Hane [MUCC]

Ichigo x Renji

Ichigo POV

Harminchármadszorra csapódik a könyököm a busz ablakának, érzem, ahogy az üveg hidegét átveszi a tollkabát. A hajnali járaton kevesen vannak, mint mindig – senki sem jár erre ilyenkor. Mi dolga lenne bárkinek is ebben a szomorú, fásult városkában? Még ha nem bele vezetne az út, ha messze vinne a hiszékeny bódultságtól, a harmadik ajtó mögött zúgó erősítő-zajtól, az ocsmány vágyaktól, de nem, egyirányú. Ez a busz talán soha nem fog megfordulni, ez egyet jelent azzal, hogy soha nem jutok el újra abba a városba, amit annyira szeretnék megtalálni. Vágyakozom az elérhetetlenre, de a kívánságom nem válik valóra. Már olyan régóta nem teljesül.

Ha tehetném, befognám a fülem, hogy ne halljam még mindig a hangod, hogy kicsit könnyebb legyen, de te ilyen vagy, nem tudok változtatni ezen. Megmaradsz olyan élőnek, mint rég voltál. Nagyon rég, egy másik valóság harcaiban, másik igazságban. Az már egy másik idősík.

Akkor délután volt, és sétáltunk. Aztán megöleltél, és elmentél az egyik irányba, én sarkon fordultam, és mentem más merre. Amikor azt mondtad, hogy barátok vagyunk, úgy értettem, hogy csak mi, és senki más, és abban a percben tényleg úgy is éreztem. Kicsit több volt, mint gondoskodás és odaadás. Egyszerűen csak elvetted azt, ami miatt aggódnom kellett volna.

A visszafelé vezető utat tizenhárom perc alatt tettem meg, és közben esett az eső, és sütött a nap. Amikor azt kívántam, hogy maradjunk örökké barátok, nem úgy értettem, de teljesült, és aznap ez akkora fájdalmat okozott, hogy nehezemre esett felvinni a sebzett szívemet az emelkedőn. Mindent elvesztettem, szép lassan, lépésről lépésre, ahogy hazafelé sétáltam, ellenkező irányba, mint kellett volna. A lelkem mélyén élt egy olyan fantázia, hogy utánam jössz, és nem hagysz egyedül, de hiába vártam.

Mentem előre, kemény aszfaltra szórva a múltam morzsáit, és megnéztem a busz menetrendjét, remélve, hogyha még este felszállok, reggel már a világ végén lehetek. Halk voltam, feltűnés nélkül, és összepakoltam, készülve arra, hogy mindent otthagyok magam mögött. Aztán jött a busz, és eleredt az eső.

Felszállhattam volna, és elfogadhattam volna, de még a tagadás mélyén is tagadtam egyet, és a visszájára fordítottam. Ez nem a vége. Ez most egy lehetőség az újrakezdésre, egy új esély, hogy ezúttal ne rontsam el.

Visszagondolva, nem volt gyávaság. Azt hittem, hogy az, de nem. Felnőtt döntés, valami olyan, amiért büszke lehetek magamra, s mégis, nézve azt a falatnyi kék eget, összeszorul a szívem. Csak várom, hogy itt legyél, hogy kaphassak egy keveset abból a rengeteg szeretetből, amit adsz.

Nem akarom rosszul csinálni. Kezdjük elölről, szép lassan, nem kell elsietni, nem kell elrontani – előttünk van az örökkévalóság. Talán valóra fog válni a kívánságunk, ha képesek vagyunk kimondani.

Így teszek én kitérőt éjszakánként, és jövök haza minden reggel, amikor a busz lámpája megvilágítja a buszmegállót. Ott már nem vagyok egyedül, és ez pont elég.