1849. augusztus 15., Világos

- Héderváry parancsnok! Héderváry pa-
- Ne üvöltözzön már, itt vagyok! – mordult rá Magyarország a futártisztre. Az ijedten nyelt egyet, és sokkal halkabban szólalt meg.
- I-igen is, uram – vágta haptákba magát. – G… Görgei Artúr fővezérúr látni óhajtja önt egy bizonyos ügyben, és… – Elhallgatott egy pillanatra, bizalmasan közel hajolt a magasabb rangú tiszthez, és suttogóra fogta a hangját. Az ország felkacagott, vidám hangját messzire vitte a szél, zöld szemei lángot vetettek.
- Csinálják csak! – bólintott határozottan. – De gyorsan, mielőtt azaz osztrák kutya ideérne!
- Igenis, uram!
- Na, induljon – bocsátotta el a férfit, mire az sietve tett hátraarcot, és elrohant valamerre a táborban. Erzsébet sóhajtott egyet, leporolta a huszáregyenruháját, és megindult a Görgeihez.

- Add át a zászlóidat! – parancsolt rá Ausztria pár órával később.
- Ott van mind – intett a szekéren sorakozó ládák felé. A férfin látszott, hogy nem hisz neki, Oroszország csak mosolyogva nézelődött. A lány összefonta karjait a mellkasa előtt. Az osztrák szavára felnyitották az egyik ládát, abban összehajtva pihent a háromszínű magyar zászló. Lobbant egyet a gyenge szellőben, aztán Roderich gombócba gyűrve dobta vissza a ládába.
- Nem ezek alatt vonultatok csatába – közölte hűvösen. – Fel sincs szentelve. Hol vannak a rendes zászlóitok? – Magyarország összemosolygott a mellette ácsorgó Görgeivel, aztán a tábor felé intett.
- Valahol a táborban. – Megvonta a vállát. – Szedd össze őket, ha annyira akarod. – Levette a kalapját, a hadvezére kezébe adta. A haja erős kontyba volt kötve, senkinek nem tűnhetett fel, hogy valójában a derekáig ér, ám most leengedte és szétrázta. Felmutatta a poros, kétujjnyi, piros-fehér-zöld szalagot, amivel össze volt kötve. – Ennyi van nálam – mondta. – De ezért mindkettőtökkel megverekszem, ha kell – jelentette ki előbb az osztrákra, majd az oroszra nézve.
- Szétvágtátok őket! – kiáltott fel a szemüveges hökkenten.
- Azt hitted, majd hagyjuk, hogy máglyát rakj belőlük?! – szegezte neki a kérdést harciasan. – Felejtsd el – legyintett. – Zsebkendőnyi darabok maradtak csak belőlük. – Meg sem várva a férje válaszát, odafordult a másikhoz. – Mit akarsz Görgeitől, Ivan? – kérdezte.
- Szeretném magammal vinni – jelentette ki egyszerűen, mosolyogva.
- Minek?! – hökkent meg a lány, és zavartan pillantott a hadvezérére, aki szerencsére egy szót sem értett oroszul.
- Egy ilyen alak nem maradhat az országodban, bármikor újra szervezkedésbe foghat – indokolta, de a tekintete valami egészen mást üzent. Ennek ellenére Erzsébet megrázta a fejét, aztán odafordult a katonához. Csendesen diskuráltak pár percig magyarul.
- Mondd meg Braginskinak, hogy én Magyarhonban maradok, bármi is legyen a sorsom – közölte végül a főtiszt. A lány rámosolygott.
- Görgei marad – jelentette ki. – Akarsz még valamit? – pillantott vissza Ausztriára, aki nemet intett a fejével. – Akkor mi most megyünk. – Ezzel megindult oldalán a hadvezérrel vissza a táborába, haját most csak lófarokba fogta a tarkóján, a szalag két szára a hátára lógott. Nagyon úgy tűnt, hogy Magyarország még veszíteni is büszkén tudott.

2013. január 13.

Görgey egyszer megváltoztatta a nevét, így háromféleképpen maradt fenn: Görgey Arthur (anyakönyvezve, síremlékén), Görgei Arthur (a végrendeletében), Görgey Artúr (a szobrán, könyvének címlapján). És én következetesen egy negyedik verziót használtam. Tapsoljatok xD

A magyarok tényleg csak a használatlan zászlóikat adták át az osztrákoknak, a többit felhasogatták, és a katonák széthordták : )
Az oroszok magukkal akarták vinni Görgeyt, de nem azért, hogy fogságban tartsák, hanem hogy hősként ünnepeljék, és megtanítsa őket, hogyan lehet legyőzni az Osztrák császári-királyi haderőt. xD Görgey nem ment velük.
Magyarhon~ ez a szó csak megtetszett a tegnap olvasott könyvben *ami fölött órákat görnyedt, és holnap meg fog bukni*