Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.

Nincs mesélő

A sötét tanács dimenzióba, ezúttal Potema hívta össze a Szervezetet. A Szervezet katonái hamar megjelentek, elvégre, kötelességük jelen lenni egy ilyen megbeszélésen.

- Potema, mit találtál? - A vezér kérdőre vonta a szellemhölgyet.

- Egy eszméletlenül erős, mágikus ereklyét. Egy óriási gömböt. - Jelentette Potema, már egészen hozzászokott, hogy jelentést kell tennie egy olyan valakinek, aki messze, méghozzá, igazoltan fölötte áll. Ő is félt a vezértől. - És ez nem minden. A Psijic rend egyik tagja meglátogatott engem és figyelmeztetett.

- Hm, - A vezér elgondolkodott. - nincs ötletem, mi lehet az. A Psijic felbukkanása biztos nem véletlen. Azt a gömböt mindenképp látni akarom.

- Hamarosan átszállítják az Akadémiára.

- Kiváló. Nemsokára visszatérek. - A vezér most a saját jelenteni valójára tért át. - Sikerült találnom egy nyomot, ahhoz az Ősi tekercshez, amiből Marshal megtanulhatja a Sárkányvész kiáltást. - A vezér folytatta. - Egy dwemer rom mélyén található, Alftand-ban.

- Azonnal útnak indulunk. - Leila már azonnal jelentkezett a feladatra.

- Nem! - A sötét varázslónő megtiltotta, mindenki meglepetésére. - A fegyverszünet a Thalmorral, egy hajszálon lóg és nincs rá semmi szükségünk, hogy ellenünk forduljanak. Értesítsétek őket is, jó szándékunk jeleként.

- Értettük!

Marshal

Én voltam az egyetlen, akinek most nem volt meg a gyűrűje, így én hátra maradtam, Delphine-el és Karsk-al. A Thalmor katonái feszélyezve és harcra készen figyeltek mindannyiunkat. Csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy ránk támadhassanak.

- Nem tetszik ez nekem. - Delphine aggodalmaskodott.

- Nekem mondod?! - Vágtam rá, kissé feszülten. - Itt vagyunk fenn a világ tetején és egyszerűen, nincsen söröm! - Lefáradtan összerogyott.

- Úgy értem, - Az aranypáncélos elfekre nézett. - a fegyverszünet a Thalmor-al. Megbízhatatlanok.

- Olyat mondj, amit nem tudok.

A többiek visszatértek a testükbe.

- Nos, ezúttal mi kellett? - Kérdeztem, mivel az én gyűrűmet és Potemát elvitte a vezérem, nem vehettem részt a tárgyaláson.

- A vezérünk megállapította, hogy egy dwemer romban található, Alftand-ban. - Leila beavatott, de a következő részlet, engem és Delphine-t is megdöbbentette. - Értesíteni kell a Thalmor-t.

- Hogyan?! - Delphine nem hitt a fülének - Ők az ellenség!

- A sárkányok elsőbbséget élveznek. - Leila ennyivel le is teremtette. - A vezérünk parancsa.

Ezzel én és Leila is elindultunk az Elenwen sátrát őrző katonákhoz. Lassan megálltunk, két férfi volt, akik gyorsan a fegyverükre rakták a kezüket, amint tudatosult bennük, hova is tartunk.

- A vezérünk, jószándékának a jeleként, megosztanánk az Ősi tekercs helyét az úrnőtökkel. - Leila beszélt. A katonák nem reagáltak, csak átható nézéssel bámultak ránk. Szerencsére, az említett Nagykövet meghallotta.

- Engedjétek be őket. - Utasította őket Elenwen. - Fáradjanak be. - Szívélyesen beinvitált a sátrába. Csak hárman voltunk odabent. Nagyon magabiztos lehetett és tudta, hogy nem fogjuk bántani.

- Nincs szükségünk formaságokra… - Leila rögtön el akarta rontani a szórakozást, de megállítottam.

- Ugyan, szívesebben mennél vissza a fagyba, mintsem egy meleg kandalló mellett melegednél? - Leila csak szúrósan nézett rám a sisakja mögül, de engem nem érdekelt.

- Megengedik hogy töltsek egy italt? - Rátapintott a gyengémre.

- Még szép!

- Én nem iszom alkoholt! - Szögezte le Leila.

- Igazán sajnálatos. - Elenwen elővett egy üveg vörösbort. - Jó évjáratú. A harmadkor, 192-ik éve.

- Nekem teljesen mindegy, régi, nemes bor, vagy ócska kapásbor, én mindent megiszom. - Én kimondottan jól éreztem magam, leeresztettem a védelmem, de Leila nem élvezte az ittlétet és készen állt bármire.

Leültem Elenwen asztalához, amin már ott várt két kupányi bor, egyet nekem, egyet magának szánt.

- Köszönjük a vendéglátást. - Felvettem mindkét kupát és gyorsan kicseréltem őket, nem azért mert mérgezett lenne, csak viccesnek találtam.

- A magad nevében beszélj! - Leilát nem nyűgözték le az itteni dolgok.

- Lazulj el egy kicsit. - Nyugtattam és lecsaptam a kupám tartalmát. - Elvégre, Elenwen valami fontosat akar mondani nekünk. - Elenwen belekortyolt a saját borába és elmosolyodott.

- Mégis, miből gondolod, Marshal? - Mielőtt válaszoltam volna, kivettem a kupát a kezéből és annak is lehúztam a tartalmát. Ha bosszantotta is a dolog, nem adta semmi jelét.

- Maga minden ellenségét, ilyen jó borral kínálja? - A vigyora egy kicsit megrángott, mintha zavarta volna, amit hallott.

- Okos ember vagy, Marshal. - Felvettem az üveget is és abból kezdett inni.

- Tudom. Miről akar beszélni? Mielőtt bele kezdene, addig figyelek, amíg tart a bora. - Elkezdtem gyorsan inni.

- Mi a Szervezet valódi célja? - Abbahagytam az ivást és koncentrálni kezdtem, Leila is kellemetlennek találta a kérdést.

- Miből gondolja, hogy elárulnám magának? - Elenwen ismét elvigyorodott, pontosan erre a válaszra számított. - A két kém, akik a renden belül dolgoznak, nem árulták el? - Kaptam az alkalmon. - Vagy netán, leszűkíthetjük azokra, akiknek a vezérünk nem árulta el? - Elenwen csak kuncogott.

- Jól hazudsz, Marshal.

- Túlélési ösztön. Most én kérdezek. - Végre, egy fontos, égető kérdés, ami már egy ideje kínozta a lelkem. - Hogy van Thrys? - Próbáltam nyugodtnak és összeszedettnek tűnni, de Elenwen átlátott rajtam.

- Talán aggódsz érte? Alig egy órája váltatok el. Fájna, ha bántódása esne? - Valóigaz, eléggé rosszul esne, ha megsérülne vagy meghalna, de ezt nem mondhattam ki nyíltan.

- Természetesen, elvégre, rajtam kívül, ő az egyetlen sárkányszülött, aki képes lehet legyőzni Alduin-t. - Az erőmet övező rejtélyt sem akartam felfedni.

- Mármint, te csak egy sárkányvisszhang vagy. - Egy darabig némán hallgattam, „B*szd meg, Thrys!", elárulta Elenwen-nek.

- Úgy látom, Thrys eszén nem javított a külön töltött idő.

- Az eszét az apjától örökölte. - Eszembe jutott, mit is mondott nekem Thrys, még Fehérvágtában.

- Igen, eredetileg az apját akarta megkeresni. Maga tudja hogy ki az? - Nyugodalmasan hátradőlt, mint aki előnyre tett szert.

- Természetesen, de az jobban meglep, hogy ti nem tudjátok.

- Hogyan? - Leila, aki eddig a háttérben hallgatott, most megdöbbent.

- Az egyik társatok volt. - Össze néztünk Leilával, erről feltétlenül meg kell kérdeznünk a vezérünket.

- Csak volt?

- Meghalt. - Elenwen olyan könnyedséggel mondta, mintha jó dolog lenne. - Most, visszatérve a beszélgetésünk eredeti céljára, - És persze, most fogyott ki a bor, amit kaptam. - hol található, az Ősi tekercs? - Csupán a vezérünk parancsa miatt osztjuk meg ezt az információt.

- Egy Alftand nevű dwemer rom mélyén található. - Erre gyorsan felkapta a fejét.

- Ez komoly probléma.

- Mégis miért? Fél a sötétben? - Viccelődtem.

- Nem. Alftand Télvárában található.

- És?

- És, az a Viharköpenyes lázadók területe.

- Kezdem érteni.

Elenwen sokkal inkább határozottan állt fel és szigorúan meredt ránk.

- Ha szeretnék, hogy a fegyverszünet még életben maradjon, akárcsak ti mindannyian, vegyétek rá Viharköpenyes Ulfric-ot hogy engedjen oda minket! - Össze néztünk Leilával.

- Megteszünk mindent.

Ezzel én is felálltam, Leila eddig is állt, majd elhagytuk a sátrat, hogy értesítsük a többieket a fejleményekről, majd újra összehívtuk a tanácsunkat.

Nincs mesélő

- Viharköpenyes Ulfric nem fog beleegyezni. - Leila tudta jól, Ulfric gyűlöli az elfeket és kizárt hogy beengedje őket a területére.

- Bele fog egyezni. - A vezér hallani sem akart kudarcról. - Adjátok át Marshalnak, hogy találkozzon velem, Széltetőn, olyan hamar, ahogy csak lehet. Egy kicsit nyomatékosabb kérvényt nyújtunk be, Viharköpenyes Ulfric-nak.

- Igenis, vezérem.

Ezzel a tárgyalásnak vége lett és a Szervezet elhagyta a tanácsdimenziót. A vezér az Akadémián várakozott, az ereklye megérkezésére. Nem örült neki, hogy ismét találkoznia kell Ulfric-al, egyszer már figyelmeztette és durván elutasította. Egy kicsit kínos lenne, ha ő menne vissza a férfihoz. Sajnos, a világ helyzetét számításba véve, nem törődhet azzal, mi kínos és mi nem.

Egy fél napig várakozott a szobájában, egy darabig meditált, majd megéhezett, elment enni, utána lefeküdt pihenni, amíg meghozzák a gömböt Saarthal-ból.

Egy mágikus zavar ébresztette fel. Kinyitotta a fehér szemeit, felállt, a csupasz talpával a hideg kőpadlóra lépett és próbált rájönni, az erőforrás természetére. Nem ismerte meg, de valahonnan ismerős volt. Egyszer érzett ilyet, de az már nagyon régen volt.

Felöltözött, felvette a csizmáját, a köpenyegét és a maszkját, majd elhagyta a szobáját.

Az Elemek csarnokában gyűlt össze az Akadémia több növendéke és értetlenül bámulták a nagyterem közepén lebegő gömböt.

- Egyszerűen elképesztő.

- Még sosem láttam ilyet.

- Mégis, mi lehet ez? - A növendékek érdeklődve, tanácstalanul bámulták, de nem tudtak vele mihez kezdeni.

A Szervezet vezére megtalálta a két emberét. Potemát, a szellemhölgyet és Wynns-t, az alacsony mágust, aki szintén őrült módjára kezdte tanulmányozni.

- Wynns! - A vezér egy kicsit hangosabban szólította meg a transzban lévő emberét, aki csak a gömbre összpontosított.

- Igen, vezérem!? - A sötét varázslónő összehívta a két emberét, hogy egy sarokban, a kíváncsi szemek és fülek ne találják meg őket.

- Ez az ereklye veszélyes. - Egyikőjük sem lepődött meg. Mindhárman érezték a gömbben lappangó erőt.

- Ezt mondani sem kell. - Potema hátranézett és elég udvari drámában és intrikában volt része, hogy a terem másik végében, a tömeg takarásában, valaki figyeli őket. Alig észrevehetően biccentett a másik kettőnek. A vezér felfogta, szerencsére, a maszkjától nem lehetett látni, merre mozog a szeme.

- Ez Ancano. - Állapította meg a vezér.

- Miről beszéltek? - Wynns egyáltalán nem értette az emberi érzéseket és nem értette, Potema mit akarhat jelelni.

- Figyel minket. - Potema csak lefáradtan megrázta a fejét a társadalmi analfabéta társa miatt.

- Honnan tudod? - Wynns sosem értette, ha valaki célozni akart valamire és az arckifejezésekből sem tudott semmilyen következtetést leszűrni.

- Tudom. - Vele szemben, Potema, nagyon is jól olvasott az emberek arcából és könnyedén kiismerte őket. - Egy biztos, készül valamire.

- De hát, a Szervezet és a Thalmor most fegyverszünetet kötött. Most nem árthatunk a másiknak. - A két varázslónő egyszerre nyögött fel, a lehet hogy emberfeletti intelligenciával rendelkező társuk elképesztően buta megjegyzésén.

- Az nem jelenti hogy kedvelnek minket és az érdekünket akarják.

A sötét rend diszkurzusát, egy arrogáns férfihang szakította félbe.

- Velem kell jönnöd, azonnal. - Ancano volt az és Potemát akarta magával vinni.

- Miről lenne szó? - A vezér beszélt helyette.

- Engedje meg, hogy elmagyarázzam, tudni akarom, miért jelent meg a Psijic rend egyik tagja és beszélt, egyedül a maga emberével! Most is itt van és őt keresi! Egy kicsit el kell vele beszélgetnem.

- Vidd. - A vezér csak egyszerűen, átengedte Potemát, tudva, hogy nem fog baja esni és több információt tudhat meg a gömbről. Potema elhagyta őket és Ancano-val ment, a fő mágus lakosztályára. - Wynns, - Kezdte a vezér. - nemsokára el kell hagynom az Akadémiát.

- Széltetőre mész?

- Igen. Derítsetek fényt, ennek a gömbnek a titkára és vigyázzatok, nehogy a Thalmor keresztbe tegyen nekünk, de ne is rúgjátok fel a fegyverszünetet.

- Azt hogyan?! - Wynns számára, ez egy tökéletes ellentmondás volt, hiszen egyáltalán nem értett az ármánykodáshoz.

- Csak hallgass Potemára.

A hosszú lépcsősorok közepette, a léptek zaja visszhangzott, ahogy Ancano mutatta az utat Potemának. A két mágus csak némán próbálta felmérni a másikat és felülkerekedni. A csendet Potema törte meg.

- Maga nem csak egy tanácsadó itt?

- Technikailag, igen. - Az elfet sértette ez a megszólítás. - Viszont, továbbra is jelentenem kell az Aldmeri Domíniumnak és a jelenlegi helyzetet nem hagyhatom figyelmen kívül. Nem kell aggódni, hamarosan visszatérhetsz a szánalmas kis munkálataidhoz, amint itt végeztünk. - Jó volt látni, hogy a nemes elfek önteltségén és lenéző stílusán nem fogott az idő. Potemának, akaratlanul is eszébe jutott Thrys és hogy mennyire különbözik a fajtársaitól.

- Úgy tűnik, mintha aggódna valami miatt. - Ez igaz volt, Ancano elég idegesnek és feszültnek tűnt, amióta csak elszólította őt a Szervezet vezérétől.

- Itt én teszek fel kérdéseket! - Vágott vissza Ancano, sértetten. - Amit tudnod kell, a Psijic rend egy renegát mágus frakció, akik azt hiszik, a törvények fölött állnak. A Szervezettel állnak egy szinten. Mindkettő komoly problémát jelent a Domínium számára. Az én feladatom, hogy elejét vegyem ezeknek a dolgoknak.

- Értem. - Egy rövid ideig még némán baktattak fel a lépcsőkön, amikor elértek a tetejére, ahol egy öreg, a kortól már szürke tölgyfa ajtó volt. A kora ellenére, jó állapotban volt és rendszeresen volt karbantartva.

- Megérkeztünk. Beszélj ezzel a szerzetessel, tudd meg miért van itt és aztán kidobhatjuk az Akadémiáról! - Érezni lehetett a hangján a megvetést, amit nem csak a jövevény iránt, de Potema iránt is tanúsít.

- Ahogy kívánja. - Potema csak haragosan meredt a Thalmorra, nem kedvelte és legszívesebbe, a puszta kezével vájná ki, ennek az öntelt hólyagnak a rasszizmusából eredő undorral teli sárga szemeit, de vissza kellett fognia magát.

Ahogy beléptek a fő mágus lakosztályába, Potema egyből megérezte az erőt, ami egy bizonyos személyből áradt. Épphogy csak betette a lábát a terembe, de ugyanaz történt mint Saarthal-ban, mindent beborította a köd és mozdulatlanná dermedtek. Megállt az idő.

- Mi folyik itt?! - Potema érezte, hogy rá szándékosan nincs hatással ez a mágia. Gyorsan előkészítette a védelmező varázslatát, de egy másik férfihang megállította.

- Kérlek, nincs ok az aggodalomra. Nem áll szándékomban ártani neked. - Egy sárga köpenyes és csuklyás altmer férfi volt, két könnyű, világos barna vállvért fogta össze a köpenyét, amikre különös, de Potema számára ismerős szimbólumok voltak festve.

- Mit akarsz tőlem? - Potema érezte, ez a férfi, sokkal erősebb nála.

- Csupán beszélni kívánok veled. - A szellemhölgy még nem látott olyan mágiát, ami képes lenne megállítani az időt, ezért egyszerre csodálkozva és félelemmel telve nézett szét, ismét a teremben.

- Mégis, miről?

- Bocsáss meg, ha megrémisztettelek, de fontos, hogy négyszemközt beszélhessünk. Sajnos, ezt nem tudom sokáig fenntartani, ezért rövid leszek. Az Akadémián lévő helyzet válságos és minden eddigi kísérletünk, hogy kapcsolatba lépjünk veled, kudarcba fulladt.

- Miért pont velem akartatok beszélni?

- Mert az aggodalmunk forrását, a gömböt, Magnus Szemét, te találtad meg. Elképesztő energiát bocsájt ki magából és ez zavarta meg a kommunikációt. Minél tovább marad ezen a helyen, annál veszélyesebb lesz, ugyanis, borzalmas dolgok fognak miatta történni.

- Akkor miért nem csinálsz vele te valamit? - Az altmer mágus egy darabig némán bámult, mint aki sarokba szorult és egy kifogáson gondolkodik.

- Mert… - Alig bírt kitalálni valamit. - Ez… nem olyan egyszerű.

- Miért? - Egyértelmű, képes lenne csinálni vele valamit, de egyszerűen nincs kedve hozzá.

- Kevés az idő és nem tudom elmagyarázni! - Ennyivel le is zárta ezt a témát, de Potema csak lefáradtan bámult, tudván, hogy talán lustaságból, vagy más, ostoba indokból nem akar csinálni semmit sem.

- Jó, mi köze nekem mindehhez?

- Te indítottad el az események láncreakcióját Saarthal-ban. - Potema csak a homlokának dörzsölte a tenyerét.

- Most ez komoly?

- Attól tartok.

- Pontosan, mi is a probléma?

- Ahogy érezheted, az Szem elképesztően erős mágikus energiától lüktet. Olyan erővel rendelkezik, amire a világ még nem áll készen. Ha itt marad, ha rossz kezekbe kerülne, borzalmas következményei lehetnek. A rendemben, már sokan úgy érzik, máris okozott, de még közeledik valami, amit nem lehet elkerülni.

- És nekem ennyiből tudnom kéne, pontosan mire is gondolsz? Hogyan állíthatom meg?

- Sajnos, a jövő homályba burkolózik előttünk, akárcsak előtted is. A Szem elképesztő ereje okozhatja. - Az időt megállító mágia elkezdett gyengülni és a jelenlévők, még csak borzasztóan lassan, de elkezdtek mozogni. - Attól tartok, túlléptem az időkeretet. Az egyetlen nyom, amit adhatok, keresd meg Dunlain Látnokát. Ő talán többet is tud segíteni, mint én.

Ezzel az idő újra mozgásba lendült és mindenki, Savos és Ancano is csatlakozhatott a két beszélgető párbeszédébe.

- Elnézést, hol is tartottunk? - A fő mágus ott folytatta a beszélgetést, ahol abbamaradt.

- Ez mégis, mit jelentsen?! - Ancano, ha nem is tudta, mi történt, de érzett valamit.

- Bocsánat, - A Psijic mágus zavarodottságot tettetett. - attól tartok, nem értem. - Ancano-nak nem volt hozzá türelme.

- Ne játszd az ostobát! Te kérted, hogy beszélhess az Akadémia egyik tanítványával! - Potemára mutatott. - Itt van!

- Attól tartok, egy kis félreértés történt. Egyértelműen, itt sem kéne lennem. Engedelmetekkel, távoznék. - Ancano megdöbbent.

- Hogyan?! Miféle játékot űzöl?! Nem mész sehova, amíg ki nem derítem, mire készülsz! - A Psijic altmer sokkal nyugodtabb volt, mint a Thalmor altmer.

- Én nem készülök semmire sem. Bocsánatot kérek, ha valamilyen módon megsértettelek. - Ancano látta, hogy felesleges tovább itt tartani, nem fog rájönni semmire.

- Még meglátjuk. - Ezzel sértődötten, elhagyta a lakosztályt. Potema csak gúnyos vigyorral nézett utána, tudva, most ő jár előrébb.

- Nem gondoltam, hogy valaha találkozom a Psijic rend egyik tagjával. - Potemát, Savos Aren zökkentette ki a magabiztos gondolataiból.

- Hogyan?

- Nagyon ritkán ártják bele magukat bármibe is, ami Tamriel-en történik.

- Értem. - Potemának nem volt több mondanivalója, de még a fő mágus utána szólt.

- Várj! Nem akarsz mondani, valamit? - Savos tudta, Potema titkol valamit, de a szellemhölgynek nem állt szándékában beavatni senkit sem a Szervezet dolgaiba.

- Nem. Nincs. - Savos átlátott a hazugságon, de nem akarta kierőltetni az igazságot.

- Jól van. Menj csak.

Marshal 1 teljes napot vágtatott a fekete kancáján, tetőtől talpig nehéz páncélban, nem törődve s hideggel, a veszélyekkel vagy akár saját magával. Átért Keletvég határán, a lova majd kidöglött alatt, akárcsak ő maga a lovon, de kitartott. Mire megérkezett, sűrű köd szállt le Széltető környékére és alig lehetett látni valamerre.

Lehuppant a lováról, de majdnem összeesett a teste és a páncélja nagy súlyától. Csupán nagy erőfeszítések során sikerült talpra állnia.

- Jól érzi magát, uram. - Marshal szeme véres és karikás volt a fáradtságtól és a kimerültségtől. Borzasztóan nehezek voltak és alig bírt ébren maradni. Egy elf lovász a segítségére sietett, de csak egy perces hatásszünet után sikerült reagálnia.

- I… igen. - Marshal egy nagy erszényt nyomott a kezébe. - Lásd el a kislányt. - Megsimogatta a kancáját, amelyik borzasztóan lihegett és kimerült, akárcsak ő. - Csak a legjobbal. Erőltetett menet van mindkettőnk mögött.

- Természetesen. - Az elf lovász csak biccentett és Marshal lovát kezdte kezelésbe venni, mire ő csak kimerülten kibicegett az istállóból.

Hirtelen, összeesett és féltérdre kényszerült ereszkedni és az egész világ kavargott körülötte. Pont olyan volt, mintha részeg lenne, de mégsem. Csak borzasztóan fáradt. Ismét sikerült talpra állnia. Rálépett a Széltetőbe vezető, hóval fedett kőhídra és egyenesen a Viharköpenyes lázadás középpontja felé vette az irányt.

Szinte egy végtelen menetelésnek tűnt, mire a híd végéhez ért, de valaki már várt rá.

- Borzasztó állapotban vagy, Marshal. - A sötét lovag, a sisakján keresztül a könnyű, fekete vértet viselő, sötét köpenyes és maszkos varázslóra nézett, aki jóval előtte érkezett és még csak nem is lihegett. Egy hóval fedett padon ücsörgött és látszott rajta, majd megette az unalom. - Sajnálom, hogy ilyen állapotba hoztalak, de minél előbb itt kellett lenned.

- Rohantam, ahogy tudtam! - Marshal inkább felháborodott volt.

- Tudom. - A vezér felállt a padról és a hatalmas, acélkapu felé vette az irányt, amit két őr védelmezett az illetéktelen behatolóktól. Mindketten a Viharköpenyesek kék egyenruháját viselték, ezzel jelezve elhivatottságukat, Ulfric és Széltető mellet és a csúcsos sisakjukban, ami elfedte az arcukat, teljesen egyformán néztek ki. A két őr Marshal és a Szervezet vezérének az útját állták, keresztbe vont karokkal.

- Még az életben nem láttalak titeket és elég gyanúsnak néztek ki! - Rájuk szólt az egyik.

- Egyértelműen a Birodalom kémjei! - Gyanakodott a másik. Marshal félig kába volt, de elég erősnek érezte magát, hogy ezt a két bosszantó őrt kivégezze. Már nyúlt is a fekete pengéjű kardjáért, amikor a vezére, a bal kezével elkapta az övét, jelezve hogy ne csináljon semmit sem.

- Ne erőltesd meg magad feleslegesen, Marshal. - Szólt rá és a két őrre nézett. - Be akartok engedni minket. - A jobb kezével elég volt egy kis bűbájt intézni a két fegyveréért nyúló nordra és azok lenyugodtak és készségesen utat engedtek nekik.

- Be akarunk engedni titeket. - Mondták, tökéletes szinkronban.

- Nem rossz. - Marshalt lenyűgözte a vezére ereje.

Amint beléptek a kapun és körül vette őket az ősi város épületei, a szürke, föld és kőutak, amikre folyamatosan hullott a friss hó. A vezér már korábban körbejárta a várost, tudta, hol élnek a szegények és a nyomorultak, pontosabban, a befogadott sötét elfek, akiket a rasszista és elvakult nordok kiközösítenek.

A vezér pontosan tudta, miket használhat ki ő és az emberei, amint Ulfric beleegyezik, hogy támogassa őket. Sajnos, most más cél vezéreli őket. Marshalt egy pillanatra elhagyta az ereje maradéka és ismét összeesett volna, de a vezére gyorsan elkapta és hagyta hogy a teljes testsúlyával rá támaszkodjon.

- Szedd össze magad! - Parancsolta, igaz, elbírni elbírta, de a testi ereje korántsem volt elég, hogy egy akkora izomkolosszust, mint Marshal, ráadásul nehéz páncélban, akárcsak megmozdítson. - Nehéz vagy!

- Máris! - Marshal az ereje végét járta, hihetetlen kitartásra mutatott tanúbizonyságot, hogy még így is ment tovább.

- Rám támaszkodhatsz, de cipelni nem bírlak. - Ajánlott a vezére.

- Köszönöm. - A vezér gesztusa meglepte a sötét lovagot, de elfogadta. Így már könnyebb volt tovább haladnia.

- Megállni! - Ugyanaz a jelenet, mint a városkapunál. Két, teljesen egyforma kinézetű izomagy az útjukat állta.

- A jarlhoz jöttünk. - Felelte a vezér.

- Van rá bizonyítékotok? - Az őr itt is keresztbe vonta a karjait és megvetően nézett a két sötét vértet viselő egyénre.

- Nincs szükségünk bizonyítékra. - A vezér ismét az elmebűvölő bűbáját használta.

- Nincs szükségetek bizonyítékra. - Az őr visszaállt a posztjára.

- Beengedtek minket.

- Beengedünk titeket.

Marshal szeretett volna mondani valamit, de túl fáradt volt. Csak a vezérére támaszkodva, bebicegett a Királyok Kastélyába, Égkoszorú legősibb várába, amit még maga, Ysgrammor építtetett.

Marshal már nem bírta, muszáj volt leülnie a nagyteremben lévő asztalhoz és lepihennie.

- Pihenj csak. Még beszélek Ulfric-al, de próbálj ne elaludni. - Utasította, de Marshal már alig volt eszméleténél.

A vezér még soha az életében nem járt a Királyok Palotájában. Legutóbb, egy látomást küldött Ulfric számára, amivel kicsalta a városa biztonságából, csak azért hogy egyezséget ajánljon, de keservesen elutasította.

Ezúttal, személyesen jött el és ha Ulfric ezúttal is elutasítja, a földdel teszi egyenlővé Széltetőt. Egyenesen az ősi, kőtrón felé vette az irányt, amit két Viharköpenyes katona őrzött. Ulfric-nak nyoma sem volt.

A bűbája miatt, az őrök nem vették őt észre, de most mélyen koncentrált. Ki kellett derítenie, hol van Ulfric. Hallgatni kezdett. Apró rezgéseket érzett a levegőben, amik csak és kizárólag egy északi hadúrhoz tartozhattak. A hang irányába indult és ahogy közeledett a forrásához, egyre biztosabb volt, hogy Ulfric hangja és valaki másé.

- Balgruuf nem fog egyenes választ adni nekünk. - Ennek a másik alaknak a hangja mélyebb és vérszomjasabb volt mint Ulfric-é.

- Ő egy igaz nord. Észhez fog térni. - Ez volt Ulfric, karizmatikus és határozott hangja volt. A vezér csak hallgatta, ahogy azzal a másikkal beszélget. A vezér csak hallgatta a két férfi beszélgetését.

- Abban ne legyél olyan biztos. - Figyelmeztette. - Elfogtunk néhány futárt Magányvárából. A Birodalom komoly nyomást gyakorol Fehérvágtára.

- Mert szerinted, mit kéne tennem?

- Ha nincs velünk, ellenünk van! - Egyértelmű célzást tett.

- Tudja ezt. - Ulfric megőrizte a nyugalmát. - Mindannyian tudják ezt.

- Meddig akarsz még várni? - Ulfric várt egy kicsit a válasszal.

- Mit gondolsz? Küldjek neki egy kicsit erőteljesebb üzenetet?

- Ha „üzenet" alatt, egy kardot értesz a gyomrába, akkor igen!

- Elvenni a városát és szégyenben hagyni őt magát, sokkal erősebb üzenet lenne.

- Készen állunk végre, erre a háborúra?

- Hamarosan.

- Még mindig azt mondom, el kéne intézned őket, akárcsak a kölyökkirályt, Torygg-ot.

- Torygg csupán egy üzenet volt a többi jarl felé. Akárkikkel is helyettesítjük őket, meg kell nyernünk a seregeik támogatását.

- Mi készen állunk, ha te is.

- A dolgok Fehérvágtától függnek. Az lenne a legjobb, ha vérontás nélkül tudnánk megszerezni. Ha mégsem…

- Az embereink melletted állnak, Ulfric.

- Sokukat kell még győzködni.

- Akkor küld őket a hamis királyaik után!

- Katonák vagyunk, már nagyon régóta. Tudjuk jól a szabadság árát. Az emberek még mindig a szívükkel mérik fel az értéket.

- Mi maradt hát Égkoszorúnak?!

- Családjaik, akikről gondoskodniuk kell.

- Mennyi fiú és lány követi a te zászlóidat?! Mi vagyunk a családjuk!

- Jól beszéltél, öreg barátom. Mondd, Galmar, miért harcolsz?

- Ha kell, Oblivion legmélyebb bugyraiba is követnélek!

- Igen, de miért? Mi ad indokot arra, hogy fegyvert ragadj? - Egy kis szünetet tartott, majd haragtól izzóan megindokolta.

- Előbb halok meg, mintsem hagyjam hogy az elfek rendelkezzenek az embereink sorsa fölött. Nem hasonlítunk ebben?

- Én azokért az emberekért harcolok, - Elkezdte a beszédét. - kiket haldokolva, a karjaimban tartottam és meghaltak idegen földön. - Dicsőségesen és bosszúszomjasan érezte magát. A személyes tapasztalatai tették azzá amilyen. - A feleségeikért és gyermekeikért, akiknek a neveiket suttogták, utolsó leheletükkel. Azokért a kevesekért harcolok, kik hazaérve, a mi országunkba idegen arcokkal találkoztak! Az embereimért harcolok, akiket megnyomorítanak egy gyenge, hanyatló Birodalom adói és bűnözőknek bélyegezi azokat, akik az önmaguk urai akarnak lenni! Harcolok mindazért a csatáért amik nem értek semmit! Harcolok… - A hangja kissé elcsuklott és letörve folytatta. - mert nem tehetek mást.

- A szavaid hangot adnak, ahogyan érzünk, Ulfric! - Galmar bátorította. - Ezért kell neked lenned a Nagy Királynak. Sajnos, ha a szavak elegendőek volnának, mi ránk, katonákra nem is lenne szükség.

- Örömmel visszavonulnék a világ elől, ha ilyen nap virradna.

- Valóban. Addig is, egy háborút kell megszerveznünk.

A vezér csupán hallgatta a két hadvezér beszélgetését. Egy ilyen nap sosem fog eljönni. A háború és a konfliktus az emberi természet részét képezi. És itt nem arról van szó, hogy az elfek harcolnak az emberekkel, alapjáraton, nem bíznak egymásban és kihívást keresnek egymásban. Ha csak egy faj élne Tamriel-en, akkor is háború sújtaná, mert az emberek mindig találnak okot hogy háborúzzanak. Reménykedett benne, hogy egy közös ellenség összehozza őket, hogy a fegyvereket és a katonákat ne saját maguk ellen, hanem egy közös ellenség ellen használják.

- Már megint te vagy az? - Ulfric és a tábornoka, Galmar elhagyták a háború szobát és a Ulfric felült Széltető ősi kőtrónjára, amin ő előtte az apja, nagy apja és egykor maga Ysgrammor is használta. Észrevette az egyik sarokban álló sötét varázslónőt. - Azt hittem, legutóbb egyértelműen elutasítottalak. Mit akarsz, már megint? - A Szervezet vezére kijött a sarokból és egyenesen a trón elé lépett, a megfelelő távolságban, hogy Ulfric még csak véletlenül se érezze magát fenyegetve.

- Egy új ajánlattal álltam elő.

- Akármi is az, nem érdekel, amíg nem Égkoszorú javát szolgálja. Azt javaslom, takarodj innen, mielőtt kidoblak innen! - Ulfric nem fenyegetőzött üresen. Két Viharköpenyes katona már készenlétben állt, hogy uruk parancsára, akár meg is haljanak.

- Jó, mert ez Égkoszorú javát szolgálja. - Felelt a vezér, de Ulfric nem volt meggyőződve és az emberei még mindig csak közeledtek a sötét álarcos nő felé. - A sárkányok megállítása. - Ezzel a mondattal, Ulfric-ban egy pillanatra megállt az ütő és azonnal jelzett az embereinek, hogy vegyenek vissza, akik azonnal engedelmeskedtek.

- Miről lenne szó? - A vezér egy kissé megkönnyebbült, hogy végre Ulfric meghallgatja. Egy sárkány invázió kellett hozzá, de sikerült.

- A tudomásomra jutott egy Ősi tekercs, aminek a segítségével képesek leszünk legyőzni a sárkányok vezérét, Alduin-t. - Ulfric szemei teljesen kipattantak a döbbenettől és a rémülettől.

- Alduin?! A Világ-evő?! A legendákból és énekekből?! Ha ez… - Egy darabig hezitált, de az eszébe jutott valami. - Honnan tudjam, hogy hihetek neked? Nem csinálsz mást, csak az árnyak között rejtőzöl és csak homályos utalgatásokat teszel! Még csak az arcod sem mutatod meg! Ha azt akarod hogy higgyek neked, vedd le a maszkod és mutasd meg az arcod! - Követelte, de a vezér csak hallgatott. Csendben nézte a két nord-ot, akik gondolkodás nélkül kivégeznék.

-Jól van, megmutatom. - A maszkjáért nyúlt és erősen rámarkolt.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:

- Elfen Lied, ahogyan még nem nem láttad

- Egy történet Myrtanából

- Fable: A szükséges rossz

- Totál Dráma Sziget az OC-immel

- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika, mellékszál

- Attack on Titan, az OC-immel