Halo, elérkezett a folytatás ideje. Most sok szálon fog futni.

Nincs mesélő

A Királyok Palotája magas kőfalai időnként visszhangozták az ősi trónteremben elhangzottakat. A Szervezet vezére és Viharköpenyes Ulfric tárgyalása, a sötét varázslónő épp arról próbálta meggyőzni, hogy segítsen a sárkányok legyőzéséhez szükséges kiáltást rejtő Ősi tekercs meglelésében.

A hadvezér csak fagyos csendben hallgatta végig a vezér mondandóját. Érezte a helyzet súlyát, tudta, személyesen megtapasztalta, a sárkányok már nem csak a legendákban és gyerekmesékben élnek. Valóban eljöttek és maga Alduin vezeti őket. Az a több ezer éves sárkány, aki világokat pusztít el és most ezért a világért jött el.

Egyetlen probléma volt a vezér beszámolójával.

- Ha azt akarod, hogy higgyek neked, mutasd meg az arcod! - Ulfric addig nem volt hajlandó bármit is felelni a kérésére, amíg nem látta az arcát és mutat bizonyítékot arra, hogy igaz amit állít. A vezér most borzasztóan megalázva érezte magát, elvégre, még sosem mutatta meg az arcát senkinek.

- Jól van. Megmutatom. - A maszkjáért nyúlt, erősen megszorította, de eszébe jutott valami más is és gyorsan megállt.

- Mi lesz már? - Ulfric türelmetlenkedett.

- De nem az arcomat mutatom meg. - A nord már majdnem felháborodott, elvégre képtelenség lenne meggyőzni őt arról, hogy higgyen ennek az idegennek. A vezér a nagyterem közepén álló asztalon fekvő Marshalra nézett. - Marshal! - A sötét lovag gyorsan felpattant a vezére parancsára. - Mutasd meg Ulfric-nak az erőd! - Marshal még fél álomban volt, de megértette, mit kért tőle.

- Igenis. - Nehézkes léptekkel megközelítette Ulfric trónját. Ásított egyet, de bemutatta az egyik sárkánykiáltást. - FAAS RU MAAR! - A félelem hulláma söpört végig az egész nagytermen, a legtöbb Viharköpenyes katona szívébe rettegés és félelem költözött, hogy legszívesebben elrohantak volna. Az egyetlen ok, amiért nem tették, mert Marshal ki volt merülve.

- A sárkányszülött? - Ulfric alig hitte el, a legendák valóra váltak. Előbb Alduin, majd maga a sárkányszülött. Ez a nő egyáltalán nem volt sem hazug, sem egy bolond. Rengeteg erő sugárzott belőle.

- Bizony. - A vezér csak elmosolyodott a maszkja alatt és magabiztosan a csípőjére helyezte a kezét. - Én nekem dolgozik. Én hozzám tartozik és azt teszi amit parancsolok neki. - Ulfric kifogyott az érvekből és be kellett látnia, ez a nő és a sötét lovagja az egyetlen lehetősége, a sárkányok legyőzésére.

- Jól van. Mondd, mit kell tennünk, hogy megállítsuk Alduin-t. - Végre, Ulfric meghallgatja őt.

- Na, de Ulfric! - Galmar, a tábornok hangosan kinyilvánította az egyet nem értését.

- Elég egyértelmű, hogy felesleges tovább tagadnunk, öreg barátom! - Ulfric meg volt győződve. - A sárkányok, maga Alduin vezetésével tértek vissza. - Marshalra nézett. - És ő, ott, egy igazi sárkányszülött. - A vezérre szegezte tekintetét. - Szóval, mire lenne szükséged? - Tisztelni tisztelte, de továbbra is lekezelően beszélt. Ez nem tetszett a vezérnek, de örült hogy megkaphatja amiért jött.

- Télvára vármegyéjében, van egy Alftand nevű dwemer rom. Annak a mélyén található egy Ősi tekercs, amiben egy Sárkányvész nevű kiáltás található. Ez a kiáltás a kulcs, Alduin legyőzésének.

- Én szívesen kételkednék a szavaidban, - Ulfric már meg volt győződve, ez a nő lehet az egyetlen, aki diadalt arathat a sárkányok felett. - de már megbizonyosodtam, hogy nem érdemes. Nekem mi lenne a szerepem? - A vezér egy rövidke időre megtorpant, tudta, hogy most jön a követelésének a legkritikusabb pontja.

- A helyzet, hogy egyedül képtelenek lennénk megszerezni az Ősi tekercset, mert maga a dwemer rom, egy megerősített erőd, amit rengeteg biztonsági rendszer és falmer őriz, de emellett… - Ulfric érezte, most csak mellébeszél és nem mondja ki a lényeget.

- Térj a tárgyra! Nincs időm a mellébeszélésre? A katonáimat akarod, jól sejtem?

- És… hogy engedd meg… a Thalmor-nak, hogy egy csapatot küldjön oda, a megsegítésünkre. - Elérkezett az igazság pillanata.

- Teljesen kizárt! - Ulfric helyett, a tábornoka tajtékzott a dühtől és a felháborodottságtól. - Azok a korcs elfek a lábukat sem tehetik be a területeinkre!

- Jól beszéltél, Galmar! Azért küzdünk, hogy kiűzzük őket! Sárkányok ide vagy oda, nem szövetkezünk az elfekkel! - A vezér csak megdörzsölte a maszkját.

- Nem könnyíted meg a dolgom. - Általános esetben, nem szokott alkudozni, de nehéz időkben, nehéz döntéseket kell hozni. - Mit kérsz? - Most ő lepte meg a lázadóvezért.

- Hogy?

- Mit kérsz azért cserébe, hogy engedélyezd, egy kis csapat Thalmor-nak, hogy segítsenek megkeresni az Ősi tekercset, amivel legyőzhetnénk Alduin-t? - Ulfric-ban feltámadt a gyanakvás és a kíváncsiság.

- Mégis, mi köze az elfeknek, ahhoz a tekercshez és honnan tudjam, nem fogják ellenünk használni?

- Van egy másik sárkányszülött, a Thalmor oldalán és csak ő képes a használatára. A másik, aki képes élni azzal a hatalommal, az én emberem, Marshal. Természetesen, van egyfajta kockázat, hogy ők szerzik meg előttünk, de nélkülük nem tudjuk mi sem megszerezni?

- Szóval, a Domínium is szert tett egy sárkányszülöttre? - Az agitátor alig hitt a fülének, még hogy egy elf sárkányszülött legyen? Egyszerűen felháborító volt. - Hogy lehetséges?

- Fogalmam sincs, mitől lesz valaki sárkányszülött, ahogy Marshal sem tudja, de ez most nem lényeges. - Visszatért a lényegre. - Mit szeretnél, azért cserébe, hogy Télvárába engedd őket? Tudják, a segítségük nélkül, kétségbeesett helyzetben vagyunk. - Figyelmeztette, még utólag is. - Ne kérj túl sokat.

Ulfric hátradőlt a trónjában és elgondolkodott. Ahogy az a sötét varázslónő nézett rá, a maszkján keresztül, olyan sötétséget érzett, ami könnyedén elnyelhetett volna bármilyen fényt és az örökkévalóság homályába taszítani.

Ellenben, tudta, nem utasíthatja el ezt az ajánlatot, elvégre, a sárkányszülött is az ő oldalán van, valamint, maga Alduin vezeti a sárkányokat, ami azt jelenti, mindent elterveznek pusztítani. Az egyetlen dolgot nem értette, ki lehet ez a nő, a Thalmor egyik ügynöke? A Birodalomé? Mást nem érdekelhet Égkoszorú helyzete.

- Ha a segítségemet akarod, - Egyértelműen, ki akarta használni ezt a helyzetet, hogy segítsen Égkoszorún. - biztos akarok lenni abban, hogy a Birodalom nem fog támadást indítani ellenünk! Találkozni akarok az elf sárkányszülöttel és amint megszerezzük az Ősi tekercset, azonnal tűnjenek el a területünkről! Ez az ára, a segítségemnek! - A Szervezet vezére csak megkönnyebbülten sóhajtott egyet, mint akinek ez nem lenne túl nehéz feladat.

- Szerintem, ez megoldható. - Meghajolt a lázadóvezér előtt. - Köszönöm a fogadást. Egy élmény volt.

Magnus Szeme szinte korlátlan mágikus energiától lüktetett. Egy olyan ereklye, aminek léteznie sem lenne szabad. Rengeteg mágust csalogatott magához hogy tanulmányozza azt. Hiába, egyikük sem tudta megfejteni a Szem titkát. Egy sem járt sikerrel.

Késő éjszakára járt, a legtöbb tanítvány már nyugovóra tért és azok is, akik késő este fennmaradtak a kutatásaikkal elfoglalva, szintén befejezték a teendőiket és eltették magukat a másnapra. Egy valaki volt még ébren az Akadémián. Valaki, aki nem bírt a tudásszomjával és a hataloméhségével. Valaki, aki tudni akarta, mit is rejt a Szem valójában.

Ancano már egy teljes napja körözött a Szem körül, akár egy megoldhatatlan rejtvény felett. Ő volt a Domínium egyik leghatalmasabb elméje és legerősebb varázslója, de ez az ereklye kifogott rajta is.

Bármit megadott volna, azért a hatalomért, amit ez a Szem rejt magában.

- Úgy látom, tetszik neked. - Egy ismeretlen, férfihangot hallott maga mögül. Azonnal megfordult, előhívva egy villám varázslatot.

- Ki vagy te?! - Követelte a választ, de az idegen csak elnevette magát. Tetőtől világosszürke sárkánycsont lemez vértet viselt, ami alatt egy bézs színű aláöltözetet viselt. Az oldalán egy hosszú, vékony katana lógott. A fején egy vastag sárkánycsontból készült, szarvas sisakot viselt, ami elfedte az egész arcát.

- Szerintem, - Az idegen, csak a sisakja állára tette két ujját. - téged jobban érdekel a Katalizátor.

- A micsoda? - Az elf értetlenül nézett a páncélos jövevényre.

- Öhm… ti hogy neveztétek el ezt a gömböt? - Az idegen, mintha egy ostoba kölyökkel próbált volna párbeszédet folytatni.

- Ha tudsz valamit Magnus Szeméről, azt azonnal el kell mondanod! - Ancano-t elvakította a saját önteltsége és hatalomvágya, olyannyira, hogy meg sem érezte a határtalan erőt, amit az idegen árasztott magából.

- Magnus Szeme?! - A jövevény majdnem elröhögte magát ezen a megnevezésen. - Ti ostoba shisnok, megláttok egy ismeretlen ereklyét és azt hiszitek, az istenek ajándéka?! - Az elfet sértette, hogy ez az idegen ilyen könnyedén veszi őt. Egy villámcsapást lőtt felé, hogy egy kis tiszteletre tanítsa, de egyszerűen, lepattant róla, akárcsak a tengervíz a szikláról. - Ez udvariatlan volt. - Az idegen nem volt mérges, vagy bosszús. Csak szórakozott.

- Mi vagy te?! - Mielőtt, Ancano segítségül hívhatta volna a teljes varázs erejét, a jövevény felemelte a jobb kezét és megmutatta a gyűrűsujján lévő gyűrűt, ami túlságosan is ismerős volt a számára. Egy láthatatlan kristály volt benne és az aljára Shilixan-Shaiei volt írva. - A Szervezet embere vagy?

- A nevem Shilixan-Shaeie és nem. - Adta meg könnyelműen a választ.

- Mi dolgod van itt? - Ancano még mindig nem eresztette le a támadó varázslatát.

- Épp téged kerestelek. Én nem Tamriel-ről származom.

- Nehezen hihető.

- Jól sejtem, hogy te elég intelligens és éles látó vagy hogy elhidd. - Megpróbált neki hízelegni, ami tökéletesen bevált, hiszen a nemes elfek gyengéje, a saját egoizmusuk, nárcizmusuk és önteltségük volt. Ancano pedig, tökéletes példa volt erre. - Én sok mindent tudok erről az ereklyéről és hajlamos lennék megosztani a tudásom veled. - Ancano leeresztette a varázslatait.

- De nem kéred ingyen. - Tudta jól, az a valaki, akar tőle valamit.

- Természetesen nem. Nem kell aggódnod, semmi olyasmi, ami problémát okozna neked.

- Mik a feltételeid? - Felkészült a legkellemetlenebb feltételekre, amivel lehet, az eddigi életét is hátra hagyná.

- Csak nyugalom. Nem kell olyan komolynak lenni. - Shilixan leült egy kőpadra és kényelembe helyezte magát. - Tudod, 1000 évente, egyszer járok Tamrielen, hogy kiválaszthassam, a legnagyobb elmét, akit a tanítványommá fogadhatok. Ma van a szerencse napod.

- És el is várod, hogy ezt elhiggyem? - Shilixan csak elmosolyodott a sisakja alatt.

- Csak figyelj. - Felállt és a gömbhöz sétált, felemelte a jobb kezét és egy kékeszöld varázs sugárral kezdte beborítani. A Szem kinyílt és elképesztő erők szabadultak volna ki belőle, ha Shilixan nem védi le egy pajzzsal. - Még egy shisno is képes lehet rá. - Visszazárta az erőket a gömbbe. Ancano meg volt győződve, hogy ez az… ember, vagy akármi is, természetfeletti erőkkel rendelkezik. Általános esetben, el kellene fogatnia és kikérdeznie, de a kapzsisága nagyobb volt mint a kötelesség érzete.

- Ezt mégis, hogyan csináltad! Azonnal magyarázd meg! - Shilixan már tudta, nyert ügye van, „Ezek a shisnok…".

- Természetesen, - Egy kis szünetet tartott. - de én is kérek cserébe valamit. - Ancano-t megrészegítette az erő, ami a Szemből áramlott ki egy pillanatra és nem volt képes józanul felmérni a helyzet súlyosságát.

- Megkapsz akármit! - Shilixan örömében kiöltötte a hosszú, villás nyelvét, amit a sisak eltakart és kinyújtott a jobb kezét, ami fekete lángokban állt.

- Kezet rá.

Ancano teljesen elveszett, az elméjét a hatalomvágya és Shilixan szavai töltötték ki. Kezet ráztak. A fekete lángok nem égették egyáltalán Ancano kesztyűs kezét, de egyfajta baljóslatú erő borította be. Innentől, Shilixan rabszolgája lett, „… eszméletlenül naivok."

4-ik kor 171, néhány nappal a Nagy-Háború előtt.

- Sorakozó! - Tramon kapitány rendre utasította az újonnan kiképzett Thalmor katonákat, akik azonnal vigyázban álltak a parancsára. A hosszú évtizedeken át kiképzett, aranypáncélos altmer katonák, férfiak és asszonyok, egyaránt, engedelmeskedtek a felettesüknek, egy szó nélkül. - A tábornok, fiaim és lányaim! - A jobb karját a levegőbe lendítette, tisztelgés gyanánt.

Naarifin tábornok volt az aki belépett a kaszárnyába, hogy megszemlélje az osztagául kirendelt katonákat. Az oldalán ott volt Mirnaye Igazságosztó, Cerommo király felesége és a Thalmor Igazságosztók parancsnoka. Naarifin visszaszalutált Tramon számára.

A tábornok lassan sétált a fiatal katonák sora előtt, mindegyik szemében látta az elhatározottságot és a tüzet, hogy bármire hajlandóak lennének a Domíniumért. Mirnaye és Tramon csak követték őt, Naarifin egy szót sem szólt. A páncélcsizmái hangosan kopogtak a kaszárnya kőpadlóin. Végül elhallgattak, megállt és megszólalt végre.

- Szinte még kölykök. - Suttogta halkan. - Ezek nem férfiak és nők, hanem fiúk és lányok. - Egy kicsit hangosabban beszélt, hogy Tramon és Mirnaye is érthessék.

- Hogy érti, uram? - Értetlenkedett Mirnaye.

- Szinte, még a 150-ik életévüket sem töltötték be.

- Az első, igazi csata a háborúban, igazi férfiakká és nőkké változtatja őket. - Tramon magabiztosan felelt. Naarifin érezte a rá nehezedő életek terhét, ennek a sok fiatalnak az életéért és a haláláért ő lesz a felelős.

- Kevesen fogják megélni a háború végét. Nem szívesen küldök, szinte még kölyköket a halálba. Még bele sem kóstoltak az igazi háborúba. - Vett egy mély levegőt. - Túl sok fiú és lány van itt.

- A vereséget sem kóstolták még. - Tette hozzá Mirnaye.

- Ettől jobban kéne éreznem magam? - Naarifin-t nem volt könnyű meggyőzni, hogy amit tesz az helyes.

Tramon ökölbe szorította a kezét, úgy tudta, ő kapja a megtiszteltetést, hogy ő vezetheti a Thalmor fő erőit a Cyrodiil-i főváros ellen, hogy Cerommo őt nevezi ki fő tábornoknak, de ő Nariifin-t nevezte ki, aki csak itt nyavalyog, hogy túl sok a fiatal.

- Készen állnak arra, hogy meghaljanak magáért! - Tramon egyszerűen csak ennyit fűzött hozzá, megvetően. - Kívánhat ennél többet, tábornok?!

Nem hangzott el egyetlen visszavágás, gúnyolódás, vagy beszólás. Naarifin megfordult és tovább szemlélte a háború borzalmait elképzelni sem tudó fiatalokat. Tudta, most beszédet kell tartania, ami bátorságot önt a fiatalok szívébe.

Mielőtt belekezdhetett, a fiatal katonák közül, az egyik, Jorossin, Mirnaye öccse, egy érthetetlen okból, elkezdett énekelni.

- Viharban, hóban - A többieken megdöbbenve vették tudomásul, de amint tudták, mit is énekel, azonnal csatlakozni kezdtek hozzá. - vagy napsütésben, az örömünk nem kopik meg! - Elkezdtek nagyokat dobbantani az aranyszínű páncélcsizmáikkal, tökéletes ritmust és ütemet felvéve. - A perzselő napon vagy a jéghideg éjszakákon! - Naarifin nem mozdult és nem szólalt meg. Csak hallgatta a bátor, mindenre elszánt fiatalok éneklését. Megfordult és egyszerre töltötte el öröm, hogy ezek a fiatalok mennyivel bátrabbak ő nála, de ugyanúgy, bánattal is, mert valószínűleg, mind holtan fogják végezni. - Ha por lepi is arcunkat, de vidámságunk nem apad el! Nem apad el! Lépteink dübörögnek, a viharba, ahova épp menetelünk! - Egy pillanatra, ezek nem fiúk és lányok voltak a szemében, hanem férfiak és nők. - Dübörgő, fehér csataménjeink, melyek gyorsak, akár a villám! - Tramon és Mirnaye is megdöbbenve, de büszkén hallgatták az induló dalt. - Az ellenség ellen, kiket szürke acél véd, együtt harcolunk, egyként, segítve egymást! - Naarifin Tramon és Mirnaye elé lépett és parancsot adott nekik.

- Énekeljetek ti is! - A parancsnok és a kapitány megdöbbentek a parancson, de követték a tábornok példáját és a katonákkal együtt énekelték a dalt.

- Előre nyomulunk, egyenesen az ellenség felé!

- Hangosabban!

- És ha hátra leszünk hagyva, borzasztó balszerencsének köszönhetően, és nem térünk többé haza, ha kard által végezzük, hát az volt a sorsunk! Így volt megírva! A hazánkért és a hadseregünkért meghalni nagy dicsőség! Akkor a páncélunk lesz számunkra, az aranysírunk!

A jelenben

Joross emlékezett Naarifin-ra, jó vezér és barát volt, de maga a császár végzett vele egy párbaj során. Ahogy várakoztak a fejleményekre, Magas-Hrothgar kapujában, végignézett a Szervezett itt maradt emberein, Leilán, Gramb-on és Sellin-en.

Csak hárman voltak, neki egy egész osztag állt a rendelkezésére. Legszívesebben kivégeztette volna azt a három szörnyet, bosszúból, amit a Szervezet a nővérével, Mirnaye-val tett. Sajnos, Elenwen is velük várakozott, aki megtiltott bármilyen agresszív fellépést a sötét rend ellen.

Thrys egy kissé unatkozott a sátrában, nem engedték ki hogy gyakorolhassa a kardforgatást, azt meg végképp megtiltották, hogy beszélhessen a Szervezet embereivel. Így csak az ágyában fetrengett, várva hogy történjen valami.

Meglátogatva a kedvenc unokahúgát, Joross emlékezett az ígéretre, amit a nővérének tett. „Vigyázni fogok rá és többet nem tévesztem szem elől, Mirnaye.".

- Minden rendben, Joross bácsi? - Érdeklődött az elf lány. Thrys levette a páncélját, csak a szürke, aláöltözéke maradt rajta, a csupasz lábait a sátor tartó oszlopának támasztotta és a hátán fekve, fejjel lefelé figyelt a nagybátyjára.

- Igen. Csak megnéztem, jól vagy-e?

- Jól vagyok. Csak unatkozom.

- Nem kellett volna elszöknöd otthonról.

- Már tudom. Ha nem tettem volna, nem keveredtem volna ekkora bajba. - Joross leült mellé és átölelte.

- Tudod, anyád is sokszor keverte a bajt és sokszor megszidták érte. Ebben hasonlítasz rá. - Thrys félénken elmosolyodott. - De mindig meglátta a jót az emberekben, még ha senki sem látott semmit sem bennük. Akárcsak bennem. Ha nem lett volna, ki tudja, mi lenne velem.

A beszélgetést, egy női elf katona zavarta meg.

- Elnézést, Igazságosztó, de Elenwen Nagykövet önt keresi. - Joross csak sóhajtott egyet lefáradtságában.

- Mit akarhat az a sárkány? - Még egy utolsó pillantást vetett az unokahúgára. - Maradj itt.

Joross elhagyta Thrys sátrát, amit legalább négy katona őrzött, a hatalmas hóvihar közepette, elindult Elenwen nagyobb sátra felé. Miután látták, ki is közeledik, az őrök egy szó nélkül beengedték.

- Engem keresett, Nagykövet? -Joross, a szokásához híven, nem törődve az illemmel, csak megjelent Elenwen asztala előtt, ahol ő maga ült. Vele szemben, a Szervezet katonája, Leila volt, aki épp olyannyira várta az Igazságosztót, mint maga a Nagykövet. - Ő mit keres itt?

Leila nem szólalt meg, csak némán állt és a sisakja mögül bámulta a két elfet, közben készenlétben állt, hogy bármelyik percben ki kelljen vágnia magát, egy esetleges árulás vagy rajtaütés okozta összecsapás végett.

- Leila üzenetet kapott a Szervezet vezérétől és azért jött hogy értesítsen minket a fejleményekről. - Elenwen csak nyugodtan ült a karos székében, annak ellenére, hogy a két jelenlévő szívesen látná holtan. A nord nőre szegezte a már pimaszul aljas tekintetét. - Lennél oly kedves és elárulnád nekünk az üzenetet? - Leila hirtelen közelebb lépett az asztalhoz és a sisakja mögül is lehetett érezni a szigorú tekintetét, amivel akár fel is lehetne nyársalni valakit.

- Viharköpenyes Ulfric beleegyezett hogy egy kisebb csapatot küldjetek Alftand-ba, de cserébe ő maga akarja felügyelni a küldetést, biztosítékot akar, hogy amint megszerezzük az Ősi tekercset, a Domínium távozzon a Viharköpenyesek földjéről és találkozni akar Thrys-el, a sárkányszülöttel.

- Ez minden? - Kérdezte Elenwen, de Joross fennakadt az utolsó ponton.

- Mit akar az a vén medve az unokahúgomtól?! - Leila az Igazságosztóra meredt a sisakja mögül.

- Ő a sárkányszülött és nem akarja elhinni hogy egy elf-et választottak az istenek. - Visszafordult Elenwen-hez. - Még egy utolsó dolog, biztos akar lenni vele, hogy Tullius és a Birodalom által kiküldött csapatok nem terveznek támadást indítani a Viharköpenyesek ellen. - Elenwen egy darabig elgondolkodott, de hamar meglett a válasza.

- Szerintem, ezek a feltételek, nem fogják megsérteni a Fehérarany Egyezményt. - Felállt és az Igazságosztóra szegezte a tekintetét. - Jorossin Igazságosztó, készítse fel a tábort a mielőbbi indulásra! - Joross csak meglendítette a karját, tisztelgés képpen és elhagyta a sátrat. Visszanézett a sötét lovagnőre. - Leila, köszönjük az információkat. Adja át a vezérének, Ulfric feltételei, teljesítve lesznek.

Elyna

A falkreath-i erdő sötétje és csendje, teljesen más volt, mint a Magányvárában található nyüzsgés és zaj. Amíg Égkoszorú fővárosában tele volt minden élő emberrel, addig az erdőben síri csend uralkodott és egy teremtett lelket sem lehetett látni. Jól esett a csend a sok zaj után. Egy valami, nem hagyott nyugton.

- Még mindig zavar, hogy feleslegesek voltunk az esküvőn? - Lokh emlékeztetett rá, hogy mindaz, amit az ünnepségen tettünk, hiábavaló volt.

- Egy kicsit.

- Szerintem, szép esküvő volt. Kivéve, a baleset a végén.

- Legalább te jól érezted magad.

A hintót hátra hagytuk a városban és külön lovakon indultunk vissza a szentély felé. Nem ütköztünk semmilyen nehézségbe, így gond nélkül visszajutottunk a Sötétség Testvérisége szentélyébe, amit már az új otthonomnak tekintek.

Az ajtóhoz érve, elmondtuk a jelszót és az beengedett minket. Örültem hogy lepihenhetek végre és kibújhatok az estélyi ruhámból. Lokh csak nehezen tudta levenni rólam a szemét, azt hitte nem látom, de egyértelmű volt.

- Menj csak. Feküdj le, én még beszélek Astrid-al.

- Rendben, de… - Egy kicsit zavarban volt és nem tudta folytatni.

- „De" mi? - Visszanéztem rá.

- Semmi. Jó éjszakát. - Idegesen elviharzott a szobájába.

Csak megvontam a vállam, de egy ismerős férfihang megszólított hátulról.

- Sikerült a merénylet? - Kassady volt az, teljesen kimerülten, a szemei keresztbe álltak és alig állt a lábán.

- Mi történt veled?

- Kitakarítottam az egész szentélyt. - Felelte büszkén. - Egy teljes napig tartott, de minden ragyog. - Körülnéztem és mindent rendben találtam, a sok pókháló a falakról, a lelógó indák és a megtelepedett mohák is eltűntek. A koponyák is szép sorban sorakoztak a polcokon.

- Szép munka. Menj és aludj egyet. - Lassan rám nézett.

- Igen. Az jót fog tenni. - Ezzel elvonszolta magát a szobájába.

Én magam még nem akartam elaludni, hiába volt minden részem mázsás súlyú a kimerültségtől és hiába akart lecsukódni a szemem, még beszélnem kellett Astrid-al.

Lejjebb mentem a szentélyben, egy tökéletesen megtakarított lépcsősoron, valószínűleg, Kassady takarította meg és megtaláltam Astrid-ot, ahogy egy kandalló fénye által megsegítve, olvasott néhány papírt. Amint meglátott, felnézett a papírhalom közül és gonoszul elmosolyodott, tudva, a tervünk sikerrel járt.

- A hírek futótűzként terjednek. - Válaszolta. - Vittoria Vici, a császár unokatestvére, halott és a saját esküvőjén gyilkolták meg. - „Sokkal inkább, balesetet szenvedett.", tette hozzá Kintyra, a fejemben. Nem akartam elmondani Astrid-nak, kínosnak éreztem és jobbnak láttam ha meghagyom neki a tudatlanság áldását. - Kiváló munkát végeztél! - Visszanézett a papírhalomra, egyenesen a Birodalom címeréül szolgáló aranysárkányra. - Lássuk, fő eminenciája, képes lesz-e ignorálni? - Nem mondtam semmit, csak néztem, a már természetellenesen vigyorgó Astrid-ot.

- Vici meggyilkolásával, - Folytatta. - egy olyan úton indítottál el minket, amire nem volt példa a Sötétség Testvériségében, már hosszú évszázadok óta. Egy császár meggyilkolására. Most menj és pihenj le. Holnap kezdetét veheti a tervünk következő szakasza. Beszélj Gabriellával, ő majd elmagyarázza amit kell.

Csak bólintottam félszegen, egyértelművé téve Astrid számára, hogy az elmém már nem olyan éles a kimerültségtől. Megfordultam, a szobám felé indultam, ahol megszabadultam a báli ruhámtól és cipőmtől, majd levetettem magam az ágyba.

Hosszú idő után, ez volt az első alkalom, hogy nyugodtnak és boldognak éreztem magam, miközben elaludtam.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:

- Elfen Lied, ahogyan még nem nem láttad

- Egy történet Myrtanából

- Fable: A szükséges rossz

- Totál Dráma Sziget az OC-immel

- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika, mellékszál

- Attack on Titan, az OC-immel