Après la tempête
A fékcsikorgás a legnyugodtabb idilljükbe rontott bele. Franciaország összerezzent, felegyenesedett a kanapén ülve, ajkain morgásként szökött ki a szitok:
- Azaz átok... – Furcsa volt hallani, de nem foglalkozott vele. – Kicsim, kérlek, menj fel egy kicsit – fordult vissza felé, és a szemei egészen elszürkültek, pedig a vonásai kedvesen mosolyogtak. Kapott egy csókot a homlokára, simítás a vállán, aggódva pislogott, és szó nélkül felrohant a lépcsőn. (Mint aki menekül.)
Sejtette, hogy róla lesz szó. Félig-meddig, mert egyikük még nem érti, hogy felnőtt, másikuk már túlzottan is. Arany középút itt nincsen, a tárgyalás lehetősége már valahol évszázadokkal ezelőtt elveszett.
Anglia mindig olyan volt, mint egy vihar, a hangja mennydörgés, a szemei villámok. Nem szerette hallani, pedig konkrétan vele soha nem kiabált így. Csak a füle hallatára, éppen elég volt.
Aztán csend, vihar utáni, szemerkélő esős csend, és nem mert megmozdulni. Feszülten ült azon a helyen, pedig a hangok rég elhaltak, a felbőgő motor, a kerekek csikorgása, a kövek ropogása mind a múlté. Roppant, törött, szakadt csend.
Mégis leosont a lépcsőkorlátba kapaszkodva, saját légzését is hangosnak hallotta, hiába próbálta egyre visszatartani. A férfi ott ült ahol az előbb mindketten, de most előre görnyedve, vállai megereszkedve, öregnek tűnt még innen is, ősöregnek, országnak, és Matthew (Kanada) nem volt biztos benne, hogy most meg szabad szólítania. Ott állt és bámult rá kövülten, arra gondolt, hogy eszébe sem jut felmenni érte, hogy ő ott várja. Elhessegette a gondolatot, tett egy tétova lépést lefelé.
- Francis...? – Csak suttogott, számára kiáltásnak tetszett, a szólított is felkapta a fejét, felé fordult.
- Gyere csak – mondta furcsán mély hangon. Míg odaért, hozzátette: – Sajnálom, hogy így kell látnod.
Lehuppant mellé és rápillantott, az arcán tényleg mély szomorúság és bánatkönnyek, a szemeiben bús-hosszú évezredek, egészen más volt most, mint bármikor máskor, mióta ismerte. Mégis, megint belészeretett, sokadjára de ezúttal a leghevesebben.
- Hiszen gyönyörű vagy, ne sírj már, hé – motyogta maga elé, és az ingujjával törölte meg lágyan az arcát. A kék szemek egy pillanatra csodálkozva ragyogtak rá, mint a kinyíló égbolt.
- Ezek örömkönnyek, rendben? – Húzta ki magát a férfi, és elvigyorodott. – Csatát nyertem! – Nem szerette a háborút, de ezt nem mondta meg. Valójában egyikük sem szerette.
- Gratulálok – mosolygott és odahajolt, tenyereit az arcára csúsztatta, csókot adott a homlokára majd a könnyízű ajkakra is. Magához ölelte és hozzábújt, nyugtatón, tenyerei finoman simították a hátát. Franciaország nem mondott semmit, de kapaszkodott belé és fejét a vállára hajtva mélyet sóhajtott. Később suttogott valamit, amit ő nem értett tisztán, de nem számított, mert amúgy is sejtette (tudta), mit akart mondani, és ez bőven elég volt.
2014. május 14-15.
