Paris, la France
Matthew – a szíve mindig nagyot dobbant, kellemes, meleg érzéssel, amikor a franciák Mathieu-nak szólították – nézelődve haladt előre, minden annyira új volt itt. A nyüzsgés, ez a rengeteg ember, a kiállítási téren, soha nem látott még ennyi felszabadult, boldog embert egy helyen (a győzelmi-üvöltés keserű, és a puskapor szaga kaparta a torkát), elbűvölő, csodálatos érzés volt sétálni a tömegben, színes-hangos forgatagban, a csomó érdekes furcsaságot szemlélve. Eszébe sem jutott, hogy sietnie kellene, egészen elvarázsolta minden, amit megpillantott.
És egyszerre csak ott volt. Franciaország a torony árnyékában várta, már messziről integetett neki, ő megszaporázta a lépteit, és hirtelen melege lett, holott csak a mellény és a hosszú ing volt rajta a kellemes májusban, a kabát a karjára hajtva.
Ahogy közelebb ért, a kék szemek felragyogtak, vidám csillogással, pont ilyennek emlékezett rájuk.
- Mathieu! – Az a kellemes bizsergés a gyomrában... – Mon Dieu, hogy megnőttél! Fordulj csak, hadd nézzelek! – Engedelmesen fordult egyet a tengelye körül, haloványan mosolyogva. (Ez azt jelenti, büszke rá...?
Egyszer látta Franciaországot Londonban, de nem mert neki köszönni sem. Ő semmit nem változott.)
Mindegy, elmúlt.
A gondolatnak hangot is adott:
- Ön viszont... semmit nem változott, Franciaország – mondta halkan.
- Én aztán nem – mosolygott rá, és fehér rózsát tűzött a mellényére. Leszegett fejjel figyelte pár pillanatig a virágot. – Hogy tetszik az én Párizsom?
Elpirult egy kicsit, amikor válaszolt:
- Sajnos még nem sokat láttam belőle, de amit igen, az gyönyörű. – A férfi elégedetten biccentett a bókra, mint aki pontosan ezt várta. (Elégedett velem?)
- Szeretném megmutatni neked, ahogyan még egyikünk sem látta rajtam kívül. Velem tartasz? – Felé nyújtotta kesztyűbe bújtatott kezét.
- Persze! – vágta rá gondolkodás nélkül, s reszkető ujjait összekulcsolta a férfiéival.
Mindennek ellenére... bízom benned.
A toronyba vezető út csak akkor tűnt hosszúnak, visszagondolva egy-két perc talán, és nem tudta eldönteni, melyik érzéke csapta be; egy cinkos mosoly után kiosontak egy lépcsőre, mely felvezetett a végtelenbe.
- Nem félsz? – érdeklődte Franciaország kedvesen, amint felértek a tetejére.
- A magasságtól? Nem – rázta meg a fejét.
Nem, amíg itt vagy.
Onnan fentről egészen más volt a világ, egészen más Párizs impressziója. Talán abban a pillanatban jött rá, hogy valójában szerelmes. Szerelmes a mellette álló férfiba, perzselő, el nem múló kamaszszerelemmel. – Gyönyörű – suttogta elbűvölten, amikor végre ajkára buktak a szavak, és a szél elsodorta a hangját. – Ön igazán, nagyon gyönyörű.
Aznap este a vacsoránál zene szólt a teremben, nem is figyelt oda, hallgatta a testvérét, aki lelkesen mesélte, miket látott aznap, amikor Spanyolországgal körülnézett. Ő szótlanul ült, nem is volt különösebben éhes, néha elmosolyodott, és úgy tett, mint aki figyel. Mégis, mikor a szöveg is megütötte a fülét – Alfred alig-alig tudott franciául, nem kötötte le a figyelmét szinte semmi, ami ezzel volt kapcsolatos – megdermedt. Átszellemülten hallgatta a dalt, érezte, hogy könny önti el a szemeit.
- Ne haragudj – suttogta, hirtelen felugrott. – Nem érzem jól magam, inkább megyek, lefekszem.
Zokogva rohant végig a folyosókon, a dal követte kongó lépteit, hiába is próbált volna elfutni. Elfutni valami olyasmi elől, ami az egész életét meghatározta.
Kanada még nem volt négyszáz éves.
Ő, azokkal a fekete szemekkel, amiket képes vagyok néha kéknek látni,
olyan, mintha elhozta volna nekem az óceánt, mintha valami Istent látnék,
Az ujjai hegyével megérintheti a horizontot,
de a végén...
Egyedül hagy a zokogó hullámokkal, a sóval a torkomban...
2014. június 11.
