50. fejezet

Gyötrelmes napok a Szent Mungóban

Miután Nymphadorát bevitte a Szent Mungóba, beszélt Dumbledorral, aki csak annyit közölt vele, hogy minden gyerek jól van és Roxfortban Madam Pomfrey gondjaira bízta őket. Aztán megkérte őt, hogy térjen vissza a Black - házba és Weasleyékkel együtt, azonnal költözzenek ki onnan és menjenek az Odúba, mert Sirius háza többé már nem biztonságos. Elindult a Grimmauld térre, de közben csak a gyógyító szavai jártak a fejében, akivel a kórházban beszélt:- Amíg magához tér semmit nem tudok mondani! Akkor kiderül milyen károsodásokat szenvedett. Elveszítheti a képességei egy részét esetleg korlátozott lesz a beszédben vagy a mozgásban, de járhat rosszabbul...
-Mi lehet még ennél is rosszabb? - kérdezte ő.
A gyógyító megvonta a vállát:
- Például elveszítheti a varázserejét, vagy ebben az állapotban marad évekig, de arra is volt már példa, hogy valaki megtébolyodott egy ilyen támadás után. Elborzadt, bármelyik eshetőségre gondolt, csak tehetetlenül bámult maga elé, amíg a gyógyító ott nem hagyta.
A Black - ház konyhájában találta Mollyt, aki éppen a tűzhely mellett sírdogált:
- Ne haragudj, Remus - igyekezett összeszedni magát a boszorkány.
- Tudom, hogy neked, most éppen annyi, vagy még több okod van a szomorúságra, mint nekem. Örülhetek, hogy a gyerekek ép bőrrel megúszták! Dumbledore reggel értesített, hogy Ronnal, Ginnyvel, Hermioneval meg Harryvel minden rendben…
- Ez jó hír! - mondta ő rekedtes hangon és az asztalhoz ült.
Molly egy csésze forró teát tett elébe.
- Szegény Sirius, olyan kevés ideig lehetett köztünk. Az a hosszú szenvedés az Azkabanban és utána egy.- két év, akkor is bujkálva, menekülve! Milyen igazságtalan az élet! nem ezt érdemelte, jó ember volt…
Remus bólintott, nem tudott mit hozzátenni. Mollynak igaza volt, Sirius nem ezt érdemelte. Olyan volt mintha a testvérét veszítette volna el, vagy még rosszabb mintha belőle pusztult volna el egy rész. Mégsem tudott most ezzel foglalkozni, gondolatai folyton Nymphadora körül keringtek. Vajon magához tér és olyan lesz, mint régen? A bizonytalanság az őrületbe kergette és a tudat, hogy ő az oka… Most mégsem foglalkozhat csak a saját fájdalmával, Mollyhoz fordult:
- Harryt nagyon megrázta Sirius halála!- mondta maga elé meredve - alig tudtam lefogni, majdnem utána ugrott, aztán Bellatrix után rohant, hogy bosszút álljon.
- Nagy szerencséje, hogy Dumbledore vigyázott rá! Voldemort, ha tehette volna megöli őt!
- Gondolom Dumbledore említette már, hogy ki kell költöznünk innen. Nem tudni még kire száll a ház és ki lesz Sipor új gazdája - mondta aztán felállt, hogy elinduljon a szobájába.
- Hogy van Tonks?- szólt utána a boszorkány.
- Él, de nem lehet tudni, hogy meggyógyul-e - válaszolta fakó hangon és megállva a tűzbe bámult.
Molly nem szólt semmit, csak vígasztalóan végigsimított a karján.

Felment a szobájába és néhány pálcamozdulattal összepakolt. Ebben már nagy gyakorlatom van - gondolta keserűen. Egy évig volt otthona a Black - ház, noha nem gyűlölte annyira, mint Sirius, de nem is szerette. Mégis állandóságot jelentett zaklatott életében és emlékeket. mindenhonnan Nymphadora arca nevetett rá, az ő mozdulatait látta, a hangját hallotta. Gyötörte a tudat, hogy a lány talán soha nem lesz már a régi önmaga. Miután végzett a csomagolással leült az ágyra és kibámult az ablakon, a kezében tartotta azt a könyvet, amit Siriustól kapott karácsonyra. Felnyitotta, barátja szálkás betűire meredt… Vajon hol lehet most? Létezik még egyáltalán? Erre a kérdésre senki sem adhatválaszt, de könnyebb volt, ha arra gondolt; barátja most már James és Lilly társaságában van és olyan szabad, amilyen csak lehet. És ő itt maradt újra egyedül, elveszítve mindenkit: a barátját és talán a szerelmét is. Ismét magányosan és otthon nélkül. Csak néhány érzés, néhány szál kötötte még ehhez világhoz, az emberekéhez. A szerelem, ami Nymphadorához láncolta, meg a szeretet, ami a barátaihoz és Harryhez meg fűzte és a gyűlölet, amit Voldemort és a Halálfalók iránt érzett, A gondolatai visszatértek szerelméhez, hanyatt dőlt az ágyon és lehunyta a szemét. Felidézte azt az éjszakát, amikor ezen az ágyon feküdtek egymás karjaiban…

A földszinten Molly és Bill várták:
- Mindent összepakoltunk, indulhatunk!- mondta Molly egy cseppet sem szomorúan.
- Várj! – szólt ő. - Sipor! – A házimanó megjelent. - A gazdád Sirius Black meghalt! Ne szólj egy szót se! - emelte fel a kezét nem bírta volna elviselni házimanó örvendezését vagy gúnyos megjegyzéseit. – Mi most elmegyünk, te itt maradsz és vigyázol a házra, amíg az új gazdád más parancsot nem ad! Most távozhatsz! – Sipor fülig érő szájjal, de egy szó nélkül tűnt el egy halk pukkanás kíséretében. Beléptek a kandallóba és egy pillanat múlva már az Odúban voltak.

A ház lényegesen kisebb volt, de otthonosabb és barátságosabb, mint a Black - ház. Mollyt láthatóan megnyugtatta, hogy végre otthon lehet. Körülnézett és megjegyezte:
- Itt sem ártana egy kis takarítás! Azonnal munkára fogta a seprűt, pálcájával körbejárt és eltüntetve a port, kitisztította a függönyöket és a kárpitokat. Mielőtt felment volna az emeletre így szólt: - Remus, szeretném, ha tudnád, hogy itt mindig szívesen látunk! Költözz hozzánk és maradj ameddig jónak látod. Most, hogy a fiúk elköltöztek úgy is több az üres hely, mint szeretném!
- Köszönöm Molly! - hajtotta meg magát udvariasan. – de csak egy rövid időre veszem igénybe a vendégszereteteteket, a következő holdtölte előtt elmegyek.
Mrs Weasley arcán együttérzés és aggodalom tükröződött, de csak ennyit mondott:
- Fred és George szobáját rendbe teszem neked, amennyire lehet!
Megköszönte és leült a konyhában. Molly már elkezdte főzni az ebédet a fakanál serényen kavargatta a mártást, a kés a krumplit tisztította. Bill néhány perc múlva megjelent egy palack borral és megkérte Remust, hogy mesélje el részletesen a minisztériumi csatát.

A következő nap reggelén újra bement a Szent Mungóba. Nymphadora még nem tért magához és ő a folyosón ücsörögve töltötte az egész délelőttöt, a kórterem ajtaját bámulva. Boldog volt, hogy Nymphadora él, ugyanakkor nyomasztotta a tehetetlenség és szorongott, hogy mi jöhet még. Még reménykedhet, hogy a szerelme maradandó sérülés nélkül megússza. Bele se mert gondolni, hogy mi lesz ha Nymphadora nem tér magához holdtöltéig. Akkor itt kell hagynia és bizonytalanságban tölti majd a napjait a vérfarkasok között. Minden nap, amit nélküle kell leélnie puszta szenvedés lesz. Ahogy a folyosón ült, magában századszorra is megfogadta, mindent elmond neki. Hogy szereti, hogy mindig is szeretni fogja - csak térjen magához végre. Szeretett volna mellette lenni, de a gyógyító nem engedte a közelébe, így továbbra is csak az ajtót bámulta és úgy érezte az utolsó szalmaszálba kapaszkodik. Dél körül feladta, egyszerűen nem bírt tovább egy helyben ülni és saját sötétebbnél sötétebb gondolataival viaskodni. Elindult az előcsarnok felé. Amint megtörten kullogott lefelé a lépcsőn McGalagony professzort pillantotta meg. Az idős boszorkány botra támaszkodva sántikált az egyik kandalló felé:
- Minerva!- kiáltott utána, a boszorkány megtámaszkodott a botján és hátrafordult:

- Remus! Csak most engedtek ki. Remélem az a nőszemély, már nem rontja ott a levegőt Roxfortban!
- A Vasárnapi Próféta szerint újra Dumbledore az igazgató - nyugtatta meg McGalagonyt.
A boszorkány megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán hirtelen elkomorult és megfogta a kezét.
- Milyen tapintatlan vagyok! Sajnálom, ami Siriusszal történt! Az egyik legkiválóbb varázsló volt, akit valaha tanítottam! A sors, ami osztályrészéül jutott nem volt irigylésre méltó és ő mégis hűséges, bátor és jó ember maradt, amíg csak élt! - a boszorkány hangja elcsuklott és a szemét elfutották a könnyek, Remus zavartan félrenézett.
Mikor újra a professzorra pillantott McGalagony arca már éppolyan rezzenéstelen volt, mint mindig.
- Hogy van Nymphadora?
- Még nem tért magához, - válaszolta és érezte, hogy újra hatalmába keríti a csüggedés – és talán soha nem is fog…
- Rendbe fog jönni!- veregette meg a hátát a boszorkány biztatóan, aztán sántikálva továbbindult az egyik kandalló felé.

Amikor Remus visszatért az Odúba, Mrs Weasley a Vasárnapi Prófétából olvasott fel Arturnak és Billnek.
- Végre minden visszakerül a rendes kerékvágásba! – jegyezte meg elégedetten Mr Weasley.
– Dumbledore újra igazgató és a Witzengamot elnöke. Caramel elismerte, hogy Tudjukki visszatért. Ezután legalább már a minisztérium embereivel és ellenállásával nem kell megküzdenünk!
- És azt még nem is mondtam, Artur, hogy Harryből újra „kis túlélő" lett a feltűnési viszketegségben szenvedő ellenszenves kis hazudozó helyett! – tette hozzá Mrs Weasley.
- Szerintem Caramel nem sokáig lesz már miniszter! - felelte a varázsló.
Lupin leült az asztalhoz, de csak egy teát ivott. Nem tudott osztozni a többiek megkönnyebbülésében. Úgy érezte minden; Sirius halála, ami Nymphadorával történt, a Halálfalók és Voldemort felbukkanása - valami borzalmas dolog kezdetét jelenti. Mindennél jobban szüksége lett volna most Nymphadorára, nélküle idegennek és magányosnak érezte magát ebben a világban.
- Mi van Tonkssal?- kérdezte Bill, amikor Arthurral felálltak, hogy munkába induljanak.
- Még mindig nem tért magához – válaszolta ő.
Molly együttérzően nézett rá:
- Ne emészd magad! Hidd el, rendbe fog jönni!
- Igen- sóhajtotta, - Minerva is pont ezt mondta. A Szent Mungóban találkoztam vele éppen Roxfortba indult.
- Örülök, hogy már jobban van! – mondta Mrs Weasley.
Nem volt kedve beszélgetni legszívesebben elrejtőzött volna egy zugba, mint egy sebesült vadállat, hogy a sebeit nyalogassa. Kínszenvedés volt beszélnie róla, mintha napok óta csak ugyanazt hajtogatná és válaszul mindig csak együttérző tekinteteket és üres biztatást kap.
- Mi a baj?- kérdezte a boszorkány és leült az asztalhoz.
- Én vagyok az oka, Molly! Engem akart megvédeni! Bellatrix az én hátamra célzott, csak amikor rákiáltott, akkor vette célba őt! Mi lesz, ha soha nem gyógyul meg? – tört ki belőle a keserűség.
- Remus, Nymphadora boldog lesz, amikor magához tér és megtudja, hogy sikerült megmentenie az életedet! Neki köszönhetően mindketten éltek. Hidd el más is megtette volna azért, akit szeret! Hiszen te is megtetted volna érte! Nem igaz?
Ő biccentett, de nem szólt semmit, inkább felkelt és kiment az udvarra. Az ég borús volt és sűrű cseppekben hullott alá az eső, szürke fányolba burkolva tájat. a tyúkok a tető alá menekültek, a disznók elégedett röfögéssel dagonyáztak a sárban. Percekig csak állt az esőben, a ruhájából csöpögött a víz, haja nedvesen tapadt a fejére, de ő észre sem vette. Képek kavarogtak benne, arcok: Sirius, James, Lily, Nymphadora, Harry – akik már halottak, és akik még élnek… de meddig? A vigasztalás, mások részvéte nem jelentett számára semmit, az együttérző szavak leperegtek róla, mint a hideg esőcseppek az arcán. Legszívesebben a szobájában menekült volna és a falat bámulta volna naphosszat, de tudta nem menekülhet el, nem hagyhatja el magát. És nem hagyhatja magára Nymphadorát sem…

Délután megint elment a Szent Mungóba, de semmi nem változott. Végül késő délután az egyik boszorkánynak, aki segédgyógyító volt, megesett rajta a szíve és beengedte a szobába. Nymphadora ágya mellé ült. A lány ijesztően halvány volt, élettelenül feküdt az ágyon, bőrén áttetszett az erek liláskék labirintusa. Rémülettel töltötték el saját érzései, mintha Nymphadorával együtt minden kifakult volna, a színek eltompultak, a világ borongós és rideg hellyé változott számára. Megfogta a kezét és csak bámulta órákon át, mintha puszta akarattal visszahozhatná az életbe. Amíg ki nem dobták a kórházból ott maradt. Nem akart társaságot, nem akarta látni, hogy mások jókedvűek vagy vidámak. Késő este volt mire visszatért az Odúba, már csak Arthurt találta ébren. A varázsló a nappaliban ült és a rádiót tekergetve próbált elcsípni valami mugli adást.
- Van valami hír?- kérdezte, ő megrázta a fejét aztán elindult a szobájába, amely enyhe kénkőbűzt árasztott.

A következő nap reggelén Artur így szólt Mollyhoz:
- Aggódom Remusért még soha sem láttam ilyen levertnek. Sirius halála és ami Nymphadorával történt, túl sok volt neki egyszerre! Mrs Weasley leült a férje mellé:
- Magát hibáztatja Tonks balesete miatt és talán Sirius halála miatt is. Próbáltam beszélni erről vele, de nem úgy tűnt, mintha szívesen fogadná. Pedig olyan fiatal még, és olyan jól összeillettek Nymphadorával. Emlékszem milyen boldogok voltak együtt! - a boszorkány szeme elködösült az emléktől - mintha magunkat láttam volna fiatal korunkban! Artur megfogta Molly kezét, de nem szólt egy szót sem.