A napok többnyire unalmasan teltek, amikor Antonio húgával kellett lennem. Nem mintha nem lenne mindegy, hogy az esküvő előtt vagy után ismerjük meg egymást… össze leszünk zárva életünk végéig, lesz időnk bőven ilyenre.

Antonio arcát azért megérte látni. Láttam a féltékenységet, csalódottságot és féltést a szemében, amin egyszer jól szórakoztam, másszor pedig sajnáltam is, amiért végig kell mindezt néznie. Esküszöm az égre, még csak meg sem fogtam a húga kezét, a legtöbb az volt, hogy belém karolt. Próbáltam vele udvarias és hűvös lenni, hisz nem ő volt az, akit szerettem.

Temérdekszer kívántam, bár lánynak születtem volna. Most Antonio lehetne a jegyesem, nem kellene elrejtenünk az érzéseinket, egymáséi lehetnénk és ezt mindenki elfogadná. De nem… nem így hozta a sorsom. Szereti, ha szenvedünk és együtt nyögünk közös hibánk terhe alatt. Soha nem lett volna szabad egymásba szeretnünk.

Éjszakánként egy idő után nem csak egymáshoz jártunk át, hogy egy-egy meghitt estét, vagy éjszakát töltsünk el együtt, hanem talán egy még veszélyesebb utat választottunk, hogyan töltsük el együtt az időt. Elkezdtünk kiszökni a házból, majd végigrohantunk a kerten a sövény árnyékában, akárha kergetőző gyerekek lettünk volna. Aztán elértük a nyikorgó kertkaput, ami az erdőbe vezetett, ezen átmászva pedig belevetettük magunkat a rengetegbe.

Talán félelmetesnek tűnt volna az a sötét erdő, ahova még a hold fénye is alig süt le. Igazából Antonio ezt igazán utálta benne – alig tudta kivenni az alakomat az árnyak között és a „festői formák, izmok és domborulatok" ahogy ő fogalmazott, eltűntek. Én nem bántam a sötétet. Megtaláltam őt úgy is, hogy nem láttam, más viszont nem találhatott ránk az éjszaka védelmező leple alatt.

Nem aggódtam túlságosan. A szerelem mámorító volt, Antonio pedig észveszejtő. Egy idő után még a házasságra sem gondoltam igazán, amit a szüleink terveztek és meglepő módon siettetni kezdtek egy ponton. Én pedig ezen a ponton már nem állhattam, hogy tovább tűrjem mindezt. Az eljegyzésünk ezzel hivatalossá vált – mindenki nagy örömére.

Úgy döntöttem, elmegyek apámhoz és jelzem neki, hogy nem igazán tetszik az ötletük. Beléptem a dolgozószobájába, ahol éppen néhány vadászpuskát szedett szét és tisztított meg. Ha jól emlékszem, Antonio apjával és Tonival terveztek vadászatra menni aznap délután.

Sokáig nem szólaltam meg, néztem a hideg vascsövet, a kikészített golyókat és a szétszedett, csillogó fémdarabokat, amik lassan visszakerültek a helyükre. Ezután apám megkérdezte, mit szeretnék, és ekkor elmondtam neki, hogy nekem nem is igazán tetszik Antonio kishúga és hogy szerintem nem lenne szerencsés így megkötni ezt a házasságot.

Apánk megkérdezte, más hölgyé-e a szívem. Azt feleltem, egy hölgy sem tetszik nekem és senkit nem akarok feleségül venni.

És erre tudod, mit mondott, Feli? Nem akartam hinni a fülemnek. Azt mondta, a Carriedok a barátaink és a barátságunk megpecsételésére lenne jó e frigy. És mert illik feleségül vennem. Illik!

Persze nem adtam fel itt. Számtalan érvet hoztam fel a házasság ellen, melyekben egyáltalán nem szerepelt Antonio, apánk mégis hajthatatlan maradt. Annyit volt képes engedni, hogyha esetleg a húg nem tetszik, a nővért vegyem el.

Emlékszem, a teljesen összeszerelt puska hidegen kattant a helyére apánk végszavára. Dühösen robogtam ki a szobából és csaptam be magam mögött az ajtót. Antonióhoz siettem a kertbe, aki éppen a két testvérével beszélgetett. Elég volt meglátnom hozzá a húgát, hogy csak még jobban felidegesítsem magam. Megragadtam Antonio karját és elrángattam tőlük. Messze. Minél messzebb ettől a helytől.

Kimentünk a nyikorgó kertkapun, az erdőbe, majd a fák között csörtetve meséltem el neki mindent, ami a dolgozószobában történt. Hümmögött és türelmesen végighallgatott, hogy mennyire bánt, miért nem lehetek az övé, csak az övé, hogy miért ne házasodhatnánk össze csak mi ketten, és ne kelljen semmivel se törődve játszanunk a ránk osztott szerepeket.

Antonio megállított és megfogta a kezeimet. Szorosan tartotta őket és azt mondta, nem érdekli, mi fog történni, megtaláljuk a módját, hogy örökre egymáséi legyünk. Senki nem szakíthat el minket egymástól. Aztán megcsókolt, és a következő, amire emlékeztem, hogy egy bokor mögött fetrengünk a száraz leveleken. Ő rajtam volt és csókolt, csak akkor vettem észre, hogy valaki közeledik, amikor elengedett és figyelt. Ekkor már meghallottam apáink kiabálását, ahogy hívnak minket. Bizonyára a lányok mondták el nekik, hogy az erdőbe tartottunk.

Nem is tudom, mit hallottam, amikor nem voltam képes meghallani őket. Az a gondolat járt a fejemben, mennyire édesek Antonio ajkai? Mennyire jó beletúrni a puha, göndör hajába? Talán nem is gondoltam semmire… elvette az eszemet… még a gondolataimat is ő uralta.

Letoltam magamról, majd gyorsan kiráztam a száraz faleveleket a hajamból, mielőtt felálltam. Apa és Senor Carriedo alig húsz méterre álltak tőlünk. Éreztem, hogy nem láthattak. Ahogy Antonio leporolta a kalapját és visszatette a fejére, az apja még meg is jegyezte, hogy mindketten elestünk-e. Kényszeredett nevetéssel értettünk egyet, de apánk arckifejezése különös volt. Már vadászatra készen érkeztek az erdőbe, a puskája a hátára volt akasztva, ő pedig elfehéredett kézzel markolta a puska szíját a mellkasán.

Feli kétségek közt vergődve töltötte a nap további részét, amíg el nem érkezett az idő, hogy elinduljon a világítótoronyba. Naplementekor indult el, de kérdések és ellentmondások hada verekedett megint egymással egy olyan dolgon, amiről korábban is vitatkozott magával.

A bátyja gyilkosa hozzá tartott Németországba. Mit fog tenni, ha kideríti a dolgot Ludwig és közte…? Nem… már abban sem volt teljesen biztos, hogy mi volt Ludwig és közte. Feli éppen kiöntötte neki a lelkét, ő pedig úgy ment el, mintha… mintha teljesen hidegen hagyta volna Feli bánata. Talán nem is szereti annyira, hogy végighallgassa…? Talán tényleg el kellett mennie…? Vagy csak ürügyet keresett, hogy lerázhassa, Felit? És egyáltalán, mit akar ma este? Azt mondta, ki kell használniuk az időt. Csak nem arra gondolt, hogy…

Elvörösödött és leszegte a fejét. Legszívesebben megpofozta volna magát. Nem, arra biztos nem gondolhatott, hisz megmondta, hogy vár vele Feli miatt…

Lassan felemelte a fejét, amikor már kirajzolódott előtte a világítótorony magas alakja, tetején pedig a köröző lámpával. Mélyet sóhajtott és lelassította a lépteit amíg az ajtóhoz sétált, majd kopogott. A konyhából barátságos fény szűrődött ki, bár be nem látott a függönyök miatt.

Az ajtó persze hamarosan kinyílt és Ludwig különös tekintettel nézett le rá. Feli megborzongott és összefonta maga előtt a karjait.

- Hát… itt vagyok… - mondta, a hangja remegett és bizonytalan volt.

- Gyere be, gyorsan! – Ludwig megragadta a karját és sietve behúzta az épületbe, majd Feli legnagyobb rémületére bezárta az ajtót. Ezután az ágyához ment.

Feli óvatosan beljebb lépett és körülnézett. Mintha most megváltozott volna a világítótorony… tárgyak tűntek el, a megszokott helyükről, Ludwig pedig az ágya körül sürgölődött, egy nyitott bőrönd körül, a szekrények ajtajai kinyitva álltak, a ruhák eltűntek belőlük. Feli nem értett semmit.

- Ludwig, elmész? – kérdezte, hangjában tovább nőtt a bizonytalanság és most már az aggódás is.

- Nem, Feli. Elmegyünk – jelentette ki, majd lecsukta a bőröndje fedelét és rákattintotta a zárat – Elmegyünk erről a helyről. Talán még az országból is, ha szeretnéd. Igen… az lenne a legjobb, ha még az országot is elhagynánk…

Feli szemei elkerekedtek és a kezei remegni kezdtek.

- Miről beszélsz? – fakadt ki – Meg akarsz szökni?

Ludwig leült az ágyra, hogy felhúzza a cipőjét. Megdermedt és felnézett Feli aggódó, ideges arcára.

- Igen – felelte, majd felállt és elkapta a kezeit – az apád idejön… nem vagy biztonságban… talán még akkor sem, ha nem találkozunk… kérlek, Feli… szökjünk el együtt… már mindent előkészítettem… a halászhajómmal elérhetnénk Dániáig… és ha ott nem jó, tovább mehetnénk Svédországba, vagy Franciaországba... kérlek…

- E-Emiatt hagytál ott az erdőben? Hogy mindent előkészíts? – kérdezte remegő hangon. Dühös volt és vérig sértett – Mégis hogy gondoltad, hogy egyedül találod mindezt ki?!

Ludwig kinyitotta a száját, majd becsukta és kissé elfordította a fejét.

- Hidd el… minden megvan… túl feltűnő lett volna, ha mondjuk egy bőrönddel jössz el…

- Ludwig, ne szórakozz velem! Nem szökhetünk el! Nem, mert… mert nem… mert a bátyám is megpróbálta… ott halt meg… ott halt meg, menekülés közben, az erdőben… én nem akarom, hogy velünk is….

- Az apád még nincs itt… - próbálta megnyugtatni Ludwig és megérintette az arcát – előttünk az egész éjszaka, hogy elmenjünk…

Feli szipogott, arcát akaratlanul is a meleg tenyérbe fúrta, könnyek csordogáltak le az arcán ahogy lehunyta a szemét. A bátyjára gondolt.

- Túl sok minden történt ugyanúgy, mint az ő esetükben… nem merem, Ludwig… túl sok a véletlen ismétlődés…

- Feli… nem emlékszel, mit mondtunk? Lehet, hogy hasonlít az ügyünk az övékre… sőt még sok más férfiéra is, akik egymást szeretik… a bátyád és a szeretője… én és Denny… de mi leszünk azok, akiké a végén más lesz, emlékszel?

Feli bólintott és kinyitotta a szemét. Már egyáltalán nem érzett dühöt. Ludwig mellkasához bújt, a férfi pedig szorosan tartotta őt a karjaiban. Megcsókolta a feje búbját és a hátát simogatta.

- Akkor is képtelen vagyok rá… mást kell kitalálnunk… valami olyat, ahol együtt maradhatunk… de nem kell megszöknünk sem…

Ludwig felsóhajtott és csak még jobban magához húzta.

- Mikor ér ide az apád? – kérdezte.

- Két-három nap múlva, azt hiszem – sóhajtott fel Feliciano és letörölte a könnyeit, hogy felnézzen a szőke férfire – túl hamar… és túl hirtelen… rettegek tőle, Luddy… hogy lehet olyan kegyetlen, hogy a saját fiát…

Ludwig ujjaival végigsimított az arcán és figyelő szemekkel kutatta az arcát, miközben az érintésével próbálta megnyugtatni. Lassan az ágya felé húzta, letette a bőröndöt az ágy lába mellé, majd leült Felivel és átkarolta őt, miközben a karját dörzsölte és orrát a fiú selymes hajába fúrta.

- Nem hagyom, hogy ugyanaz történjen veled… - suttogta neki, és mélyen zengő hangja egészen megremegtette Feli törékeny kis testét – Ha kell, nagyon messzire is elmegyek, hogy megvédjelek…

Feli szemei elkerekedtek. Talán még az apját is megölte volna? Nem mert rákérdezni, és abban sem volt biztos, ő maga akarná-e holtan látni Vargas urat. A válasz valószínűleg nem lett volna. Bármennyire is szomorú és elkeseredett volt, soha nem kívánta másnak a halálát… talán semmi nem változott volna az apja halálával… ha nem ő, akkor mások ölik meg a testvérét…. nem?

- Ne… nem kell elmenned semeddig… velem kell maradnod… ennyi… - suttogta elhaló hangon.

Felpillantott Ludwig ajkaira, majd fel a búzavirágkék szemekbe. A toronyőr homlokon csókolta és karjait védelmezőn köré fonta és mélyet sóhajtott. Feli kezeit a mellkasára csúsztatta és feltérdelt az ágyon, majd a lábai közé ült. Egészen hozzásimult a szőke férfi testéhez, fülét a mellkasára tapasztva. Lehunyta a szemét és csak hosszú ideig ült így némán, hallgatva a szívverését.

Ludwig is csendben maradt. Nem szólt amiatt sem, hogy Feli cipőben ült fel az ágyára, csak hallgatagon figyelte azt az egy kiálló vörös tincset, ami a gyenge lámpa fényében egészen úgy tűnt, mintha szív alakúvá kunkorodott volna.

Feli csak hosszú-hosszú, óráknak tűnő percek után nyitotta ki a szemét, bár nem nézett fel Ludwig arcára.

- Ludwig… - suttogta – nem fogom megbánni… most már biztosan tudom, hogy nem fogom… készen állok rá…

Ludwig simogatása megállt. Lenézett az úrfira, akinek az arca rákvörös színt öltött ezeket a szavakat kimondva.

- Készen mire? – kérdezte lágyan.

Feliciano végre felnézett rá, ajkai durcásan görbültek le, azt gyanítva, hogy Ludwig csak játszik vele.

- Nem akarok többé ártatlan lenni.

Ludwig óvatosan lenyomta őt az ágyára, majd fölé térdelt, karjaival megtámaszkodott a feje mellett. Lenézett rá, Feli hiába bámulta, nem tudta eldönteni, hogy a szemei a komolyságtól, vagy a szórakozottságtól csillognak.

- A bűn együtt jár a gyönyörrel, nemde? – kérdezte Ludwig, ahogy kezével végigsimított a puha arcán.

Feli bizonytalanul bólintott, karjai a férfi nyaka köré fonódtak. Nem tudott igazán semmire sem, csak Ludwigra gondolni. A szalmaszőke hajára, melybe olyan jó érzés volt beletúrni, a jeges kék, mégis melegséget árasztó szemeiben elveszni, olyan jó volt már csak a közelében lenni és megérinteni…

Ludwig óvatos, ám biztos mozdulatokkal fejtette le róla az ingjét, felfedve Feli csupasz, fehér mellkasát. Bár Feli soha nem szégyellt levetkőzni senki előtt, most már mellkasa felfedése is zavarbaejtőnek bizonyult. Elpirult és azon munkálkodott, hogy lerúgja a cipőjét magáról, lehetőleg a zoknijával együtt.

A toronyőr játékosan megbökte Feli pisze orrát, amikor látta, hogy elvörösödött.

- Lekapcsolom a lámpát – mondta – a holdfény elég lesz.

Ezzel felkelt, lehetőséget adva Felinek, hogy tényleg levegye a cipőjét és később ne kelljen vele bajlódnia. Ahogy a villanykapcsoló felé tartott, kigombolta, majd félredobta a saját ingét is. Feli csak egy pillanatra láthatta kidolgozott felsőtestét, mielőtt a lámpa kialudt, és vakságba taszította Felit, akinek a szeme mindig is lassan szokott hozzá a sötéthez.

Ludwig azonban szakasztott az ellentéte volt ilyen téren. Visszasétált az ágyhoz, majd újból Feli fölé telepedett és nagy gonddal folytatta az úrfi ruháinak lefejtését. Feli felnyúlt, hogy megérintse az arcát a sötétben, melynek helyét legfeljebb Ludwig szuszogásából lehetett megállapítani. Felnyúlt, de a belőtt célt kissé elvétette. Ludwig felszisszent és elhúzta tőle a fejét.

- Megvakítani még nem kell…

Feli még jobban elvörösödött és egy gyors bocsánatkérés után visszahúzta a kezeit. Ludwig lerántotta róla az utolsó ruhadarabot is, Feli pedig összeszorított combokkal feküdt alatta. Ludwig megragadta a kezeit és Feli feje fölé szorította a karjait. Az úrfi még csak meg sem próbált küzdeni.

- Csak a biztonság kedvéért… - magyarázta, mire Feli most már a szégyentől pirult el. Hogy lehetett ilyen béna…

Érezte, hogy Ludwig keze a combján barangol, mire nehezebben kezdte venni a levegőt. A toronyőr keze megállt és nem mozdult, mintha további reakciókat várt volna Felitől, mielőtt folytatja.

- Ludwig… - suttogta, hangja izgatott és egyben könyörgő volt – ígérd meg, hogy nem hagysz el…

A toronyőr végre megmozdult, előrehajolt, hogy hosszan megcsókolja a társát. Feli hümmögött, ahogy a csókjuk egyszerre volt erőteljes, ám óvatos is. Amikor Feli már alig kapott levegőt, Ludwig végre eltávolodott az ajkaitól. Nem kellett mondania semmit. Ez a csók felért egy ígérettel.