Chapter 50
Egy újabb lakó
Sokszor érezte már hosszabbnak az időt, mint ami valójában volt: egy végtelenül unalmas mágiatörténet, egy vizsga, amin semmit sem tudott vagy a várakozás, ami megelőzte a kviddicsmeccset. Most azonban Draco egy teljesen új oldalát ismerte meg annak a kifejezésnek, hogy „áll az idő".
Nem mintha nem lett volna dolga. Mikor azután az éjszaka után felébredt, első útja a könyvtárba vezetett, ahol igyekezett a rengeteg fekete mágiával kapcsolatos könyv között találni olyat, ami a gyógyításról szólt. Úgy okoskodott, hogy az apja és mindegyik őse túl nagy önbecsüléssel bírt, hogy a Szent Mungóba járjon, így biztos tartottak itthon könyveket, hogy el tudják látni magukat, ha bajuk esett. Viszont ezeket a könyveket annyira jól elrejtették, hogy Draconak öt napjába telt, mire megtalálta az elsőt. Azzal se volt sokkal beljebb, mivel főleg mérgezésekről szólt (a fiú meg is értette), de jelen esetben Lucy volt a legfontosabb. Őt pedig nem valószínű, hogy megmérgezik.
A Crutiatus-átok sokkal nagyobb kínzást jelentett.
Mindenesetre nem adta fel a kutatást, bár egyre kétségbeesettebben igyekezett megtalálni a neki szükséges könyvet, hiszen közeledett Lucy újabb kihallgatásának a napja, amikor ismét az egész ház az ő sikolyaitól fog zengeni. Azonban hiába túrt fel mindent, nem volt közelebb a szükséges tudáshoz. Most sajnálta csak igazán, hogy nem figyelt oda gyógynövénytanon.
Ezenkívül próbálta felhasználni az egyetlen kommunikációs csatornát, amilye volt a külvilággal; a Próteusz-bűbájjal kezelt sarlóba leírta azt, hogy Lucy hol található pontosan, és hogy ha valaki megtalálta ezt, írjon vissza. Azután küldte el az üzenetet, miután megbizonyosodott róla, hogy Lucy nem vitte magával a sarlót (a lány bevallása szerint a hátizsákjába tette). Most már csak abban kellett bíznia, hogy valaki majd megtalálja.
Bár eddig is kellett színészkednie, kétségkívül a mostani helyzet volt a legnehezebb számára. Úgy érezte, mindenki folyamatosan őt figyeli (különösen Bellatrix, aki hosszú ideje nem volt már ilyen jókedvű), így mindig ügyelnie kellett az arckifejezésére, a viselkedésére, sőt, néha még a tükörben is ellenőrizte, hogy nem túl fájdalommal teli vagy reménykedő a tekintete. Borzasztóan félt, hogy bármi elárulhatja és akkor mindenkinek, akit szeret, végig kell néznie a halálát. Nem tudhatták meg, semmi esetre sem, hogy neki bármi köze van Lucyhoz.
Ugyanakkor minden egyes porcikája azt kívánta, hogy bárcsak minden percét a lány mellett tölthesse. Hiába osont le éjszakánként, mindig úgy érezte, hogy semmikor máskor, csak akkor rohan az idő. Mindig olyan gyorsan vissza kellett mennie a szobájába, mert jött a napfelkelte. Pedig alig beszélgettek pár percet… órát… Draco soha nem tudta. Ő csakis Lucyval foglalkozott. Bár, néha úgy tűnt, hogy őt sokkal jobban érdekli Lucy állapota, mint magát a lányt.
Lucyt ugyanis sokkal jobban lekötötte az, ami odakint folyik, mint az, hogy lassan, de biztosan veszít a súlyából. Féregfark Bellatrix utasítására csak Ollivandernek vitt ennivalót, Lucynak pedig kétnaponta egy kancsó vizet. Röviden a lány csakis Draconak köszönhette, hogy élelemhez jutott, bár az sem volt túl laktató: vajas kenyereken, édességeken és egyéb maradékokon élt. Draco próbálta kitalálni, hogyan csempészhetne le neki a vacsorából valamit, de a maradékot Féregfark többnyire eltűntette, így esélye sem volt. A lány csuklója és a vágás a fején szépen gyógyult, de nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy a teste egyre gyengébb lesz.
És még csak egy hetet töltött odalent.
Az viszont látszott, hogy szépen berendezkedett a cellájában. Draco kiválasztott két galleont, amiket a második éjszakán levitt neki, hogy kezelje őket Próteusz-bűbájjal. Így, ha nem is tudtak beszélgetni, de legalább Draco tudta figyelmeztetni Lucyt, ha Bellatrix esetleg véletlenszerű látogatást tervez. Eddig nem volt rá szükség, de Lucy biztonságáért mindent.
Sőt, a lány szinte már pofátlanul kedélyes volt. Draco az első távozásakor szándékosan nem tette vissza a hangszűrő-bűbájt a cellára, hogy Lucy tudjon beszélgetni Ollivanderrel, még ha nem is látta az öreget. A pálcakészítő mindent elmesélt Lucynak, amit tapasztalt, amit a lány - kelletlenül - megosztott Dracoval. Így tudta meg a fiú, hogy Ollivander másfél év után már csak a halálfélelme miatt volt életben. Annyira nem akart még meghalni, hogy az elméjével képes volt a varázserejét arra fordítani, hogy fenntartsa a teste viszonylag normális működését, még a nélkülözések ellenére is. Mikor Draco ezt meghallotta, könyörgött Lucynak, hogy faggassa ki Ollivandert arról, hogyan is működik a módszer. Ugyanis ha a lány képes lesz ezt elsajátítani, akkor akár önmagát is képes lesz gyógyítani.
Már ha előbb meg nem fagy.
Ugyanis már jócskán benne jártak a télben és odakint is már mindent belepett a hó. A házban csak a szalonban volt kellemesen meleg az idő, valamint azokban a helyiségekben, ahol Draco anyja levédte a házak falait. Draco el sem tudta képzelni, milyen hideg lehetett egész nap lent a pincében. Tudta, hogy Lucynál ott vannak a pokrócok, de azok nem voltak elég vastagok ahhoz, hogy melegen tarthassák őt - főleg, hogy a lány teste már alig adott hőt, annyira át volt fagyva. Sajnos mindig akkor kezdett elfogadható hőmérsékletűvé válni, mikor Draconak mennie kellett. A fiú minden este erősködött, hogy hadd védje le a falakat, de Lucy mindig azzal jött, hogy azt Bellatrix azonnal érszrevenné, amint kinyitja a cella ajtaját.
Draco utálta, hogy Lucynak igaza van.
És azt is, hogy tehetetlen bábként kell végignéznie, mit tesznek vele.
Azon a reggelen Dracot egy vérfagyasztó sikoly ébresztette fel. Összerándult és szorosan lehunyta a szemét, mintha így meg tudná védeni magát a szörnyű hangtól. Tudta, hogy ma lesz a napja, de nem számított rá, hogy Bellatrix már azelőtt akcióba lép, hogy a ház többi lakója felébredne. Nem akart felkelni, de ekkor olyan kétségbeesett könyörgést hallott, amitől egyből kipattant a szeme.
- Hagyd őt békén! Semmit sem tett, amit…
A folytatást elnyomta egy újabb sikoly, de Draco ekkor már rég a szekrényében turkált, hogy ruhát keressen magának. Ugyanis Lucy volt az, aki könyörgött, aki beszélt valaki más érdekében - vagyis nem őt kínozták.
De akkor kit?
Leszáguldott a lépcsőn és szinte majdnem beleütközött az anyjába.
- Mi folyik itt? - kérdezte.
- Semmi lényeges, Draco - tért ki a válasz elől az anyja.
- Ne hazudj nekem! - fakadt ki Draco. - Kit hallgat ki most Bellatrix?
- Ez nem kihallgatás…
Anyját egy újabb velőtrázó sikoly szakította félbe, meg egy dühös fenyegetés.
- Ezért esküszöm, hogy megöllek! Hallod?!
Bellatrix olyan hisztérikusan nevetett, hogy még a kínzást is abbahagyta, mert a sikolyok elhallgattak.
- És mit tudnál tenni, pici Potter baba? Még a drága jó unokaöcsémet se tudtad megbosszulni! Esélyed sincs ellenem!
Egy pillanatnyi csönd, majd…
BUMM!
Olyan érzés volt, mintha a pincében bomba robbant volna fel. Az egész ház megremegett, mire Draco szülei és Féregfark pálcát rántottak és lerohantak a pincébe. A fiú maga szintén előhúzta a pálcáját, de csak egy kicsit lemaradva követte őket. Épp akkor ért le a megvilágított pincébe, mikor Bellatrix, a szülei és Féregfark egyszerre kiáltották el magukat:
- Stupor!
Vörös fény ragyogta be a pincét, aztán Draco hallotta, hogy valaki összecsuklott. Mindent beborított a por és a törmelék, Draco az orra hegyéig se látott. Végül kezdett eloszlani a porfelhő és a fiú végre megláthatta, mi történt.
A kis cella rácsa tőből kiszakadt a helyéről, és a pince túlsó végéig repült, ahol összetörve hullott a földre. Ollivander elszörnyedve bámult a padlóra, ahol Lucy teste néha még felizzott, mint a parázs. Mögötte Luna Lovegood könyökölt; szőke haja ziláltan hullott az arcába, nagy szemei kigúvadtak a döbbenettől, ahogy az eszméletlen lányt nézte.
Bellatrix úgy szegezte Lucyra a pálcáját, mintha most rögtön ki akarná mondani a halálos átkot. Draco anyja is erre a következtetésre juthatott, mert így szólt:
- Nem ölheted meg, Bella - nyomatékosította. - A Sötét Nagyúr…
- Rám támadt ez a kis… - vicsorogta Bellatrix. - Úgy tűnik, alábecsültem. Nem hittem volna, hogy egy heti éhezés után ennyi ereje maradt.
- Gyakrabban kell kezelésbe venned - javasolta Draco apja, mire Draconak a torkába ugrott a szíve. - A Crutiatus-átok biztosan legyengíti majd.
- Igen, az lesz… - motyogta Bellatrix, majd intett egyet a pálcájával. A rács azonnal felemelkedett és az ajtókeretként szolgáló kőtömbök is ismét kifogástalan állapotba kerültek. A vasrács visszapattant a zsanérokba. - Draco, dobd be a Lovegood-lányt a cellába!
Draco alig tudta rávenni magát, hogy megmozduljon. Igyekezett rezzenéstelen arccal megragadni Luna Lovegood karját és bevonszolni őt a cellába, de közben érezte magán a lány perzselő tekintetét. Egyébként ködös és távolba révedő szeme most féktelen haragot tükrözött, ahogy Draco rácsukta a rácsot. Utána visszaállt a hátsó sorba.
Bellatrix Lucyra szegezte a pálcáját.
- Stimula!
Lucy köhögni kezdett, és Draco érezte, hogy egyből nehezebbé vált a levegő. Mintha azzal, hogy Lucy visszanyerte az eszméletét, egyszeriben telítődött volna a pince mágiával. Sőt, mintha a lány körül fodrozódni kezdett volna a levegő; mintha perzselő hőt sugárzott volna…
Alig nyitotta ki a szemét, Bellatrix már harsogta is:
- Crucio!
Lucy felsikoltott, mire Lovegood azonnal a rácsokba kapaszkodott és feszegetni kezdte őket. Draco apja intett egyet, mire a lány hátravetődött a cella sötétjébe. Közben Lucy tovább sikoltozott… Egyre magasabb és magasabb hangon, jelezve, hogy a kínjai egyre csak fokozódnak…
Draco végül nem bírta tovább nézni, de elmenni sem tudott - mintha valaki odaragasztotta volna a padlóhoz a talpát. Elfordította a fejét és lehunyta a szemét, de a hang akkor is beleivódott az agyába. Az a borzalmas sikoly, az az elnyújtott üvöltés…
- Elég lesz, Bella - hallotta az anyja hangját… ki tudja, milyen hosszú idő után. Draco egy örökkévalóságnak érezte.
- Nem, nem elég! - jelentette ki Bellatrix eszelősen.
- Nézz már rá! - erősködött Draco anyja. - Mindjárt összeomlik az elméje. Ha megőrül, a Nagyúr sosem bocsát meg nekünk.
Néhány végtelennek tűnő másodperc után Bellatrix megszűntette a varászlatot, és mintha Lucy sikolyát is elvágták volna. Draco szeme kipattant és látta, hogy Lucy teste még mindig vonaglik, és hiába nem sikolt már, a tekintete elárulta, hogy még mindig sokkos állapotban van.
Draco rápillantott az órájára. Mikor lejött ide, olyan fél kilenc körül járhatott - nem emlékezett pontosan.
Most negyed tíz volt.
- Így jársz, ha szórakozol velem, vakarcs - sziszegte Bellatrix. - És most a bemelegítés után ideje újrakezdenünk a kis beszélgetésünket, nem gondolod?
Lucy nem felelt. Zihált, a szemét behunyta és arcát a hideg kőpadlóhoz szorította. Kiverte a jeges veríték, miközben az ujjai még mindig remegtek.
- Tudom, hogy tudod, hol van a bátyád - sétált oda hozzá Bellatrix és a hátára fordította. Lucy keze olyan ernyedten csapódott a földnek, hogy rossz volt nézni. - Ha elárulod nekünk, többé nem kell részt venned ilyen… csajos csevegéseken.
Lucy zihált, majd kinyitotta a szemét. Draco nem látta a tekintetét, de azt igen, hogy a következő pillanatban arcon köpte Bellatrixet. Féregfark felszisszent, míg Lucynak - Draco nem akarta elhinni - mosolyra húzódott a szája.
- Még mindig alábecsülsz engem, gyilkos - zihálta a lány.
Bellatrix kinyitotta a szemét, amit becsukott és a tekintetétől Draco ösztönösen a falig hátrált. Érezte a nőből áradó pusztító haragot, ami lassan olyan méreteket öltött, mint a Sötét Nagyúrnak. Felpattant, Lucy lábára szegezte a pálcáját és miután egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, az ajkai között szűrte a varázsigét.
- Osruptum!
Draco hallotta a hangot, ahogy valami összetörik. Egy pillanatba telt, mire felfogta, hogy az a valami csont volt. Lucy jobb lába térdtől lefelé szilánkosra zúzódott. A lány fájdalmasan felkiáltott, de Bellatrix ezután a lány torkának szegezte a pálcát és egy újabb ismeretlen szót mondott:
- Opprimo!
Lucy kiáltása lassan elveszett a torkában, és a lány úgy kapott oda, mintha valami fojtogatná. Dracoban lassan tudatosult, hogy valóban fojtogatja valami: Bellatrix. Az átok ugyanis láthatóan kezdte összezúzni a légcsövét, így Lucy egyre liluló fejjel próbált levegőhöz jutni.
- Elég volt! - zokogott Lovegood. - Meg fogja ölni! Nem ölhetik meg, igaz? Még Harryt is el kell kapniuk és ha…!
- Hallgass! - intett egyet a pálcájával Draco apja, mire a lány elnémult.
Bellatrix végül megszűntette a varázsigét, mire Lucy úgy kapkodott levegő után, mintha víz alól bukkant volna fel. Bellatrix leeresztette a karját, és rezzenéstelen arccal nézte a lány kínlódását. Már nem volt benne az öröm, ami a kínzásokkor át szokta járni.
Csakis a perzselő düh.
- Tanuld meg, hol a helyed, söpredék! - sziszegte. - Különben nem érdekel, mit mondd a Sötét Nagyúr, itt helyben végzek veled.
Lucy a torkát masszírozva gördült arra az oldalára, amin az ép lába volt. Draco a rázkódó vállaiból arra következtetett, hogy sír, de elhűlve jött rá, hogy nem; mikor Lucy újra a hátára fordult, kiderült, hogy nevet. Méghozzá olyan tébolyultan, mintha kezdene elmenni az esze.
- Tényleg azt hiszed, sakkban tarthatsz bármivel is? - nevetett hisztérikusan. - Kínozhatsz, ameddig akarsz, meg is ölhetsz, ha úgy akarod, de abból csak neked származna bajod. A főnököd nem örülne neki, ha csak a hullámmal találkozna, mikor visszajön. Nincs ellenem semmid!
Bellatrix orrlyukai kitágultak a dühtől. Már ismét emelte a pálcáját, mikor Draco anyja előrelépett.
- Kezd elmenni az esze - jelentette ki és Draco elborzadva jött rá, hogy igaza van. Ő is érezte a Lucy kisugárzásában beálló változást. Már nem volt olyan határozott a mágiája, mint eddig. - Ha ezt tovább folytatod, úgy fog járni, mint Longbottomék.
Bellatrix még néhány pillanatig sóvárogva bámulta Lucyt - nyilván nagyon vonzotta őt a lehetőség, hogy az őrületig kínozhassa -, de végül leeresztette a pálcáját. Letérdelt a lány mellé és megmarkolta a haját, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
- Szerencséd van, Potter - fröcsögte. - Ám legközelebb nem lesz ilyen jó napod. Ajánlom, hogy jövő hétre megjöjjön az eszed, különben sokkal hosszabb és tartósabb kínokban lesz majd részed. Végül könyörögni fogsz a halálért.
- Arra ugyan várhatsz - jelentette ki Lucy.
Bellatrix egy intéssel kinyitotta a cella ajtaját, odavetette Lovegoodnak és Ollivandernek, hogy „Kifelé!", majd megragadta Lucy karját, felrántotta és szó szerint bedobta a cellába. Draco hallotta Lucy fájdalomkiáltását: nyilván a törött lábára helyezte a testsúlyát.
- A falhoz hátrálni! - utasította a foglyokat Bellatrix, rájuk szegezve a pálcáját. - Aki szökni próbál, azt megölöm!
Lovegood és Ollivander fel sem álltak, csak ültek a fal tövében és minduntalan Lucy cellája felé pislogtak. Draco anyja elvégezte a szokásos védőbűbájokat, miközben Féregfark eltűntette a világítást. Draco immár teljes sötétségben kereste a kiutat a pincéből, hogy utána felvánszorogjon a lépcsőn és az első uta a könyvtárszobába vezessen. Bezárta az ajtót, levédte, majd felemelte a pálcáját.
- Invito, gyógyító könyvek!
Egy másodpercig semmi se történt, aztán Draco egyszerre két dolgot is hallott: egyrészt az egyik polc mögül motoszkálás ütötte meg a fülét, másrészt kintről beszólt az anyja.
- Draco, gyere reggelizni!
Hogy bírnak enni ezek után? vetődött fel Dracoban a gondolat, majd gyorsan megrázta a fejét, és leszedte a bűbájt az ajtóról.
- Nem vagyok éhes, köszönöm - erőszakolta ki magából a választ.
Félreteszek neked későbbre - mondta az anyja, mire Draconak villámcsapásszerűen jött az ötlet, hogy azt a reggelit el tudja rejteni Lucynak. Ha olyankor megy a konyhába, mikor senki sem látja, el tudja vinni és majd hazudhatja azt, hogy megette.
Rendben - felelte és fülelt, hogy az anyja elment-e. Hallotta, hogy Bellatrix füstölög és kiakadva magyaráz bárkinek, aki hallótávolságon belül van, így gyorsan levédte az ajtót, majd elindult ahhoz a polchoz, ahonnan a zajt hallotta.
- Demonstrate! - mondta, mikor odaért. Várt egy kicsit, de nem látott semmi szokatlant. Elrakta a pálcáját, majd elkezdte egyesével kihúzogatni a könyveket, hátha történik valami.
Végül egy kertészkedésről szóló kötet (Draco elképzelni nem tudta, mit keresett itt) leemelésénél kattanást hallott, majd azt vette észre, hogy át tud nyúlni a könyvespolcon és amögött egy üregben ott találta a beporosodott gyógyító könyveket. Mohón kikapkodta őket, egy pálcaintéssel eltűntette kutatása nyomait, majd letette a szerzeményeit az asztalra és gyorsan végignézte őket.
Rögtön legfölül megpillantotta a sötét varázslatok elleni gyógyításról szóló könyvet, de alatta is olyan példányok voltak, amik most kincset értek számára: részletes instrukciók törésekhez, vérző sebekhez, gyógyító bájitalok készítéséhez, vagyis minden, ami a gyógyítói szakmához szükséges. Draco nem értette, miért kellett ezeket elrejteni, de most nem volt idő ezen agyalni. Gyorsan készített róluk egy-egy másolatot, amit visszatett a rejtekhelyre, majd lekicsinyítette a könyveket és a zsebében felcsempészte őket a szobájába.
Ezután elindult egy kiábrándított táskával, hogy eltegye a reggelijét, hogy azután nekiálljon a tanulásnak. Estére ugyanis meg kellett tanulnia, hogyan forraszthatja össze a csontokat.
Lucy folyamatosan aludt. Vagy eszméletlen volt. Nem tudta eldönteni, de végső soron mindegy is volt.
Mióta visszakerült a cella homályába, nem tudta felfogni a körülötte történő dolgokat. Főleg, hogy semmi sem történt. Csak feküdt a sötétben, miközben a lába annyira fájt, hogy legszívesebben kiütötte volna magát, hogy ne érezze. Bár, nem mintha lett volna oka panaszra, ugyanis alig egy perccel azután, hogy újra magához tért, mindig elaludt vagy ismét elvesztette az eszméletét. Olyan gyengének érezte magát, mint még soha.
Gyűlölte, hogy nem tud jobban védekezni a Crutiatus ellen. Pedig biztos volt benne, hogy sokan már addig se bírták volna ki, mint ő - Luna teste például sokkal hamarabb feladta volna, ha Lucy nem lép közbe.
A biztonság kedvéért ma nem aludt pokrócban, mert tudta, hogy Bellatrix hamarosan tiszteletét teszi nála. Jól is sejtette: az a nőszemély leszedte a védőbűbájokat a celláról, és már épp ki akarta nyitni a rácsot, mikor kinyílt a pinceajtó. Mikor Lucy meglátta, hogy néhány csuklyás halálfaló bevonszolja Lunát, olyan erősen tört fel benne a harag, hogy szinte kirobbant belőle. Akkor még vissza tudta fogni magát.
Bellatrix persze örült az új áldozatnak. A beszédéből kiderült, hogy Lunát azért rángatták le a Roxfort Expresszről (máris elkezdődött a karácsonyi szünet?), mert az apja, Xenophilius már annyira messzire ment a Hírverőben, hogy nem hagyhatták tovább működni. Erre pedig azt a módszert találták ki, hogy elrabolják Lunát és így sakkban tartják a szerkesztőt. Lucy érezte, hogy egyre dühösebb lesz, és a látvány, hogy Bellatrix csak úgy a semmiért megkínozza Lunát, csak rontott a helyzeten.
Amikor azonban a nő megemlítette Siriust, Lucy nem bírta tovább. Úgy érezte magát, mint mikor megtudta, hogy dementorok támadták meg Harryt; csak ez sokkal, de sokkal erősebb volt. Azóta már fejlődött, erősebb és hatalmasabb lett, így a hatás is nagyobb volt. Kiszakította a rácsot, amit egyenesen Bellatrixnak lökött, és már készült rá, hogy életében először lefegyverezzen valakit pálca nélkül, mikor berontott Lucius és Narcissa Malfoy, valamint Féregfark és egyszerre küldték rá a kábító átkot.
Utálta, hogy ennyire ki volt szolgáltatva Bellatrixnek. Tudta, hogy a nő bármikor megölhetné, de akkor sem akarta megadni neki az örömet, hogy teljesen behódol és könyörög a halálért. Elég volt csak a szeretteire gondolnia, hogy valahogy ki tudja zárni a végtelennek tűnő fájdalmat, de minél tovább kínozták, annál nehezebb lett a dolga. Érezte, hogy lassan, de biztosan megbomlik az elméje, hogy mindent felemészt a fájdalom, ami őt azzá tette, aki volt és kezdte megérteni és átérezni, min mehetett keresztül a Longbottom-házaspár, hogy a Szent Mungóban végezték egy életre.
Mégsem ez volt a legrosszabb. Bár az egész mizéria alatt csak egyetlen egyszer nézett rá, de az az arckifejezés mintha beleégett volna az agyába. Látta Dracon, hogy hiába élt meg a halálfalók között annyi borzalmat, messze ez vitte nála a prímet kegyetlenség terén. Nem tudta, mit tehetett volna azért, hogy neki könnyebb legyen, mikor épp azzal foglalkozott, hogy ne őrüljön meg.
Viszont úgy érezte, hogy ha Bellatrix minden egyes alkalom után be fog keményíteni, akkor nagyon gyorsan el kell sajátítania azt a módszert, amiről Ollivander beszélt.
Arra riadt fel, hogy kinyílik a cella ajtaja. Összerezzent, de nagyon gyorsan meg is bánta, mivel a fájdalom ismét belehasított a lábába. Valahogy odafordította a fejét és még épp látta, hogy Draco kihelyezi a szokásos fáklyát, amelynek segítségével láthatott is. Hátratolta a csuklyáját, majd köszönés nélkül guggolt le Lucy törött lábához, és előhúzott valamit a zsebéből. Felnagyította és Lucy akkor látta meg a homályban, hogy egy gyógyítóknak szóló könyv volt.
Draco lapozgatni kezdte a könyvet, majd megállt az egyik résznél és olvasni kezdett - de olyan gyorsan, hogy még Hermione is megirigyelte volna.
- Nem gyógyíthatsz meg… - suttogta Lucy. - Ha látják, hogy semmi baja a lábamnak…
- Csönd - szakította félbe Draco, fel sem nézve a könyvből. - Ha nem állsz rá, nem fogják észrevenni.
- Oké, ebben volt igazság, de Lucy akkor is félt. Féltette Dracot.
- De…
- Lucy - pillantott rá Draco. - Ez így nem maradhat. Nem fogom hagyni, hogy így maradjon.
A lány belátta, hogy értelmetlen vitatkoznia. Draconál volt a pálca és a könyv, ráadásul ő maga mozdulni sem bírt a kimerültségtől. Nem akart fölöslegesen mártírkodni, de visszatérő rémálma volt, hogy le fognak bukni és akkor végignézheti, ahogy Bellatrix az őrületig kínozza Dracot, méghozzá a szeme láttára.
Ez a lehetőség pedig milliószor rosszabb volt, mint az, hogy a lába szilánkokban állt.
Draco végül motyogni kezdett, miközben a pálcájával bonyolult mozdulatokat végzett Lucy törött lába fölött. A lány érezte, hogy a csontdarabkák lassan kezdenek újra összeállni és hiába próbálkozott egy hang nélkül kibírni, de így is folyamatosan felszisszent, mikor érezte, hogy valami megmozdul. Legszívesebben odakapott volna a kezével, de egyrészt nem akarta megzavarni Dracot, másrészt olyan gyenge volt, hogy még a fejét sem volt képes felemelni.
Hamarosan az utolsó darab is a helyére illeszkedett és Lucy lába újra ép volt. A lány már könnyezett a fájdalomtól, de közben meg is könnyebbült, hogy többé nem kell fájdalomtól tartania, valahányszor megmoccant. Draco kimerültem sóhajtott egyet, majd visszakicsinyítette a könyvet, elrakta, aztán gyengéden az ölébe húzta Lucyt és szorosan magához ölelte.
- Köszönöm - súgta a lány, miközben nagy nehezen felemelte a bal kezét, hogy megsimogathassa a fiú szőke fejét.
- Miért kell visszabeszélned neki? - kérdezte Draco megtörten. Lentebb engedte Lucyt, így a lány láthatta, hogy könnyek csillognak az arcán.
- Anélkül is így végezném - vonta volna meg legszívesebben a vállát Lucy, de nem tette. - Már megbocsáss, de a nénikéd egy lelketlen szadista. És nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy uralkodik felettem.
- De ha így könnyebben túlélhetnéd…
- Néha választanunk kell a helyes út és a könnyű út között - mosolyodott el halványan Lucy, Draco arcát simogatva. - Így is túlerőben vannak. És ha a testemet meg is törik, a szellememet nem fogják. Ki fogom bírni. Csak addig kell várnunk, amíg Harry le nem győzi Tudodkit.
Draco arcán látszott, hogy bőven lenne még mit mondania, de inkább csak megrázta a fejét. Lefektette Lucyt a földre, majd megkereste a dobozt, kiszedte belőle a pokrócokat és leterítette a fáklya alá. Ezután gyengéden átfektette Lucyt, majd kivett még egy takarót és betakarta a lányt. Még a pálcájából is elővarázsolt egy kis lángot, hogy meleget adjon neki.
- Éhes vagy? - kérdezte Draco csöndesen.
- Nem… nem tudom - felelte Lucy és igazat is mondott. Sok mindent érzett a mai nap folyamán, de az éhség nem volt köztük.
- Enned kell - erősködött Draco és kiszedett a talárja zsebéből egy kis táskát, amiben - ha Lucy jól érezte a betompult orrával - rántotta és néhány szelet kenyér volt. - Kicsit kihűlt, de felmelegíthetem, ha szeretnéd…
- Hagyd, jól van így - támaszkodott a kezére Lucy és lassan felült. Draco segített nekidőlni a falnak, majd a kezébe nyomott egy a semmiből elővarázsolt tányért és néhány evőeszközt. Azután egy újabb pálcaintésre a rántotta és a kenyerek kirepültek a táskából és elfoglalták helyüket a tányéron.
- Van még néhány csokibékám és egy üveg töklevem - vette elő az említett ételeket a másik zsebéből.
Lucy nekilátott az evésnek, de nem kívánta az ételt. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy egyen. Ám Draco kedvéért lassan leerőltette a torkán a falatokat, hogy azért valami táplálékhoz jusson. Iszogatott a tökléből is és miután a rántotta elfogyott, megette a csokibékákat is, de olyan érzés volt, mintha a kaja vissza akarna jönni. Miután végzett az evéssel, Draco leült mellé a pokrócra, majd magához ölelte, hogy a testével melegítse. Lucy szinte belesimult a karjaiba és annyira jólesett neki ez az egész, hogy ott helyben el is nyomta az álom.
Azonban az álma nem volt valami nyugodt. Sorban látta a legszörnyűbb félelmeit megvalósulni: látta, ahogy Bellatrix megkínozza Lunát, aztán Dracot, majd Hermionét, Ront és végül Harryt, mielőtt őt átadná Voldemortnak. Lucy pedig nem tehetett semmit; hiába rohant teljes erejéből, Harry és Voldemort egyre távolabb kerültek tőle. Végül hallotta a sötét varázsló kiáltását, hallotta a saját kétségbeesett sikolyát, de ekkor felragyogott a zöld fény és minden elsötétült.
Mikor felriadt, rögtön Draco hangját hallotta.
- Shh, semmi baj, nyugodj meg! - simogatta a fiú az arcát. - Csak álmodtál. Nincs semmi baj.
Lucy úgy kapaszkodott Draco talárjába, mint egy kisgyerek. Lehunyta a szemét és igyekezett a fiú szívverésére koncentrálni, ami végül segített neki megnyugodni.
- Mennyit aludtam? - kérdezte, miközben felnézett a fiúra.
- Fél órát - válaszolta Draco. - Nem pihentél valami sokat.
- Csak rémálmom volt - feküdt vissza Lucy Draco mellkasára. Ám a fiú felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek, Főnixlány - suttogta. - De úgy nem megy, ha nem hagyod. Ha a szellemed erősségére akarsz játszani, akkor ügyelned kell rá, hogy pozitív maradj. Nem hagyhatod, hogy a rémálmaid őröljenek fel végül.
Lucynak gombóc keletkezett a torkában. Draco szemei legalább olyan fáradtságról árulkodtak, mint ami Lucyban volt, mégis itt volt, ahelyett, hogy kipihente volna magát és őt támogatta. És igaza volt.
- Csak a szokásos volt - felelte lassan. - Tudodki megölt mindenkit, akit szeretek. Én pedig ott maradtam egyedül, teljesen egyedül és már semmi okom nem maradt harcolni, így mikor rám szegezte a pálcáját, én csak…
Draco elcsitította, majd végigsimított az arcán, utána gyengéden megcsókolta. Lucynak egészen eddig fogalma sem volt róla, mennyire vágyott erre, hogy mennyire szüksége volt rá. Ha nem lett volna ennyire fáradt, talán rávetette volna magát Dracora, de így csak beleolvadt a csókba, hogy eltöltse a béke, ami ilyenkor mindig átjárta őt.
Mikor szétváltak, Draco olyan komolyan nézett rá, hogy a lány kis pillanatnyi békéje azonnal tovatűnt, akár a füst.
- Először is: nem lesz senkinek semmi baja. Mindannyian túl fogjuk élni, mert mindannyian azért küzdünk.
Igen, főleg te azzal, hogy éjszakánként leosonsz hozzám és gondoskodsz rólam, pedig bármikor lebukhatsz, mondta volna legszívesebben Lucy, de csöndben maradt. Tudta, mi erről az ügyről Draco véleménye: neki a lány épsége fontosabb volt, mint a saját biztonsága.
- Másodszor: én soha, de soha nem foglak elhagyni. Most már jöhet bármi, felőlem a föld is megállhat, de én akkor is veled maradok, és támogatlak, akármi is lesz.
Draco tekintetébe ezután valami más is megjelent a komolyságon kívül. Talán… szigorúság? Lucy mindenesetre úgy érezte magát, mintha Dumbledore akarta volna keresztülfúrni őt a tekintetével, hogy a lelkébe lásson.
- És harmadszor: te soha nem adhatod fel. Nem akarnám, egyik szeretted sem akarná. Azt akarnánk, hogy kitarts a legvégsőkig, és hogy utána tovább lépj és boldogan élj. Én legalábbis ezt szeretném, ha valami történne velem, mert megérdemled a boldogságot azok után, amin keresztülmentél.
- De… - hebegte Lucy. - De én veled szeretném a jövőt. Veled és nem mással. Szeretném, hogy a mi gyerekeink együtt játszanak Harry és Ginny gyerekeivel, hogy feltegyük őket a Roxfort Expresszre, hogy Fred és George trükkös játékokat adjanak nekik, hogy…
- Tudom - szakította félbe halvány mosollyal Draco. - Én is erre vágyom. De ahhoz az kell, hogy most kitarts, ameddig tudsz. Valamit csak kitalálok, hogy kijuttassalak innen. Addig meg vigyázni fogok rád.
Lucy nyelt egyet, majd Draco vállába fúrta a fejét és lehunyta a szemét. Annyira hozzászokott ahhoz, hogy ő ment meg másokat, hogy már azt se tudta, milyen, mikor őt menti meg valaki.
De tetszett neki, hogy van valaki, aki még a legrosszabb helyzetben is biztonságot nyújt neki.
