Harminchetedik Fejezet
A Kapu
A pokol lángjától valamivel erősebben égetett a déli napsütés. Egy talpalatnyi árnyék nem sok, annyi sem jutott az étlen, szomjan, de mindenekelőtt kimerülten kószáló két fiúnak. Egy ideig némán lépdeltek felváltva, saját pergő verítékük itták, míg a térd megrogyott, és a fő megszédült. A két társ előregörnyedve, nehézkesen zihálva élvezték a saját testükre vetett árnyékot, és várták a ritka fuvallatok hűsét. Aztán Ren összegyűjtötte a megmaradt nedvességet szájában, mely épp elég volt, hogy halk, rekedt hangon szót formáljon.
– Miért hagytad elmenni? – lehelte, s Yoh a nyitott szemű álomból eszmélt. Néhányszor pislogott, de a szemei tovább fájtak a kiszáradtságtól. Párszor nyelt, de torka homok maradt.
– Végzett volna veled – köhintett, s kifejtette.
Nem az értetlen néző Ren miatt elsősorban, hanem mert amúgy is régóta kikívánkozott belőle ez a gondolat.
– Tudom, mit gondolsz – mosolyodott el szomorkásan –, ez a tehetetlenség, az ember idegeire megy. De védtelenek vagyunk, pont ezért nem szabad elvesztenünk a fejünket – sóhajtott tehetetlenül.
– Te voltál, aki erre bíztad, hogy mentse meg a világot, Yoh – szűkítette össze a szemeit amaz, s elfordult. – Bíztam a megérzésedben, de őszintén – nézett vissza, pontosan a szemébe –, mégis hogy gondoltad?
– Nem is tudom… – vakargatta meg a feje búbját, ám Ren elkapta a kezét.
– De igen – komoly arccal méregette, majd eleresztette. Haragudni is fáradt volt már.
– Hh – köhintett Yoh ismét –, tényleg pocsékul hazudok, hehe – kuncogott, ezúttal a homlokát dörzsölgetve. Nevetése csak erősödött, ha belegondolt, hogy önmaga előtt is leplezte az igazságot. Hiszen eddig, magát beleértve, senkinek sejtelme sem volt, hogy mit tervezgetett. Sőt, azt is elhitette, hogy egyáltalán nem tervezget. Rá kellett hát döbbennie, hogy félelmetesen alapos hazugságot formált.
– Lezárást kerestem – törte meg a reménytelenül hosszú csendet, ugyanúgy, ahogy a küszködés megtörte az ő szívét. – Azon, ami a Bajnokságon történt, mostanáig képtelen voltam túllépni – pillantott fel, mintha magának a teremtőnek vallotta volna. – A tudat, hogy lehetett volna másként, ha egy kicsit előbb lépek, ha kicsit jobban figyelek, nem hagyott nyugodni. Végülis megkerestem Haot – biccentett Ren felé –, csakhogy lezárás helyett valami elkezdődött. Mégis – fordult el újra –, olyan volt, mintha tilosban járnék, mert egész eddig távol tartottak tőle. Veszélyesnek gondolták, pedig, amikor harcoltunk is, mintha csak szórakozott volna, és sosem akart volna bántani – sóhajtott hosszan, lemondóan. – Aztán jött Anna és megértettem. Azért féltett, nehogy olyanná változzak, mint ő. Milyen különös, nekem ez eddig sosem jutott eszembe – Ren maga is eltöprengve nézett végig rajt. – Sora azt mondta egyszer, hogy már rég ugyanolyan vagyok, hát olyasmit tettem, amit ő sose tenne. Megmentettem az életét, de tudom hogy sokak szerint nem kellett volna – tette hozzá. – Hazahoztam, meggyógyítottam, bár jóllehet nem érdemelte meg. Aztán magához tért, és… Sorának végül igaza lett.
Ren tiltakozva felszisszent.
– Én is pont ugyanolyan vagyok. Csak azt tartottam szem előtt, hogyan állítsam magam mellé, mivel érhetem el, hogy segítsen. Szükségem volt rá a célomhoz. Nem csak nekem, hanem a többi sámánnak ugyanúgy. De ez nem mentség.
– Ez baromság – rúgott a homokba amaz. – Mégis mennyi ideig voltál összezárva vele?
Yoh erőtlen a fejét rázta.
– Nem akarom védeni őt. Azt kérdezted, miért bíztam benne. Mert ha végső soron tényleg egyformák vagyunk, akkor bíznom kell benne ugyanúgy, mint saját magamban.
Ren megint tiltakozott volna, de Yoh nem hagyta. Nem bírhatta tovább az előítéletet, amivel őt és bátyját is kezdetektől kínoztak.
– Lehet, hogy apáék tévedtek – mosolyodott el – És Hao is. A sorsom nem az, hogy megállítsam, és nem is hogy csatlakozzak – pillantott társára a szeme sarkából. Talán a célom csak, hogy legyek, és Hao figyeljen rám.
A kínai sámán gyanakvóan fürkészte őt sokáig, ahogy Yoh számított rá, ezt a rejtett, komor énjét nem tudta hová tenni.
– És hogy tervezed? – vágott be egy gúnyos mosolyt végül. – Nem nagyon hallgatott rád eddig, és mostmár egyáltalán nem fog, hogy elengedted.
– Ez a harc most nem rajtunk múlik – kelt fel, s leporolta magát némileg. – Mielőtt utánamegyünk, hadd kapjon néhány óra előnyt, hogy tegye a dolgát. Azután – kuncogott sejtelmesen –, mi is azt fogjuk tenni.
፠
Az ég is sötétedni kezdett, ahogy Dobbhie Village felbukkant a láthatáron. Vészjósló derengés járta át az egész helyet, legalábbis, ami megmaradt belőle. Sora megkeményítette magát, s bosszús fújtatást hallatott, ahogy a falak közt, a romok alatt megbúvó árnyakat figyelte. A bőre szinte perzselt, érezte, hogy azok is figyelik. Sahkyo jelent meg mellette, tettre kész kaparászott és bosszúsan vicsorgott. A nő benyúlt a hosszúnyakú felsőjébe, s előkotorta az apró csontokból összefűzött láncát. Sosem kellett levennie, a szellem már akkor beléugrott, mikor sejtelmesen megérintette. A csontok törhetetlen lándzsává rendeződtek, melyet kisvártatva másik szelleme is elfoglalt. Szikrázott, sistergő hangot szórt, mintha türelmetlen várná, hogy használják, s Sora nem tétovázott. A szirtnek futott, melyről belátta az alant húzódó várost, s nagy lendülettel elrugaszkodott.
Alig pár másodperc múlva keményen landolt, és valami forrón. Ami perzselést a sivatagi katlan meg sem közelíthetett. Sora élesen felsikkantott, mikor a keze is leért. Ekkor a talaj megmozdult alatta, s fölemelkedett vele a kiinduló helyéhez.
– Nem megmondtam – hallotta Hao hangját, s a Tűz Szelleme egyenesen a lábai elé gördítette a tenyeréről –, hogy okosan bánj a furyokuddal?
A nő szólni akart, de ajkát erőtlen nyöszörgésen kívül nem hagyta el más, ezért Hao lesújtó tekintettel ellépdelt mellette. Az alsóbb sziklák felé vette az irányt, melyek a szirtet oldalról támasztották, s gyakorlottan lesiklott az oldalán.
Vigyázott, hogy a kövek takarásában maradjon, a földre érve pedig rögtön a romok mögé került. Némi neszezés és késés mellett a lányok utolérték. A leégett, összedőlt házak felé suhantak, melyek már az incidens előtt is ilyen állapotban voltak, mert messze kiesetek a szirt árnyékából, s a Patch kegyeiből egyaránt. A kihaltnál is baljóslatúbb terepet, melyen a pusztítás miatt az utcákat és házhelyeket nem lehetett többé megkülönböztetni, semmi nem választotta el a nyílt sivatagtól. Illetve, egy valami.
Hao rátette a kezét a láthatatlan falra, mely épp az orruk előtt magaslott. Az ujja átfagyott az érintéstől, mert színtiszta lélekerőből állt, mint megtestesült furyoku, ám attól mégis különböző. Eltöprengve nézte a jelenséget, melyen mint forró levegőn, megcsúszott olykor a fény. Mérlegelve hümmögött, a lányokat türelemre intette, s továbbment. Mint patkány a birodalmában, olyan ügyesen szaladt láthatatlan a romok között. Néhány évszázad ide-oda, minden Patch tagnál jobban ismerte a várost, emiatt azt is tudta, hol lehetnek őrszemek. Az ezernyi nyüzsgő sámánfajzat híján nem volt nehéz megbizonyosodnia, hamar megtalálta a kilenc gondolatfonalat, melyek a túloldalra érve is éppoly egyhangúan, gyanútlan zizegtek valahol az elméje hátsó felében. Mikor megtalálta a megfelelő búvóhelyet, a lehető legtávolabb célpontjától, a Tűz Szelleme a tőle megszokott könyörtelenséggel, izzó ágyúgolyóként törte át a láthatatlan védőfalat.
– Mi volt ez?! – jött a felfordulás, s Hao kihasználva az alkalmat átlósan vágott át az árnyak közt.
Lépte után megremegtek a sötét zugok, a gonosz jelenlét fölébredni látszott.
– Mozgás! – ért vissza a porfelhőn át, mely egyre sűrűsödött.
A földben valami megmozdult, s az amúgy is széles repedések szétnyíltak, belsejükből az árnyék megemelkedett, s kinyúlt mint ezernyi apró csáp. A város túlsó végéből jól hallatszott a csata zaja, a korrupt lelkek torz morajlása keveredett a Patch haragjával, mégis egyre elszántabban martak feléjük. A démonokat nem lehetett csak úgy kijátszani.
A talaj egyre ingott, a járás egyre nehezebbé vált, s az út végét hirtelen elállta a gonosz lelkek sokasága. Hao tudta, hogyha megállnak, mint a legalattomosabb mocsár nyelik el őket. Ezért még futtában előreküldte a Tűz Szellemét, s az bombaként csapódott a fekete tömegbe. Opacho ijedt sikítást hallatott, mikor egyenesen a robbanásba rohantak, s a lökéshullám végigsuhant pehely testén. A forró füst a torkába mart, térde keményen koppant, mikor földet ért. Elgyötörten remegő karjaira támaszkodott, fölnyomta magát a meglepően hideg talajról, s felnézett. A barlangban sötét volt, először szinte nem is látott, csak a hangolatlan képernyőkből szűrődött némi ugráló fény. A törmelék szétszóródott körülötte, belepte a kis félkör alakú helyiség nagyját, s az még így is túlságosan üres volt. Opacho ekkor két erős rántást érzett az oldalán, s hagyta hogy Sora a lábára állítsa. Most vette csak észre a negyedik személyt, s ijedten a nő mögé rejtőzött.
– Asakura Hao – morgott érdesen az idegen, s mérlegetve hátratette kezeit.
– Goldva – vigyorodott el az említett. – Milyen meglepő fejlemény – kuncogott. – A Szentélybe tartok, de gondolom mondanom sem kell, az ellenállás értelmetlen.
፠
Ahogy a nap ereszkedett, úgy csillant meg egy vakító fénypont a távolban. A hűvös estnek semminél jobban nem örülő Yoh és Ren megtanulták a leckét. Egymást támogatva, lüktető fájó lábbal araszoltak minél messzebb tőle. Noha nem volt már mi alapján tájékozódjanak, aggódni sem maradt volna erejük. A tájba érő égen, mint reflektor úszott a fénycsóva, a homokszemcsék visszaverték éppúgy, mint az átható köd. A keresőfény egyre közeledett, kisvártatva meg is kettőződött.
– Mi a fene lehet ez? – fordult hátra Ren, hogy szembenézzen az ellenséggel.
A hideg sivatagi levegőben határ nélkül terjedt a zaj. Motorzaj, és tompa beszéd zúgása, mely hirtelen ismerősen csengett. A fény megállt, s Yoh tudta, hogy észrevették.
– Yoh-kun!
S már azt is, hogy kik, ennek ellenére nem hitt a fülének. A teherautó nagyokat zökkenve száguldani kezdett, s a laza homokban is pont a megfelelő ívben farolt eléjük. Billy önelégülten kibukott az ablakon, s biccentett.
– Nem gondoltad komolyan, hogy kihagysz a mókából, haver! – mászott át a platón Horohoro.
– És én még panaszkodtam a tesódra – pillantott Yoh-ra a kínai sámán, s lesújtó pillantást eresztett a kékhajú felé.
– Mi van? Hát nem örülsz nekem? – vihogott de a keze már ökölbe szorult.
– Yoh-mester!
– Hé, Ryu – pillogott leragadó szemekkel. – Hogyan tudtatok megtalálni?
– Pofon egyszerű volt – érkezett egy éles, jéghideg hang. Az a fajta, mely a lelkiismeretet és a végső ítéletet is képes egyszerre megtestesíteni.
– A-Anna? – habogott, mikor a szöszi kecsesen leereszkedett hozzá.
Halvány mosolyt küldött feléje, a legmelegebbet, mely tőle kitelt, ám ő ettől csak még inkább összezavarodott.
– Mit keresel itt? – hitetlenkedett, s Anna arcára máris ráfagyott a megszokott szigor.
Majd fölemelte apró tenyerét, mely Yoh arcára mégis mindennél fájóbb csapást tudott mérni. Az ifjabb Asakura úgy megszédült, hogy mire felfogta már a földön csücsült.
– Én is nagyon örülök, hogy látlak – tornyosult fölé. – Vagy talán abban bíztál, hogy nem jövök vissza? Én végig csak rád gondoltam, hálásnak kéne lenned.
– I-igen, Anna – hajtotta le a fejét bűnbánóan.
A lány hümmögött, majd leguggolt hozzá, a vállára tette kezét egészen túlvilági, lágy érintéssel, azután a mindennél rémültebb Yoht fölsegítette.
– Figyeljetek – távolodott el. – Nem érünk rá játszadozni – pillantott szeme sarkából Horohoro és Ren örökös marakodására. – Mielőbb Dobbhie Village-be kell érnünk. Tudom, hogyan vessünk véget ennek az egész zűrzavarnak.
፠
– Minden vagy, csak hős nem – mondta Goldva szigorúan, s lehajtotta fejét. – Mégis… – pillantott a szemébe – abból, hogy most itt állsz, a Nagy Szellem akarata egyértelmű.
Hao hitetlenkedve nézte.
– Ez meg mit jelent? – ráncolta össze homlokát Sora, s kezében megjelent a szikrázó lándzsa.
Goldva oldalt fordult, s kitárta egyik kezét.
– Jöjjetek velem, tudok egy rövidebb utat.
፠
Odakinn a törmelék városnyi kupacán heves torzsalkodás zajlott. A bírák hiába gyűltek össze, hogy segítsék egymást, a feléledő démonok halálgyűrűbe záródtak. Ott voltak a föld törésvonalában, az összetört tárgyak alatt, a félreeső üregekben. A Patch egyesítette erejét, melyet kimerített jó rég a katasztrófa. Legnagyobb meglepetésükre, valahonnan mégis képesek voltak erőt meríteni, s a védelem kitartott, míg a szörnyek más módszerhez folyamodtak. Visszahúzódtak, s néhányan utánuk is eredtek, csak a teljesség végett. Egyikük bőszen a nyomukba lőtt, mígnem a távolból nagyon is emberi hang ért vissza. A bírák mindenre kész tekintettel néztek össze, s máris ott termettek.
– Állj! – taszította szét társait Radim. – Asakura Yoh. Mit kerestek itt? – nézett rájuk szemrehányóan. – A várost lezártuk, senki nem léphet be. A hely veszélyes.
– Én nem a hely miatt aggódnék – jegyezte meg Horohoro, s előrement, de a bírák várhatóan nem engedték tovább.
– Hao már ott van – mutatott a barlang felé Yoh, illetve a maradványaira. – Utána kell mennem.
– Hogyan? – szólalt fel a maradék Patch, s sürgető hangzavar kelt.
– Kijátszott minket – szólt az egyik, s átfogva Radim vállát mondta neki. – Nyilván ő okozta ezt a felfordulást.
Amaz összeráncolt homlokkal pillantott vissza, majd újra feléjük. Végül megrázta fejét.
– Ha így is van, a Szentélybe nem juthat be.
– Lehet, hogy végig így tervezte. Mi van, ha a fekete szellemeknek segít? – győzködte tovább társa.
– Áh! – dobta földre kesztyűjét Radim. – Fenébe, hol van Goldva, mikor szükség van rá?
፠
Tompa léptek neszeztek a jéghideg földön. A talpak olykor megcsúsztak, a por megszaladt a meredek terepen, mely szűkös kanyarokban ereszkedett. A Tűz Szelleme szolgált csak támpontként, ám ahogy fénye meg-megtört a kövek közt csak még élesebb árnyékot vetett. Az időnként megmoccanó talajtól imbolygott a mennyezet, kisebb-nagyobb marék por szánkázott le a szikla oldalán. Lépteik akaratlan is megszaporázták, ha nem a rengés, akkor a hideg miatt, mely lebegő ködpamaccsá dermesztette a leheletük. Opacho megborzongott, s vékony karjaival saját csontos vállát dörzsölgette. Bőrén átfutott a hideg, folyton újabb apró dudorok keltek rajta, mint a levegő maga csipkedné vagy harapdálná. Sokfelé járt rövidke élete során, mégis idegen maradt ez az átható érzés. Hamar felzárkózott Hao és a Tűz Szelleme mögé, egyre jobban irtózott a hidegtől.
Most a kürtő kiszélesedett, nagy ívben kanyarodott s egy lankás lejtőn át végződött. A dermesztő hideg helyét átvette egy szorongató, baljós érzés. Az úton csend volt, a karcsú törzsű, de annál magasabb fák közt elveszett a kis csapat. Fölnézve a roppant ágakról szinte lezuhant a látvány, s Opacho visszafojtott lélegzettel egyre a mester lábnyomában szaladt. Átbújtak jópár kidőlt fa alatt, keresztülmásztak a korhadtan ropogó törzseken, míg a rengeteg minden irányban egyformának látszott. És végtelennek.
– Valami megváltozott itt – szólalt meg halkan Sora. – A szellemem… erősödik.
Társai megtorpantak egy pillanatra.
– A szellemvilág itt áll a legközelebb a miénkhez – mondta neki háttal az öreg sámán. – A határvonalak gyengébbek, néha elmosódnak – fejtette ki, majd továbbindult, mikor a nő melléért. – A Nagy Szellem lénye áthatja ezt az egész helyet – pillantott rá a szeme sarkából –, hiányában is átszivárog a furyoku.
– Visszatöltődik, hogyha odaérünk? – kérdezte hitetlenkedve.
Goldva sejtelmesen mosolygott.
– Ezt neked kell tudni – állt meg, s mindnyájuk felé nézett. – Itt vagyunk.
A sámánok alaposan körbevizslattak a cseppnyi tisztáson. Minden irányból fák látszottak, a távolban felsejlett a barlang körvonala.
– Mintha valami hiányozna – húzta fel egyik szemöldökét Hao, és gúnyos pillantást vetett a Nagy Szellem hűlt helye irányába.
– Akármibe kerül – lépett közelebb hozzá, s egészen az arcába meredt –, a Nagy Szellemnek vissza kell térnie a mi világunkba.
Hao lecsukta szemeit, s magabiztosan vigyorgott.
– Elég lesz néhány órácska, Patch.
Goldva sarkon fordult, Sora még mindig szorosan mögötte. De mielőtt visszaindult volna, hogy őrizze a bejáratot, Hao-val egy utolsó, biztató pillantást váltott. Hao megvárta, hogy kellő távolságba érjenek, ám Opacho kitartóan az oldalán maradt. Mosollyal az arcán rázta a fejét és elétérdelt, hogy egyszintbe kerülhessenek.
– Menj, Opacho – nézte saját arcát a hatalmas szemekben – Ez most nem kislányoknak való.
Amaz szóra nyitotta száját, végül beszéd helyett vékony nyüsszögés hagyta el, s a nyakába borult. Hao ledermedt.
– Hao-sama… – dünnyögte remegő hangon, s a könnyei csiklandozták a sámán nyakát – visszajön, ugye?
– Mindig – borzolta meg az amúgy is bozontos fürtjeit. Aztán gyengéden, de határozottan lefejtette magáról. – Most eredj – kelt fel –, ne légy útban.
– Igen!
A mester ezúttal biztosra ment, míg el nem nyelték körvonalait a fák kísérte tekintetével. Ahogy távolodott, fokozatosan tűnt el a mosoly arcáról. Némán sóhajtott, de annál hosszabban, arcát a kezébe temette és megdörzsölte a homlokát.
Ledobta a félkör bőrtáskát, mely most mintha sokkal élesebben vágta volna a vállát, hiába volt csaknem üres. A Tűz Szelleme készségesen fölészállt, hogy láthasson a szürkületben, míg a táskából előkotorta a kellékeket. A nemrég talál ékszert, némi papírt és rejtélyes port simán a földre helyezte, majd kézbe vette az apró, fakó cafatokból összefércelt babát, melynek nyakán vastag vörös fonal feszült jó szorosan. Gonoszul vigyorgott, mikor a csomóhoz ért, s a madzagot kioldva az anyagon folt jelent meg. Belülről kifelé terjedt, akár a tinta, míg a szövet feketére változott, összeesett, mint egy rothadó gyümölcs, és a körvonala lilás színnel füstölögni kezdett.
Opacho fürgén szökdelt az éles sziklák dombján, mely a kijárathoz vezetett. A felső szirtre érve visszanézett, de a sűrű erdők és a félhomály miatt nem láthatta már a mestert. Röviden szipogott, s megkeményítette a vonásait, megerősítette szívét. Elszánt arccal bámult fel Sorára, aki az üreg szélét támasztva várta. A nő ritka, kedves mosolyt küldött feléje, nagy levegőt vett hogy szóljon, de a hang, mely érkezett nem az övé volt.
– Sora? – visszhangzott a járat sötétjéből.
A nő intett, s Opacho elrejtőzött a szirtmenti sziklák között. A jövevény alighogy kiért, megtorpant, mert Sora a lándzsájával keresztben állt útját.
– Te vagy? – fogta át másik kezével is fegyverét, ahogy Yoh-t méricskélte, azután sorra felbukkantak társai. – Mi ez az egész?
Az ifjabb Asakura nem felelt, Rennel együtt kerek szemekkel bámulták. Akkor Radim előrelépett, és semleges de komoly hangon szólt.
– Állj félre – vette félkörbe a többi Patch –, most véget vetünk ennek.
A nő nem mozdult, nem is rezzent.
– Tévedés. Hao-sama vet véget neki – szűrte fogai közt és nyomatékos szünetet tartott, mialatt minden arcot alaposan kifürkészett.
A fellobbanó szellemformákon át a bizonytalanság jelét kereste, és meg is találta. Tekintete utoljára visszatért Yoh-éra, s ravaszul felcsillant.
– Én pedig ennek a hitvány árulásnak! – ordította, és suhintott.
A lándzsából félkörben szállt az elektromos hullám, mely hátrálásra kényszerítette a sámánokat. Sora rögtön utánuk szaladt, hogy a szűkös falak közé zárja őket. Hiába nyertek vissza némi furyokut, az óriás lélekkontroll sehogy sem fért volna el, Sora pedig szüntelen támadott, esélyt sem hagyva az összehangolásra.
– Meghaltál és mégis tovább harcolsz? – ütötte félre saját lándzsájával Ren. – Végig a démonokkal voltál, igaz? Ahogy Hao is.
Mikor sikerült megtörni a ritmust, társai is támadásba lendültek, ám Sora rendíthetetlen kivédte.
– Meg kellett halnom, hogy erősebbé válhassak – feszítette meg minden izmát –, és most itt legyek, ahol szükség van rám.
Az utolsó csapást követően félreugrottak, s fáradtan lihegve méregették egymást. A szemükben izzott a tehetetlenség, erejük kevés volt az övével szemben. Horohoro mérgében a kőbe vágta öklét, s egyedül rontott neki.
– Ez esetben meg kell halnod másodszor is! – ordította, miközben reptében lesújtott.
Sora az utolsó pillanatban félreugrott, de amint földet ért a jégsámán mögé került. Csapdába esett.
– Hagyjátok abba – szólt közbe hirtelen Anna, s a harcosok egyöntető döbbenettel ledermedtek.
Tamao-val és Pirikával szorosan a nyomában lépett elő, aztán szánakozó, megértő arccal Sora felé fordult. – Nem kell, hogy így végződjön. Egyszer már meghaltál fölöslegesen Hao miatt.
A fiúk egyszerre felszisszentek, s Sora dühösen fújtatott. Fegyverére támaszkodva egyenesedett ki, s a többiek csalódottan újra fölvették harci állásukat. A szellemek felvillantak, ellenségei egyszerre indultak felé. Sora lehajtotta fejét, s a talpai közt futó repedést nézte. És mielőtt elérhették volna, mélyen belévágta a lándzsát, a villám szétcsapott, s végigcikázott az egész kürtőn. A szikra nyomán tovább nőtt a repedés, elcsúsztak a falak és beszakadt a boltozat. A sámánok kiáltását elnyomta a robaj, a lendület a törmelékkel együtt a kijárat felé repítette a nőt.
A szirten keményen landolt, feje hangosan koppant. Rekedten felordított, ahogy az oldalára gördült, kezét a hasán maradt halálos sebre szorította. Vért köhögött fel, mégis talpra állt, s megfordulva egészen megszédült. Az ellenség sértetlen mászott elő a romok közül, mert a bírák közös ereje megmentette őket. Sora bosszúsan kiköpött, s nehézkesen épphogy el nem esve futásnak eredt. Horohoro, Lyserg és Ryu máris a nyomában voltak, s a szirt oldalán hamar utánaeredtek a fák közé.
– Várjatok! – harsant utánuk Silva, mire mind a négyed megtorpantak – Csak félrevezet titeket. Hao-t kell elkapnotok!
– A francba – szitkozódott Ryu. – Mire megtaláljuk ebben az útvesztőben…!
– Ki vele – lépett közelebb Sorához a jégsámán, tekintete csupa fenyegetés. – Hol van?
Háta mögött már felsejlett a lélekkontroll hatalmas alakja, melyet nem korlátozott többé a hely. A nő dacos szemekkel nézte, majd tekintete fennakadt a távolban. Észrevette a lilán izzó vékony fénycsíkot, mely rögtön vakító fehér villanássá nőtt, s egy néma robbanással elégette a látványt.
Jópár percig visszhangzott a fájdalmas kiáltás, míg a fénytől megbénult harcosok magukhoz tértek. Aztán mind a forrás felé vették az irányt.
