Megjegyzés: Bevallom, nagy örömömre szolgál, hogy a történet nem rekedt meg végleg, és ismét segítséget kaptam, hogy egy új magyar fejezetet tárhassak az olvasók elé.
A történet fordítója: Gven, akinek nagyon hálás vagyok a felajánlásáért, a segítségéért és a munkájáért, hogy franciáról magyarra fordította ezt a részt.
Így Xwomannel karöltve ismét a béta szerepét töltöttük be, és remélem, nem hagytunk benne hibát.
53. Fejezet
Gondok a Paradicsomban
Harry a megszokott baldachinos ágyában ébredt merev tagokkal és nagyon rossz hangulatban.
Nehéz éjszaka állt mögötte: a rémálmok folytatódtak, és az ágyat is keményebbnek érezte, mint a kúriában lévőt. És ha mindez nem lenne elég, meg volt róla győződve, hogy egész éjszaka kuncogást és vihogást hallott a szobában. A tegnapi fiaskó után nem meglepő, hogy az egész háza rajta gúnyolódik… de ez nem azt jelenti, hogy könnyű szívvel feldolgozta volna.
Morgolódva kereste a szemüvegét a sötétben, miközben próbálta kinyújtóztatni sajgóizmait.
- Hülye matrac. Le merem fogadni, hogy még Godric idejéből való.
- Ne nyivákolj – válaszolt egy szórakozott hang a másik ágyról. – A matracod hat éves, épp úgy, mint a miénk. Minden diák újat kap, amikor megérkezik.
Harry, miután felvette a szemüvegét, Ron ágyára pillantott. Azonban nem a barátja volt az, aki az iménti tanulságos megjegyzést tette.
- Hermione? Mit keresel itt ilyen korán? Kizárt dolog, hogy reggeli előtt még nekiálljak ismételni – nyögte.
Legnagyobb meglepetésére, Ron és a lány zavart, bűnbánó pillantást váltottak.
- Nem, persze, hogy nem – biztosította őt gyorsan a lány. – Csak megnéztem, hogy… elkészültetek-e már.
Rosszul látom, vagy Hermione haja valóban kócosabb a szokásosnál? – merengett Harry.
A lánynak valóban kezelhetetlen haja volt, de általában kulturáltan nézett ki, miután elhagyta a szobáját. Ám történetesen most a ruhája és a kinézete is elég gyűröttnek látszott, és Harry le merte volna fogadni, hogy még a fürdőszobában sem járt ezen a reggelen.
Ron azonban nem tűnt meglepettnek. Fürgén kipattant az ágyból és kapkodva a fürdőbe sietett, amivel egyből szemet szúrt Harrynek.
Fejét ingatva próbálta összeszedni a gondolatait. Valami nem stimmel…
- Oh, ti… oh!
A Hermione arcán megjelenő pír bebizonyította, hogy igaza van.
- Ez nem az, amire gondolsz – sietett leszögezni le a lány. – Mi csak arra gondoltunk, hogy jobb, ha többen vagyunk, ha esetleg valaki meg akarna viccelni a toronyba való visszatérésed örömére.
Harry hitetlenkedve nézett rá.
- Komolyan azt hiszed, hogy ezt beveszem?
- Nem csináltunk semmit! – tiltakozott Hermione. – Csak beszélgettünk! Csak elővigyázatosság volt, semmi több!
- Komolyan azt hiszed, hogy bárkinek lett volna mersze valami buta tréfához, miközben alszom? Úgy, hogy Piton az apám? – kérdezte Harry bosszúsan, mialatt kimászott a takaró alól.
- Nos… ez… óvatosság volt… ennyi az egész.
- Persze – motyogta a fiatalember, útban a mosdó felé. – Hát persze Hermione, ha te mondod.
- Ez nem az, amire gondolsz! – kiáltotta utána a lány, amikor Harry, arcán halvány mosollyal, becsukta maga mögött az ajtót.
Ron gyanakodva pillantott rá, mialatt serényen mosta a fogát.
- Tudod, hogy most megdöbbentően hasonlítasz Pitonra? – vetette oda.
- Aha. Szóval, milyen volt az éjszaka Hermionéval?
Harry elégedetten figyelte, ahogy a fehér hab beterítette a tükröt, miközben barátja szó szerint fuldoklott.
- Az… Mit… értesz ez alatt?
- Jaj, ne játszd az ártatlant! – mondta Harry a mennyezetre emelt tekintettel. – Ő már mindent elárult.
- Mi? Ki? Herm… mi? Mit mondott neked?
- Azt, hogy együtt aludtatok – válaszolta a fiatalember, hirtelen igen mardekárosnak érezve magát.
- Aludni! Igen, aludtunk, egy ágyban aludtunk, ez minden! Csupán biztosak akartunk lenni abban, hogy senkitől nem kapsz üdvözlő meglepetést, és elaludtunk beszélgetés közben, és…
- Tudod, hogy nem kell mentegetőznöd. Csak én vagyok itt, és tudod, hogy nekem elmondhatod, hiszen mégiscsak egy szobán osztozunk!
- De ez az igazság! Esküszöm! – tiltakozott Ron.
- Oké, rendben van – mondta nevetve Harry. – Hermione már elmondta. De annyira vicces volt látni az arcotokat!
- Te…- Ron egyszerre látszott rémültnek és felháborodottnak. – Te… ha azt akarod, hogy segítsek elrendezni a dolgokat a húgommal, jobb, ha visszafogod magad – morogta.
Harry bosszúsan vállat vont.
- Nincs mit elrendezni. Különben is Deannel jár.
- Oh… te valóban akartad… - Ron elharapta a mondat többi részét. – Oké, de Dean egy idióta. El fog múlni, tudom. És különben is, te vagy az, akit régen istenített.
- Felejtsd el – morogta Harry. – Nem jó ötlet. Allergiás a macskaszőrre.
- Ki, Gin? Nem, dehogyis, hiszen folyton Csámpást babusgatja!
Harry dermedten próbált visszaemlékezni a jelenetre. A lány valóban tüsszentett… vajon lehetséges, hogy valaki allergiás legyen az animágus szőrre? Vagy csak tettette, hogy lehetősége legyen elszabadulni?
Bármi is volt erre a válasz… nem jött rá.
- Mindegy – válaszolta egy vállrándítással. – Nem is érdekel. Nem úgy. Ő… ő a húgod, ez minden.
- Rendben – hagyta rá Ron diplomatikusan, töprengő tekintete azonban sokat elárult. – Hermione… nem volt semmi komoly, tényleg. Semmi komoly.
- Értettem – mosolygott Harry, útban a zuhanyzó felé. – Mondd meg neki, hogy csak ugrattam. Ennek a lánynak semmi humorérzéke sincs!
- Lányok – sóhajtott Ron önelégült vigyorral az arcán.
Van, ami nem változik – gondolta Harry, mialatt a hideg vízsugár alatt borzongott. Vagy legalábbis nem teljesen. De ha meg akarja tartani a legjobb barátját, akkor talán gyorsan el kéne fogadnia, hogy a hormonok látványosan beléptek az életükbe… a tinik valóban hajlamosak beszélgetéssel tölteni az éjszakát. Mintha Ronnak és Hermionének nem lett volna jobb dolguk!
Mire Harry, immáron felöltözve és teljesen éberen, kilépett a fürdőből, a lány már eltűnt, Ron pedig a takaró alá temetkezett Neville-t próbálta felébreszteni.
- Ébresztő! Igyekezz, különben beengedem Trevort az ágyadba – fenyegetőzött Ron.
- Jövök már – morogta a barátjuk –, de szörnyen aludtam. A manók egész éjjel nem hagyták abba a vihogást.
Harrynek emberfeletti igyekezetre volt szüksége, hogy visszafogja nevetését, míg Ron arca a vörös egy érdekes árnyalatát öltötte magára.
- Nos, Hermione lent vár minket – motyogta végül Ron. – Találkozunk a Nagyteremben, Neville. Harry, siess már, nem marad semmi kaja!
- Az elsőnek dupla adag jár! – nevetett Harry, majd átváltozott, és olyan sebesen rohant le a lépcsőn, ahogy lábai csak engedték.
A kihívás könnyűnek bizonyult, és a Griffendél asztalra való felugrását követő feltörő hahota, pont az volt, amire számított. Tisztában volt azzal, hogy ebben az alakjában is ugyanaz a személyisége, azt azonban el kellett ismernie, hogy Shadow-nak van egy hiú és hencegő oldala, amit eddig nem ismert.
Hermione, elégedett mosollyal az ajkán megragadta a nyakánál fogva, hogy minden felháborodott ellenkezése dacára letegye őt a padra. Sértődötten nézett a barátjára, miután felvette az emberi formáját.
- A nyakam nem fogódzkodó!
- Fejezd be a nyafogást, és különben is, a te érdekedben tettem – vágta rá a lány szigorúan. – Mielőtt az apád elhatározza, hogy idejön hozzád leckét adni etikettből.
Elég volt egy pillantást vetni a tanárok asztalára, hogy bebizonyosodjon, a fenyegetés nem légből kapott.
Piton szúrós tekintete és idegesen doboló ujjai a csészéjén sok mindent elárult.
Sietve megpakolta tányérját, és eközben megpróbálta összeszedni a maradék méltóságát, majd kifulladtan leült Ron mellé.
- Oh, palacsinta! Remek, annyira éhes vagyok! Hermione, passzold ide a lekvárt, légyszi!
- Ültél te valaha emellett az asztal mellett úgy, hogy nem akartál éhen halni, Ron? Most komolyan! – jegyezte meg a lány a szemét forgatva.
- Nem értem, miért baj az, ha kiélvezem ezt a sok jó dolgot – vágott vissza Ron tele szájjal.
- Ezt mondta az unokatestvérem is – említette meg Harry mellékesen.
- Az semmit nem jelent!– háborodott fel Ron. – Én normálisan táplálkozom! És különben is, a családomnak remek az anyagcseréje.
- Persze, csak meg kell nézni az anyádat – vigyorgott a hetedikes Cormac McLaggen, akit nemrég küldtek el a kviddics csapatból.
- Mi van az anyámmal? – mordult fel a legfiatalabb Weasley egy veszélyes villával a kezében.
- Ő…
Cormacnek azonban nem volt esélye befejezni a mondatát. Egy melasszal bőségesen megkent palacsinta landolt nedves csattanással az arcán.
- Upsz – mondta Ginny bűnbánó mosollyal. – Van valami gond, McLaggen?
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Cormac az esélyeit latolgatja. Az asztalra csend borult, minden griffendélesen látszott, hogy készek a harcra, néhányan már el is kezdtek a muníciót gyűjteni a tányérjukra.
A két prefektus barátságtalan pillantása, illetve az ellenfele kivont pálcája elégnek bizonyult ahhoz, hogy meggyőzze a fiatalembert.
- Te célzol a legrosszabbul a családban – vetette oda lenézően, miközben a ragacsos arcát törölgette.
Csalódott morajlás futott át a Griffendél asztalán, aztán mindenki visszatért a tányérjához.
A szalvétája mögött a nevetéstől pukkadozó Harry Ginnyhez fordult, hogy gratuláljon neki, ám egy fél másodperces pillantás is elég volt ahhoz, hogy véget vessen a jókedvének. A lány összeszorított állkapoccsal, ajkát lebiggyesztve és emelt fővel fordult el tőle.
Az este történtek szemlátomást nem lettek elfeledve az éjszaka folyamán.
Na, ebből elég – gondolta Harry, és bosszúsan Ronhoz fordult.
- Mivel kezdünk ma?
- Haver, nem mondod, hogy meg sem nézted az órarended? – nyögött fel Ron.
- A házi feladatokkal jól haladok, és ez a lényeg! Mindegy, mivel kezdünk, csak tudnom kell, hogy hova menjek, és hogy milyen könyveket vigyek.
- Komolyan, Harry… bájitaltan lesz – sóhajtott Ron. – És ha jól hallottam, Piton mától folytatja az összes osztály tanítását.
- Igen, nekem is ezt mondta – mondta Harry zavartan, hirtelen megrémülve. Bájitaltan? Egyből első órának? Nos, ez a nap is jól kezdődik… – gondolta. Mostanra ugyan megváltoztak a dolgok… a csípős megjegyzések a származásáról és a tudatlanságáról… a sok semmiért levont pont… de most már a tanár fia. Ez mindenféleképpen… érdekes lesz.
- Nem lesz baj – hallotta meg Hermione hangját a gondolatai közepette.
- Mi? Micsoda?
- A bájitaltan. Minden rendben lesz, nem kell aggódnod – ismételte meg a lány.
- Tisztában vagyok vele – mondta Harry zavartan. – Egyáltalán nem aggódom.
- Hogyne. Viszont úgy vélem, semmi szükség arra, hogy így trancsírozd a zabpelyhedet.
- Hermione, ha ezek után a zabpehely jogai mellett is kardoskodni fogsz, komolyan el kell beszélgetnünk! – fakadt ki Harry, és újra nekiállt enni.
- Csend legyen és egyetek, mielőtt valakinek újra eszébe jutna kajacsatázni – dörmögte Ron maguk között.
Egy órával később Harry teli gyomorral, azonban kissé nehéz szívvel elindult a barátaival a pince felé. Nem volt oka félni az órától, hiszen nem késett el, felkészült az anyagból, és ez alkalommal Piton sem fogja próbálni megmérgezni. Merlinre, Piton az apja volt, ő pedig a tanár fia, az égvilágon semmi oka az aggodalomra!
Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a korábbi éveknél is nagyobb mértékű idegességgel foglalja el a helyét az asztalánál, pedig Piton még nem is volt a teremben. Amikor aztán a tanár végül feltűnt, egy csomó üvegcsét lebegtetve maga előtt, Harry érezte, ahogy megfeszülnek az izmai.
Perselus csak, huh, Perselus volt, de… ahogy rideg és rosszalló tekintettel végigmérte őket… ez az a Piton professzor, aki a hugrabugos és griffendéles diákok rémálmaiban kísértett.
- Nyissák ki a könyveket a százharmincharmadik oldalon. Ahogy azt már jól tudják – kezdte a tanár fenyegető hangsúllyal –, ma az Élő Halál Esszenciájáról fogunk tanulni. Az elkészítése rendkívül összetett, és igen nagy koncentrációt igényel. Ez egy igen illékony bájital, az előtanulmányaikat figyelembe véve azonban bízom benne, hogy a figyelmetlenségből és kóros hozzá nem értésből adódó balesetekkel jelen esetben nem kell számolnunk.
A diákok válaszul automatikusan megrázták a fejüket. Harry megállapította, hogy ugyanannyian vannak, mint az előző években, viszont összevonták mind a négy ház tanulóit. Csak azok folytathatták a bájitaltan tanulmányaikat, akik teljesítették a magas elvárásokat. Ha Perselus nem segített volna a nyáron…
- Bízom benne, hogy mindegyikük képes lesz tökéletesen elkészíteni a bájitalt az óra végére. Esetleges kudarc esetén megkérdőjelezhető a motivációjuk, illetve pályaválasztásuk. Remélem, érthetően fejeztem ki magam…
Ez a hangszín megriasztotta Harryt. Nem, Piton nem kifejezetten egy bizonyos személynek szánta a megjegyzését…
- Olvassák át még egyszer az instrukciókat, majd szedjék össze a hozzávalókat. Öt perc múlva látni akarom az alágyújtott üstöket.
Egy perccel később a diákok a tároló előtt szorgoskodtak, a tanár pedig folytatta a szokásos rutinját, miszerint kérdezgetni kezdte a tanulókat.
- Mr. MacMillan, mennyi a főzet kezdeti hőmérséklete?
- Harminckét fok, professzor.
- Egy pont a Hugrabugnak. Mr. Potter?
Harry levegő után kapott, és tekintetét idegesen emelte Piton arcára.
- Melyek a fő összetevői a bájitalnak?
A megkönnyebbülés hulláma söpört át rajta. Tudta a választ.
- Aszfodélosz és üröm, professzor.
- Helyes. Egy pont a Griffendélnek.
Úgy tűnt, a tanár aprót bólint felé, mintegy gratulációképpen, azonban ez fel sem tűnt Harrynek, annyira mellbe vágta a hirtelen felismerés. Ismerte ezt a kérdést. Nagyon is jól. Piton ezt kérdezte tőle a legelső napon, az első bájital órájukon… és a válasz hatodikos tananyagban szerepelt! Azzal mindig tisztában volt, hogy a tanár igyekezett megszégyeníteni azon a napon, de az emlék most ezzel egy teljesen új dimenzióba lépett.
- Téved – szűrte a fogai között, de nem nézett a férfira.
- Pardon?
- A nevem. A nevem Potter-Piton.
- Valóban. – A tanár hangja hirtelen ellágyult. – Bocsásson meg, Mr. Potter-Piton.
Csak a képzelete játszott vele, vagy tényleg egy kis büszkeséget hallott ki ezekből a szavakból? Ezen a ponton Harry érezte, ahogy egy harag-gombóc kezd formálódni a gyomrában. Vajon Piton a múltat akarta jóvátenni ezzel a kérdéssel? Ebben az esetben tévedett.
Anélkül, hogy tudta volna, honnan jött ez a hirtelen harag, Harry visszafordult a tárolóhoz. Talán Piton mondani akart ezzel valamit… De nem, a tanár tudomást sem vett róla. Elmélyülten hajolt az üstje fölé, még csak fel sem pillantott.
Fogait csikorgatva tért vissza a helyére.
- Nehogy elfelejtsék, hogy a pitypang gyökerét tilos összezúzni, azt felaprítani kell – pillantott kritikusan pár diák felé a professzor. – A kettő közötti különbséggel már tökéletesen tisztában kéne lenniük a maguk szintjén.
A maguk szintjén. Hányszor vont le Piton pontokat az első években, mert nem értették a különbséget? Különórára volt szüksége Neville-lel, hogy megértse, miért reagálnak különbözőképpen a növények az eltérő technikákra. Piton csupán bemutatta a vágáshoz szükséges kézmozdulatokat.
Alkalomadtán erről beszélniük kell majd – gondolta Harry. De először is, össze kellene zúznia azokat a rohadt gyökereket. Most először tűnt úgy, hogy nem figyeli a tanár. Igazából, úgy nézett ki, hogy ugyanazt a védettséget élvezi, mint anno Draco Malfoy. Sőt, Malfoynak most már abban a kiváltságban sem volt része, hogy részt vehessen az órán…
Élménynek lett volna lennie, hogy anélkül készíthet el kielégítően egy főzetet, hogy közben félnie kell a megmérgezéstől és a bájitalmester szarkazmusától. Meg kellett volna könnyebbülnie, azonban a benne dúló harag nem akart egyet érteni vele.
- A főzetnek mostanra sötétkék árnyalatot kellett felvennie – jelentette ki Piton.
És itt volt az alkalom. Az előkészített alapanyagai tökéletesek voltak. Már csak annyi maradt hátra, hogy csíkokra vágja a fekete ürmöt. És mi történne, ha nem felvágná, hanem összezúzná azt? Valószínűleg veszélyeztetné a bájitalt… ha Draco ejtene egy ilyen hibát, Piton biztos adna neki módot a bocsánatkérésre.
Késsel a kezében, hezitálva pillantott a tanárra, akit épp lefoglalt, hogy egy hollóhátasnak magyarázza a különböző összetevők jelen fázisban egymásra gyakorolt reakcióit. Vállat vont. Úgy tűnt, a hollóhátas lány érdeklődve figyeli az előadást, és érti is a dolgot. Örüljön neki! A kísérlet azonban mindig jobb, mint a szavak.
Egy vigyorral az arcán kezdte összezúzni az ürmöt. Érezte, hogy Hermione szinte azonnal megrázza.
- Harry, azt hiszem, hibázol…
- Ezen a hétvégén már elkészítettem ez a bájitalt, Hermione. Tudom, mit csinálok.
- Nem hiszem…
Mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, a fiú beleszórta az összetevőt a főzetbe, ami lassan színt váltott, fekete füstöt kezdett árasztani, és a fanyar bűz is gyorsan felkeltette az osztály érdeklődését.
A halk alapmorajt hirtelen felváltotta a súlyos csend, amit csak az üstök bugyogása tört meg, majd Piton elindult feléje. Harry fájdalmasan nyelt egyet, miközben szemét a főzete maradékára szegezte.
- Úgy hiszem, nem egészen tíz perccel ezelőtt hívtam fel a figyelmüket a hozzávalók előkészítési módjának helyességére, Mr. Potter-Piton – jelentette ki a professzor olyan hangsúllyal, ami igazi vihart jövendölt.
Valaki felnevetett a teremben, majd az rémült csuklásba fulladt.
- Tudom – felelte Harry egy vállrándítással. – Ki akartam próbálni. Hogy lássam.
- És minek köszönhetjük ezt a hirtelen kísérletezési vágyat most a hatodik évben, amikor már csupán választható jelleggel tanulja, nem pedig elsőben?
- Csak látni akartam, hogy mi történik – jelentette ki a fiatalember, makacsul kerülve a szemkontaktust a tanárral. – Ön mindig azt mondja, hogy csináljuk ezt, meg csináljuk azt, de soha nem magyarázza meg, miért. Ez butaság. Én csak le akartam tesztelni. Ez minden.
Harrynek úgy tűnt, hogy még az általuk használt üstök is elhallgattak a sokktól, hogy milyen hangszínt ütött meg. Pitonnal. Az ő óráján. Egy dolog biztos volt, mégpedig, hogy minden tanuló visszatartotta a levegőjét… majd Perselus vett egy mély lélegzetet, ami nem sok jót ígért.
- Oh, ki akarta próbálni, Mr. Potter-Piton? Nos, próbálja. Mivel tudná felrobbantani az egész termet? – susogta.
Valószínűleg egyetlen szavammal – gondolta Harry. De úgy tűnt, az agya leblokkolt, és bár egy része azonnal bocsánatért akart könyörögni, hallotta magát válaszolni, ami szinte a biztos öngyilkossággal ért fel.
- Nem is tudom. Valószínűleg ezeknek a hozzávalóknak a felével. Oh, például ezzel.
És mielőtt a józan esze átvehette volna az irányítást a tettei felett, a keze felemelte a hozzá legközelebb lévő összetevőt, és beledobta a fortyogó folyadékba.
- Evapores! – kiáltotta Piton eltüntetve ezzel üstje tartalmát.
Lehetetlen volt nem észrevenni a professzor arcán megjelenő dühöt.
- Kitűnő választás, Mr. Potter-Piton. – Piton minden szótagja csepegett a haragtól. – A válasza helyes, ez a kombináció valóban felrobbantotta volna az üstjét, az asztalát, a termet és természetesen minden itt jelen lévőt vele együtt.
Harry nyelt egy nagyot. Idióta, idióta, idióta – kántálta egy hang a fejében. Öngyilkos, őrült, hülye – tette hozzá egy másik.
Most már bőven eljött az ideje annak, hogy bocsánatot kérjen, és kislisszoljon, de a Pitonból áradó indulat szó szerint odaszögezte őt a földhöz.
- Gratulálok – folytatta a professzor azon a sziszegő hangon, amelyet a legrosszabb diákjainak tartogatott –, húsz pont a Griffendéltől, és természetesen trollt kap az órai munkájára.
- De én el tudom készíteni, tudja jól – tiltakozott Harry, habár egy halk hang a fejében kétségbeesetten próbálta elhallgattatni őt.
- Épp itt az ideje, hogy észrevegye, hogy egy osztályteremben tartózkodik, Mr. Potter-Piton! – mennydörögte a tanár, még a madárházban levő baglyokat megrémisztve ezzel.
- Figyeljen a hangszínére, nyelvére és viselkedésére! Többet tűrök el a magán laboromban, ez azonban nem vonatkozik az itteni jegyére! A jelenléte ezen az órán, természetesen a többiekhez hasonlóan, a szakmai tudása és érettsége alapján kerül elbírálásra. És maga pont most bizonyította be, hogy éretlen a feladatra!
Harry elsápadt. Perselus nem teheti ezt vele, nem folytathatja ott, ahol korábban, nem most, hogy végre törvényesen elismerte őt, ugye? Hitetlenkedve nézett az apjára. A fiatalember érezte, hogy hideg borzongás fut végig a gerince mentén.
- Sajnálom – motyogta miután újra rátalált a hangjára. – Nem tudom, mi ütött belém. El tudom készíteni ezt a főzetet… hisz' tudja. Nem fog megtörténni újra. Esküszöm.
Piton dühe csillapodni látszott, azonban ez még nem volt elegendő ahhoz, hogy levegőt merjenek venni a diákok.
- Minden este büntetőmunka ezen a héten, Mr. Potter-Piton – morogta a bájitalmester.
Harry megkönnyebbülten, ám bizonytalanul bólintott. – Lesz esélye egy kis időt eltölteni… Friccsel – tette hozzá Perselus.
A fiú megrökönyödve kapta fel a fejét. Friccsel? Piton szinte sosem ruházta át a büntetést másra, maga szerette gyötörni a tanulókat. Vajon annyira sikerült felbőszítenie, hogy a tanár már látni sem akarja többé? Érezte, hogy szíve kétségbeesve verdes a mellkasában. Ez volt az első órája az apjával, mint tanárral, és ő mindent sikeresen tönkretett. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Piton újra gyűlöli őt, és a nemrég helyreállított kapcsolatuk úgy illant el, mint a főzete az imént az üstből, hogy átadja helyét a régi haragnak és a neheztelésnek…
- Igenis, Professzor – válaszolt Harry lesütött szemmel.
- Azt javaslom, hogy szedje össze a holmiját és készüljön fel a következő órájára… miután elhagyta ezt a termet – mondta Piton szárazan. – Vannak diákok, akik még sikerrel járhatnak e bájital elkészítésében.
A fiú úgy érezte, mázsányi súly nehezedik a gyomrára. Megtagadták. Eltaszították. Egy kis szerencsével ez csak az előadásra vonatkozott. Szó nélkül szedte össze a dolgait, majd vállára vette a táskáját, miközben vigyázott arra, hogy nehogy Piton szemébe nézzen. Érezte a társai pillantását a hátán, ahogy óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, igyekezvén megőrizni méltósága maradványait.
Mihelyst egyedül maradt a folyosón, Harry mélyet sóhajtott, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Mi ütött belé? Nem akarta, hogy Perselus kitiltsa az óráról! Folytatni akarta, hiszen épp mostanában kezdte megérteni, miért is szereti a férfi annyira ezt a tudományt. Tehát mi történt? Lehetséges, hogy valaki megátkozta?
Megrázta a fejét. Nem, ez a kifogás egyértelműen butaság volt, ő is tudta ezt. Csakis a saját hibájából történt, ami történt, talán a rossz hangulata és idegessége volt a ludas. Perselus meg fogja ölni.
A tanár talán még sosem volt ilyen mérges rá, még akkor sem, amikor gyűlölte. Mentségére legyen mondva, hogy a korábbi években még csak fel sem merült benne, hogy ilyen mértékben szembeszegüljön vele.
Harry sóhajtva dörzsölte meg a halántékát. Most nem gondolhat erre. Pitonnak igaza volt, fel kell készülnie a következő órára, és addig még egy egész órája volt rá. Talán fel kéne mennie a toronyba… vagy inkább a könyvtárba.
Nem. Egyiket sem fogja tenni. Úgysem tudna koncentrálni azok után, ami történt. Ahhoz most túl sok kérdés és érzelem kavarog benne. Az csak még jobban lehangolná őt. Nem kérdéses, Perselushoz sem mehet most… csak egy megoldás létezett.
Egy pillanattal később már egy borzas, fekete macska vágtázott végig a folyosón a pince felé.
Az ajtó kinyílt előtte, ő meg egyből felugrott a székre, ahol menedéket szokott keresni. A Fekete Ember helye… de az ember most mérges rá. Talán nem is akarja, hogy itt legyen. A macska csapott egyet a farkával. Feltétlenül beszélnie kell Pitonnal az utálatos viselkedéséről, akkor talán nem fogja elüldözni őt… legalábbis egyelőre.
Egy ugrással elérte a szobáját és visszaváltozott. Bizonytalan pillantást vetett maga köré. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Perselus egy ideig nem akarja majd látni. Talán nem akadályozza meg, hogy elvigye a dolgait, de a helyzet még feszültebbé válhat majd közöttük, miután megejtik azt a bizonyos beszélgetést.
Nem, jobb, ha szépen csendben kivárja, amíg elmúlik a vihar.
Ki kell pakolnia a szekrényből, a falon lógó posztereket is el kell tennie, és természetesen a fotóalbumait sem hagyhatja itt. Az édesanyja dobozkája is utat talált a táskájába, a Dursleyéknél rálelt, és Piton által lekicsinyített ládával együtt. A könyv, amire a zöld szobában bukkant, még a kúriában volt…
A zöld szoba… – gondolta Harry keserűen. Vajon lesz még alkalma viszontlátni? Vajon amíg Perselus nem hajlandó találkozni vele, engedélyezné, hogy visszatérjen oda pár lemezért és könyvért?
Megrázta a fejét. Jobb, ha nem is gondol erre. A rossz emlékű óra puszta gondolatától is felkavarodott a gyomra. És attól még, hogy nem találkozik Perselusszal, a többi diákkal szembe kell néznie: Ronnal és Hermionéval mindenképpen. Eddig sem fogadták könnyen az örökbefogadást, és kételkedett abban, hogy ezt az esetet elintézhetik egy mosollyal.
A fenébe is, tényleg tökéletes érzéke van ahhoz, hogyan kell magát nagyközönség előtt lejáratni… Igazából az a legrosszabb, hogy leginkább arra vágyott, hogy beszélhessen Pitonnal. De egy ideig eltarthat, amíg a férfi megnyugszik, hiszen nem valószínű, hogy ilyen gyorsan megváltoztak volna a szokásai…
Még mindig azt a bizonyos súlyt érezve a gyomrában, vetett egy utolsó pillantást a szobára, majd elhagyta azt. Egy óvatos macska vágott át a kastélyon, hogy az ágyán összegömbölyödve megpróbálja elfelejteni a nap eseményeit.
Amikor a délelőtti szünetben Ron és Hermione berobbant a hálóterembe, Shadow meg sem mozdult. Csupán érzékeny füle egy apró mozdulata árulkodott arról, hogy észrevette a barátai érkeztét.
Hermione egy apró sóhajjal, a fejét ingatva ült le az ágyára.
- Hát, ez nem volt túl jó nap, mi?
A macska gúnyosan szusszantott anélkül, hogy felemelte volna az orrát a mancsairól.
- Elég erős belépőd volt, nem kétséges – mondta Ron szemöldökráncolva. – Ha azt akartad, hogy feltűnj Pitonnak, hát sikerrel jártál.
Shadow újfent nem méltóztatott jelét adni az érdeklődésének.
- Valamilyen szinten megkönnyebbültem – jelentette ki Hermione, felriasztva ezzel a macskát. Egy pillanattal később már egy felháborodott tinédzser ült a helyén.
- Azt hittem, hogy örülsz az örökbefogadásomnak!
- Persze, hogy örülök – erősítette meg Hermione fáradt mosollyal. – Csak arra próbálok rávilágítani, hogy végre sikerült kiengedned a régi neheztelésedet a tanár iránt. Ez bizonyítja, hogy eléggé biztonságban érzed magad mellette ahhoz, hogy ezt megtehesd.
- De hát ez képtelenség! – üvöltötte Harry. – Teljesen elvesztettem a fejemet! Mindent tönkretettem! Mindent leromboltam, amim eddig volt! Piton újra gyűlölni fog, és még kiabálni sem lesz hajlandó velem! Nincs itt semmi, amire rá kéne világítani! – fejezte be a fiatalember, és túl későn vette észre, hogy időközben eleredtek a könnyei.
- Nos, visszaszívom, hogy már biztonságban érzed magad – suttogta Hermione.
- És le kéne nyugodnunk egy kicsit – tette hozzá Ron homlokráncolva. – Megértem, hogy számodra ez nehéz időszak: Tudodki, az örökbefogadás, Loki, meg minden más, de jelenleg az ötéves Ginnyre emlékeztetsz, akit anya a sarokba küldött!
Harry nem tudta megakadályozni az elpirulását, és érezte, hogy egyre idegesebb lesz.
- Nem vagyok ötéves, és nem is a sarokba küldtek! Kiküldtek az óráról, és talán nem is folytathatom a bájitaltant! És ez a legkevesebb. Azt is jelentheti, hogy… – Itt azonnal el is halkult a hangja, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Jobb nem kimondani a dolgokat, mert az csak még konkrétabbá teszi azokat.
Azonban Hermionét nem tudta átejteni.
- Túlreagálod – mondta kedves hangon. – Ami történt, a helytelen viselkedésed miatt volt. És sajnálom Harry, de Pitonnak igaza van. Teljesen… ésszerűtlenül viselkedtél.
Barátja savanyú arccal tekintett rá. Ez enyhe kifejezés volt…
- Nem tudom, mi ütött belém – ismerte el vállát vonogatva –, egyszerűen képtelen voltam befogni a számat.
- Ahogy korábban is mondtam, talán valami jó dolog áll ennek a hátterében – válaszolt Hermione. – Piton professzor éveken keresztül visszaélt a hatalmával hogy megnehezítse az életedet… ezt még varázslattal sem lehet semmissé tenni.
A lány mosolya egyáltalán nem nyugtatta meg Harryt, aki egyre inkább vétkesnek érezte magát.
- Tudom, hogy az nagyon rossz volt – bökte ki –, de nem összehasonlítható azzal, amit értem tett. Annyiszor megmentette az életemet. És minden, amit a nyáron tett. És örökbefogadott… ő az apám, egyszerűen nincs jogom hibáztatni.
- Nem látom az összefüggést – vágott vissza Ron. – Én szeretem az apámat, de ennek ellenére néha igenis kiakadok rá. Egyszer engem büntetett meg valamiért, amit az ikrek követtek el, és ezért nem nézhettem meg a Csúzlik bajnoki meccsét, pedig az nagyon jó évük volt! Így vagy úgy, nem láthattam. És a legrosszabb az volt az egészben, hogy az ikrek bevallották neki, hogy ők a hibásak, de nem hitt nekik, azt gondolta, csak engem fedeznek! Ezek után… egy hétig nem álltam szóba vele. És újra ezt tenném, ha olyasmiért szidna le, amit nem én tettem!
Harry bizonytalanul nézett rá.
- Ez nem ugyanaz…
- Még ha szilárd alapokon is nyugszik az új családotok, nem tudod semmissé tenni a múltban történteket, Harry – jegyezte Hermione lágyan.
- Bárcsak tudnám – suttogta a fiú.
A legnagyobb meglepetésére a lány óvatos puszit nyomott az arcára.
- Szükséged volt erre – mondta. – És most, hogy megtörtént, képesek lesztek komolyan beszélni róla.
Harry megrázta a fejét.
- Már sokszor előfordult, hogy komolyan beszélgettünk. Még valami hülye Igazság Kövével is, vagy mivel… akárhogy is, nem akar velem beszélni.
- Ezt ő mondta neked? – lepődött meg Ron.
- Ott voltál, épp úgy, mint én – csikorgatta a fogát Harry. – Büntetőmunka Friccsel. Tiszta öröm. És úgy dobott ki, mint egy elsőst, aki felrobbantotta az üstjét.
- Meg kell, hogy mondjam, elég jól utánoztad egy elsős hisztijét. – Ron próbált nem nevetni. – Csodálatos előadás volt, gratulálok.
Hermione halkan felnevetett mellette, és Harry érezte, hogy a szégyenkezés lassan elnyomja a szorongását.
- Inkább a teremben maradtál volna, hogy figyeld, ahogy elkészítjük a főzeteinket, miközben Piton professzor kétpercenként szúrós pillantásokat vet feléd? – kérdezte a lány.
- Nem igazán – ismerte be Harry. – De… nem is tudom.
- Rossz volt az időzítés – értett egyet Ron. – Nem lennék a helyedben. De tényleg nem hiszem, hogy Piton olyan sértődékeny lenne, hogy ne álljon többé szóba veled.
- Dühösnek tűnt, miután eljöttem? – kérdezte Harry tétován.
- Rossz hangulatban volt, igen – ismerte el Hermione. – Voltaképpen ez neki is az első napja volt. Az első óra az osztállyal. Mindazok után, ami történt, és ahogy a mardekárosok fogadták, biztos vagyok abban, hogy ő is tartott a visszatéréstől.
A fiú elsápadt. Hermionének teljesen igaza volt. Bár nem mutatta, Perselus igenis aggódott a visszatérése miatt… és ő most még bonyolultabbá tette a helyzetét.
A csomó a gyomrában, ami már kezdett semmivé foszlani, most teljes valójában tért vissza.
- Akkora idióta vagyok – motyogta.
- Én is mindenkinek ezt mondom magamról, de senki nem hisz nekem – mondta Ron, égre emelve a szemét. Hermione fejbe vágta egy párnával, ami kis mosolyt csalt az arcukra.
Több időt kellene kettesben tölteniük – gondolta Harry őket figyelve.
- Készen állsz a következő órára? – kérdezte óvatosan Hermione.
- Ne aggódj – motyogta Harry. – Átváltoztatástan jön. Ha elkezdek üvöltözni McGalagonnyal, és megpróbálom felrobbantani a termét, ígérjétek meg, hogy elkábítotok és elrejtetek valahol a Tiltott Rengetegben.
- Arra nem lesz szükség – állt fel Ron. – Ha úgy kezdesz el beszélni McGalagonnyal, ahogy Pitonnal tetted, WC kefévé változtat, és nagyon kényelmetlen helyzetben találod magad Friccsel. Az ikrek azt mondták, ezt egyszer megtette velük.
- Ne légy nevetséges, a testi fenyítés tiltott a Roxfortban! – jelentette ki rögvest Hermione.
- Valóban, ez azonban nem vonatkozik a kefékre – dörmögte Ron. – Bármikor kipróbálhatod.
Mostanra már csökkent Harry szorongása, így követte barátait az átváltoztatástan terem felé. Noha már a legcsekélyebb kísértést sem érezte, hogy provokálja McGalagonyt, magán érezte a társai figyelmét, és ez bosszantotta. A tanárnő szemlátomást nagyobb figyelmet fordított rá, talán a hosszú hiányzása miatt, de nagyon jól hallotta a csodálkozó és meglepődött suttogást maga körül, amikor elfoglalta helyét a hatodik sorban.
McGalagonyon látszott, hogy nem enged az elvárásaiból, érdeklődve és kritikusan figyelte a próbálkozásait, miközben folyamatosan bátorította, hogy minden lehetséges módon használja ki az erejét, hogy teljesíteni tudja a feladatokat.
Amikor végre elengedték őket, Harry egyszerre érzett hálát és kimerültséget. És bár az átváltoztatásai nem minden esetben sikerültek tökéletesen, üdítő érzés volt, hogy a gondolatai a bájitaltannál kevésbé veszélyes területekre terelődtek.
- Nem tudom, hogy te akartad-e, vagy McGalagony volt kíváncsi arra, mennyire maradtál le, de megállapíthatjuk, hogy nem igazán – mutatott rá Neville, miközben a következő órára sétáltak. – Nyilvánvalóan nem kell nagyon megerőltetned magad, hogy felzárkózz.
- Gondolom; Perselus dolgozott velem rajta. Nem volt szórakoztató, de azt kell, hogy mondjam, igen hatásos volt.
- Abban nem kételkedem – motyogta Neville. Látszott rajta, hogy a Pitonnal töltött magánórák gondolatától is kirázza a hideg.
Harry elmosolyodott. Neville úgy vélné, a professzor Imperius-átok alatt áll, ha egyszer is látná őt higgadtan hibákat kijavítani, vagy kedvesen megdicsérni egy jól sikerült varázslat után…
De nyilvánvalóan ezek nem mostanában fognak újra megtörténni – gondolta Harry, miközben újfent érezte, hogy összeszorul a gyomra. Azok után, amit tett, semmi nem lesz a régi… A következő órák, melyeket a mágiatörténelem óra padsorában eltöltött, sem segítettek elnyomni lehangoló gondolatait, de még a várva-várt kviddics edzésnek sem sikerült helyreállítani a hangulatát.
Az sem dobta fel, hogy látta Hedviget maga felé repülni egy lábához kötözött tekerccsel. A bagoly a kastélyból jött, és Harrynek volt egy megérzése, hogy ki küldhette a levelet. Széthajtogatta, és meglepődés nélkül olvasta:
Találkozunk a lakosztályomban a büntetőmunkád után. Beszélnünk kell!
P.P.
Remek. Pont ez kellett neki erre a pocsék nap végére. Négyszemközti csevegés Perselusszal, aki biztos, hogy letépi majd a fejét. És mindezt a Friccsel eltöltött büntetőmunka után. Nincs valami törvény a dupla kínzás ellen?
És még csak alá sem írta rendesen. Semmi barátságos szöveg, hogy enyhítse a félelmét. Nem, csak ennyi: P.P.
- Részvétem, öreg barátom – grimaszolt Ron, aki a szokásos tapintatosságával a válla felett olvasta a levelét.
Harry bizonytalan morgással válaszolt.
- Legalább nem rivalló. Nagyanyám mindig pénzt küldött az anyámnak Karácsonyra. Azt írta alá: „előrelátásként". El sem tudok képzelni ennél megalázóbbat.
- Mondjuk az apád a tanár, és te jelenetet rendezel az egész osztály előtt? – kontrázott rá Ron megjegyzésére Harry.
- Te nyertél, mégsem volt az olyan rossz – ismerte el Ron. – Ha nem látunk holnap reggelinél, küldünk segítséget.
- Nagy az esélye, hogy hamar visszaérek a toronyba – sóhajtotta Harry. – Valószínűleg csak azt akarja megmondani, hogy az idők végezetéig én takaríthatom a padlót.
- Ne butáskodj – dorgálta őt Hermione. – Bár valószínűleg az évszázad kioktatása vár rád. Nem lennék a helyedben, de ismerjük be, megérdemled.
- Köszi az együttérzést! Bárhogy is lesz, a cuccaimat biztos el kell hoznom.
- Harry, századjára mondom, hogy túlreagálod – sóhajtotta Hermione. – Az apád nem fog csak azért kidobni, mert butaságokat mondtál. A szülők otthon fegyelmeznek, hisz' ez a dolguk.
- Jólesik, hogy meg akarsz nyugtatni, de ez más. Piton gyűlöli a szemtelen és idegesítő kölyköket. Ezt a maga módján fogja elintézni. Például azzal, hogy Fricshez küld büntetőmunkára. El fog küldeni, és talán majd idővel, ha megnyugszik, újraértékeli a helyzetet.
- Ő mondta ezt neked? – csodálkozott Ron.
- Nem, de így intézi a dolgait.
- Tudod – szólt közbe lágyan Hermione –, szerintem alulbecsülöd őt.
- Jobban ismerem őt, mint te – zsémbelt Harry.
- Hogyne, de… - a lány szembefordult vele – ne vedd a szívedre, amit Ginny mondott. Neki is megvan a véleménye, de talán sikerült rávilágítanod pár dologra.
- Nos, abban biztosan tévedett, hogy Piton nem büntetne meg engem – suttogta a fiú. – Majd meglátjuk – vonta meg a vállát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy nekiálljak fogkefével WC-t súrolni. Vacsoránál találkozunk, feltéve, hogy Perselus nem fog kenyérre és vízre.
- Azt is kétlem – mondta Hermione mosolyogva. - Kitartás. Bármi történjék is, a toronyban leszünk este, jó?
- Gyakoroljátok a kuncogást Ron ágyában, igen, tudom – forgatta a szemét Harry.
- Nem ezt mondtam! – kiáltotta a lány.
- Persze, Hermione, persze. De akkor is kereshetnétek egy üres szobát, a miénkben emberek próbálnak meg aludni éjszaka!
- Harry James Potter! – visított Hermione magas hangon.
- Potter-Piton – javította ki Harry egy apró mosollyal, mielőtt elindult Fricshez.
Ez igen hosszú nap lesz…
Amint a hatodévesek elhagyták a termet, Perselus becsapta az ajtót, majd kelletlenül ledobta magát a székébe. Mielőtt Harry visszatért volna az órára, minden lehetséges forgatókönyvet elképzelt már, azonban egyik sem volt olyan pocsék, mint ami végül megtörtént.
Hogy fordulhattak a dolgok ennyire rossz irányba? Odafigyelt Harryre, azt akarta, hogy megértse, tényleg megváltozott… szemmel láthatóan azonban csúfos kudarcot vallott.
Természetesen tisztában volt azzal, hogy Harry még mindig neheztel rá a korábbi viselkedése miatt, de ennyire?
Elővett egy üveget a zsebéből és szemrebbenés nélkül meghúzta. Szerencsére nem volt egyből órája. Az alkarját masszírozva felnyögött, próbált nem tudomást venni a fájdalomról, ami egyre nőtt azóta, hogy a fiú emlékeztette, mennyire gyűlöli őt.
Elfogadta, hogy Harry nem ura az érzéseinek, illetve az erejének, ám ez attól még problémát jelenthet. Felkapott egy marék hopp-port, majd a kandallóba szórta és McGalagony irodáját szólította.
- Valami baj van, Perselus?
- Semmi lényeges, csak egy szívességet kell kérnem.
- Örömmel – válaszolt a boszorkány émelyítő lelkesedéssel.
- Veled lesz Harrynek órája, ha nem tévedek, igaz?
- Így van. Gondolom, nem lesz egyszerű, de igyekezni fogok, hogy ne érezze magát kényelmetlenül a problémái miatt, ne aggódj.
- Ellenkezőleg. Vigyázz rá, de dolgoztasd meg, vedd rá, hogy használja az erejét, csak figyelj rá. Egy másodpercig se engedd, hogy valami máson járjon az esze, mint a tanórád. Gondolod, hogy megoldható?
McGalagony meglepettnek tűnt, de bólintott.
- Nos, Harry jó néhány hetet kihagyott, természetesnek tűnhet, hogy kíváncsi vagyok a felzárkózására. Megkérdezhetem, hogy miért van szükség erre?
- Nem. De köszönöm az együttműködésed – válaszolta Perselus, lezárva ezzel a beszélgetést.
- Szívesen – morogta McGalagony.
Miután mindezt elintézte, Piton egy újabb adag hopp-port szórt a tűzbe.
- Piton kúria.
Ahogy feltételezte, a távolság nem csökkentette a fájdalom intenzitását, amit Harry bosszússága okozott az alkarjában. Undorodó pillantást vetett a Jegyére, ami most a vörös egy érdekes árnyalatát vette fel, majd odasétált a kihűlt üsthöz.
Igen, Harry okkal mérges rá azokért az évekért, míg gyötörte az órákon. Igen, egészséges dolog, hogy kifejezi az érzelmeit.
De a fenébe is, nem engedheti meg, hogy így beszéljen vele a fia, ráadásul az egész osztály előtt!
A kölyök nem menekülhet a szemtől-szembeni beszélgetéstől és az esetleges megvonásoktól, amelyeket kilátásba helyezett. Emlékezetes lecke lesz, ha nem dönt úgy, hogy tisztességesen bocsánatot kér. Jegy ide vagy oda, Harry nem képzelheti azt, hogy felette áll, vagy hogy az új apja gyenge…
Igyekezett nem foglalkozni a Jegyből áradó fájdalommal, inkább az üst tartalmára koncentrált. Igen, az eredmény megfelelő, ezúttal nem történt semmi malőr… Engedélyezett magának egy megkönnyebbült sóhajt, és biztos kézzel beledobta az utolsó hozzávalót. Nem szükséges megbájolni… A megkönnyebbüléstől, ami erre a gondolatra elöntötte őt, összevonta a szemöldökét.
A fekete mágia elég jól működött. Egy kis odafigyeléssel képes volt a pálca nélküli varázslásra, emiatt mindig elismerték… Erre csak kevesen voltak képesek, így ez mindig hízelgett a hiúságának. Eileen Prince két csodálatos hétig nem beszélt vele, amikor rájött, hogy a félvér fia képes olyasmire, amire ő minden aranyvérűsége ellenére sem.
Nyilvánvalóan – gondolta egy kis mosollyal – ez a momentum sem segített, hogy javuljon a kapcsolatuk. Meglepő módon az alkoholködbe burkolódzó Tobias is kinevette feleségét, mikor látta annak dühét. Lényeg a lényeg, ez a kis aljasság volt ez egyetlen alkalom, amikor cinkosságot érzett az apjával.
De közte és Harry között teljesen másfajta kapcsolat áll fent, és dolgozni is fognak rajta. Könnyedén lebegtetve az üstöt üvegbe töltötte annak tartalmát, majd figyelmesen bedugaszolta. Természetesen varázslat nélkül is megtehette volna ugyanezt, de akkor mi értelme volna varázslónak lenni?
Halvány mosollyal zsebre vágta az üvegcsét, aztán a könyvtárba indult. Albus biztos nem értékelt volna egy ilyesféle könyvet a Roxfortban, de ugye, amiről nem tudunk, az nem is fáj. Dumbledore hajlamos azt gondolni, hogy bizonyos eszközök nem megengedhetőek a cél érdekében. Ez igaz is volt ez elmúlt tizenöt évre, de most meg kell védenie a fiát… és Lilyét.
Perselus visszagondolt Harry arcára, amikor utoljára látta. Legyőzöttség. Rémület. Harag. Egy válságban lévő kamasz és egy kisfiú arcának egyvelege, aki elveszítette a szüleit.
Mit tenne Lily, ha itt lenne? Buta kérdés, tudta jól, de el kellett ismernie, hogy mostanában nem sok helyről kaphat szülői tanácsokat.
A te tinédzser fiad, Lily – gondolta. – Kiköpött apja. Lobbanékony, képtelen irányítani az érzelmeit vagy tovább látni az orra hegyénél, ha az indulatai elszabadulnak… Biztos vagyok benne, hogy Potter bátorítaná. A te drága Jamesed azt mondaná neki, hogy nehogy megfutamodjon egy tanár vagy egy diáktársa elől. Talán még arra is büszke lenne, ha látná, hogy éppen egy üstöt igyekszik felrobbantani, csak hogy bizonyítsa, őt nem lehet legyőzni.
De a szeme, amikor megértette, hogy mit tett… a te szemed volt, Lily. Soha nem tudtam haragudni rád, amikor úgy néztél rám, mint egy csapdába esett őzgida… sajnos, manapság a dolgok nem ilyen egyszerűek. Akár tetszik, akár nem, erősnek kell lennem. Merlinre, bárcsak ne a te szemedet örökölte volna…
A feje felett megreccsent az emeleti padló, ugrásra késztetve őt. A padló, igen, csak egy fagerenda volt, semmi több… de a zöld szobáé volt, ahogy Harry hívta.
Mielőtt felfogta volna, hogy mit csinál, lábai maguktól vitték fel a lépcsőn az első emeletre, és némileg kellemetlen érzéssel már taposta is a puha szőnyeget a félhomályban. Hányszor is jött fel erre a szintre? Két kezén meg tudta volna számolni az összes alkalmat.
Amikor azonban benyitott, rá kellett jönnie, hogy semmi sem változott. Ez ugyanaz a hely volt; a gyomra összerándult és máris megbánta, hogy idejött. A bútorok, a könyvek, az összes tárgy… Lily.
Semmi nem volt igazi, se az idő, sem a szellemek, az élet itt nem haladt előre. Lily elment és sosem tér vissza, itt hagyta őt egyedül ezzel a pár emlékkel, amelyek mind arra az álomra emlékeztették, melyen egy rég elmúlt életben osztoztak. Elözönlötték a helyiségből áradó múlt képei, ő pedig leült a zöld ágyra, és tehetetlenül meredt a "szentélyre".
Annyira könnyű lenne elhinni, hogy ez mind igaz. Egy bájital, egy egyszerű bájital, és máris tökéletes illúzióban élhetne… De nem adhatja fel, ma főleg nem. És az nem megoldás, hogy feladja méltóságának utolsó morzsáit, még ha az előnyökkel is járna…
- Most már itt van Harry. A fiad, Lily. Ő valódi. És sokkal komplikáltabb is. Felteszem, ha élnél, te és az a hülye férjed, kibírnátok egy ilyen krízist… talán a gyerek azt üvöltené, hogy utál, mire te azt felelnéd, hogy nem hiszed, és a végén James elvinné egy kviddicsmeccsre. És nektek lenne igazatok. De mihez kezdjen egy szülő, ha a fiának minden oka megvan rá, hogy gyűlölje?
Pillantása végigpásztázta a szobát, mintha a választ keresné, végül megakadt a porcelán pásztorlánykán. Zárkózott kifejezés jelent meg arcán.
- Látod, még egy hiba csúszott a tervbe. Te tudnád, mit kell ilyenkor mondani, Potter is tudná. De úgy tűnik, nekem alapvető hiányosságaim vannak a témában. Tökéletesen emlékszem, miket vágtam az apám fejéhez, mennyire gyűlöltem még az utálatos létezésének a tényét is. És talán nem lepődsz meg, ha azt mondom, minden elhangzott szót komolyan is gondoltam. Az összes panasz ellenére, ami Harryben él ellenem... mindig képesek voltunk helyreállítani az egyensúlyt. És most…
Ezúttal a könyvekre meredt.
Talán el kéne gondolkodnom azon, hogy befektessek pár kamaszokról szóló pszichológiai szakkönyvbe. Molly Weasley biztos örömmel oktatna ki, de az ördög vigyen el, ha megadom ezt az örömet annak a matrónának… Hm, a roxmortsi könyvesbolt megteszi helyette. Egy jó adag Százfűlé-főzet igénybevételével, természetesen.
Felsóhajtott, mielőtt kelletlenül felállt.
- Ne haragudj az alkalmatlankodásért, Lily – suttogta, hirtelen butának és rettentően magányosnak érezve magát. – Nyilvánvaló, hogy nekem kell megoldani a problémát, amit magam okoztam. És különben is, ő az én macskám. Talán egy tálka tonhal kisegít majd.
Utálta ugyan, de valahányszor átlépte ezt a küszöböt, akaratlanul is visszatekintett a múltra. Soha nem volt képes úgy idejönni, hogy ne gondoljon bele abba, mi lett volna ha… Az öreg padló meg csak recsegett és ropogott.
Lezárta a lemezjátszót és visszatette a helyére a lemezt, mielőtt csendesen elhagyta volna a szobát.
De amíg mindeddig csak a kudarc érzete járta őt át, most más is volt a monológja és a kirohanása mögött. Most ott volt Harry és a jövő. A múlt most csak összekötő kapocs volt a jövőhöz, a megoldásban segített. Most azért jött, hogy a dolgok megfelelően működjenek… Mindez egyszerűen csak elkötelezettség kérdése.
Miközben utoljára leellenőrizte, hogy a bájital a zsebében lapul, rájött valamire: Lily és Potter halottak, és már nem tudnak segíteni megoldani a gondját. Azonban e bájital címzettje ismerte őket és a gyermeküket, és lehet némi elképzelése arról, hogyan kéne működnie egy családnak.
A Lupinnal való együttműködés talán nem teljesen hasznavehetetlen – mérlegelte magában, és egy újabb maroknyi hopp-port dobott a kandallóba. És az a szülő amúgy sem mer ítélkezni felette.
Ahogy arra számított, Remus Lupint a Kivédés tanár irodájában találta. A féltékenység elkerülhetetlen szúró érzése egyből elhalványult, amikor megérkezett, és meglátta a tanár fáradt arcát illetve az előtte tornyosuló dolgozathegyet.
- Úgy látom, jól indult a napod – kezdte Perselus leplezetlen vidámsággal.
- Általános felmérő teszt – morogta a farkas. – Emlékszel, ki tartott órákat, amióta elmentem?
- Hasonlóan alkalmatlan bagázs – vetett Piton egy pillantást egy egyértelműen gyenge irományra. – Azonban úgy gondolom, a hamis Rémszem sem tett több kárt, mint az elődei.
- Nem túl megnyugtató feltételezés, hogy egy halálfaló volt az elmúlt évek legjobb kivédés tanára – sóhajtotta Lupin, mielőtt bűnbánó pillantást vetett volna Perselusra.
- Vajon miért? –vágott vissza Piton. – Minden bizonnyal nem erre a képzésre van szükségünk. De félre a tréfával, itt van a drágalátos bájitalod.
- Nem úgy néz ki, mint a Farkasölőfű – mutatott rá Remus, megragadva az üveget.
- Remek megfigyelés, mivel nem is az. Ez jóval több… személyre szólóbb.
- Azt hittem, elfelejtetted – vallotta be Lupin.
- Elfelejtettem vagy elhanyagoltam? Nem szükséges válaszolnod. Az az állat sokkal kevésbé zavar emberi formában, úgyhogy maradjon is abban. És ha Albus az eredete felől érdeklődik…
- Azt mondom, egyedül készítettem – biztosította Remus.
- Mintha ez egy percig is hihető lenne – vetette oda Piton megvetően. – Akárhogy is, egyazon problémán osztozunk. Egy kérdés, Lupin… előfordult már, hogy a te drága, tékozló fiad a szemedre vetette a régi hibáidat… esetleg nagy nyilvánosság előtt?
A vérfarkas szkeptikus és kiábrándult válasza megfelelő volt.
- Hogyne, rengetegszer. Közönség előtt, négyszemközt, az álmában, még akkor is, amikor nem beszélt. Azt hittem, ez elég egyértelmű volt mindenki számára.
- Oh, nyilvánvalóan – mondta Perselus elbizonytalanodva. Lupin talán mégsem a legmegfelelőbb jelölt.
- De hallottam, mi történt Harryvel a reggel, ha ide akarsz kilyukadni – folytatta Remus némi iróniával a hangjában.
Perselus veszélyesen összeszűkítette szemét. Tehát a pletyka terjed… semmi kétség afelől, hogy a vérfarkas a fellegekben járt a hír hallatán, hiszen mindig is le akarta beszélni Harryt az örökbefogadásról. Egyértelmű, hogy a legrosszabb személyt választotta a beszélgetéshez, hisz' látszólag az eddigi hízelgése és békülékeny hozzáállása csupán álca volt, amit most levethet. Újabb hibát követett el.
Sarkon fordult, azonban az utolsó Tekergő hangja megállította.
- Perselus! Nem úgy értettem… Az isten szerelmére, ne légy már ilyen sértődékeny!
- Felejtsd el, Lupin. Egyértelmű, hogy rossz emberhez fordultam.
- Tudom, hogy a fiam lesújtó véleménnyel van rólam, de ez nem azt jelenti, hogy nem adhatok tanácsot!
Piton hitetlenkedve meredt rá.
- Adj egy esélyt – mondta Remus nyugodt hangon. – Harry a számomra is fontos.
És ő pont ezért jött ide – ismerte be vonakodva Perselus.
- Harry nagyon furcsán viselkedett ma reggel – kezdett bele. – Nagyon kihívóan. Egyértelműen ellenséges volt velem, ami nem meglepő, azonban az egész osztályt veszélybe sodorta, az pedig nem vall rá.
- Mint ahogy az sem, hogy kegyetlen legyen – jegyezte meg Remus.
- Arra felkészültem, de nem hittem, hogy ilyen hamar kirobban – ismerte el Perselus. – Már megbeszéltük a… a régi viselkedésemet vele szemben, és ezeket a dolgokat nyilván nem lehet elfelejteni egyik napról a másikra. Csupán abban reménykedtem, hogy egy kicsit több időnk lesz.
- Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt. Ne vedd sértésnek, de Harrynek igen is joga van panaszkodni pár múltbéli sérelem és igazságtalanság miatt…
- Köszönet ezért a csodálatos elemzésért – morgott Perselus. – Nem szükséges sót dörzsölni a nyílt sebbe, és tisztában vagyok a hibáimmal, továbbá már bocsánatot is kértem értük. Időnyerő hiányában ezen már nem tudok segíteni.
- Gondolom, megváltoztattad az órai hozzáállásodat, és máshogy viselkedtél? –kérdezte Remus elrettenthetetlenül.
- Merlinre, hány ilyen idióta kérdésed van még? Nem, Lupin, megtámadtam a fiamat, és igyekeztem elérni, hogy semmi se sikerüljön neki! Persze, hogy próbáltam helyrehozni a dolgokat! Átbeszéltük az egészet a hétvégén, és úgy tűnt, megnyugodott. Úgy látszik azonban, hogy a jóvátételre irányuló kísérletem nem vált be, viszont az ő reakciója is túlzó volt. Azon gondolkodom, nem hoztam-e vissza túl korán az iskolába… Talán még mindig túl törékeny azok után, ami a nyáron történt…
Megállt, vonakodott folytatni a gondolatmenetét.
- Legalább megőrizte a kontrollt az ereje felett – foglalta össze.
- Tartasz egy esetleges dührohamtól?
- Inkább attól, amit a kiáramló mágiája okozna. De még erre sem volt szüksége, a bájital-szabotálási trükkje majdnem olyan jól megtette. És tisztában volt azzal, amit tesz... ez pedig egyáltalán nem rá vall! Az nem lenne újdonság, hogy véletlenül felrobbant egy üstöt, de az, hogy másokat is veszélybe sodorjon? Ez egyszerűen nem ő – fejezte be Piton egy sóhajjal.
Hallotta, hogy pár méterrel odébb Lupin megmoccan.
- Tudom, hogy mire gondolsz, de én tényleg nem hiszem, hogy Voldemort próbálkozna az erején keresztül – mondta.
- Még mindig tehetségtelen legilimens vagy – közölte fanyar hangon, boldogtalanul, hogy a saját félelmeit hallja viszont.
- Kezdetnek, én pozitívnak értékelem, hogy Harry ilyen gyorsan kifejezte az érzelmeit – folytatta Remus.
- Miért is nem vagyok meglepve? Végre megkaptad, amit akartál, nem igaz? – sziszegte Piton a fogai között – Harry eltávolodik tőlem, és nem fog sok időbe telni, hogy újra a bizalmába férkőzz!
Lupin békítő kézmozdulattal folytatta.
- Azt hittem, ezt már tisztáztuk. Nem próbálom elszakítani tőled Harryt, Perselus! Elég problémám van nekem a saját utódommal, ahogy arra többször fel is hívtad a figyelmemet.
Piton felhorkant, és megpróbálta elűzni a gerincében érzett feszültséget. Bármi történjék, két percnél tovább nem bízik meg a farkasban.
- Tehát mit gondolsz a helyzetről?
- Ahogy az imént már mondtam, jónak találom, hogy Harry ilyen gyorsan reagált. Ez a kis eset lehetőséget teremt arra, hogy szilárd alapokra fektessétek a kapcsolatotokat.
- Ez teljességgel értelmetlen! – csattant fel Perselus. – A legelső előadás első órájában! Ez azt bizonyítja, hogy az iskolán kívüli kapcsolatunk nem olyan erős, ahogy gondoltam. Nem láttam semmi rossz előjelet, a hétvégénk tökéletes volt…
Lupin idegesen felsóhajtott mellette.
- Van itt még valami… de meg kell ígérned, hogy nem mondod tovább, és nem avatkozol bele semmilyen módon!
- Miről beszélsz? – nézett rá Piton gyanakvón.
- Ígérd meg!
- Rendben – ígérte kimérten Perselus. – Amennyiben nem életbevágó, egy szót sem szólok.
- Úgy vélem, ez elég… Megbízható információim vannak arról, hogy Harry és Ginny Weasley között egy megrázó beszélgetés zajlott le tegnap este.
- Weasley? Tudom, hogy többé-kevésbé érdeklődik iránta, de ezek szerint nem haladtak jó irányba a dolgok…
- Valóban. Ginny elképzelései mások, és ezt nem rejtette véka alá. A beszélgetés témája egyébként a család volt, és a vitájuk megrázta Harryt.
- Merlinre! Meg fogom ölni azt a kis…
- Nem fogod! – szakította félbe Remus. – Megígérted!
- Ő… ah! Úgy tűnik, a Sötét Nagyúr nem tévedett mindenben. Azt az áruló családot a föld színéről is el kellene tüntetni!
- Perselus! – kiáltotta a vérfarkas félig döbbenten, félig álmélkodva. – A helyzet nem olyan drámai. Csak kérdéseket tett fel Harrynek, ami aggályokat ébreszthetett benne. Ez megmagyarázná a ma reggel történteket… de nem jogosítja fel a meggondolatlanságra.
- Mit mondott pontosan? – kérdezte Piton.
- Tudod, hogy van ez – fújt visszavonulót Remus. – Feltételezem, a Weasley család egy ideig még egy darabban szeretné megőrizni a lányát.
- Találok rá módot – morogta Perselus, megkönnyebbülten. – Tehát ez volt az oka…
- Nem kétlem – nevetett fel lágyan Lupin. – Mindenesetre komoly beszélgetés áll előtted. De ha adhatok egy tanácsot…
- Tudom, ne legyek túl kemény vele – vágott közbe Piton.
- Épp ellenkezőleg. Ne habozz kimutatni a haragodat. A viselkedése elfogadhatatlan volt, és tudnia kell, hogy nem hátrálsz meg az ilyen esetekben.
Perselus meglepetten nézett rá.
- Kétlem, hogy ebben az iskolában bárkinek is kétségei lennének a szigoromat és hajthatatlanságomat illetően… főleg Harrynek.
Remus nem tudta visszafojtani a mosolyát.
- Ez tény, de valószínű, hogy felmutattál egy sokkal érzékenyebb oldalt is… Harrynek.
Piton morgott ugyan, de nem mondott ellent.
- Tehát mutasd meg, hogy nem félsz megbüntetni, és hogy tudod, hogy a családotok nem hullik darabjaira egy veszekedéstől.
Perselus csodálkozva kereste a vérfarkas tekintetét.
- Értem. Miss Weasley voltaképp határtalan pszichológiai tudásról tett tanúbizonyságot a múlt éjjel.
- Tinédzserek – jegyezte meg Remus. – És olybá tűnik, Harry a határokat próbálja feszegetni. Ahogy mondtam, ez csak idő kérdése volt… most már túl vagytok rajta.
- Valóban. Úgy tűnik, rám marad, hogy kezeljem a válságot és a dolgok mögé lássak. Remek estének nézünk elébe.
- Együtt érzek – mondta Lupin –, de ő legalább kommunikál veled. Hidd el, ha azt mondom, el lennék ragadtatva, ha Loki okozott volna ilyen bajt, és utána együtt mehetnénk családterápiára – sóhajtotta.
Kollégájához fordulva Perseluson átfutott a szimpátia hulláma. Apának lenni sokkal nehezebb, mint amit a könyvek sugallnak.
- Remélem, hogy ez a bájital segíteni fog – mondta komolyan.
- Kirobbantani egy újabb válságot, talán, igen – sóhajtott. – A fejlődés nem olyan egyszerű, amióta Hagrid is beszállt a játékba. De ez az elixír ad nekem egy kis szünetet. Köszönöm.
Piton egy kézmozdulattal elhessegette a köszönetet.
- Az ital nem fogyasztható huzamosabb ideig. Élvezd ki. Ebben a formájában nem lesz oka az erdőben lófrálni, és talán több időt tölt majd veled és Albusszal. Gyanítom, hogy hamarabb elkezd értékelni téged, mint gondolnád.
Lupin mosolygott, miközben finoman játszadozott az üvegcsével.
- Ki tudja. Azt mindenesetre nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg mindent.
- Itt az ideje, hogy visszatérjek a pincébe. Másodéves hollóhátasok és hugrabugosok. Bájos időtöltés lesz.
- Hadd találjam ki: ostobák és autisták! – mondta Remus vigyorogva.
Perselus meglepetésében felvonta a szemöldökét.
- Nem tudtam, hogy ezek a szavak szerepelnek a szótáradban. Kitalálunk neked valamit Lupin. Ha addig nem falnak fel a farkasok…
Remélem, ez a fejezet a hosszú kihagyás ellenére is kellemes olvasmánynak bizonyult.
És hogy még egy jó hírrel szolgáljak, a következő fejezet is már nálam van. Úgy számolom, hogy olyan két, két és fél héten belül olvasható varázsoljuk.
Szerintem biztassuk a fordítót egy-két véleménnyel, hátha lesz, ami motiválja őt.
