Harminchatodik Fejezet

Töréspont

A hatalmas árnyszörny tétován eresztette le hosszú karmait, és a szeme helyén lilán izzó pontok Yoh és Ren irányába fordultak. Ujjvégéről nagy cseppekben csöpögött még a vér. A karmok éles sávokban beárnyékolták őket, s egyre nőttek, mikor a nő testét átlépve megindult.

Yoh tágra nyílt szemekkel szuggerálta a láthatatlan arcát, hátha káprázik a szeme, talán ha elég erősen koncentrál, eltűnik. Nem akart gondolni a halálra, nem dönthetett felőle, és rég beletörődött ebbe. Mégis, valami ismeretlen rettegés kerítette a hatalmába, melytől a lélegzete elszorult és a szíve lelassult. Utolsó pillantásával Renhez fordult, s szemeit behunyva rögtön megtalálta a félelem forrását. Nincs már túlvilág, ahol békében nyugodhatna. Talán Amidamaru és a többi szellem rég elpusztult, ő pedig ugyanilyen démoni létre van kárhozva. Egy örökkévalóság az élet és halál határvonalán, a puszta gondolattól is meghalni érezte lelke egy részét.

A démon csapásra emelte hatalmas kezét, feketén füstölgő körvonala meglibbent a mozdulattól. Azután lesújtott vékony ujjaival, melyek ugyanolyan könnyedén hasították a húst és csontot, mint a környező porfelhőt.

A vég helyett azonban egy éles ordítás érkezett, s a fiúk szemei kipattantak. Az árnyék testén, mely minden más látványt kitakart, egy fehéren világító repedés kelt, s egyre nőtt, mint a nyíló föld, mint a szakadó szövet. Ahogy kiszélesedett, két kéz sejlett át a ködszerű anyagján, mely erősen markolta és feszítette szét. Mikor a repedés egész alakján átért, a démon megvonaglott, s füsttestét levetve szétrobbant. Magával vitte a porfelhőt, a többi árnyékot, és a megmaradt sámánokat is, míg a teljes zűrzavar köddé vált. S a sűrűből Hao alakja bontakozott ki.

Lesújtó pillantást vetett értetlen pillogó öccsére, aztán kezeit dörzsölgetve lehúzta a kesztyűjét. Bőre vöröses-feketére színeződött, ahol a démonhoz ért. A Tűz Szellem mestereként nem foghatták a lángok, most viszont egyszerre eszébe jutott, milyen fájdalmas is lenne. Ügyelve, hogy egyetlen arcizma se rezzenjen, hajolt le a sistergő rongybabáért, mely közben kipottyant a táskájából, s visszaegyenesedve további metsző tekintettel találkozott.

Némi hatásszünetet követően Ren vonásai megenyhültek és hosszan kifújt.

– Nem hiszem el, hogy ezt mondom – sütötte oldalra a szemeit. – De jó, hogy jöttél.

Hao érdektelen elfordult, majd átlépdelt az árny hamuszerű maradványain, hogy volt társa fölé kerülhessen. Csak nézte először, hitetlenkedve, mert a széles vértócsa és a tátongó seb ellenére még mindig szivárgott belőle némi furyoku. Összeszűkített szemekkel vizslatta az oldalra fordult arcát, míg mellétérdelt és a kezét az ütőérre helyezte. Szívverésnek legkisebb jelét sem tapintotta, de a furyokuja ugyanolyan élénken vibrált, mintha mi sem történt volna. Hao felhorkant és egy szórakozott vigyor suhant át arcán.

– Késő már segíteni, ugye? – kelt fel Yoh. – Nem mintha tudnánk… – botorkált Hao mögé, persze nem túl közel. – kivéve, ha még tartogatsz egy-két trükköt a köpenyed alatt.

Megeresztett egy fájdalmas mosolyt, de Renre pillantva egyértelművé vált, hogy csak ront a helyzeten.

– Azok után, ami történt – lépett mellé a kínai sámán –, nem tudom elhinni, hogy tényleg megmentett minket.

Az ifjabb Asakura tétován bólintott.

– Ennek semmi köze hozzád – szólt közbe bátyja.

– Hm?

– Micsoda csalódás… – állt fel. – A gyöngeséged a legjobb emberem életébe került – mondta inkább szomorúan, mint haragosan, Yoh mégsem tudta eldönteni melyik rosszabb. – Kész szerencse, hogy nem volt egészen hiába – pillantott öccsére a válla fölött.

Yoh összerezzent, s egy lépést tett hátra.

– Szóval – kereste a hangját –, minket végig csak csalinak használtál.

Hao helyeslőn elmosolyodott, a megszokott, kárörvendő módján, mely minden megmaradt reménységet kiöl a másikból.

– A sámánoknak igazuk volt, te ölted meg a társaik, hogy felhasználhasd a lelküket! – háborgott Ren, s fenyegetőn felé indult.

– Úgy gondolod, rászorulnék egy maroknyi mihaszna bolond segítségére?

– Azelőtt úgy volt, hogy legyőzhetetlen vagy – állt egyenesen az orra elé, azaz állt volna, ha nem lett volna csaknem egy fejjel kisebb –, de még most se heverted ki, ahogy Yoh elintézett.

– Te arcátlan…! – sziszegte Hao s az ökle már mozdult. Ha nem is törődött vele különösebben, örömmel kihasználta az alkalmat, hogy a helyére tegye. Pechjére azonban, Yohnak sikerült időben közbeavatkozni. Bár a lélekkontrollban lenne ilyen tehetséges – sóhajtott magában Hao.

– Állj! – lökte félre mindkettőt. – Már épp elég időt vesztettünk – vette lassabbra beszédét a hatás kedvéért. – Talán jobb lenne, ha szétválnánk – fúrta bátyja tekintetébe a sajátját –, ha már úgysem veszed hasznunkat.

– Yoh! – tiltakozott Ren, ám ő elszántan rajta tartotta szemét.

Mintha mást is üzenni akart volna, s hagyta hogy kiolvassa a lelkéből. Mikor megértette, Hao csukott szemmel bólintott.

– Ahogy kívánod – kuncogott gúnyosan, s visszatérdelt Sora mellé. A hátára gördítette, majd egy gyakorlott mozdulattal a vállára emelte, s néhány lépést követően eltűntek a felcsapó lángnyelvek között.

፠

„…már csak néhány öltés és észre sem veszed majd. Bár egész elrettentő, a végén még irigykedem, hehe." Feszülő cérna pendült vékony hangon, sűrű, nedves toccsanás kísérte. „Mennyi bosszúság van veled, mégis szükségem van rád. Te lennél a karmám, hm?" Vízcsobogás és tompa léptek zaja távolodott és közeledett, ahogy a hang tulajdonosa sürgött. „Talán nem fog úgy fájni, ahogy nekem. Rég csináltam ilyesmit, de jusson eszedbe, hogy nálam csak rosszabb kezekben lehetnél." Halk sistergés neszezett, majd fölélénkülve beleolvadt a szél zúgásába, mely kitartóan tépdelt s csapdosott valami nehéz szövetet. „Ha meghalsz is, ígérem, jól bánok majd a szellemeddel." A hang mély volt és nyugodt, érződött a mosoly belőle, mely csipetnyi szórakozottságról árulkodott. Időnként gunyorossá változott, máskor kissé szomorúvá, de a mosoly sosem szűnt meg. Ahogy a jelenlét sem, mely kitartóan őrizte, s erőt adott a sötétségben. Annyi erőt, melyről nem tudta korábban, hogy létezhet. Szólni akart, de nem volt mivel, moccanni, de nem tudta hogyan. Lényét elárasztotta a puszta ösztön, mely űzte az élet után.

Végül Sora felnyitotta szemeit, amik sosem csillogtak ennél élénkebben.

Először nem volt látvány, sem zaj, sem érintés. Míg föl nem ült súlytalannak érezte a testét, aztán fokozatosan visszatért belé a gyötrelem. A mellkasához emelte gyengén remegő kezét, ahol a tompa fájdalom összpontosult, s ujjai vastag, durvaszövetű kötést találtak. Sűrű ráncok keltek a homlokán, mikor fölfedezte, hogy teljes törzsét betekerték, bárhogy igyekezett, lélegzete vészesen megszaporodott. Kibújtatta lábait a nehéz pokróc alól, s karjára támaszkodott, hogy fölemelkedjen. De az izmaiban nem maradt a legcsekélyebb erő sem, így halk nyöszörgés kíséretében oldalragördült a kemény padlón. Most, hogy nem maradt más választása, vette csak a bátorságot, hogy alaposan szemügyre vegye környezetét.

A sátor falait immár lágyan ingatta a szél, nem volt szűk, de elég alacsony, hogy alváshoz a meghitt zug érzetét keltse. A félhomályban botorkálni sem mert, ezért szemeit meresztve vizslatta a vörös hajnal gyér fényét végigosonni a körvonalakon. Tudta, hogy nincs egyedül, alig néhány karnyújtásnyira békés szuszogást hallott. Közelebb hajolt, hogy kivehesse a takarók domborzata alól kilógó alakot. Az oldalán feküdt, hosszú haja beleolvadt a fekete pokróc sötétségébe, de a hátán húzódó széles heg elárulta. Sora döbbenten elhúzódott, s már tudta, kié volt az ismerős hang.

Hirtelen eszébe jutott, mi történt, s a borzalomtól sietősen lábra tornászta magát. Sem a fölsőjét, sem a csizmáját nem találta, de nem is érdekelte. Fölkarolta a nagy, fehér köpenyt a kupacból, s a szél utána egy nagyot libbentett a sátor ajtaján.

Hűsítő lengése egyre élesebb fúvássá változott, mintha a szél maga akarta volna visszatartani. Fölsértette bőrét a tengernyi homokszem, melyet szüntelen az arcának csapott. Csak meg kellett volna fordulnia, csak hátranézni, ez egyszer a sors is mellé látszott helyezkedni. Sora azonban elbukott, megtört ereje, melyben mindennél jobban bízott, s a lelke egy foszlánya odaveszett. Talán több is, mindenesetre, onnan már nem lehetett visszaút.

– Búcsú nélkül távoznál?

Vagy mégis. Sora megtorpant, s dacosan a meg nem tett utat fürkészte, mert tudta, hogy értelmetlen futnia.

– Azon már túlvagyunk, kedves – verődött vissza ugyanaz a mély hang a kanyonban.

Messziről jött bár, a terebélyes kőteknőben a szél felerősítette, és egészen a füléig vitte. Majd, mikor lassan amaz hátrafordította fejét, a por kavargatását is abbahagyta. Hao ráérősen lépdelt felé, a csupasz válla vöröslött a tűző napon, de szája szegletében még mindig ült a szűnni nem akaró vigyor.

– Elkéstünk, Hao? Hol van a szellemvilág? – lépett hátrébb, hogy tartsa a távolságot.

– Alighanem, nincs itt még a te időd – nézett végig rajta mérlegelőn, s egy csipetnyi szánalommal. – Legalábbis, amíg a közelben maradok.

Az orra elé állt, hogy provokálhassa, de a nő bizonytalan toporgott egyhelyben, s lassan körbenézett. Tekintetét mind lejjebb sütötte, míg a csupasz lábfejére ereszkedett, melynek egyik felét a forró homok, a másikat meg az égető napsütés gyötörte. Túlontúl fájón, s élethűen. Fölemelt kezeivel dörzsölgette a vállát, átölelte saját magát, megkapaszkodott az érző húsban. Borzongás szaladt végig a hátán, noha régóta kóborolt odakinn, eddig mintha észre sem vette volna a ránehezedő hőséget. Pillái is megremegtek, mire egészen a vállába fúrta arcát, s nagyot nyelt. Azután ujjai a köpeny nyakára kulcsolódtak, melynek ismeretlen növény, gyanta és egy kis füst illata volt. Beleszippantott, s kinyitotta szemeit.

– Meghaltam – mondta a semmit fürkészve. – És te… visszahoztál – mosolygott bár, hangja minden volt csak nem örömteli.

– Csupán megtisztítottam a lelked – szólt Hao érdektelen, aztán mégis felkuncogott. – Pontosabban az egyiket.

Sora némán felkiáltott a döbbenettől.

– Tulajdonképpen jól is jártál. Az ereje mostmár a tiéd – tette a vállára a kezét s közel hajolt. – No meg… – vihogott –, az enyém.

– De miért én, miért most? – reszketett a tenyere alatt, mint egy riadt kisállat.

– Derítsük ki.