Chapter 49
Az első éjszaka
Lucy a hideg padlón feküdt. Miután Voldemort elment, Bellatrix még órákon keresztül kínozta, hogy elárulja Harry hollétét. A lány a sikoltozáson és a sértegetéseken kívül semmit sem mondott, így végül a halálfalók bevágták abba a cellába, ahová korábban Ollivandert zárták a kihallgatása idejére. A cellájára minden létező bűbájt rátettek, ami megakadályozhatta a szökését: törésgátló bűbájok, riasztóbűbájok, varázslás- és hopponálásgátló rontások... plusz, még azt is elintézték, hogy ne beszélhessen Ollivanderrel és ne is hallhassa őt, hogy a lehető legmagányosabb legyen. A rácsos ajtónak azt a felét, ahol ő volt, besötétítették, hogy ne lásson ki rajta, de a kintiek láthassák, hogy ő mit csinál.
Lucy képtelen volt bármely tagját megmozdítani; minden porcikája sajgott és remegett a sok kínzástól. Igazából csodálkozott is, hogy így meg tudta őrizni az ép eszét és nem könyörgött halálért. Azzal vigasztalta magát, hogy sokkal rosszabb dolgok is léteznek ennél - például amikor az elméje átkerül Harry testébe, az ezerszer fájdalmasabb szokott lenni, viszont soha nem tartott ilyen sokáig. Valamint az a tudat is erőt adott neki, hogy megvédheti a bátyját és a többieket. Tudta, hogy az akció sikeres volt, hiszen a mugli születésűek és a rendtagok mind kijutottak a zsupszkulcsot segítségével és a továbbiakkal simán eljutottak a Menedékbe.
Az egyetlenek, akikért aggódott, azok Fred és George voltak. Nem tudta, milyen messze lökte őket, de - őket ismerve - biztosan nem hoppanáltak el, hanem visszamentek érte. Lucy csak abban bízott, hogy Voldemort nem látta meg őket, vagy hogy nem estek neki, mikor meglátták, hogy elviszik. Jelen pillanatban bármit megadott volna érte, hogy tudja, ők legalább biztonságban vannak.
Mivel nem volt ablak a cellában, fogalma sem volt, mennyi az idő. Az órák csak teltek, ő pedig nem csinált semmit, csak feküdt a hideg padlón és meredt a sötétbe. Egyszer talán elaludt, de nem volt benne biztos, mivel körülötte semmi nem változott. A csuklója borzalmasan fájt és a kék-lila duzzanatokból ítélve biztosan eltört. A vér már biztosan teljesen rászáradt az arcára, de a feje legalább nem hasogatott. Fázott, de mozdulni sem bírt, hogy összehúzza magát. A gyomra kétségbeesetten korgott, egyre hangosabban és hangosabban, így könyörögve valami élelemért. A torka is kezdett kiszáradni, lassan már olyannak érezte, mint a sivatagi homokot Egyiptomban.
Tudta, hogy ebben a helyzetben is simán varázsolhatna magának vizet, de azt a riasztóbűbájok miatt észrevennék. Talán kibűvölhetné magát, ha nála lenne a pálcája… Nem, ahhoz, hogy a cellán lévő bűbájokat hatástalanítani tudja, eleve kint kéne lennie. Csak úgy van esélye innen kijutni, ha valaki segít neki. De ugyan ki találná meg itt…?
Persze, itt volt Draco. De ő nem szöktetheti meg. Ha megteszi, azonnal megölik a családját és Lucy azt nem tudta volna elviselni. Már akkor is alig tudta összeszedni magát, mikor látta, hogy Draco nézi, mit tesznek vele. Annyi fájdalom és iszonyat volt a szemében, amennyit Lucy még soha senkiében sem látott. Tudta, hogy a fiú erős, és ha összeszedi magát, ki fogja bírni vele együtt, de azt is tudta, hogy nála előbb szakadna el a cérna. Valahogy meg kell értetnie vele, hogy ne aggódjon, mert bármit is hall vagy lát, neki, Lucynak nem lesz komolyabb baja.
Egyszer csak nyílt az ajtó. Lucy lassan odafordította a fejét és látta, hogy egy csuklyás alak lépett be a cellájába. A pálcája végén kis kék láng égett, ami kis körben megvilágította maga körül a teret. Ám sajnos olyan sötét volt, hogy nem látta, hol van Ollivander. A pálca most az ajtó felé irányult és egy néhány apró bűbáj után a rács becsukódott és az alak hátravetette a csuklyáját. Pálcájával elővarázsolt egy fáklyát, amit a falhoz ragasztott, majd meggyújtotta, és az így keletkezett fényben Lucy meg tudta nézni, ki jött hozzá. Szőke fürtjei ziláltan hulltak a holtsápadt arcába, szürke szemei pedig aggodalommal telve néztek a lányra.
- Lucy! - guggolt le hozzá Draco. Olyan halkan szólította meg, mintha épp most kelt volna fel.
Lucy megpróbálta ülőhelyzetbe tornázni magát, de annyira gyenge volt, hogy a kezei nem bírták el a súlyát. Ráadásul mikor ránehezedett a sérült csuklójára, felszisszent és reflexből elkapta onnan. Draco szerencsére résen volt, így Lucy a karjaiba hullt, mielőtt beverte volna a fejét a padlóba.
- Várj. - Draco olyan gyengéden fogta, mint egy újszülöttet szokás. Pálcáját a lány törött csuklójára szegezte. - Hippokrax!
- Ne, mit művelsz? - tiltakozott Lucy erőtlenül, de közben érezte, hogy a csuklója egy fájdalmas reccsenéssel visszaugrik a rendeltetésszerű pozícióba. Már nem is fájt annyira, viszont a lányt jelent pillanatban más dolgok foglalkoztatták. - Érzékelik, ha varázsolsz…
- Megszüntettem minden védőbűbájt - magyarázta Draco, miközben végighúzta a pálcáját a lány arcán, felszívva az alvadt vért.
- De ha holnap lejönnek és meglátják, hogy gyógyultam…
- Egy hétig feléd se fognak nézni, hogy beleőrülj az unalomba és a magányba - vágott a szavába Draco színtelen hangon. - Hidd el, tudom, Bellatrix egész vacsora alatt erről beszélsz.
- Vacsora? - vonta fel Lucy a szemöldökét. Közben a gyomra ismét korgott egy hatalmasat, de nem foglalkozott vele. - Miért, mennyi az idő?
- Este tizenegy. Már mindenki alszik.
Ezek szerint ő is aludt.
Draco elővarázsolt egy pokrócot, amit a cella falánál lefektetett a földre. Ezután gyengéden felültette Lucyt és nekitámasztotta a falnak, majd elővarázsolt egy kis jeget és Lucy immár meggyógyított csuklójára helyezte. Lucy tudta, hogy hidegnek kellene éreznie, de meglepően egyforma volt a jég hőmérséklete az övével.
- Borzalmasan lehűltél… - motyogta Draco. Olyan kemény összpontosítás látszott az arcán, hogy Lucy majdnem felnevetett; csak az akadályozta meg, hogy nem volt energiája a nevetésre.
- Nem volt pálcám, hogy takarót varázsoljak - vágott azért vissza, hogy ne tűnjön olyan leszívottnak. Draco még csak el se mosolyodott.
Mikor elolvadt a jég, és a duzzanat is lelohadt egy kicsit, a fiú elővarázsolt még egy takarót, amivel betakarta Lucyt, majd elővett a zsebéből néhány szelet vajas kenyeret és pár csokibékát.
- Csak ennyit tudtam lenyúlni feltűnés nélkül - szabadkozott.
- Már ez is elég. - Lucyt magát is meglepte, mennyire éhes volt. Úgy falta be az ételt, mintha egy hete éhezett volna; azonban megvolt az az érzése, hogy ez nem lesz egyedi eset.
- Ne egyél ilyen gyorsan, különben elrontod a gyomrod - aggodalmaskodott a fiú.
- Nyem 'esz bav - mondta Lucy, majd később üres szájjal is megismételte. - Bocs. Nem lesz baj. Innivalót hoztál?
Draco szó nélkül húzta elő a tökleves üveget.
- Imádlak - bontotta ki Lucy, majd meghúzta.
- Tényleg el fogod rontani a gyomrod - csóválta a fejét Draco, de végre valahára elmosolyodott. Még ha egészen halványan is.
- Figyelj, túléltem Muriel borzalmas becsináltját. Ha az nem nyírta ki a gyomromat, akkor semmi.
- Kinek a becsináltját?
- Muriel - felelte Lucy, miközben a csokibékát majszolta. - Ron nagy-nagynénje. Régebben voltunk nála néha vendégségben és olyan borzalmas becsináltat készített minden alkalommal, hogy azt hittem, elhányom magam. - Lucy kuncogott. - Aztán Fred és George trágyagránátot robbantottak a széke alatt, mire megsértődött és nem hívott minket többet.
Draco is kuncogott.
- Biztos kiakadt - jegyezte meg.
- Olyan vörös volt a feje, mint egy paradicsomnak - mesélte Lucy nosztalgiázva. - Nem tudom, mikor nevettem utoljára annyit. Korszakalkotó volt.
Ezután csend telepedett rájuk, amíg Lucy be nem fejezte az evést. Mikor aztán a tökleves palack is kiürült, Draco félrerakta, majd végigsimított Lucy arcán.
- Nem hittem, hogy így fogunk újra találkozni - suttogta.
- Én sem így terveztem - vonta meg a vállát Lucy.
- Hogy történt?
- Nem igazán tudom. Minden olyan zavaros… Nagyon sokan voltak, jóval többen, mint eddig. Szerintem számítottak ránk. - Szomorúan elmosolyodott. - De örülök, hogy ha már az én türelmetlenségem miatt kerültünk ebbe a helyzetbe, engem fogtak el és nem valaki mást.
- Nem kellene ennyire felelőtlenül bánnod az életeddel - szorította meg a vállát Draco. - Szerinted hogyan éreznék magukat a szeretteid, ha meghalnál? Hogyan érezném én magam?
- Nem tervezek meghalni - felelte eltökélten Lucy. - És tudom, hogy ők sem fognak megölni. Amíg fenntartom az illúzióját annak, hogy tudok valamit Harryről, addig nem lesz bajom.
- Ja, csak kínozni fognak órákon át.
- Túléltem már rosszabb dolgokat is. Meg különben is, mi a legrosszabb, ami tehetnek velem? Már mindent megmutattak, amit tudtak.
Draco leszegte a fejét és hosszú pillanatig nem szólalt meg. Lucy érezte a feszültséget a testtartásában és ekkor kezdte csak sejteni, hogy valami igen rosszat mondott. Már épp meg akarta kérdezni, mikor Draco a két keze közé fogta az arcát és megcsókolta.
Lucy egyből érezte, hogy valami megváltozott. Draco még soha nem csókolta meg így: tele volt félelemmel és szorongással, ugyanakkor ott volt az a tűz és a szenvedély is, amit a minisztériumban váltott utolsó csókjukban is érzett. Viszont valami más is volt még benne… Lucy nem tudta beazonosítani, de egy idő után már nem is érdekelte. Csak viszonozta a csókot.
Azonban mikor elváltak és Lucy Draco szemébe nézett, egyből rájött, mi volt más ebben a csókban. Egyszerűen lángolt benne a harag és az indulat.
- Ha önmagadért nem is vagy hajlandó komolyan venni ezt - kezdte a fiú remegő hangon -, akkor vedd komolyan értem. Ma azt hittem, beleőrülök, hogy a sikolyaidat kell hallgatnom, pedig sok ember kínzását néztem már végig. Tudom, hogy te sok mindenen keresztülmentél már, ami másokat már rég összetört volna, de én nem vagyok olyan erős, mint te. Gyűlölöm látni, hogy szenvedsz…
Könnyek öntötték el Draco szemét, mire Lucy automatikusan letörölte őket. A fiú ráfogott Lucy kezére és a tenyerébe csókolt.
- Nézd - próbálta Lucy megnyugtatni a fiút a mosolyával. - Lehet, hogy sikoltozom, de valójában nem fáj. Jó, piszkosul fáj, de tényleg tapasztaltam már rosszabbat is. Nem hősködni akarok, ez az igazság. Vannak sokkal rosszabb dolgok a kínzásoknál, és amíg tudom, hogy megéri, addig kitartok. Viszont színészkednünk kell. Mindkettőnknek.
- Hogy érted? - kérdezte Draco.
- Én el fogom játszani, hogy többet tudok, mint előadom, és hogy mennyire fáj, amit Bellatrix tesz velem, csakhogy elhiggye, hogy tényleg sakkban tart, még ha nem is beszélek. Neked meg azt kell mutatnod, hogy nem érdekel, mi történik velem.
- Vagyis úgy kell tennünk, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz - foglalta össze Draco.
- Öt pont a Mardekárnak - jelentette ki fennhangon Lucy, mire Draco kuncogott és végigsimított a lány arcán.
- Majd írom a táblázatba.
Csöndben fúrták egymáséiba a tekintetüket, miközben a fáklya tüze csendesen ropogott felettük. Úgy vizsgálták egymás tekintetét, mintha eddig nem fedezték volna fel rendesen. Nem érezték szükségesnek a beszédet, hiába teltek el hetek azóta, hogy utoljára találkoztak. Végül az törte meg ezt a békés pillanatot, hogy Lucy ásított egyet.
- Aludj csak, Főnixlány - unszolta Draco. - Majd figyelek rád.
- Nem akarok aludni, amíg itt vagy - makacskodott a lány. - Lesz időm aludni bőven, ha Bellatrix komolyan gondolta, amit a vacsorán mondott. Te viszont csak ritkán jöhetsz le, így akkor ébren kell lennem.
- Legközelebb holnap este jövök - jelentette ki Draco.
- Nem - rázta a fejét Lucy. - Túl veszélyes. Ha naponta jössz le, előbb-utóbb valaki észreveszi, hogy járkálsz. Ritkán, és ami még fontosabb, rendszertelenül kell meglátogatnod, hogy ne tudjanak sarokba szorítani.
- Nem hiszem, hogy kibírom - csóválta a fejét Draco. - Lehet, hogy fogságban vagy, de itt vagy nálunk. Bármikor lejöhetek hozzád az éjszaka… Elég, ha az éjjeleken változtatom az időpontokat és akkor már nem fognak bemérni. Különben sem akarlak több napra teljesen egyedül hagyni. Úgy nem, hogy tudom, én tehetek ellene.
- Nem foglak tudni lebeszélni, ugye?
- Nem.
- Nos, nem mintha lenne kifogásom az ittléted ellen - mosolyodott el Lucy, majd megcsókolta a fiút, aki örömmel viszonozta azt.
Lucy végül csak elaludt. Próbálta rávenni Dracot, hogy csókokkal tartsa ébren, de aztán az egyik pillanatban előrebukott a feje és a fiú vállának dőlve nyomta el az álom. Draco nevetve húzta a takaróba bugyolált lányt az ölébe, majd ő maga ráült a pokrócra, nekitámaszkodott a falnak és úgy nézte, ahogy Lucy békésen szuszog.
Hiába bizonygatta folyamatosan az ellenkezőjét, Draco látta rajta, hogy ha az elméjét nem is, de a testét igenis megviselik a történtek. Mielőtt kezelésbe vette volna, Lucy haja csomókba tapadt az izzadtságtól és máskor oly szép arca eltorzult a fájdalomtól, mielőtt a fiú felé fordult volna. Egész teste remegett, kiverte a jeges veríték és a bőre is jéghideg volt. A csuklója már majdnem olyan nagy volt, mint egy gurkó, és a fején lévő seb is hiányolt egy hozzáértő gyógyítót.
Az egy dolog, hogy Lucy szelleme nem törik meg. De mi van, ha a teste előbb-utóbb azt mondja, hogy kész, vége, feladom?
Nem, ne is gondolj ilyesmire! emlékeztette magát gyorsan Draco. Ha ő odafigyel rá, túlélheti. Igen ám, de meddig? Meddig kell Lucynak elviselnie azt, amiből ma csak ízelítőt kapott? Sürgősen fel kell lapoznia egy gyógyításról szóló könyvet a könyvtárszobában. Van egy hete felhozni magát arra a szintre, hogy Bellatrix újabb akciója után ténylegesen segíthessen Lucy testének kiheverni a sokkot. A többi rá váró szörnyűségről nem is beszélve.
Megrázta a fejét. Ezekre ráér később is gondolni. Épp eleget foglalkozott a sötét és borúlátó spekulációival. Azzal kellene törődnie, ami itt van az orra előtt: nevezetesen a barátnője, aki épp a Sötét Nagyúr elleni harc utolsó védőbástyája. Kisöpörte a lány haját az arcából, hogy figyelhesse azt a háborítatlan békét, ami kiült rá. Nem tudott nem mosolyogni, miközben simogatni kezdte az arcát.
Telt az idő, és a takaró, valamint a fiú testének melege lassan a lány bőrét is kezdte felmelegíteni. Ahogy Lucy Draco mellkasának dőlve aludt, úgy nézett ki, mint egy kislány, aki a hosszú játék után fáradtan, de boldogan tért nyugovóra. Az ábrázatáról bizalmat és nyugalmat lehetett leolvasni, hiába feküdt egy cellában, éhségre és kínzásra kárhoztatva. Mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt, a kezei pedig Draco köpenyébe kapaszkodtak, mintha egy ragaszkodó kisbaba lett volna. A szája enyhén szétnyílt, így lélegezve be az állott levegőt. Draco nagyot nyelt és igyekezte visszafogni azt a kényszert, hogy közelebb hajoljon a lányhoz. Nem akarta felébreszteni, hiszen ráfért a pihenés.
Így jobb híján a múlton gondolkodott. Azon, mennyire képes volt megváltoztatni őt az a lány, akit rendes esetben messze el kellett volna kerülnie. De hát az érzelmeknek nem nagyon lehet parancsolni. Különben is, melyik korabeli fiú nem szeretett volna bele Lucyba, ha rendesen megismerte volna? Hiszen erős volt, bátor, önzetlen, segítőkész, tehetséges, makacs, határozott és kedves. Mindemellett nem volt egy szuperhős: létezett egy gyenge oldala is, amit csak nagyon kevesen ismerhettek. És Lucy megengedte neki, hogy megismerje. A bizalmába fogadta, minden kertelés nélkül. Sőt, még egy újabb esélyt is adott neki, miután az elsőt elég rendesen elpuskázta.
Draconak ez elég bizonyíték volt rá, hogy tényleg Lucy szereti őt; főleg, hogy még arra is próbált figyelni, hogy az ő, Draco szüleit megmentse, akik folyamatosan csak keresztbe tettek neki, és akik tényleg az ellenségei voltak.
Tudta, hogy azokban a napokban csak Lucy gondolata éltette. Minden nap azért kelt fel, hogy láthassa őt, hogy beszélhessen vele, hogy hallhassa a nevetését. Bele se tudott gondolni, hogyan csinálta volna végig a tavalyi évet Lucy nélkül, hogy a kettősügynökösködésről már ne is beszéljünk. És amióta képes volt elérni őt és beszélni vele, azóta mintha lassan visszajött volna az életkedve. Hirtelen volt értelme felkelni reggel és végigcsinálni mindazt, amit a szülei és Bellatrix elvártak tőle. Azok a távoli álmok, amiket együtt szövögettek, olyan löketet adtak neki, amire nem is számított.
Emlékezett rá, hogy mikor a szülei először szóba hozták a jövőjét, mennyire ódzkodott a gondolattól. Most meg ő maga próbálta életben tartani a lehetőségeit, amik egyre csökkentek és fogytak, minél hosszabban elhúzódott ez a háború. De mégis ezekbe kapaszkodott, hiszen mi másért harcoljon, mint a jövőért, amit mindig elképzelt magának?
Ebben pedig oroszlánrésze volt Lucynak. Annak a meggyötört angyalnak, aki most úgy feküdt itt az ölében, mintha a mennyből zuhant volna le, hogy megmentse az embereket és ezért minden szenvedést magára vállalt. Ugyan melyik férfi akart volna más nőt a gyerekei anyjának? Draco nem tudta mással elképzelni az életét, csak vele, és nem érdekelte, mit gondolnak a szülei. Ők nem tudták azt, amit ő, nem látták át vagy csak nem akarták átlátni, mennyire kegyetlen az, ami most a varázsvilágban folyik. Nekik senki sem nyitotta fel a szemüket, nem szabadultak ki abból, amibe belenevelték őket.
Igen ám, de ott voltak Lucy szerettei is. Potter, az utolsó családtagja, a Weasleyk, akik felnevelték, Granger, akit testvéreként szeretett és persze a barátok, akik most is érte harcoltak és tűvé tették érte az országot, hogy megtalálják, mielőtt túl késő lenne. Hogyan bizonyíthatná be nekik, hogy megváltozott? Hogyan mutassa meg nekik, hogy bármit megtenne Lucyért? A lány bizonygathat, amennyit akar, de Draco jól tudta, hogy csak a saját szemüknek lesznek hajlandóak hinni. És ha csak a háború után fedik fel a kapcsolatukat, akkor egy egész életen át tartó feladat lesz, hogy bizonyítson nekik.
Vajon Lucy még így is hajlandó lenne vele maradni?
- Draco...?
A fiú lenézett és Lucy mogyoróbarna szemei teljesen magukhoz láncolták a tekintetét. A lány arca álmos volt, mosolya gyenge és fáradt, mégis gyönyörű volt, mint mindig. Draco halványan elmosolyodott.
- Felkeltettelek?
- Nem - dörzsölte meg a szemét Lucy, miközben lassan feljebb kúszott, hogy a feje a fiú vállán pihenhessen. Draco továbbra is magához ölelte őt, miközben a lány a mellkasán pihentette a kezét. - Mennyi az idő?
- Hajnali fél kettő - vetett egy pillantást a karórájára Draco.
- Vissza kéne menned - motyogta Lucy. - Nehogy túl fáradt legyél holnap.
- Ha tényleg azt szeretnéd, nem vackoltad volna be magad ennyire - csipkelődött Draco és még a halálfaló-taláron keresztül is érezte, hogy Lucy elvörösödik.
- Nem azt mondtam, hogy szeretném - tiltakozott. - Csak próbálok ügyelni rá, hogy ne bukjunk le. És ha holnap karikás szemekkel mászkálsz majd, az enyhén szólva gyanús lesz.
- Korábban is előfordult már - jelentette ki Draco. - Tudják, hogy mostanában rosszul alszom. Ők is így vannak vele; legalábbis a szüleim.
- Apád valóban nem nézett ki túl jól - jegyezte meg Lucy. - Anyád is sokkal ridegebbnek tűnt, mikor láttam.
- Megviseli őket a dementorok jelenléte - magyarázta Draco. - Még ha nem is érezzük őket közvetlenül, ez a köd akkor is kikészít minket. Illetve, Bellatrixet nem, ő elemében van.
- Nem lep meg - morogta Lucy. - Amekkora szadista gyilkos, ő szerintem külön rimánkodik azért, hogy minden nap hozzanak neki mugliivadékokat, akiket kínozhat.
- Jók neki a bénázó halálfalók is.
- Biztos, hogy téged nem…? - kezdte Lucy halkan, de aztán elharapta a mondatot.
- Nem, rólam többnyire tudomást se vesz - sietett megnyugtatni a lányt Draco, miközben szorosabbra fűzte a karjait. - Jelen pillanatban inkább magad miatt aggódj. Én megleszek.
Lucy nem válaszolt, hanem csak jobban belesimult az ölelésbe. Ha nem egy hideg cellában lettek volna, Draco talán úgy is érezte volna magát, mintha piknikeznének. Ezt az illúziót azonban Lucy következő kérdése gyorsan szétfoszlatta.
- Nem tudod véletlenül, mi van a többiekkel?
- Szerintem jól vannak - vélekedett Draco. - Hallgattuk a rádiót és nem mondták be, hogy bárkit is elfogtak volna, pedig azzal mindig el szoktak dicsekedni. „Ma elfogtuk a lázadó söpredék egy újabb tagját…" - mutogatott idézőjeleket a levegőbe.
- De azt nem szokták megmondani, hogy… megöltek valakit. - Lucy olyan fájdalmasan ejtette ki ezt a néhány szót, hogy Draco még szorosabban ölelte magához, mintha így megvédhetné a szenvedéstől. - Nem tudom, tudod-e, de van egy kalózadó…
- A Potterfigyelő, tudom - fejezte be a mondatot Draco, mire Lucy felült és elkerekedett szemekkel nézett rá. - Az első adásukat hallottam, utána már sosem tudtam újra megtalálni. Meg nem is nagyon mertem megpróbálni, hiszen tudod, kikkel vagyok körülvéve…
- Te hallottál engem? - hebegte a lány.
- Nem hiszem, hogy el tudod képzelni, milyen sokat jelentett három hónap után újra hallani a hangod - mosolyodott el Draco. - Addig azt se tudtam, mi van veled. Nem tudtam, jól vagy-e, hogy mit csinálsz, hogy merre jársz. Akkor azonban megnyugtattál, hogy rendben vagy, hogy küzdesz és hogy nem félsz kiállni és harcolni. Erre még rátettél egy lapáttal, mikor elmondtad a beszédedet… El se tudod képzelni, mennyire félnek tőled a halálfalók, pedig alig három hónapja vagy csak aktív. Félnek tőled, mert ők is érzik, hogy reményt adtál az embereknek. Olyanná váltál, mint Dumbledore.
Lucy arca nem derült fel ettől, mint azt Draco várta, hanem csak szomorú lemondás látszott a tekintetében. A fáklya tüze úgy táncolt a szemében, mintha benne égne valami. Hirtelen Draco is rájött, hogy most már nem számított a legszerencsésebbnek ez a kijelentés.
- Ó, ne haragudj… - szabadkozott. - Elfelejtettem Rita Vitrolt…
- Ugyan - legyintett Lucy. - Az a nő említést se érdemel.
- Nem… nem is vagy dühös, mert ilyeneket olvasnak az emberek Dumbledore-ról? - csodálkozott Draco.
- Nem. Úgyis kiderült volna előbb vagy utóbb. Én már csak annyit tehetek, hogy elkülönítem magam Dumbledore-tól és megmutatom, hogy nem vagyok olyan, mint ő.
Draco nem hitt a fülének. Lucy mégis mikor lett ennyire rideg és távolságtartó Dumbledore-ral?
- Te már tudtad - világosodott meg.
Lucy csak bólintott.
- Persze nem tőle, ő aztán soha nem mondott nekem semmit - nevetett fel kényszeredetten. - Az öccséből szedtem ki, mielőtt elkezdtem szervezkedni. Arra jó volt, hogy tisztán lássam, ki is volt az az ember, aki az egész életemet irányította. Jobb a keserű igazság, mint állandó bizonytalanságban tépelődni.
Draco, mivel jobb ötlete nem volt, magához ölelte a lányt, aki a vállába temette az arcát. Nem tudta, hogyan érezhetett Lucy, mikor kiderült ez az egész, de azt látta, hogy haragszik Dumbledore-ra, amiért nem volt őszinte vele, miközben a világ terhét rakta a vállára. Ő is dühös volt a régi igazgatóra, mert ilyenre kényszerítette Lucyt. Viszont abban igaza volt a lánynak, hogy jobb tudni az igazat, mint bizonytalanságban élni.
- Tényleg menned kéne - szólt Lucy egy idő után. - Nem akarom, hogy elkapjanak.
- Nem akarlak itt hagyni - simogatta a lány haját Draco. - Vissza kell csinálnom minden védőbűbájt, újra láthatóvá kell tennem kintről a cellát, vagyis el kell tüntetnem mindent, amit…
- Nem kell - ült fel Lucy, akinek a szeme végre ismét olyan komiszan csillogott, mint mikor szabályszegésről beszélt. Már majdnem minden normálisnak tűnt. - Mivel sötét van, ha kintről benéznek, úgyse látnak majd semmi szokatlant. De ha bejönnek és kivisznek a pincébe, arra is van megoldásom.
- Na mesélj - hajolt olyan közel a lányhoz Draco, hogy már összeért az orruk.
- Kérem a pálcád - tartotta a tenyerét Lucy, mire Draco egy szó nélkül átadta neki. Közben kihívóan egymásra bámultak, mintha azt latolgatnák, ki tudja a nagyobb felfordulást okozni.
Lucy felállt, de egy pillanatra megingott. Draco azonnal ugrott, így sikerült megtartania a lányt, aki a pillanatnyi egyensúlyzavar után sikeresen odasétált az ajtó melletti sarokhoz, majd letérdelt és bonyolult pálcamozdulatokba kezdett, miközben motyogott. Draco kíváncsian sétált oda, hogy lássa, mit művel és döbbent vette észre, hogy egy kis dobozt varázsolt elő, ami alig volt nagyobb az anyja ékszeresdobozánál. A varázsigék, amiket mormolt, pedig egy álcázott tágítóbűbájhoz kellettek.
- Kész - jelentette ki büszkén három perc után. - Kicsit gyengébb, mint amit a táskámon alkalmaztam, de működik. Ebbe beleteszem a pokrócot meg a takarókat…
- Meg az ételt és bármit, amit lehozok neked - fejezte be Draco izgatottan, ahogy lehajolt, hogy megszemlélje a lány művét. Ha nem égett volna a fáklya, nem látta volna a dobozt, ami ráadásnak fekete volt, hogy beleolvadjon a sötétségbe. Lucy azonban a tökéletes álca kedvéért még ki is ábrándította. - Merlinre, te mennyire zseniális vagy!
- Miért mondja ezt mindenki? - pironkodott Lucy. - Hermione a zseniális, nem én.
- Akkor elképesztő, Főnixlány - ölelte meg hátulról Draco a lányt és egy puszit nyomott a nyakába.
- Ne, ez csikiz! - húzta fel a vállát Lucy ösztönösen.
- Nocsak… - vigyorodott el Draco gonoszul.
- Meg ne próbáld… Ne merészeld!
Úgy viselkedtek, mint az ötévesek, de egyiküket se érdekelte. Lucy próbált szabadulni Draco szorításából, aki a jobb kezével csikizte a lány oldalát. Lucy végül hátradőlt, így mindketten a földön kötöttek ki. Lucy felállt és próbált védekezni, de Draco is gyorsan felpattant, és rövid úton újra a karjaiba zárta a lányt. Végül mindketten a pokrócon kötöttek ki lihegve.
- Ezért még kinyírlak - duzzogott Lucy karba tett kézzel, ugyanis csapdába esett Draco ölében.
- Én élveztem - puszilta meg megint a lány nyakát Draco és örömmel tapasztalta, hogy a lány megborzong.
- Na, most már tényleg menned kell - jelentette ki Lucy. - Ha erre a zajra nem ébredt fel senki, akkor te vagy a legnagyobb mázlista a világon.
- Nem hallanak - magyarázta Draco. - Besötétítettem a kinti oldalt és levédtem, hogy ne hallják, és ne lássák, mi történik idebent.
- …Ravasz, Sárkányfiú.
Draco rápillantott az órájára, ami negyed hármat mutatott. Tényleg ideje lenne visszaosonnia a szobájába.
- Na, mész? - fordult hátra Lucy.
- Ennyire ki akarsz dobni? - vonta fel a szemöldökét Draco.
- Csak nem akarom, hogy meghalj, nem értem, mit nem lehet ezen érteni - morogta Lucy, de Draco csak halkan nevetett, majd közrefogta a lány arcát és gyengéden megcsókolta. Lucy azonban nagyon gyorsan felhevítette ezt a csókot, így Draco megint ott tartott, hogy mennie kéne, de nem akar.
- Ha ezt csinálod, soha nem jutok ki - sóhajtotta bele a csókba.
- Persze, kend még rám - hajolt el Lucy, majd fogta magát és lecsatolta Draco karóráját. - Azért jó lenne tudni, hogy mikor takarhatom be magam - magyarázkodott.
- Amúgy is neked akartam adni, nekem még van három másik - vonta meg a vállát Draco, majd feltápászkodott és összeszedte a pálcáját. Lucy szintén felállt, és mikor Draco felegyenesedett, szorosan megölelte.
- Köszönöm - suttogta.
- Érted bármit, Főnixlány - puszilta meg a lány feje búbját Draco. - Ma este megint eljövök. Közben igyekszem fülelni, hogy hátha hallok valamit. Próbálok élelmet is hozni, de nem ígérem, hogy sok lesz…
- Meg tudom szaporítani, ha már van valamennyi belőle - nézett fel rá Lucy. - Vigyázz magadra.
- Te is. Tarts ki, ameddig bírsz, rendben? Valamit kitalálok, hogy kijuttassalak innen.
Lucyn látszott, hogy lenne még mit mondania, de csöndben maradt. Helyette átkarolta Draco nyakát és egy utolsó búcsúcsókot adott neki, mielőtt megkérte, hogy tüntesse el a fáklyát, mert az már tényleg feltűnő lenne.
