Halo, már egy ideje nem volt új fejezet. Kellemes olvasást kívánok.
A hideg hóvihar kegyetlenül verte a sötét, havas sziklákat. A sötét égbolton, talán évezredek óta nem jutott át a nap fénye és olyan kegyetlenül fagyos volt az időjárás, hogy egy teremtett lelket nem lehetett látni, Télvára ezen, leghidegebb sziklás hegyei között. Csak egy kötözni való bolond jönne ide, önszántából.
Ellenben, a Télvári Akadémia mágusai, ezúttal kivételt képeztek, mert felfedezték Égkoszorú legősibb, nord temetkezési helyét, ami egykor egy város volt. A neve, Saarthal. Amíg a legtöbb növendék csupán kutatni jött, addig a két Thalmor varázsló lány, Lilian és Karane, értékes ereklyéket akartak szerezni a Domínium számára. Potema, velük ellentétben, egyedül jött, hogy szemmel tartsa, a két lány nem készül semmire és mert a Szervezet vezére megérzett egy különös erőt Saarthal-ban.
Szerencsére, alig egy nap alatt elérték az ősi romot, de hideg és a kegyetlen hóvihar nagyon megnehezítette a feladatukat, de megérkeztek.
- Végre, mindenki megérkezett. - Tolfdir, ő volt az expedíció vezetője, már várt mindenkit. - Most már bemehetünk, mielőtt megfagynánk. - Elővett egy ősi, fekete fém kulcsot, beillesztette az ősi kripta zárjába, elfordítottam, majd az ajtó nyikorogva kinyílt. - Csak óvatosan, maradjatok mögöttem. Az előcsarnok, elméletileg biztonságos, de sosem lehet tudni.
A kripta előcsarnokában már jártak korábban, mert a sok draug tetem mellett, fáklyák világították meg az ősi folyosót, mindenfelé frissen használt ásó szerszámok voltak halmozva, némelyik törött vagy elhasznált volt.
- Ahogy azt sokan tudhatjátok, - Tolfdir elkezdte a bemutatót. - Saarthal az egyik legrégebbi nord település volt Égkoszorún. Egyben a legnagyobb is. A hó elfek lerohanták, amit csak a Könnyek Éjszakájaként maradt fenn. Sajnos nem lehet tudni, mi is történt pontosan. - A tanítványok felé fordult. - Ez egy izgalmas lehetőség a számunkra. Egy ilyen ősi civilizáció tanulmányozásának a lehetősége, nem beszélve a mágiáról, amit használtak.
- Pontosan, mit is keresünk? - Érdeklődött Potema, bár tudta előre, a válasz ki fogja ábrándítani.
- Akármit, ami az érdekeinket szolgálja. - Tolfdir végignézett a többezer éves mohával benőtt szikla mennyezeten, ami oly sok év után is kitartott. - Ezért imádom ezt a helyet. Fogalmunk sincs, mit is találhatunk itt. Legyetek nagyon óvatosak, még lehetnek működőképes csapdák és élőhalott őrök, akik itt állomásoznak.
- Értem. - Felelte Potema, szinte rá se hederítve, elindult a nagyterem másik oldalára, ahonnan a titokzatos erőt érezte.
- Te csak menj arra, mi itt leszünk. - Szólt utána, de meg sem hallotta.
Lilian a többiekkel együtt értékes varázs kincseket keresett, kevés sikerrel, amikor látta, hogy Potema egyedül megy le egy széles lépcsősoron.
- Elnézést, Tolfdir úr! - A fiatal elf lány, illedelmesen megszólította az idős nordot.
- Én nem vagyok úr, csupán egy mágus. Nincs rangom, csak a tapasztalataimat kívánom átadni. Mit tehetek érted, gyermekem?
- Hova megy Potema?
- Nem mondta, de észrevettem némi feszültséget kettőtök között. Talán utána kéne menned. - Lilian riogott a gondolattól, hogy egyedül menjen egy sötét kripta mélyére, Potema Septim-el. - A közös munka, talán helyrehozza a barátságotokat.
- Öhm… - Tudta hogy kötelessége, minél több információt gyűjteni a Szervezetről, de ezzel a nővel együtt menni, kész öngyilkosság. - Jól van. - Suttogta, alig hallhatóan.
Hogy a halála ne csak biztos, de még hasznos is legyen, felkereste Karane-t. A másik varázsló lány, kissé unottan nézte át a romokat, nem talált semmit sem. Ásított egyet, amitől a lila szemeibe, nehéz könnycsepp gyűlt és egy kicsit beletúrt a sötét hajába.
- Karane. - A hercegnője szólította meg.
- Felség? - A mellkasához érintette az öklét, ezzel jelezve, hogy bármire hajlandó a parancsára.
- Potema a romok belsejét vette célba. Szerintem, talált valamit.
- Kövessük? - Karane gyorsan következtetett.
- Ne. Csak én. - A hercegnő ezúttal meglepte
- De…
- Ha követem és megöl, a fegyverszünet a Thalmor és a Szervezet között véget ér. Ha ez megtörténne, rohanj vissza az Akadémiára, figyelmeztesd Ilya nénit és Sanan-t.
- Nem hagyhatlak magadra, felség! - Ellenkezett Karane, de Lilian összeszorította az ökleit. Szívesebben küldte volna őt maga helyett, minden joga meg lett volna hozzá, de bizonyítani akar, hogy nem csak egy elkényeztetett kis fruska, aki nem képes semmire.
- Ez parancs. - Adta ki, de a hangja eléggé reszketett és a szellemhölgy után ment.
Lilian tág szemekkel, a torkában dobogó és reszkető szívvel, de Potema nyomába eredt. Előre félt, vajon előre számolt ezzel és csapdát állít neki. Minden egyes lépésnél, úgy érezte, ütött az utolsó órája. Ahogy egyre többször nem történt semmi, egyre idegesebb lett.
Nem vesztette el Potemát, egy zárt kapuhoz ért, amit megpróbált felfeszíteni, de a hideg, ősi vasrácsok nem engedtek és nem talált semmilyen gombot, kart vagy láncot amivel ki lehetne nyitni. Megfordult és Lilian egyenesen a szemeibe nézett, amitől a lába gyökeret vertek a földbe és nem bírt megmozdulni.
Potema szemeinél rémisztőbb dolgot nem látott, még Liz szadista vigyoránál is rettenetesebb volt. Pont, mint amilyennek a történelemkönyvek leírták. Hideg, kegyetlen, rémisztő, ilyen nézése csak olyanoknak van, akik már képesek úgy embert ölni, hogy a szemük sem rebben. Olyan volt, akár egy ragadozóé. Egy emberbőrbe bújt farkas nézett rá, érdektelenül. Egyszerűen, elsétált mellette, nem törődve a halálra rémült elf lánnyal, aki miután kellő távolságra került Potemától, összeesett és zihálva kapkodta a levegőt. Hiába volt annyival magasabb nála, teljesen megrémítette.
A szellemhölgy kerülőutat keresett, mert a rácsokon nem tudott átjutni. Akármilyen erő is van ezen, nem lesz könnyű eljutnia a forrásig. Egy üres, zárt szobába érkezett, de ez is ugyanolyan volt, mint az eddigi helyek a kriptában. Poros és a halál bűzét árasztották. Megállt a terem közepén, mert látott valamit megcsillanni a földön.
Lilian, amint összeszedte magát, Potema után eredt, remélve hogy nem került túl messzire, ugyanabba a szobába ment, ahova ő is, de megtorpant, amint meglátta a nála jóval alacsonyabb sötét varázslónőt a terem közepében. Szemmel láthatóan, volt valami a kezébe, amit Lilian felé dobott.
Az elf lány, a földre vetődve tért ki előle, ezzel csupa por és mocsok lett a tiszta és elegáns, sötét, aranyszegélyes köntöse.
- Elkaphattad volna. - Szólalt meg Potema.
Megvizsgálta a tárgyat amit felé dobott. Egy gyűrű volt az. Mágikus energiát érzékelt belőle. Nem mert hozzányúlni, egyértelműnek tartotta, Potema megbűvölte és egy csapda varázslattal akarja megölni vagy megátkozni. Otthagyta. Újra felállt, de egy csapódást hallott maga mögül. Megfordult és az egyetlen kijárat bezáródott.
Ismét halálra rémült. Potema csapdába csalta és meg akarja ölni, kínozni, vagy még rosszabb.
- VALAKI! SEGÍTSEN! MEG AKARNAK ÖLNI! - Lilian csapkodta, verte és rúgta a rácsokat, de azok nem engedtek. Potema megfordult és egyre közelebb jött hozzá.
- Mi történt, lányom?! - Tolfdir rémülten a segítségére sietett.
- Potema… meg akar ölni! - Bepánikolt. - Csapdába ejtett!
- Potema! Itt vagy?! Gyere elő! - Parancsolta és előhívta a saját, tűzvarázslatát.
- Itt vagyok. Nem kell üvölteni. - Potema teljesen nyugodtan és higgadtan lépett Lilian elé.
- Lilian azt mondja, meg akarod ölni! - Tolfdir továbbra sem engedte le a tűzvarázslatot és Lilian is a falnak feszült. Potema, csak zavartan nézett a kettőre.
- Megölni? Egy ujjal nem nyúltam hozzá.
- Mi a helyzet a gyűrűvel, amit hozzám vágtál?! - Lenézett a porban heverő ékszerre.
- Itt találtam. Bűvölt gyűrű. Számomra értéktelen, gondoltam, neked kellhet.
- És miért zártad be a kaput?!
- Levettem ezt az amulettet az egyik falról. - Mutatott egy ősi amulettet, az ócska kötél, ami tartotta, hegyes csontokkal volt díszítve, ami egy téglalap formájú, ismeretlen rúnákkal borított kövön haladt át. - Én is ugyanúgy csapdába estem. - Tolfdir leeresztette a varázslatát.
- Talán fontos. Érzem hogy mágikus. Talán ha felpróbálnád? - Potema, egy kicsit megsértődve érezte magát, amiért azt hitték, meg akarja ölni Liliant, de felpróbálta.
Az amulett, egyfajta látomást küldött neki, az egyik falhoz vezette és érezte, teljesen vékony. Egy erős varázslökéssel, át tudná törni. Egy tűzlabdával, játszi könnyedséggel törte át a falat és megnyílt egy titkos átjáró.
- Nocsak, mit találtál? - Tolfdir érdeklődve vette szemügyre az újdonsült átjárót. - Nézzük, hova vezet. - Egyből elindult felfedezni. Lilian megtorpant.
- Ugye mi nem… - A szellemhölgyhöz beszélt volna, de későn vette észre, hogy már hűlt helye volt mellőle. Követte Tolfdir-t. - Úgy fest, én is megyek. - Lilian lefáradtan nyögött egyet, de ő is bement az alagútba.
- Miért volt ez a rész elzárva? - Hallotta Tolfdir hangját, így tudta hogy nincsenek messze. - Mi ez a hely?
Egy üres kamrába értek. Nem volt ott semmi értékes, vagy hatalmas erejű. Csak néhány ősrégi gyertya, amik természetellenes okokból még mindig égtek.
Potema egy hatalmas, a sajátjával azonos erőt érzett közeledni. Hirtelen, minden kékes fényben úszott, Tolfdir és Lilian megdermedtek és nem mozdultak.
- Megállj, mágus és figyelj jól! - Egy férfihang volt mögötte. Felé fordította a kék farkas tekintetét és egy ismerős mágus köntöst viselő férfi volt az.
- A Psijic rend?! - Potema alig bírta elhinni. Emlékezett, amikor a Szigetek-háborúja alatt, felbérelte ezt a hatalmas erővel rendelkező mágusrendet, hogy semmisítsék meg az általa pénzelt tengeri elfek flottáját, hogy ezzel két riválist üssön ki.
- Jól látod. - A férfi nem köntörfalazott, a hangja visszhangzott a kék fényben. - Tudd, hogy olyan események láncreakcióját indítottad most el, amit nem lehet megállítani. - Ha a Psijic rend embere jött figyelmeztetni valamiről, az egyértelműen valami hatalmas dolog. - Ne aggódj, nem mondunk ítéletet fölötted, elvégre, nem lehetett róla tudomásod. Az ítélet, a soron következő tetteid alapján fog történni és persze, arról is, hogyan kezeled az előtted álló veszélyforrásokat. Ez a figyelmeztetés neked szól, mert a Psijic rend bízik benned. A jelenlévők közül, csakis neked van elég erőd, hogy elejét vedd egy katasztrófának. Légy nagyon óvatos és tudd, a Rend minden lépésed figyeli.
A férfi elpárolgott, nem hagyva maga után mást, csak egy sor, megválaszolatlan kérdést.
- Én… - Tolfdir hangját hallotta. Ahogy a kék fény eltűnt, ő és Lilian képesek voltak újra mozogni. - Esküszöm hogy éreztem valamit.
- Én is. - Lilian észrevette, Potema egyik pillanatról a másikra megváltozott. - Mi történt?
- Semmi. Nem történt semmi. - Potema inkább elhallgatta a Psijic látogatását. - Csak úgy érzem, itt valami hatalmas ereklye van eltemetve. - Lilian tudta hogy hazudik, de esze ágában sem volt kérdőre vonni.
Esélye sem volt rá, mert a falhoz szegezett kripta ajtaja kinyílt és egy draug harcos, világító szemekkel, ócska, régi, rozsdás páncélban lépett ki rajta, az álkapcsát hátborzongatóan csattogtatva. Ez volt az első alkalom, amikor Lilian ilyen teremtményt látott, élőben, ezért a vér is megfagyott az ereiben. Tolfdir mindenképp biztonságba akarta tudni, de Potema, a jobb mutató és középső ujjába villám varázslatot idézett és mint egy hosszú dárda, megnőtt, egyenesen az élőholt torkát szúrva át, egy mozdulat elég volt hogy levágja a fejét. A draug teste ernyedten esett össze.
- Elmúlt a veszély. - Értesítette a többieket Potema és észrevette, hogy a kinyílt koporsó mögött, egy újabb alagút található és átment rajta.
Tolfdir és Lilian követték, de a draug levágott feje még élt és vadul csattogtatta a fogait, Lilian felé, aki ott helyben elájult tőle.
- Hagyjuk itt. - Javasolta Potema.
- Senkit nem hagyunk a sorsára! - Ellenkezett Tolfdir és óvatosan felültette Liliant, majd egy narancs színű fény jelent meg a jobb keze körül, amitől magához tért.
- Mi történt?! - Lily arany szemei kipattantak.
- Ha túl gyáva vagy, hogy szembe nézz az élőholtakkal, jobb ha haza rohansz a kastélyodba, hercegnő. - Jegyezte meg gúnyosan Potema, de Liliant pont szíven ütötte.
- Soha! - Az elf lány felpattant és elhatározottan ő ment előre. - Nem hagyom hogy te szerezd meg, ami Saarthal mélyén fekszik! - Egy darabig magabiztosan ment, de megtorpant és visszafordult. - Azért ti is jöttök?
Tolfdir szórakozottan, amíg Potema csak lefáradtan, a fejét megrázva ment utána.
Az alagút ugyanolyan poros és régi volt, mint Saarthal eddigi összes része, de ahogy egyre mélyebbre hatoltak, egyre hidegebb és félelmetesebb lett a sötét kripta. Lilian egy fényes gömböt idézett, ami napként világított a feje fölött. Potema egyre jobban érezte azt a hatalmas erőt, amit már a felszínen is érzett.
Az átjárónak vége szakadt és egy újabb szobába értek, aminek a közepén egy kis tavacska volt, ami fölött egy kőhíd vezetett át. A falak előtt végig kripták sorakoztak, amiknek a fedelei, azonnal lepattantak, ahogy a három mágus belépett a terembe és bezáródott mögöttük egy rács. Csapda volt.
Legalább 2 tucatnyi élőholt mászott elő a kriptákból és rozoga, rozsdás fegyverekkel indultak az élők felé, aki fel merték zavarni őket, több ezer éves álmukból.
Az öreg nord és a fiatal elf azonnal pusztító mágiát hívott elő, de a szellemhölgy csak lenyugtatta őket.
- Ne erőltessétek meg magatokat feleslegesen. - Potema egy sötétlila varázslatot idézett a kezébe. - Kimondottan járatos vagyok a sötét mágiában.
Potema mágiája, sötét lila kígyóként tekergett a levegőben és különböző ágakra osztódott és parazitaként szállta meg az élőholtakat, akik leeresztették a fegyvereiket és tökéletesen engedelmes szolgákká változtak.
- Ez nekromancia! - Lilian megrémült. Ezt a fajta mágiát tilos gyakorolni.
- Nagyon remélem, kellően elővigyázatos voltál. - Tolfdir óva intette, de a szellemhölgy csak legyintett egyet.
- Elég régóta csinálom. Nem kell aggódni.
- A sötét mágiánál, mindig kell aggódni.
Potema nem hallgatta tovább az öregember aggályait, csak utasította az új, élőhalott szolgáit, hogy derítsék fel sír hátralevő részét, semlegesítsék a csapdákat és öljenek meg minden más élőholtat, ami őrzi a sírt.
Sokan estek el, pontosabban az összes, de megtették amire Potema utasította őket. Egészen egy nagyteremig voltak képesek előre nyomulni. A három varázsló csak követte holtak nyomait, egészen a hatalmas csarnokig. Potema tudta, itt lesz az az erő, amit a felszínen érzett.
- Ez mégis, mi lehet? - Tolfdir nem tudta elképzelni, a csarnok közepén lebegő és megállás nélkül mozgó, kék gömb, amit fekete szimbólumok borították, vajon micsoda lehet. Egy dolgot mindhárman tudtak. Eszméletlenül hatalmas mennyiségű mágia járja át.
- Fogalmam sincs. - Potemának sem volt ötlete, Liliant nem is kérdezték.
Legszívesebben, közelebbről is megvizsgálnák, de egy hátborzongató hörgés zavarta meg őket. A halállord, akit évezredek óta börtönöztek be és kényszerítették a gömb védelmére, előhúzta a hatalmas, ősi pallosát, hogy kivégezze a hívatlan betolakodókat.
- Csak óvatosan, ez sokkal erősebb és nagyobb a többinél. - Figyelmeztette a lányokat Tolfdir.
- Annál nagyobbat esik. - Potema csak egy gonosz vigyorral töltötte a két ujja hegyébe a villám mágiát és egy pillanat alatt megnyújtotta a villámot, egyfajta dárdaként, megállíthatatlanul hasított a levegőben, az ellenség rozoga vértjén lévő millió gyenge pont egyike felé. - Mi a…?! - A villám egyszerűen lepattant a halállordról.
- Védőpajzs védi! - Kiáltotta Lilian.
- Ennyit meg tudok állapítani. - Teremtette le Potema.
- Egyesítsük az erőinket! - Javasolta Tolfdir.
Mindhárom mágus a legerősebb tűzvarázslatát hívta elő, Potemáé volt a legnagyobb, de Tolfdir-é nem sokkal maradt le mögötte. Sajnos, Lilian, ha ő is volt a legmagasabb közöttük, messze elmaradt a másik kettőtől és egy kis törpének érezte magát, az 500 éves boszorkány szelleme és a nord mágus között.
A robbanás alapjaiban rázta meg a sírt mélyét és egyenesen telibe kapta a halállordot, de az egy karcolás nélkül élte túl az egészet.
- Ez lehetetlen! - Potema alig hitt a szemének, egy ilyen támadást, talán csak egy isten lenne képes így átvészelni.
- Várjunk csak. - Tolfdir észrevett valamit az élőholt pajzsán. Rálőtt még egy, kisebb tűzgolyót, ugyanúgy nem volt hatása, de egy kék fény térítette el. - Láttátok? - Potema csak bólintott.
- Micsodát? - Lilian lemaradt.
- Azt hogy nem kivédi vagy nyeli el a támadást, - Magyarázta Tolfdir. - mint az általános védőpajzsok. Eltéríti.
- Akkor ez azt jelenti… - Lilian megértette, de Potema vágta rá a megoldást.
- Valami más védelmezi. - A gömbre nézett. - Valami, nagyon magas mágia forrással.
- Van egy ötletem! - Tolfdir a gömbhöz rohant és a varázs erejével próbálta a gömb és a halállord között lévő kapcsolatot hatástalanítani. - Tartsatok ki! Ez eltarthat egy darabig!
- Mégis hogyan?! - Fakadt ki, Lilian. A mágia teljes mértékben hatástalan volt ez ellen a lény ellen és más fegyvere nem volt.
- Hát így. - Potema leeresztette a varázs erejét és előhúzta a fekete ében kardját.
- Most ugye viccelsz?! - Már megint megtörtént. A Szervezet egyik varázslója, aki nem csak mágiában múlta felül, de még a kézitusában is járatosabb nála.
Potema még az előző életében sokat gyakorolta a kardforgatás művészetét, erős és hatalmas akart lenni, még ha nem is olyan nőies. A háború alatt is kamatoztatta ezt a tudását. Nem lett mesteri kardforgató, de egy bizonyos szintet elért.
Az ében és az ősi acél többször csattant egymásnak, de végül Potema került hátrányos helyzetbe. Ha értett is a fegyverforgatásához, aligha volt ellenfele egy ősi halállordnak. Szerencsére, nem kellett hogy az legyen. Csupán időt kellett nyernie.
- Sikerült! - Kiáltott Tolfdir. - Most már sebezhető!
Potema kihátrált a csatából, eltette a kardját és ismét a villámdárdáját idézte a két ujjába. Ezúttal megtette a hatását, átszakította az élőhalott lény ócska páncélját és levágta a bal karját. Ez nem volt elég ahhoz hogy leálljon.
Könnyedén lendített egy kézzel is a nehéz pallosán és alig néhány centivel haladt el Potema arca előtt, de neki a szeme sem rebbent. Válaszul, ismét a villámdárdát használta, amivel teljesen felszabdalta. Minden egyes vágásnál, a lény egyre csak hátrál, mind a páncélja és a rothadó testének a darabjai hullottak mindenfelé, amíg végül nem maradt belőle semmi sem.
Mihelyst elmúlt a veszély, mindhárman a levegőben forgó gömbre összpontosíthattak.
- Ez meg micsoda? - Potema nem bírta levenni a szemét a mágiától lüktető golyóról.
- Fogalmam sincs, de egyszerűen elképesztő. - Tolfdir hosszú élete alatt, nem látott még ilyen dolgot. - A fő mágust azonnal értesíteni kell róla.
- A Szervezet vezérét is. - Potema egyből tudta mit kell tennie.
- Ahogyan a Domíniumot is. - Lilian sem hátrált meg.
- Igyekezzetek. Én itt maradok a gömbbel.
A két varázslónő visszaindult a felszínre, hogy informálhassák a feletteseiket.
Az Akadémián, Wynns őrült módjára, a félelemtől vezérelve dolgozott egy bizonyos problémája megoldására. Egy kisebb lélekkő felhasználásával, az allergiáját leküzdve, macskaszőr segítségével, megidézett egy szellem macskát, amivel elriaszthatja a párkányon ücsörgő madarat.
Az irányításával, a macska felmászott az ablakhoz és éhesen nyávogni kezdett. A madár észrevette, de csak bambán bámult a macskára. Nyávogott még egyet. Semmi reakció.
- Mégis mi lehet a hiba?! - Wynns teljesen kikészült idegileg. Nem bírt megszabadulni a madártól. Legyen akármekkora mágus, ilyen fiatalon, de képtelen olyan varázslatra, ami elriasztaná azt a szegény kismadarat az ablakból. - Hát persze! - Amint alaposan megnézte a szellem macskát, rájött a hibára. - Nincs bajusza! Én bolond! - Eltüntette a macskát, tudva, hogy már rosszul idézte meg, nem fog működni még egyszer.
Mivel kifogyott a lehetőségekből és tudja, ez egy olyan helyzet, amit képtelen egyedül megoldani, segítséget kellett kérnie, de nem az Akadémia mágusaitól. Felesleges lenne, hiszen az ő varázs ereje nem volt elég a zavaró tényező megszüntetéséhez.
Elhagyta az Akadémiát és egyenesen Télvárába ment, be az őrség barakkjába, hogy meg keresse a rangidős kapitányt. Elég szerény volt a berendezés, a kandalló nyújtotta melegnek köszönhetően nem fagytak halálra, az épp pihenőben lévő katonák.
- Segíthetek, fiam? - Wynns leült a kapitány asztalához, aki épp némi papírmunkát végzett. Idős volt, de 4-szer akkora és izmosabb mint Wynns, kopasz, ősszakálla és egy mély sebhely az arca bal oldalán. A páncélja, olyan volt, mint minden más északi katonáé, de Télvára fehér színeiben volt.
- Igen, - Wynns egyszerre volt rémült és titoktartó, egyszerűen szégyellte magát, amiért okos ember létére, buta emberek segítségét kellett kérnie. - egy veszedelmes vadállatot szeretnék bejelenteni. - Az őr kapitány figyelmet szentelt a fiatal mágusra.
- Hallgatom. - Felkészült a bejelentés leírására.
- Egy égkoszorúi sirály van az ablakom párkányán az Akadémián. - Az öreg abbahagyta az írást és lefáradtan Wynns-ra nézett.
- Fiam, te most tréfálsz? - Wynns teljesen megdöbbent, amint a kapitány elkezdett kuncogni.
- Mégis, miért tréfálnék ilyen dologgal!? Az életem veszélyben van attól a madártól! - A kapitány már hangos röhögésbe kezdett, amire az emberei is felfigyeltek.
- Min kell röhögni? - Az egyik katona közelebb lépett, kíváncsi volt a nevetés forrására.
- Egy madár van a szobájában és azt jött bejelenteni!
- Ez egyáltalán nem vicces! - Wynns kifakadt az idegességtől. - Nem a szobámban van, hanem az ablakom párkányán! Ha a szobámban lenne, a Jarl-hoz fordulnék! Borotvaéles karmai és hegyes csőre van! - Az összes katona hangosan kezdett röhögni. - Nem értem mi olyan vicces ezen?! Egyértelműen, vannak dolgok, amiktől maguk is félnek! Hogy itt ragadnak, a semmi közepén, közönséges őrkatonaként, az asszonyuk elhagyja magukat, mert itt ragadtak a semmi közepén, közönséges őrkatonaként, vagy a pókoktól?! - Wynns idegeskedése csak olaj volt a tűzre és a katonák csak erőteljesebben röhögtek.
- Vigyél oda egy macskát! - Gúnyolódott egy női katona.
- Már megidéztem egy szellem macskát korábban, de nem működött! Ne nézzetek már bolondnak! - Azzal sértődötten felállt és becsapva maga után az ajtót, kiviharzott a barakkból.
Wynns egy az egyben magára maradt. Az idegességében még néhányszor még a havat is felrúgta. Tudta, magára maradt és nem fog segítséget kapni az ablaka párkányán lebzselő, szárnyas fenevad ellen.
- Ez nevetséges. - Hosszú órákig bámulta az ellenfelét, az ablak párkányon, ami szinte, teljes mértékben ignorálta őt. - Én, valószínűleg, a legnagyobb tudással rendelkező mágus vagyok Nirn-en és félig nord, kinek a bátorsága nem ismer határokat. Az ellenfelem pedig csak egy kis égkoszorúi sirály. - Lassan megközelítette az ablakot, de gyorsan lebukott mielőtt odaért, mint egy tapasztalt vadász, aki egy vérszomjas bestiát akar becserkészni. Óvatosan felemelkedett, de csak annyira, hogy kinézhessen az ablak alsó részén, látva, hogy a madár épp a szoba felé néz, pontosabban, ő felé. Gyorsan visszabújt a rejtekébe. - Egy nagy, égkoszorúi sirály.
Mindent vagy semmit. Elővette a fekete, ébenből készült, kissé görbevégű varázsbotját, benne egy eszméletlenül nagy erejű varázsgömbbel, amit még a Szervezet vezérétől kapott a csatlakozásakor, felvett egy favödröt a fejére, mint egy sisakot és több párnát kötözött a mellkasára, a hátára, a lábaira és a karjaira. Az ablak fémkilincsére helyezte a kesztyűs kezét és visszaszámolt.
- Egy. - Reszketett, tudva hogy most egy veszedelmes, de a munkájához eszméletlenül szükséges lépést kell megtennie. - Kettő. - Szaporán vett néhány levegőt és tudta, ha kinyitja az ablakot, nem lesz visszaút. - Három!
Kinyitotta az ablakot, kidugta a varázsbotját és egy erőteljes tűzsugarat lőtt, vaktában, becsukott szemekkel.
- HESS INNEN! HESS INNEN!
A madár megijedt a tűzcsóváktól, de könnyen kitért előle, feljebb repült és átsuhant Wynns feje felett.
- SEGÍTSÉG! - Tudatosult benne, mi is történt az imént. Az ősellensége, egy madár bejutott a szobába. - MADÁR A SZOBÁMBAN! MADÁR A SZOBÁMBAN!
A madár bejött a hideg elől és pontosan Wynns, tökéletesen megágyazott ágyán pihent le. Wynns mindennap ki mossa az összes ágyneműt és egy félóráig tart amíg tökéletesen, kicentizve, teljesen ránctalanul megágyaz.
- NEM! Az, hogy egy mocskos fenevad rátelepedett a párnájára, egy újabb ok az ő számára hogy ki kelljen mosnia. - Madár, ennek a háborúnak még nincs vége!
Wynns egy újabb bosszút esküdött, elvégre, még nem fogyott ki az ötletekből.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:
- Elfen Lied, ahogyan még nem nem láttad
- Egy történet Myrtanából
- Fable: A szükséges rossz
- Totál Dráma Sziget az OC-immel
- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika, mellékszál
- Attack on Titan, az OC-immel
(Mit gondoltok, ki fog nyerni? A madár vagy Wynns?)