze a fáradtságát. Az éjszaka egészen jól telt. Harry teljes nyugalomban aludt a szobájában. Úgy tűnt, a fiú boldog, hogy ismét az új otthonában lehet… Látszott, hogy tényleg szeretett itt lenni, bármennyire is meglepőnek találta ezt. Perselus úgy vélte, hogy Harry szinte az otthonaként szerette ezt a kúriát… hogy a hely, ami régebben még félelmet keltett benne, most már egyfajta menedékké vált.
Ez Harry háza is… – Undorodva nézett a lassan hűlő üstjébe. Természetesen várhatott volna még ezzel a bájitallal, hiszen nem volt most rá szükség, de el akarta készíteni, és azon kapta magát, hogy már éjszaka közepe van. Szerette volna azt hinni, hogy csak egy kis büszkeséget akart érezni, de… nem volt értelme saját magának is hazudni. Harry mélyen aludt, így ez volt a legtökéletesebb idő egy kis kutatásra.
Óvatosan közlekedett a lépcsőkön, vigyázva, hogy amikor elhalad Harry szobája előtt, ne nyikorduljon meg a padló a léptei alatt. A zaj hiánya megnyugtatta őt afelől, hogy a fiatal fiú békésen szundított. Néhány lépéssel elérte a könyvtárt, bement, majd rögtön becsukta maga mögött az ajtót. Ez a hely azon kevesek közé tartozott, amelyek az idejövetelekor teljesen le tudták foglalni őt, és az egyetlen, amely valódi értéket jelentett a kúriában.
Amikor Voldemort, illetve a Merlin tudja, milyen építészek és belsőépítészek segédletével készült a háza, mindent elkövettek, hogy az hangulatosnak, nemesnek és tiszteletre méltónak tűnjön. Persze Perselusnak nem akadt gondja a dekorációval - nem számítottak neki a bútorok árai, a vastag függönyök, s a festmények is meglehetősen közömbösnek bizonyultak a számára. Ám koránt sem ugyanaz volt a helyzet a bájital laboratóriummal és a könyvekkel.
Mára már kétségei sem maradtak arról, honnan is szerezték be ezeket az ősi kéziratokat. Nagy valószínűséggel a razziák, a családok üldözései során, meg a feketepiacokon vagy a legsötétebb körülmények között lelhettek rájuk. Ám, ha őszinte akart lenni, Perselust ez egy cseppet sem izgatta. Ritka, értékes könyvek voltak, alig pár darab létezett belőlük, de a lényeg, hogy neki megvoltak! Régi pergamen, s bőr illata áradt a helységből.
Bájitaltan. Gyógynövénytan. Mágiatörténet. Alkímia. Ujját végigfuttatta a fekete és arany borítón. Fekete mágia. A könyvtár legnagyobb részét ezek tették ki, és ma már be sem lehetett szerezni őket - jó okkal. Teljesen illegális volt ilyeneket tárolni, mégis, a Gringotts legmélyebben lévő széfjeiben, illetve az otthoni kincseskamrákban megbújva még bőven akadtak hasonlók… persze, leginkább a halálfalóknál, nem? Sosem gondolt arra, hogy el kellene őket rejtenie - a kúria teljes védelmet élvezett. Albus ritka látogatásaitól eltekintve, senki más nem léphetett be ide rajta kívül. Most viszont már Harry is itt volt… Talán mégis meg kellene fontolnia, hogy ezeket a könyveket eltünteti szem elől.
Nem mintha attól félt volna, hogy a fiú elkezd fekete mágiát tanulni, dehogy, viszont… a macskák rendkívül kíváncsiak. Ő pedig nem akarta hagyni, hogy Harry szenvedjen!
Igen, Harry miatt el kell ezeket tüntetnie, nehogy megfertőzze őt. A kamaszra mindig nagyon kihatott a varázslók világának és úgy általában a mágiának a manicheizmusa, és tekintve a múltját, valamint azt a környezetet, amelyben élt, aligha hibáztathatta érte. Ezt a témakört még meg kell vitatniuk, és valószínűleg nem ez lesz az egyetlen. Ám azzal, hogy Harry magába szívta Voldemort erejének egy részét, kételkedett benne, hogy most okos dolog lenne fekete mágiát használni.
A saját erejével ugyanakkor… – Perselus felsóhajtott, majd beismerte a pillanatnyi vereségét. Az ő mágiaszintje túl alacsony. Érezte ugyan, hogy lassan talpra áll, de tény, hogy használat közben gyorsan lemerült a varázsereje. Hogyan tudná egy varázsló máról holnapra megoldani annak beosztását? Sehogy. És ezt a gyengeséget nem engedheti meg magának. Nem most, amikor Harry kell védelmeznie.
Ráadásul az a varázserő, ami elhagyta, mindig felettébb érzékeny volt, különösen, amikor olyan varázslatok használata került előtérbe, amelyek a sötétebb erőkből táplálkoztak, mint például a harag és a frusztráció. Amelyek aztán komplex és halálosan hatásos varázslatokban mutatkoztak meg. Mindig megállapodtak abban, hogy javítani kell a heves vérmérsékletén, a pálcáján, könnyíteni a lelkén… és Dumbledore, a vén bolond, tudta ezt. És sokkal inkább ez, mint a védelem tanár posztja fölött lebegő átok volt az, amiért az igazgató évről évre elutasította őt.
De hát ki ismerné jobban a védekezési mechanizmust, mint az, aki már elsajátította a gonosz erőket? És a mágia ezen ágát nem feltétlenül csak rossz dolgokra lehetett alkalmazni, nem csak… valahogy egészen más funkciója volt. Vajon a saját hibája lenne, hogy ő mindig több energiát fektetett bele a tehetetlen dühbe és haragba, mint a hősiességbe, vagy nemességbe?
Az összeszedett könyvekkel a kezében bement az irodájába, majd kényelmesen elhelyezkedett egy nagy karosszékben. Gyertyát gyújtott, majd annak fényénél belemerült a leghatalmasabb varázslatok enciklopédiájába, és mormolva tanulta újra az elfeledett igéket.
Holnap talán egy normális nap elé nézhetnek…
Harry a derű és az álmélkodás valamiféle egyvelegével figyelte az erdős terület fölött lenyugvó napot. Rácsodálkozott a napra, amelyen teljesen normális életet élhetett.
Arra ébredt a kúriában lévő szobájában, hogy halk madárcsicsergést hall. Az éjszakája rémálmok nélkül telt, az ő kényelmes, saját ágyában aludt, s ezalatt többször érezte magán Perselus óvó jelenlétét.
Felkelt, magára vette az új ruhái egyikét, aztán reggelit készített kettőjük részére, amit otthonuk ebédlőjében fogyasztottak el. Ezután segített Perselusnak, vitt néhány üvegcsét Perselus elkészült bájitalának, majd sétálni mentek az erdőbe; halkan, anélkül, hogy bármiféle fenyegetés is lenne a közelükben. Csakis a fák, az állatok és a birtok összes helyi sajátossága, amelyről Perselus mesélt neki a séta folyamán.
Egykor volt itt egy nagy terület, a „Magnus föld", amelyet egy bizonyos „Magnus" svéd mágus emlékére neveztek el így, akinek egy ideig otthont szolgáltattak a Prince-ek, és aki több évig élt egy sátorban a lovak között. A férfi elbeszélése szerint itt Lilyvel is táboroztak egy nyáron, ami közben felfalták őket a szúnyogok. Volt itt patak, ami fák, több kunyhó és ház időközben elpusztul romjai között kanyargott. Rossz idő esetén csak a sziklák szolgálhattak menedékül, és az, hogy itt voltak, egyszerre volt varázslatos és hétköznapi.
Nem volt itt se sárkány, se vérfarkas, se húsevő növény, vagy furcsa lények… csak a természet apró kis ajándékai és ők. Csak egy séta volt, s Perselus még csak nem is kérte tőle, hogy gyakorolja az animágus transzformációt, vagy az új erejét.
Csak egy séta apa és fia között, a saját területükön… és egy másik korszak nosztalgiái és árnyai, amelyről a fekete alak mesélt neki olyan lágy hangon, ami teljesen ellentétben állt tanári énjével.
Együtt ettek, ezúttal Perselus főzött, ráadásul mugli módon! Az élmény egyszerre szórakoztatta és nyűgözte le Harryt. Tagadhatatlan, a férfi tele volt meglepetésekkel…
A délután folyamán elkészítettek együtt néhány bájitalt, majd Harry úgy döntött, egész jó idő van egy kis repüléshez. Azzal a feltétellel, hogy nem megy túl magasra vagy messzire, kimehetett. Repülés közben még szarvascsordával, sőt még egy lóval is találkozott, ami különösen meglepettnek tűnt, amikor meglátta őt. Időben tért vissza, hogy lezuhanyozhasson, vacsorát készíthessen Perselusszal, mire a nap lenyugszik. Mikor is sikerült legutóbb ilyen békésen eltölteni a napot? Valószínűleg az is itt volt. Akkor ugyan sokkal inkább jelen voltak a félelmei, ám most… jó, persze, ott volt Loki meg Remus, Voldemort, és a háború előkészületei, és ezeket mind nem tudta teljes mértékben figyelmen kívül hagyni. Ám a mai nap tűzszünetnek számított, és pillanatnyilag nem volt más, mint hivatalosan is a fia valakinek. Valakié, aki itt élt, és készen állt rá, hogy megvédje őt, ha veszélybe kerülne az élete, s felajánlott neki egy otthont… ami a fiú számára egy világgal ért fel. Nem is férhet hozzá kétség – gondolta Harry –, hogy ő volt az a személy, aki jelenleg a legtöbb ismerettel rendelkezett Pitonról.
Még abban is kételkedett, hogy Perselusnak titkai lennének előtte… Ó, persze, pitiáner ügyek valószínűleg akadtak. Mind például roxforti történetek, a halálfaló ügyek, életének apróbb részletei, de hogy valami fontosat is eltitkolt volna? Nem. Perselus nem hazudott neki, nem rejtegetett előle semmit. Megfordult, hogy csendben figyelje a férfit, míg az befejez egy levelet. A férfi arca még mindig érzelemmentes volt, de Harry tudta, hogy ez már nem egy álarc volt. A Fekete Ember békés és nyugodt volt, a szívverése lassú, egyenletes, nem az az ideges, gyorsabb ütemű, mint a Roxfort területén.
Harry összevonta a szemöldökét. Hogy honnan tudta ezt? Intuíció, megérzés - gondolta. Nem akart most erre gondolni. Nem akart arra a furcsa érzésre gondolni a sebhelyében, ami akkor öntötte el, amikor a kúria fölött repkedett. Nem volt fájdalmas, semmi olyasmi, ami felizgatta… nem érdekes. Nem volt fontos, ez a nap túl szép volt ahhoz, hogy kárba vesszen.
Perselus végül letette a tollat, majd Harryre nézett. Sötét szeme ellágyulni látszott, és szinte észrevétlenül elmosolyodott.
- Mit szólnál egy parti sakkhoz?
Harry elvigyorodott.
- Ó, hogy két lépéssel legyőzzél? Nem, köszönöm, ezt már Ron mellett megtanultam. Nem akarsz inkább dámajátékkal játszani?
Perselus elmosolyodott erre.
- Azt hiszed, dámában nem tudlak legyőzni?
- Hmm, fogalmazzunk úgy, hogy ezzel egy kis esélyem nyílik a győzelemre!
- Azt hiszem, az első emeleti játékteremben kell lennie a játéknak, próbáld megtalálni.
Harry boldogan igyekezett a lépcsőhöz, és négyesével szedve szaladt fel rajta. Az ominózus eset óta nem járt a zöld szobában így most habozva, hátát az ajtónak vetve állt meg ott. Végül is, Perselus azt mondta neki, hogy akkor mehet oda, amikor csak akar…
Vett egy mély levegőt, s kinyitotta a hálószoba ajtaját. Még egy villanykapcsoló is volt benne – eszmélt rá –, akár egy mugli otthonban. Minden annyira… normális volt. Alig tűnt elképzelhetőnek, hogy Lily sosem jár itt, hogy sosem élt itt. Ahogyan azt a gondoskodás is, amivel Perselus kivitelezte ezt. Pont az az elképzelés aggasztotta őt – jött rá Harry –, hogy Lily akkor még nem is volt halott… hogy tényleg azt remélte, hogy még viszontlátja őt. Hogy volt képes a lány ellökni mindezt és a barátját? Mindenki azt mesélte, hogy Lily egy csodálatos, fiatal nő volt, kedves és szívélyes is. De mi történt valójában Piton és őközte? Kellett történnie valaminek…
Odalépett az íróasztalhoz, és megpróbálta működésbe hozni a régi lemezjátszót. Használni akarta, ám visszafogta magát. Perselus meghallaná, ő pedig nem akarta felszaggatni a sebeket. Ismét végignézett a polcon álló, porlepte könyveken, és végül megpillantott egyet, amely már nagyon megviselt volt. „Üvöltő szelek"… A szamárfüles, gyűrött lapokból ítélve Lily nyilván rengetegszer olvasta. Harry szerint, mindenesetre kellemes látványt nyújtott.
A borítója felkeltette az érdeklődését, így magához vette. Csak beteszi a könyvet a szobájába, és Perselus nem fog megtudni semmit.
Úgy döntött, már így is túl sokat vacakolt, ezért vonakodva távozott, és végül ismét a híres játékszoba felé vette az irányt. Állt ott egy biliárdasztal is - bizonyára Piton stílusa. Eltartott pár percig, hogy megkeresse az értékes fa játékot, de utána gyorsan visszatért a földszintre.
- Megtaláltam! – jelentette be Harry a játékra mutatva – Nem néz ki túlzottan használtnak.
- Talán azért, mert új – vágta rá Perselus hanyagul.
- Használtad valaha a többi játékot, vagy csak dísznek vannak? – ismételte meg Harry a kérdését másképpen. Kíváncsi volt.
- Pusztán dekoráció – erősítette meg Piton. – Voldemort úgy gondolhatta, hogy szükséges bevetnie az egész arzenálját annak érdekében, hogy minden tökéletes legyen. Fekete vagy fehér?
- Fehér. Tudsz biliárdozni?
- Igen. Már teljesen el is felejtettem, hogy ott van.
- Megtanítanál rá? Már láttam az embereket játszani, de soha sem próbáltam.
- Tényleg? – Perselus meglepődött. – Hiszen ez messzemenőkig mugli játék.
- Nem mintha Dursleyék elvittek volna magukkal játszani – suttogta Harry. – És nem voltak igazi barátaim sem. Egyszer fociztam. Egy benzinkútnál voltunk az egyik nyári szünetben, és Vernon bácsi ott felejtett. Szerintem azt remélte, hogy valaki elrabol engem, azért hagyott ott engem annyi ideig – tette hozzá nevetve. – Mindenki sajnálatára senki sem akart, úgyhogy visszajött értem. Egyenesen dühöngött miatta
Perselus elgondolkodva nézte őt.
- Meglep, hogy a szociális intézmények sosem aggódtak a helyzeted miatt – morogta.
Nem volt olyan komoly – vont vállat Harry. – Ilyesmi megtörténik. Nem mindig szándékosan, de megesik.
- Hmm – szólt Piton kétkedve. Aztán csak úgy mellékesen megjegyezte – Én sokszor fociztam. Az édesanyád nagyon szerette.
- Tényleg? És milyen volt? Jó?
- Csalt, én pedig engedtem neki – mondta Piton egy halvány mosollyal – Amire ma ne nagyon számíts.
- Ó, ő volt a csaló? – nevetett Harry. – Csakúgy simán?
- Ez sokszor megnevettette őt. Csak aztán volt egy botrány, amikor az a rossz ötletem támadt, hogy ugyanazt tegyem.
- Nyilvánvalóan – nevetett Harry. – És a biliárd? Azt is játszottatok?
- Azt nem szerettem annyira, mert gyakran megvert.
- Mi mást játszottatok még?
Perselus egy pillanatig hallgatott, miközben eltűnődött.
- Dartsoztunk. Nagyon tehetséges volt benne. A szüleinek a teraszon már volt egy sajátjuk is. – Kissé habozott, mielőtt folytatta volna. –Petunia nagyon rossz játékos volt. Ámbár azt hiszem, jobb pontszámokat is elért volna, ha nem térítettem volna el a dobónyilait.
- Valóban ez tetted? – kérdezte Harry elragadtatottan. – Nem buktál le?
- Mindig diszkrét voltam, s nem használtam a pálcámat. Csak egy kicsit koncentrálni kellett hozzá.
Harry ismét elnevette magát.
- Nem tudom elképzelni Petunia nénit dartsozni!
- Ő inkább duzzogott a játék közben. Csalással vádolt. Lily tiltakozott, Petunia vádolt, a nagyszüleid pedig rendszerint véget vetettek a játéknak, és a saját szobáinkba küldtek minket. Akkor is kellemes délutánok voltak ezek - mondta Perselus mosolyogva.
- Legalábbis te nem bántad – jegyezte meg Harry, miközben megpróbálta elképzelni a jelenetet.
- Valóban. És te meg a végére csak elvesztetted a játékot! Szeretnél egy visszavágót, vagy kipróbálnád azt a híres biliárdot az emeleten.
- Biliárd! – kiáltott fel Harry, majd lelkesen elpakolta a dámajátékot. Bár vesztett Piton ellen, ez akkor is szórakoztató játék volt.
És aznap, amikor este leoltotta a villanyt – miközben még egy utolsó pillantást vetett az éjjeliszekrényén álló a fotóra –, Harry boldog volt. Perselus nem hagyta ugyan nyerni, de tanította őt játszani, és amikor a nap véget ért, pont olyan tökéletes volt, amilyennek elkezdődött. És holnap… Nos, egy ilyen nap akkor is járt neki.
Piton óvatosan becsukta az ajtót. A fiú aludt, mi több, jól aludt! Ma nem kínozzák majd rémálmok, legalábbis remélte, hogy így lesz. Ez a nap meglehetősen békés volt. Kedves. Nem, ez nem volt pontos kifejezés rá, de még nem találta meg a helyes szót arra, amit érzett.
Elvileg ilyen lenne egy normális család kellemes napja? Valószínűleg ő már túl öreg ahhoz, hogy ilyen kérdéseket feltegyen, de meglehetősen össze volt zavarodva. Semmi emlékezetes vagy látványos nem történt, nem talált fel egy újabb bájitalt, vagy valósított meg valami hasznot hozó dolgot, mégis elfoglaltnak érezte a napját, és a maga módján minden egyes másodpercét élvezte.
Bár ennek a teljességnek az érzése életének kicsit késői szakaszában érkezett, úgy gondolta, gyorsan hozzá tudna szokni… ami még nehezebbé tette az előtte álló feladatot. Nehéz szívvel ment be a könyvtárba, hogy tovább olvassa a tegnap félbehagyott könyvet. A pálcáját finoman mozgatta az ujjai között, és továbbra is kitartóan suttogta a varázsigéket.
Amikor becsukta a könyvet, fáradtan nézett fel az órára. Hajnali három óra volt… nem fog sok alváshoz jutni, de elégséges lesz. Az új stratégiája – ereje határainak keretén belül – működött. A fekete mágia alakjában kiszórt varázslatok határozottan erősebbek voltak a szokásos bűbájokhoz képest…
Elégedettnek kellene lennie, de valahol mélyen a lelkiismerete nem hagyott nyugtot neki, és bosszantóan mondta a magáét, hogy nem lenne szabad elzüllenie. Az alkarjára tette a kezét. A jegy forró volt, talán a szokásosnál is jobban. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Harry aludt.
Vállat vont, így próbálta meg eloszlatni a kétségeit. Nem tehetett mást, minthogy aludni tér, aztán majd a legtöbbet hozza ki a holnapi napból. A sötét szobája most valahogy barátságosnak hatott, ő pedig sóhajtva és elégedetten elterült az ágyán. Pálcájával a kezében aludt el.
Ám a sötétség nyugalmas helyett hamarosan teljesen nyomasztóvá vált az álmaiban. Valami közeledett, rá vadászott, őt akarta, és nem jó célból… a levegő nehéz volt, fojtogató, és a hirtelen sötétségen is áttört egy vörös, diadalmas, kapzsi szempár. Az a valami ott volt körülötte, nem ő volt, nem Voldemort, mégis…
Az ismerősen vörös szempár egyre közeledett, hiába próbált Perselus elmozdulni előle.
- Hűség, az örök hűség – suttogta a hang.
- Nem. –Megpróbált tiltakozni, de nem jött ki hang a száján. Lehetetlen volt, képtelenség, a riasztók semmit nem jeleztek, és semmi sem léphetett csak úgy be a szobájába, a francba is, hisz ennek a szobának még ablakai sincsenek!
Aztán a szempár még közelebb ért, és egy alak bukkant elő a sötétségből. Nem Voldemorté, ám ez az alak még ismerősebb volt, és jelen pillanatban még ijesztőbb. Az illető ugyanis Harry volt, Harry, de valahogy másként. Arca fiatalabb és egyben keményebb vonású volt, és olyan kegyetlenség ült rajta, amit korábban még sosem látott.
- Mindig vissza fogsz térni – szólalt meg a hang, amelyben egy csipetnyi jókedv és megvetés csendült. – A fekete mágia. Az, hogy őt elveszítetted, még nem állított meg téged. De végül is, igazad van, használni fogjuk, majd te megtanítod nekem! Azt mondtad, használnom kell az erőmet, nem? Hát használni fogom.
- De én nem úgy gondoltam… – suttogott Piton. – Én nem erre gondoltam!
- Ha te is használod, én miért ne tegyem?
- Ez más… nekem szükségem van rá… Nekem muszáj…
- Nekem is! – A fiú nem tűnt idősebbnek, mint amikor megérkezett a Roxfortba. – Nekem is szükségem van rá, még jobban is, mint neked!
A vörös szempár megvillant, és Perselus tarkóján felállt a szőr.
- Nem szabad… – suttogta Piton. – Kérlek, emlékezz, ne így. Ne, ahogy Siport akartad. Ne válj olyanná, mint én!
- De hát most már az apám vagy, és nekem követnem kell a példádat! Én is képes vagyok ilyen nagy dolgokra! Ha tanítasz, akkor többet tudok tenni annál, minthogy legyőzöm Voldemortot, akkor megváltoztathatom a világot
- Az nem a te dolgod, Harry - mondta a férfi. –Te csak egy kisfiú vagy!
- Nem maradok örökké az. És akkor te majd ott leszel, hogy segíts nekem.
- Nem, nem, én nem ezt akarom neked nyújtani…
- Ez az, amit akarok, és neked nincs más választásod – mondta a fiú, miközben egyre kevésbé és kevésbé hasonlított Harryhez. – Azt választottad, hogy szolgálni fogsz, így engedelmeskedned kell!
- Harry! – Perselus felüvöltött, hirtelen kinyíltak a szemei, miközben lihegve kapkodott levegő után, mintha a zárt helyiségben nem lett volna elegendő oxigén.
De Harry nem volt ott. Mindez soha nem történt meg – eszmélt rá összevont szemöldökkel, mielőtt átkutatta a sötétséget. Semmi. Egy lélek sem. Nagyon úgy néz ki, hogy csak a saját bűntudata nem hagyta aludni. És az ablaktalan helyiség, amelyben mindig biztonságban érezte magát, most hirtelen olyan volt, mintha csapdába került volna.
Megragadta a pálcáját, ami kissé kicsúszott ujjai közül. Idegesen felemelkedett, majd lesimította a talárját. Itt nem tudna visszaaludni. Talán jobb lenne a laborban, egy széken ülve, miközben újraolvas egy régi bájitalkönyvet…
Hangtalanul osont le az alagsorba.
A folyosó másik oldalán Harry, aki mindeddig békésen aludt, mocorogni kezdett. A feszültség észrevétlenül fokozódott, egészen addig, amíg az izmai akaratlanul is megfeszültek, és hátán – a hőmérséklet ellenére – verejték folyt le.
Hangok és színek keveredtek furcsa és zavaró képekben, és Harry érezte, ahogy ereje egyre jobban erősödik ebben a légkörben; a jelenlegi teste pedig mintha menekülni próbált volna, hogy jobban kifejezhesse magát.
Harry nagy kortyokban nyelve a levegőt, riadtan kezdett ébredezni, de a pánik nem hagyta el – csapdába esett a sötét fülledtségben, mint abban a börtönben Malfoyéknál, és nem látta a kiutat. Néhány másodpercig teljes erejéből küzdött, aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy kiszabadult, és takarója közepén csapkod, miközben tollpihék repkednek körülötte.
Egy gyors pillantással körülnézett, majd lepillantott a meredező karmokra. Shadow karmaira… amikor izgalmában kimereszti azokat. Nem változhatott át! Anélkül, hogy észrevette volna, az álma kellős közepén! Csapdába csalta magát a takaró redői közt. Érezte, hogy mennyire nevetséges ez a helyzet, így hát leült, majd elkezdte nyalni a pofáját. Bosszantó!
És ami furcsa… Perselus nem rohant hozzá… A varázsló jelenléte mindig megnyugtatta, amikor rémálmai voltak. Csak nem haragszik meg, ha átmegy hozzá, hogy ott aludjon vissza. A kilincsre ugrott, hogy kinyissa, és ez sikerült is neki. Hasonlóan járt elé a másik ajtónál, majd besunnyogott Perselus szobájába. A helyet átjárta a férfi ismerős, megnyugtató illata, és bár a takarója gyűrött volt, a szoba üresnek bizonyult.
Nem is olyan rég hagyhatta el, a szag még friss volt… de volt még ott valami más is… igen. Félelem? Nem volt jele küzdelemnek az ablaktalan szobában, s a kúria védelmén aligha lehetett áttörni. Talán a Fekete Emberének is rémálma volt?
Ha igen, akkor csak egy helyen lehetett… a macska habozás nélkül iramodott a pince felé. A nyitott ajtón kiszűrődő fény megerősítette gyanúját; a kényelmes karosszékben Perselus szórakozottan olvasott egy régi könyvet. A kém hamar észrevette a macska jelenlétét, s a vonásai ellágyultak.
Nem törődve az átváltozással, Shadow felugrott az ölébe, majd labdává gömbölyödött.
Piton ajkai felfelé gördültek, miközben gépiesen simogatni kezdte a macska bundáját, aki erre automatikusan dorombolni kezdett. Egy kamasz és egy macska egyazon árért… nem is volt rossz üzlet! A macska dorombolt, puha, langyos bundája melengette a férfi térdét. Érezte, ahogy nyugtalansága felenged kissé, s fejét óvatosan a szék támlájára hajtotta.
Kellemesen üldögélt a tűz előtt, Shadow-val az ölében, és bájital könyvet olvasott. Úgy hitte, ez életének talán ez az egyik legbékésebb pillanata.
A macska arra ébredt, hogy két kézzel leemelik arról a meleg helyről, ahol eddig aludt. Tiltakozóan felnyávogott, és hagyta, hogy macskateste teljesen megnyúljon, akár egy kihúzott gumiszalag, csakhogy ne hagyja el a kényelmes fekhelyét, de egy óvatos lépéssel mégis arrébb mozdították, és letették egy puha felületre, ám az már nem volt olyan kellemesen meleg.
Kinyitotta a szemét, és egy állkapocsrepesztően hatalmasat ásított, mielőtt kinyújtotta maga előtt a lábait. A nap sugarai beszűrődtek a laboratórium ablakán át… Óh, a labor! Itt maradt éjszakára! Perselus is, és a férfi arcából ítélve úgy tűnt, hogy igencsak elgémberedett a dereka. Nem kétséges, hogy ő már túl öreg volt ahhoz, hogy egy székben aludjon… Na, jó, azért nem olyan öreg – gondolta Harry –, hiszen még negyven éves sincs!
Mégis, most a reggeli fényeknél láthatta a varázsló szemei sarkánál azokat a kis apró ám félreismerhetetlen ráncokat. Eddig még soha nem vette észre…
- Van valami érdekes az arcomon? – mordult rá Piton.
Harry azonnal visszaváltozott, és elmosolyodott. Ha volt olyan ember, akinek igazán rossz volt a hangulata a reggeli kávé előtt, hát, akkor az Piton volt.
- Ó, igen, ráncok – vetett rá egy bocsánatkérő pillantást.
- A maga művei, Mr. Potter, ehhez kétség sem férhet.
- Potter-Piton – emlékeztette őt Harry.
- Nevetséges…
- Egyáltalán nem nevetséges! Ez a nevem!
- Soha sem volt második vezetékneved, szóval hanyagold két ellentétes ember tükrözését, mert ez teljességgel nevetséges és ostoba!
Harry megdermedt. Ez az elképzelés már nem is volt annyira kellemes…
- Mondanod kellett volna, hogy zavar! – tiltakozott a fiú.
- Én nem mondtam, hogy zavar.
- Azt mondtad… – Harry két kézzel túrt bele a hajába és igyekezett rendbe szedni gondolatait. – Azt hiszem, nekem is kell egy kávé.
- Végre van egy értelmes mondatod is! – sóhajtott Perselus.
Egy pillanattal később már a gőzölgő kávé köré telepedtek le. Piton ügyelt arra, hogy Harryé lehetőleg belefulladjon a tejbe. A fiú eközben mosolyogva figyelte apja nyugodt arcát, és hosszú orrát, amit a csészéje pereme fölé dugott.
- Attól még akkor is vannak ráncok a szemeid körül – jelentette ki Harry.
Piton kiábrándulva figyelte őt.
- Ezek mimikai ráncok. Ez történik, ha valaki túl sokat mosolyog.
Harryt annyira sokkolta a válasz, hogy szó szerint fuldokolni kezdett attól a korty kávétól, amit épp lenyelni készült, és ami a legmegalázóbb módon, az orrán keresztül jött vissza. Előtte Perselus megrázta a fejét, miközben nyilvánvalóan tétovázott az elkeseredettség és a jókedv között.
- Most igazán, Harry. Azzal, hogy egy kamaszt fogadtam örökbe, azt reméltem, hogy legalább az előkés állapotot megúszom.
Harry egyszerre prüszkölt, köhögött és nevetett; félrenyelte az italt, miközben a szemüvegét próbálta visszacsúsztatni a helyére.
- Ez nem jó vicc! Nem akkor, amikor iszom!
- A Fiú, Aki Túlélte, Belefulladt Egy Kávéba… Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez Voldemort… – jegyezte meg Piton. – Valószínűleg csalódott lenne, hogy egyedül erre nem gondolt.
- És neked meg felajánlana egy kitüntetést meg egy kiváló ránctalanító krémet – mondta Harry, majd letörölte a kiköpött kávét az asztalról. Perselus szórakozott arcára pillantott, s el kellett ismernie, hogy jól állnak neki a ráncok. Adott neki egy tiszteletteljes, atyai kinézetet… – Szerinted hasonlítani fogok rád, mikor annyi idős leszek, mint te? – Ezt anélkül kérdezte meg, hogy gondolkodott volna.
Hirtelen James Potter képe hasított bele a fejébe. Az a férfi, aki a fotókon mosolygott, karjaiban egy gyermeket, őt tartva. Ő volt a biológiai apja… hát hogy feledkezhetett meg róla ilyen könnyen?
- Remélem, nem – válaszolt egy fintorral Perselus. – Utadban állnak a gének. Inkább az anyai nagyapádra fogsz hasonlítani.
- És az apai nagyszüleim?
- Nem emlékszem.
- Kíváncsi vagyok, hogy… – kezdte Harry, aztán félbehagyva mondandóját, megrázta a fejét.
- Fejezd be a mondatot – közölte Perselus.
- Nem fontos.
- Mondd csak el.
- Kíváncsi vagyok, hogy… hogy nézett ki James. Míg élt.
Perselus bólintott, mintha várta volna a kérdést.
- Az apád természetes személyiség volt, és jól nézett ki. Azzal a fajta vonzerővel rendelkezett, ami az évek során sem fakul meg. Valószínűleg egy nagyon karizmatikus, vonzó, és irritáló harmincas lett volna, akit imádnak a diákjai. Úgy, ahogyan téged is álmodozva nézeget a kis barátnőd.
- Hé! - tiltakozott vehemensen Harry. – Ez így túl sok információ! Egyáltalán nem kértem ilyeneket, ami azt illeti! És nincs is barátnőm!
- Mennyi tiltakozás… – jegyezte meg Piton önelégült mosollyal. – Miss Weasley bizonyára nagyon szomorú lenne, ha ezt hallaná.
- Ginny? Ő tetszik, de mindegy, mivel ő Deannel jár!
- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy csak egy kis meggyőzés kell neki.
- Nem tudom, ezt a következtetést miből vontad le…
- Néhány folyosói szóbeszédből és lopott pillantásból… és Miss Weasley nem mindig a diszkréciójáról híres.
- Régebben, talán… – sóhajtott Harry. – De most… – Visszaemlékezett az egy nappal korábbi keserű emlékre, majd egy szomorú pillantást vetett az asztallapra.
- Most? – kérdezett vissza Piton.
- Tegnap mondott néhány dolgot. Nem nagyon hiszem, hogy több lehetőségem lesz nála… mármint nekünk.
- Nem akarsz róla beszélni?
- Nem igazán, de addig nem fogsz békén hagyni, amíg meg tudod nem, mi? – viccelődött Harry.
- Szakmai hátrány. De teljesen igazad van, jogod van a magánélethez.
- Hogy aztán az első alkalommal legilimentálj? Köszönöm, nem.
- Sosem tennék ilyet! – tiltakozott a tanár, majd hozzátette. – Legalábbis nem ilyen témában, meg amúgy sem, ha el tudom kerülni.
Harry a plafonra emelte a tekintetét, de nem nagyon akaródzott neki válaszolni.
- Mindenesetre tegnap beszélgettem kicsit Ginnyvel. Arra gondoltam, hogy… nos, érdekelt, legalábbis egy kicsit. De amikor elment, hallottam, miről beszélgetett Deannel…
- Igen? – kérdezte Piton.
- Jó, oké, kémkedtem! Családban marad, nem?
- Azt hittem, ezt a Remus-ügyben a saját károdon már megtanultad.
Remus… – vette észre Harry. Nem Lupin, Remus. Harry ezt érdekesnek tartotta.
- Nem szeretem ezt csinálni, de tudnom kellett… ahj, mindegy! Abból, amit mondott, tisztán lejött, hogy nem érdeklődik irántam.
- Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Weasley kisasszony azzal hencegne a barátjának, hogy valaki más iránt vonzódik – mutatott rá Piton.
- Lehet, de tudom, hogy komolyan gondolja, amit mondott… már ha volt benne valami lényeges… hogy olyan barátnőt kellene választanom, aki anyáskodhatna fölöttem, vagy ilyesmi…
Piton rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Utána meg Dean mondott néhány borzalmas dolgot rólam – sóhajtott Harry. – Igaz, Ginny megvédett engem, tudom, hogy nem úgy gondolkodik, mint a többiek. Vagyis nem hiszem. De egy dolgon elgondolkoztatott: hogy talán ideje lenne újra visszaköltözni a hálókörletünkbe.
- Ez jó ötlet – bólintott Perselus. – Szabadon jöhetsz-mehetsz, ahogy tetszik, de ne felejtsd el, szeretném tudni, hol alszol. Ami Miss Weasleyt illeti… valószínűleg az édesanya ültette ezeket a gondolatokat a fejébe… A helyedben nem venném túl komolyan.
- De nem csak ez a gond – vont vállat Harry. – Nem igazán működne, mivel Ginny allergiás a macskaszőrre.
Ezeket a szavakat hallva Perselus szemei hitetlenkedve megvillantak, s azonnal hazugság, vagy vicc nyomait kezdték el kutatni a fiú szemeiben. Aztán a kezébe temette az arcát, és megpróbálta visszafojtani kitörő jókedvét.
Az arckifejezését nehéz volt ugyan olvasni, de a rángatózó vállakból Harry egyből arra a következtetésre jutott, hogy az apja nevetett. Mármint úgy igazából nevetett.
- Ez nem vicces! – tiltakozott, de neki is vissza kellett fojtani saját feltörő derűjét.
Ámbár úgy tűnt, Perselus képtelen abbahagyni a kacagást, s még mindig kezébe temette az arcát, mintha szégyellné szokatlan hangulatát.
- Allergiás… a… macskaszőrre.
- Ez a legrosszabb dobó-duma, ha egy lány nem akar kavarni veled, mi? – kérdezte Harry, miközben érezte, hogy a nevetés őt is legyűri.
- Sajnálom… – mondta végül Perselus, amikor sikerült visszanyernie híres önuralmát. – Léteznek erre bájitalok, de semmi végleges. Igazán nem tudom, mit mondjak… Hát, Harry, ez igazán sajnálatos.
De a mosoly árnyéka, ami még mindig ott ült Piton arcán, elvette a szavahihetőségét.
- Talán amúgy sem olyan komoly – mondta Harry mindenféle sértődés nélkül –, mármint, úgy értem, nem terveztem, hogy feleségül veszem, vagy ilyesmi. Valószínűleg ez a jel arra, hogy másfelé nézzek körül. Még ha nem is igazán próbálkozom. Vagyis, azt akarom mondani, hogy…
Perselus nyugtatóan emelte fel a kezét.
- Tudom, mire gondolsz. Felesleges kényszeríteni a dolgokat, vagy elhamarkodottan dönteni. Elég mindent a maga idejében.
- Csak kerüljem el az olyan lányokat, akik allergiásak a macskaszőrre, mi? – viccelődött Harry.
Perselus sutba dobva a szokásos komorságát, elmosolyodott. A fiú pedig elkönyvelte magában, hogy igen, ez neki nagyon is tetszik.
- Ez igazán érdekes szempont.
- Mindig ez van. Teljesen bizarr az életem – mondta a fiú.
- Ez nem feltétlenül rossz dolog. A macska-alakod időnként sok előnnyel is jár. Javaslom, hogy délután ezen dolgozzunk.
- Az animágus formámon? Tudod, már egészen jól kezdem elsajátítani ezeket a dolgokat. McGalagony is sokat segít nekem.
- McGalagony professzor. Amúgy sem árthat meg senkinek egy kis gyakorlás. És a varázserődön is dolgozunk majd.
- És ma reggel? – kérdezte Harry. – Bájitalok?
- Igen, ez a ma reggeli feladat – mondta a bájitalmester a legtanáribb hangsúlyával.
Harry összerezzent, de el kellett ismernie, hogy Perselus nem volt rossz. Jó, mondjuk erre elég későn döbbent rá.
- Segítesz nekem?
- Próbáld meg egyedül, utána jegyezd föl, amit nem értesz. Abban majd segítek.
- Nekem megfelel. Reggel beiktathatok egy kis kviddics-szünetet?
- Talán elfogadható lenne – mondta Piton, miközben töltött még magának egy kis kávét. – Egyél. Vissza kell nyerned az optimális testsúlyodat.
- Te beszélsz? - vágott vissza Harry, miközben élvezettel vetette rá magát egy muffinra. – Mintha a te térded olyan kényelmes lenne az alváshoz! Egy macska igényli a kényelmet, szóval te is egyél!
- Ismerek egy macskát, amelyik ma este az udvaron alszik, és a természetben keres majd kényelmet magának… – morgolódott Perselus.
Harry eközben arra gondolt, hogy ma este már a Griffendél-toronyba kell visszatérnie. Ez volt az első alkalom, hogy nem örült ennek.
Ez a nap eseménydús volt, de nem volt kevésbé élvezetes, mint a tegnapi. A szobájában megcsinálta a házi feladatait, amiket az apja kijavított, utána körberepülte a kúriát, majd előkészítette az ebédet…
Aztán biliárdoztak is. Miközben a következő lépésére koncentrált, Harry egy nosztalgia-hullámot érzékelt Perselus felől. Anélkül, hogy felnézett volna, tudta: úgy hajolt a biliárdasztal fölé, miközben a nagy a koncentrálásban kiöltötte a nyelvét, ahogyan egykor az anyja is tette. Piton arca nem árult el semmit, amikor ránézett, de Harry tudta, hogy a férfiben a sok-sok évvel ezelőtti jelenetek elevenednek fel, melyekben egy másik személy kap helyet.
És ahogy akkor, úgy most is kíméletlen, erős ellenfél volt, és ezt Harry egyszerre csodálta benne és töltötte el csalódással.
- Ez olyan, mint a kerékpározás, nem? Soha sem lehet elfelejteni – jegyezte meg.
- Miután soha sem kerékpároztam, így erre nem tudok mit mondani. Azonban a biliárd nagyon egyszerű játék, amelynek lényege a pontosság, illetve a megfigyelés, azt hiszem, talán ezért is olyan nehéz elfelejteni.
- Te még soha sem kerékpároztál? Hé, azért seprűn repültél, ugye?
- Természetesen. Majdnem olyan eredményes voltam benne, mint egy hipogriff a táncparketten, de azért irányítani tudom.
- Versenyeznünk kellene! – jelentette ki Harry, termékeny talajt érezve, de Perselus csak felvonta a szemöldökét.
- Rajong a könnyű győzelmekért, Mr. Potter?
- Potter-Piton. És jó buli lesz, majd meglátod! Biztos vagyok benne, hogy nem vagy olyan rossz, mint ahogy mondod.
- Soha nem mondtam, hogy rossz lennék – javította ki Piton. – De gondolom, szinte szégyen, hogy nem tartok lovakat az istállóban. Határozottan szeretnéd őket, és abban biztos lehetsz, hogy tudnálak követni.
- Biztos vagyok benne, hogy patanyomokat láttam a földben… – szólt elgondolkozva Harry.
- Minden bizonnyal a nagyapám lovainak leszármazottai térhettek vissza. Nem mintha olyan hatalmas segítséget nyújtottak volna. Bah… bár az állatok mégis nagyobb elégedettséget jelentettek, mint a munka! - Azzal Perselus mosolyogva, könnyűszerrel belőtte a golyót az egyik lyukba.
Mielőtt ideje lehetett volna védekezni, egy fekete macska ugrott a vállára, kapaszkodott talárjába az összes körmével, majd kíméletlenül rágcsálni kezdte a haját. A parti gyors véget ért; haj és szőr örvénylett egymás körül, mire a macska boldogan nyávogni kezdett, a varázsló pedig felnevetett.
A délután további része Harry varázserejének ellenőrzésével telt. A fiú elismerte, hogy egyáltalán nem volt felesleges a mérkőzés. Perselus nem szorította a sarokba, mint a legutóbb, de küzdenie kellett, hogy a mágiáját kordában tartva csakis a tanár követeléseire koncentráljon.
A Lumosát különösképpen kianalizálták és csiszolták minden oldalról. Ó, na igen, Harrynek mindig ügyelnie kellett arra, hogy a pálcája végén kis fény gyúljon, ne pedig bevilágítson mindent, vagy éppen átlátszóvá legye a dolgokat. A Noxszal is egyre sikeresebb volt, s Harry csodálattal figyelte a csendes professzort, aki a viselkedése alapján pont úgy látta el őt instrukciókkal, mintha épp egy bájitaltan órán lennének.
Ráadásul Perselus nem kérte meg rá, hogy gyakorolja a támadó varázslatokat, amiért rettenetesen hálás volt. Érezte szökni próbáló, fortyogó erejét, ahogy kijáratot keresve menekülni próbál az ereiben. Piton többször csóválta a fejét és kérte, hogy valamit ismételjen meg, Harry pedig azt hitte, hogy párszaszóval kell megismételni a ráolvasást. Az ötlet sokkal kevésbé tetszett neki, mint ahogy gondolta volna.
Mire az edzés véget ért, Harry érezte, hogy sokkal nyugodtabb, és az energiája is alábbhagyott.
Tudta, hogy a birtokában lévő képességek széleskörűek, melyeknek hatása elég ijesztő volt, de nem tagadhatta, milyen izgalmas élménynek lehetett részese. A mágia új dimenzióját ismerhette meg…
A kúria felé vezető úton Perselus a megszokott mozdulattal tette Harry vállára a kezét.
- Nagyon jól csináltad – biztosította a fiút. – Gyorsan fejlődsz.
Harry megfordult és rámosolygott.
- Ez furcsa. Olyan, mintha repülnék, utána valahogy mindig könnyebbnek érzem magam. Ha egy ideig nem használom a varázserőmet, úgy érzem, mintha szökni próbálna.
- Ebben van logika. Minden másnap igyekszünk majd hasonlóképpen gyakorolni. Ne habozz velem tudatni, ha bármikor úgy érzed, valami nincs rendben.
- Nem, ez így teljesen oké – mondta Harry, bár nem volt teljesen biztos benne. – Csak… túl kell magam tenni rajta.
Perselus bátorítóan megszorította a vállát.
- Ez egy nagy felelősség.
- Nem vagyok biztos, hogy én lennék a megfelelő személy erre… – ismerte be Harry halkan. – Ez egy kicsit túl… én csak… tudod, nem?
Piton erre csak bólintott.
- Ez a legjobb választás mindenki számára, még ha elég igazságtalan is. Szerintem még túl fiatal vagy ehhez az egészhez… de be kell valljam, hogy minden bizonnyal te vagy a legmegfelelőbb ember a feladatra.
- Viccelsz? Borzasztó vagyok! Az általad kért varázslatok felére képtelen voltam!
- Csak vizsgálódtam, Harry. Nem tudom, hogy lehetséges dolgokat kértem-e – ismerte be Perselus.
- Ezt hamarabb kellett volna mondanod! - berzenkedett a fiú. – Azt hittem… nem érdekes.
- Tudom, ez sok egy kis macskának – ismerte el Piton. – De meg kell nyugtassalak, az utóbbi időben elég sokat utána olvastam ennek a témának, és azt kell, hogy mondjam, a varázserő hosszú távon nem lehet negatív hatással rád. Minden rendben lesz.
- Tényleg ezt olvastad? Azt hittem, ilyen egészen idáig még soha nem történt meg.
- Valóban, ez példa nélküli dolog – javította ki magát Perselus. – De elég sok minden van a mágia negatív használatáról illetve nem használatáról. Az, ami most történik, nagyon ritka, de én bízom benned. Ott leszek melletted. És ha az az átkozott jóslat valódi, akkor a Sötét Nagyúrnak annyi.
A fiú mosolygott.
- Méghozzá a lehető leghamarabb.
- Addig nem, amíg minden készen nem áll – mondta Piton. – Igen. És hajlandó vagyok fogadni, hogy a végén, még a pálcádat sem kell ráemelned.
- De a prófécia azt mondja…
- Meg kell bocsátanod nekem, ha nem tudok komolyan venni egy olyan próféciát, ami egy hóbortos médiumtól származik – jelentette ki Perselus szárazon. – Ne rágódj rajta túl sokat. Néz rá úgy, mint egy lehetőségre. Katasztrófa esetén segíteni fogok neked.
A fiú megállt és néhány másodpercig meredten bámult rá.
- Tudod, megváltoztál.
Piton gúnyosan felhorkantott.
- Ez csak nézőpont kérdése.
- És azután mi lesz? – kérdezte Harry hirtelen. – Mármint úgy értem, Voldemort után. Vissza tudok jönni ide?
Perselus meghökkenten pislogott rá.
- Nos, majd amikor azt hittem, ezen a dolgon túl vagyunk már… komolyan, ez csak vicc akar lenni, ugye? Nem, ne válaszolj. Harry, láttál olyat az örökbefogadási okiraton, hogy „lehetséges szerződésmegújításig érvényes"?
- Nem, de…
- Gondolod, hogy Voldemort bukása után Mr. Weasley mély bölcsességében úgy határoz, hogy közli néhány utódjával, keressenek maguknak másik családot?
A fiú nem tudta visszatartani a kacagását, s hirtelen teljesen idiótának érezte magát.
- Azt hiszem, ez az élet, mi?
- Ó, Merlin ments az égbekiáltó érzelgősségtől… – morgott Perselus. – Még mágikus állatként is az én nevem alatt vagy bejegyezve. Esélyed sincs kibújni alóla, világos?
- Ez tetszik - mondta Harry nevetve.
Piton egy enyhe lökéssel elindította a fiút, hogy mihamarabb hazaérjenek, miközben halványan még bosszantotta a kérdés.
- Meg kell néznem néhány bájitalt, amelyek teljesen elkészültek – jelentette ki. – Két órán belül indulunk. Addig szabadidőt kapsz. Kikészítettem neked néhány könyvet, amelyek érdekelhetnek téged. Mágia elszívását és annak következményeit taglalják.
Ezt nevezi Perselus szabadidőnek? – Harry megforgatta a szemeit.
- Jó ötlet. És olvashatóak? Mármint a számomra...?
- A feljegyzés egy gyalázatos macskakaparás, amelybe helyenként belejavítottak, és nyelvezete néhány évszázaddal korábbinak felel meg, ám a magyarázatok pompásak, és szándékosan hermetikus stílusban íródtak. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz gondod vele.
Harry felnyögött.
- Szadista… – morogta.
Piton olyan mosollyal ajándékozta meg, amivel teljesen kiérdemelte ezt a nevet. A férfi ezután leült a székébe, folytatta az újságolvasást, és Harryre bízta a vaskos köteteket.
- Nos… akkor a legelsővel kezdem – sóhajtott a fiatal.
Perselus anélkül, hogy feléje fordult volna, mindössze ravaszul felvonta a szemöldökét.
- Az első. Itt is van. – Harry helyet foglalt annál az asztalnál, ahol a bájitalmester rendszerint bájital recepteket írt, miközben porlepte könyvek tartalmát fejtette meg. Fél órával később Harryt iszonyatos fejfájás gyötörte, így a tanárhoz fordult, hogy kijelentse, megőrizte a méltóságát. Ám Perselus bosszús arckifejezése megállította őt. Általában nem volt olyan sötét, amikor újságot olvasott. Most, hogy belegondolt, ritkán történt ilyen.
- Van valami érdekes az újságban?
Piton rosszallóan csettintett a nyelvével.
- Kutya támadások szerte az országban. Már megint.
- Kutyák? – lepődött meg Harry. – Mármint háziállatok?
- Nem ez az első alkalom, hogy ezen a nyáron megtörtént. Azok az ostoba állatok elszöknek, és varázslókat, muglikat támadnak meg, sőt, néha még a saját gazdáikat is. A dolgok már kezdenek lecsendesedni, amióta Loki a Roxfortban van, de úgy tűnik, szökése nem járt következmények nélkül.
- Loki? Mi a kapcsolat a kettő között?
- Nagyon úgy néz ki, hogy ő a vezérük – vigyorgott Perselus. – Ez nyilvánvalóan valamiféle hipnotikus hatalom minden farkasféle fölött. Kutyák, farkasok… esetleg még vérfarkasok is. Talán csak a rókákat nem érdekli…
- Hogy csinálja? – kérdezte Harry. – Ilyen rövid idő alatt nem járhatta körbe ezeket a kutyákat.
- Bejárta az országot. Nagyon karizmatikus és hatékonyak a küldöttjei is. Nyilvánvalóan rengeteg köze van hozzá a varázsló intelligenciának, de a stratégiai érzéke – hogy egyesítse őket – nem rossz.
- Ezért is akart kijutni a minap… – suttogta Harry. – Előkészíteni egy támadást
- Valószínűleg igen. Számos haláleset történt. Nem tudom, megérte-e ez a játék, de sokan lövik a kutyákat, és valószínűleg meg kell erősíteni a vérfarkasok elleni törvényeket.
- Remus…
- Őt fogja elsőként érinteni. Attól tartok, nem biztos a helyzete a Roxfortban – vallotta meg Piton.
- Ismerd be, te nem lennél ennyire elvakult – suttogta a fiú.
- Ne beszélj ostobaságokat – mondta Perselus szárazon. Harry meglepődött, de bólintott.
- Amúgy mióta olvasol te újságot?
- Amióta van egy fiam, aki minden nap a címlapon szerepel… – morgott Piton.
- Te is tudod, hogy a Próféta egy nagy rakás szemét! – tiltakozott Harry.
- Pontosan. És jobb, ha előre tudom, milyen képtelen ostobaságokat találnak ki, és használnak fel ellened, aztán esetleg be is perelem azokat az elviselhetetlen férgeket…
A fiú pislogott. Erre még sosem gondolt…
- Ez lehetséges?
- Nem fogom megfosztani magam ettől az örömtől – morgott Piton. – De most valami túl felháborítót olvastam.
- Mondd, hogy magadról! – kérte Harry szórakozott mosollyal, aminek köszönhetően apja egy sötét pillantást lövellt felé. – És Loki akkor most már le fog állni?
- Kétlem. De talán a leckét inkább Hagrid tanulja majd meg.
- Nem tudom, mit gondoljak róla – mondta Harry elgondolkodva –, mármint Lokiról. Ha tényleg Voldemort küldte, miért nem tér vissza?
- Lehet, hogy hatékonyabb a mi területünkön. Végül is, Voldemort elvesztette nálunk a kémét.
- Kit? - kérdezte a fiú naivan. – Óh… Téged. Furcsa, én nem tudom elképzelni Lokit kémként. Nem tudom miért, csak valahogy… másnak néz ki.
- Milyen nagyszerűen alábecsülöd! – gúnyolódott Perselus – Ha befejezted a könyvet, kezdj el csomagolni. Itt az ideje visszatérni a megszokott kerékvágásba.
- Oké - mondta Harry megkönnyebbülten. A varázslókönyvek lebilincselőek voltak, de nem volt benne biztos, hogy minden szavát megértette. Felsietett a szobájába, hogy lekicsinyítse a seprűjét, a könyveit, meg a többi dolgot. Dursleyék már biztosan agybajt kaptak volna, ha ilyen állapotban hagyja ott a szobáját…
Ám Perselust az ilyesmi nem érdekelte – de az is lehet, hogy be se nyitott egész hétvégén. Néhány tisztító varázslat nem nagy cucc, nem?
Mire elérkezett visszaindulás ideje a kastélyba, Harry elégedett volt a hely állapotával. Maradt ideje feltenni azt a néhány posztert és rajzot, amit Rontól szerzett, és már régóta a ládájában őrzött.
Ámbár Piton roxforti lakosztálya már majdnem ugyanolyan ismerős és kényelmes volt, mint ahogy szíven ütötte a látvány, valahányszor megérkeztek a kúriába. Lenyűgöző, hogy milyen gyorsan képes otthagyni a lenyomatát egy macska, nem is hitte volna… de most már itt az ideje a költözésnek. Vagy inkább a visszaköltözésnek.
- Visszamegyek a toronyba – mondta Perselusnak, aki bólintott.
- Nagyon jó. Lehetőleg ne későn kerülj az ágyba. Ha elfelejtettél valamit, inkább a hopp-kandallón keresztül gyere, ne szeld át az egész kastélyt egyedül, értve vagyok?
- Rendben.
- Légy jó macska – dörmögte a professzor. – Hadd legyek nyugodt anélkül, hogy tiszta macskaszőr lenne a ruhám, illetve a székem.
Tudta, hogy hiányozni fog neki Piton, ahogy ő is hiányzik majd a férfinek a következő étkezésig… ahol valószínűleg a Nagyteremben lesz. Minden további nélkül a vállára kapta a táskáját, és futva indult meg a Griffendél-torony felé.
Még mindig korán érkezet, így a klubhelység tele volt. Megérkezését hangosan ünnepelték a barátai, és Harry egy pillanatra elcsodálkozott. Mintha Deant is hallotta volna… Megkereste Ront és Hermionét, hogy elmesélje nekik a hétvége csodás pillanatait, és barátai mosolyából tudta, ők nem fogják befeketíteni az örömét. A maguk részéről, úgy tűnt, Ron és Hermione hétvégéje sem volt semmi.
- Végül is, akkor beszéltetek Malfoyjal? – kérdezte Harry, emlékezve barátja döntésére.
- Még kérded? – morogta Ron. – Egyértelműen megvolt. És nem próbálkozás hiánya volt, hogy visszatartsam őt tőle.
- Még szerencse, hogy nem hallgattam rád – mondta Hermione felszegett állal.
- Mintha egy pillanatra is fontolóra vetted volna!
- Különben is, Draco beleegyezett, hogy beszéljen velem…
- Milyen nagyszerű dolog tőle. – Ron gúnyosan elvigyorodott.
-… és, hogy tanuljon velem – Hermione teljesen figyelmen kívül hagyta barátját, úgy folytatta… – Nem azt mondom, hogy teljesen elégedett az elképzeléssel, de azt hiszem, hogy rájött, hogy ez az ő érdeke is.
- Mármint úgy érted, hogy az ő kedvéért teszed – javította ki Ron. – Látnod kellett volna annak a kis sznobnak a…
- Miért, te is ott voltál? – kérdezte Harry kíváncsian.
- Ragaszkodott a könyvtári kutatómunkához – magyarázta a lány.
- Ráadásul nyilvános helyen? – lepődött meg Harry. – Egy mugli születésűvel? Ne vedd sértésnek, Hermione, ez nem bűncselekmény, de…
- De ha valaki griffendéles és mugli születésű, akkor igen – állapította meg a lány. – Ez fontos neki, azt hiszem…
- A mardekárosok, gondolom, nem voltak túlzottan elragadtatva.
- Mindketten elengedtük a megjegyzéseket a fülünk mellett, sőt… – ismerte be Hermione. –De ahogy arra Mal… Draco rámutatott, nem mintha olyan sokat tudott volna tanulni abban a börtönhelyiségben.
- És ez megmutatja, melyik táborhoz tartozik – suttogta Harry. – Szerintem ez nagyon bátor volt tőle.
- Nem mintha lett volna választási lehetősége – mondta Ron. – A mardekárosok már így is a bőrére pályáznak.
- Ez akkor is a helyébe került… Nem tudom, én nem tudnám biztosan kijelenteni, hogy egy halálfaló azonos egy mardekárossal.
- Majd akkor beszéljünk erről, ha Voldemort nyert, jó? – vigyorgott Ron. – Mert őszintén szólva, abban az esetben, nem hiszem, hogy átengedné „A házak közötti testvériség" kupát. Akkor egy új játék indul el, ahol a griffendélesek lesznek a mardekárosok házimanói, és senki sem fogja megkérdezni a véleményünket. És a griffendélesek akkor sem fognak hátat fordítani neked, mint ahogy azok a kígyók tették.
Ezekre a szavakra Harry fájdalmasan nyelt egyet. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy beszéljen-e arról a barátaival, amit pár napja hallott, de aztán inkább befogta a száját. Az a téma egy kicsit túl… kényes volt.
Ebben a pillanatban azonban meglátta Ginnyt, aki egyedül ült az ablak közelében, és a kísértés túl nagy volt ahhoz, hogy ne tegyen egy próbát…
- Visszaköltöztem. – Arrébb lépett a barátaitól, és a lány felé vette az irányt. Csendesen megközelítette, s megvárta, amíg felnéz.
- Ó, szép estét – köszönt a lány, és becsukta a könyvét. – Visszajöttél.
- Igen. Otthon töltöttem a hétvégét.
A lány elmosolyodott, Harry pedig nem tagadhatta, hogy az a mosoly igazán vonzó volt. Még ha az arcvonásai azt mutatták is, hogy valami nagyon bosszantja őt.
- Nincs azzal semmi baj, ha az ember egy-két napot a családdal van – bólintott.
- Azt kell, mondjam – bár ezt csak mostanában fedeztem fel –, hogy ezzel nagyon is egyetértek – válaszolt Harry. – Bár az én koromban talán már kicsit már késői rátalálni erre, igaz? – kérdezte hanyagnak szánt stílusban.
Látta, hogy Ginny az ajkait harapdálja.
- Nincs ennek semmilyen korhatára. A lényeg az, hogy boldog vagy, Harry.
- Az vagyok - biztosította őt. – Furcsa, hogy az összes ember közül pont Pitonnal történt mindez, nem igaz?
- Igen, egy kicsit – felelte a lány óvatosan.
Harry nem tudott ellenállni a kísértésnek, folytatnia kellett.
- Tudom, hogy ez a griffendéleseknek nagyon nem tetszik.
- El kell ismernem, sosem adott okot arra, hogy értékeljük őt – tiltakozott Ginny. – Az idei nyár előtt te magad sem… hát, fogalmazzunk úgy, hogy nem ő volt a kedvenc tanárod.
- Persze. De a dolgok változnak. Mit gondolsz?
Ginny szemmel láthatóan fészkelődött a székén ülve, és nagyon bizonytalan volt.
- Én megmondtam. Bármi, ami téged boldoggá tesz, az mindenképpen jó dolog.
- Nem gondolod, hogy kicsit öreg vagyok ehhez? Mármint hogy családot találjak magamnak?
- Azt hittem, a mi családunk már befogadott – mondta Ginny csendesen. – De tudod, én megértem, hogy szükséged volt valakire, aki egyedül a tiéd. Piton professzor, ő… Nos, Pitonnak nem volt családja, így szerintem ő jó választás.
Ginny sok mindent gondolhat, ugyanakkor nagyon óvatos – vélte Harry bosszúsan. Ám ő egyenes válaszokat akart.
- Ez elég furcsa, nem? – tette hozzá. – Én, aki nem emlékszem a szüleimre, és ő, akinek soha sem volt gyermeke. Ez egy furcsa család.
- Mindenféle családok vannak – tért ki a lány. – Senki sem kényszeríthet, hogy hagyományos családban élj.
- Én mégis úgy érzem, hogy abban élek – mondta Harry. – Tudod, hogy ez különös, de én normálisnak érzem. Gondolom, nem ez a megfelelő fogalom rá…
- Valószínűleg nem – mondta Ginny mosolyogva. – De ott vagytok egymásnak, és csak ez az, ami számít.
- Ugye, nem hiszed azt… nos, nem hiszed, hogy Piton bármi mást is akarna... mármint, hogy a mi kapcsolatunk… érted, voltak pletykák…
- Merlinre is, dehogy! – kiáltott fel Ginny. – Kösz szépen, én nem vagyok én olyan, mint a hülye bátyám! Biztos vagyok benne, hogy ti… jó barátok vagytok. Fontos hogy tudj valakihez fordulni, főleg, ha idősebb nálad…
- Társam? Ginny, ez egy kicsit azért több annál!
- Harry… – sóhajtott fel a lány. – Tudom, hogy ez számodra egy nagyon intenzív dolog, s minden bizonnyal Pitonnak is az. Megismétlem, nagyszerű, hogy rátaláltál. Nem számít, hogy mit gondolnak az emberek, az számít, ti mit gondoltok.
- De szerinted ez nem igazi család – kapaszkodott a témába továbbra is Harry, és nem tudta leállítani magát, miközben tisztában volt vele, hogy már túllépte az ésszerűség határait.
Ám vele szemben Ginny vett egy mély levegőt, felállt, majd szemtől szembe nézett vele.
- Mondd, hogy hívod őt?
- Pitont? Mármint úgy értem, Perselusnak. A keresztnevén.
- Sok gyereket ismersz, aki a keresztnevükön szólítja a szüleit?
- Ez semmit sem jelent! – tiltakozott Harry. – És vannak olyanok is, akik igen! Ez még nagyon új nekünk!
- Oké – bólintott a lány. – Na, és azt el tudod azt képzelni, hogy egy napon "apunak" hívd őt?
A fiú egy pillanatra elgondolkodott. Az ötlet csábítónak tűnt, de el kellett ismernie, hogy eléggé valószínűtlen a dolog. A szót nehéz lenne kimondani, s valahogy nem merte elképzelni Perselus arckifejezését sem.
- Ez semmit sem jelent – ismételte meg duzzogva.
- Jó, legyen. És adott már neked büntetést? – folytatta a lány, anélkül, hogy leült volna.
- Még nem adtam neki a lehetőséget rá – felelte Harry egy gyenge, ideges nevetéssel.
- Tényleg? Biztos vagyok benne, hogy mégis. De ennek ellenére sem adott.
- Nem értem…
- Látod, Harry: Szereted, ha szükségetek van egymásra, s jó barátok vagytok. Hívhatod persze családnak, de ez nem az, amid volt Lily és James Potterrel… Nincs emléked arról, amikor kicsi voltál, amikor kviddicsezni tanított. Nem ismeri az első könyvet, amit egyedül elolvastál, nem volt ott, amikor először énekeltél…
- Igazságtalan vagy – tiltakozott Harry. – Ezekre én magam sem emlékszem!
- Én sem – jegyezte meg Ginny. – De a szüleim igen. Ez a lényeg! Ő nem tudja, hogyan nőttél fel, hogyan kentél össze mindent kajával, nem várt, amikor hazajöttél az iskolából, nem kellett rávenne, hogy aláírja az intőid. Nem tudod elképzelni, hogy apunak szólítsd őt, ő pedig valószínűleg nem nagyon fog megbüntetni téged. Te nagyszerű vagy, neki pedig nincsen gyereke… Ez más, tudod? Te már nem vagy gyerek. Ez nem jelenti azt, hogy azt csinálsz, vagy mondasz, amit akarsz… de nem számít, mit gondolnak mások.
Egy hosszú másodpercig Harry a lány szemeibe meredt, melyek megteltek együttérzéssel, szomorúsággal, és amitől teljesen megrendült. Tudta, hogy a lánynak ezekben mind igaza van. De Ginny nem tudhatta, hogy Perselus felkel hozzá éjszaka, amikor őt rémálmok kínozták, néha elaludt az ágyán, hogy vállára tette a kezét, amikor visszatértek, s hogy titokban figyelte, ahogy ő seprűn körberepülte a házat. Ginny nyilván sokat tudott a családról, de semmit nem tudott róla és Pitonról.
- Te vagy az, aki nem érted – mondta végül kiegyenesedve. – A családom talán nem fér bele a te szűklátókörűségedbe, de attól még család.
- Ha nem állsz készen, hogy halld a válaszokat, akkor ne is kérdezz, Harry Potter! – jelentette ki Ginny szárazon, s szintén kihúzta magát.
Miközben minden szempár rászegeződött, Harry sarkon fordulva távozott, Ginny pedig ismét leült a székére.
