Halo, itt a folytatás. Ismét egy kis visszaemlékezés.
Nincs mesélő
Dicsőséges nap volt ez a Birodalmi erők számára. A Sötétvíz kereszteződésnél, sikeresen elfogták a legnagyobb fenyegetést ami Égkoszorúra leselkedett. Viharköpenyes Ulfric-ot. Az áruló jarl-t aki megölte a királyát, hogy megragadja a lehetőséget és felvegye Égkoszorú Nagy Királya címet.
Ulfric párbajra hívta ki Torygg-ot, Égkoszorú korábbi királyát, de a Hang erejével, Ulfric megölte a fiatal királyt. Szó szerint halálra kiáltotta. Sokan csalásnak vélték a Hang használatát, de ugyanúgy, egy isteni jelnek is tekintették, hogy Ulfric, ugyanazzal az erővel, amivel maga Talos is rendelkezett, diadalmaskodott.
Ez a párbaj nem csak a két fél nézeteit, de magát az országot is kettéhasította. Ulfric már évek óta szervezte a magán hadseregét, a Viharköpenyeseket. Kezdetben, ez csak egy gúnynév volt, amivel Ulfric követőit heccelték, de idővel dicső megnevezéssé és az Ulfric-ot támogató északiak nevévé vált.
Ulfric játszi könnyedséggel játszotta ki a Birodalomhoz hűséges helyőrségeket és egységeket, mivel a lázadó vezér, maga is egy magas rangú birodalmi tiszt volt, így ismerte a rendszerüket és az itt állomásozó légiósok ostobák és hozzá nem értők voltak. A párbaj után, a Viharköpenyesek száma és ereje egyre csak nőtt.
Egészen, addig, amíg a császár, Titus Mede, aki második ezen a néven meg ide nem rendelte a Birodalom legerősebb tábornokát, Tullius tábornokot. A külhoni tábornokot sokan megvetették a származása miatt, de alig néhány hét alatt bebizonyította, hogy nála jobban senki nem ért a lázadók leveréséhez.
Új taktikákat vezetett be, amik nem csak meglepték, de helyben is hagyták a Viharköpenyeseket, több alkalommal. Tullius több kémet is bújtatott Ulfric seregébe, akik jól ellátták őt információkkal, amiket a lázadók leveréséhez használt.
Egy napon, Ulfric egyik legjobb harcosa és legmegbízhatóbb embere volt az, aki felkereste a tábornokot.
A Birodalmi erők nagyja, épp Nyugatvégen állomásoztak, több helyen volt árok ásva és karós akadály, arra az esetre, ha az ellenség lovassággal próbálkozna, de bármilyen gyalogos hadosztálynak is ellenállna, de még egy kémnek is nehéz lenne bejutni, főleg, hogy még őrzik is az egész helyet.
Mindenfelé vörös köpenyes katonák állomásoztak, volt akik nehéz, szürke acélpáncélt viseltek, kemény, elhúzódó csata érdekében, de könnyű, bőrvértesek is akadtak, akik sokkal inkább felderítésre, becserkészésre és rajtaütésre szakosodtak.
Jó pár katona melegedett a tűznél, ettek, beszélgettek és az egyikük egy lanton játszott, ezzel mulatva a társait.
A Viharköpenyes katona a teljes, könnyű, acélkék és steppelt bőrvértjében, valamint a csúcsos sisakjában jelent meg, ami teljesen eltakarta az arcát. Az őrök azonnal a kardjaikért, az őrszemek az íjaikat feszítették. Azonnal leálltak, amint feltartotta a kezeit és az egyikben a Birodalom címeréül szolgáló aranysárkány volt, vörös viasszal körül ölelve.
- A tábornokhoz jöttem. - Magyarázta a kém. A katonák csak megmotozták őt, elvették a kardját és a csizmájában lévő tőrt, amit csak önvédelemre akart használni, majd a legnagyobb sátorba kísérték.
Tullius tábornok és a tisztjei, épp Égkoszorú térképe felett tanácskoztak és csak találgatni tudtak, vajon Ulfric hol fog lecsapni legközelebb.
- Egyértelműen, Markarth! - Vetette fel az egyik hadnagy. - Égkoszorú ezüstjének a 80%-a van ott! Szüksége lesz rá, ha fenn akarja tartani a seregét!
- Őrültség lenne Markarth ellen nyomulnia, - Egy másik ellenvetést fogalmazott meg. - alig egy maroknyi katonája volt, amikor megölte Torygg-ot! Visszavonul Széltetőre és újra szervezi a seregét!
- Az túl sok időbe telne, Hajnalcsillagba tart hogy ott várja be az erősítést!
- Dehogy vonul ő vissza! Elterelésképpen támadja meg Falkreath-ot hogy a teljes hadereje Magányvára ellen nyomuljon!
A tisztek civakodását Tullius csak hallgatta, nem szólt közbe. Csak csendben ült, magasztosan, ridegen és keresztbe tett karokkal. A vértje könnyű volt, de tele volt aranyhímzéssel amik egy díszes sárkányt formázott, de csupán könnyű bőrvértet viselt, hogy ne gátolja a mozgásban. Ő maga már az 50-es éveiben járt, a teljes, rövid haja már megőszült, de korántsem volt megfáradt. Az arca szigort és ellentmondást nemtűrő volt.
Végighallgatta, ahogy a tisztjei kisgyerekkén civakodnak, közben egyetlen értelmes megoldást nem hallott. A tisztek, ahogy telt az idő, egyre kevesebbet foglalkoztak Ulfric-al és a beszélgetés egy teljesen más irányt öltött.
-… miután az a macska megtámadta azt a bohócot, járni még tudott, de komoly beszédhibája lett és …
- Elég! - Tullius hangosan felkiáltott és dühösen felállt. A veszekedő tisztek síri csendben lettek, úgy rettegtek a tábornoktól, mint a tűztől, akinek elég egy rossz mozzanat és kegyetlenül megégetné őket. - Ti lennétek Égkoszorú legkiválóbb katonai vezérei?! 1 teljes órája vitatkoztok, amiből csak 20 percet tartalmazott Viharköpenyes Ulfric! Egyetlen épeszű megoldással nem tudtok szolgálni! - Mint egy vérszomjas vadállat, úgy nézett végig a semmirekellő és alkalmatlan emberein, hogy azok majdnem összecsinálták magukat. - Ha nem lenne emberhiányunk, már rég felkötöttem volna valamennyiőtöket, alkalmatlanságért!
Kevés embere ellenezte hogy személyesen induljon Ulfric nyomában. A tábornok meg volt bizonyosodva, hogy Ulfric nem több egy közönséges lázadónál és könnyen elkapja. Rikke legátus volt az egyetlen a haditanácsból, aki óva intette és figyelmeztette, hogy Ulfric nem egy olyan rebellis kis uraság, akit könnyen meg lehet rémíteni.
Tullius kezdetben nem vette figyelembe Rikke aggodalmát, hiszen a tanácsból többen is ellene szóltak, az idő sürgetett, mielőbb el akarták kapni Ulfric-ot és nem mellékesen, Rikke-ről közismert tény volt, hogy Ulfric egyik legközelebbi harcostársa volt. Kevesen adtak hitelt a szavának.
Sajnos, Ulfric gyorsan mozgott a kevés emberével és könnyedén kijátszotta és komoly károkat okozott a Birodalmi erőknek, akik mielőtt észbe kaphattak volna és ellentámadást fejthettek volna ki, az lázadók eltűntek.
Tullius azonban nem adta fel ilyen könnyen. Tudta, Ulfric-ot nem tudja elkapni hagyományos módszerekkel, ezért egy kémet küldött a seregébe, aki hamarosan megérkezik.
A tábornoktól való rémület miatt, senki sem vette észre a sátorba belépő Viharköpenyes katonát, a tábornokon kívül, aki csak azért nem szólt hozzá, mert a tisztjeit fegyelmezze.
- Látom, megérkeztél. - Tullius nem nézett a kémre, csak a szúrós tekintetével tartotta rettegésben a tiszteket. Amint úgy érezte, eléggé félnek, biccentett hogy leülhetnek, majd közelebb hívta a nord férfit, aki továbbra sem vette le a sisakját. - Mondd, hogy több információval bírsz Viharköpenyes Ulfric-ról, mint ezek a féleszűek.
- Természetesen, tábornok úr. - A férfi nyugodtan átadott Tullius-nak egy papírt, amit elvett tőle. - Viharköpenyes Ulfric, jelen pillanatban, az elhagyatott Falkreath-i őrtoronyban húzta meg magát a, nevezzük seregnek, az alig két tucatnyi emberével. - A tábornok csak megvető nézést adott a tisztek felé, hogy egy közkatona, ráadásul, áruló az, aki valami értelmes magyarázattal tudott szolgálni.
- Azonnal oda megyünk és kifüstöljük őket! - Az egyik tiszt felállt és készült az indulásra.
- Nem! - A tábornok azonnal leültette. - Ha most rögtön odamegyünk, nem csak késve fogunk érkezni, hogy csak a hűlt helyüket találjuk, de még arról is értesítenénk Ulfric-ot hogy áruló van a csapatában. - Visszafordult a Viharköpenyeshez. - Mi a következő célpontja?
- Helgen. A készleteik megcsappantak, ezért onnan tervezi az utánpótlást és közben még toborozni is akar. Ha javasolhatom, a Sötétvíz Kereszteződés tökéletes lenne egy rajtaütéshez. - Tullius csak elrakta a papírt és a tisztekhez fordult.
- Hallottátok! Készítsétek fel a sereget a mielőbbi indulásra! Remélhetőleg, erre még képesek vagytok! A Sötétvíz Kereszteződéshez megyünk!
- Igenis! - Egyszerre álltak fel és azonnal hozzá láttak a parancs teljesítéséhez.
- Te menj vissza Ulfric-hoz és ha úgy érzed, megneszel valamit, azonnal üzenj.
Ha ez a rajtaütés összejön, ez a háború véget ér mielőtt elkezdődhetne.
A Viharköpenyes katonák jobb helyzetben voltak és a környéket is ismerték, de Tullius tábornok remek stratéga volt és több katona állt az ő oldalán. A csata még így is két esélyes volt, a nordok bátorsága és a Birodalom iránt tanúsított gyűlölete, egy darabig képes volt kompenzálni a légiósok jól szervezettségét és túl erejét, azonban, mindenki megdöbbent, amikor Ulfric, a csata legjava előtt, megparancsolta az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert.
Az emberei, vonakodva, de engedelmeskedtek. Tullius ezen meglepődött, de gyorsan megparancsolta, hogy fogják el az árulókat.
Az északi felszabadítók kezeit hamarosan kötél szorította össze. Az egyik katona, épp jelenteni szándékozott volna, de egy fekete ében nyílvessző átszúrta a mellkasát. Utolsó erejével, felemelt egy levelet, az Aldmeri Domínium pecsétjével ellátva.
- Levele jött, tábornok úr. - Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kilehelte volna a lelkét.
- Katonák! - Egy tucat légiós állt a rendelkezésére. - Azonnal elkapni, aki azt, aki a lövést leadta!
A katonák többsége a lövés irányába vette az irányt, hogy kivégezzék az illetőt. A katonák két idegent kaptak el, egy hatalmas termetű, fekete páncélos nord férfit és egy szürke acélpáncélos altmer lányt. Egyikük sem tűnt Viharköpenyesnek, de lehet hogy a támogatóik.
Elvette a halott katonától kapott levelet és meglepően, Elenwen, a Domínium égkoszorúi nagykövete írta.
„Tullius,
Tudomásomra jutott, hogy egy rajtaütést tervez Viharköpenyes Ulfric számára. Szeretném átadni a legjobb kívánságaimat és egy emlékeztetőt, Ulfric-nak feltétlenül a császár előtt kell felelnie a bűneiért, amiket a Birodalom ellen követett el. A legfontosabb, hogy élve fogja el. Előre várom a válaszát, legnagyobb tisztelettel,
Elenwen, az Aldmeri Domínium Nagykövete."
Tullius már egy ideje gyanakodott, de ez a levél megerősítette, a Thalmorok segítették a Viharköpenyeseket. Elég ironikus, Ulfric, aki teljes szívéből gyűlöli az elfeket, a tudtán kívül a legjobb módon segíti őket.
A Birodalom törvényei szerint, Ulfric-ot és a kompániáját, akik osztoztak a bűnében, most vissza kellene vinnie Cyrodiil-ba, hogy a bírák előtt feleljen a tetteiért. Ulfric egyértelműen, ezért adta meg magát olyan könnyen. A korrupt politikusok és Thalmorok által pénzelt bíróság megvédené és igazat adna az ügyének. Ismét, a tudtán kívül, az elfek lennének akik megmentenék. Ez az ember, nem csak veszélyes, hanem kimondottan ostoba.
A tábornok, egy dolgot megadott Ulfric számára. A bátorságát és a becsületét. Sajnos, bátorsággal és becsülettel nem él sokáig senki ebben a gonosz világban. A bátorsága és a becsülete, csupán olaj volt a hülyesége tüzére és minél inkább törekedett az ellenségei elpusztítására, annál gyorsabban adta Arkay, a halál istenének a kezére az embereit.
Szerencsére, a mai napon gyorsan véget vet ennek a zendülésnek és gyökerestül tépi ki a gazt. A birodalmi főváros helyett, egy kis, helyi faluba vezette az embereit, ahová magukkal hurcolták Ulfric-ot.
Egy napig tartott, mire megérkeztek Helgen-be, már Ulfric-nak és az embereinek is leesett, hogy hiba volt megadniuk magukat, mert Tullius nem adja meg a Thalmorok kívánságát és nem ad lehetőséget, hogy Ulfric megvédhesse magát.
- Tullius tábornok, - Egy őrkatona jelentett a tábornoknak. - a hóhér már készenlétben áll, csak önre és a foglyokra várnak!
- Kitünő! Nincs értelme várni! Azonnal kezdjék meg! - Mielőtt megnyugodhatott volna, egyetlen, váratlan, de nem túl meglepő akadály gördült elé.
- Elenwen úrnő, váratlan meglepetés. - A Thalmor Nagykövet asszony, személyesen jött el a kivégzésre, egy fekete lovon ült és egy maroknyi Thalmor katona őrizte. Tullius elő lovagolt a fehér paripájával, de sem ő, sem Elenwen nem szállt le a lováról. - Mit keres itt? Ez egy veszélyes, katonai művelet? - Egyértelműen, Ulfric életét jött megmenteni.
- Hallottam a hírt, hogy sikeresen elfogta Viharköpenyes Ulfric-ot. - Elenwen kimondottan boldognak tűnt. - Személyesen akartam megbizonyosodni, hogy meghaljon, ezáltal csupa jó híreket szolgáltathassak a hazámnak. - Nagyon jól hazudott, a szeme sem rebbent. Ha Ulfric túl gyorsan és idő előtt halna meg, az kellemetlen fordulat lenne a Thalmor számára. - Maga egy kiváló hadvezér és bárcsak a Thalmor soraiban lennének ilyen hozzáértő személyek. - Még hízelegni sem volt rest.
- Köszönöm a kegyes szavait úrnőm. Megtisztel velük, de ha nincs más mondani valója, azonnal hozzálátok a kivégzéshez. - Tullius megfordult a lovával és a vérpad felé vette az irányt, ahol a Viharköpenyesek már felsorakoztak és a kémtől kapott listát szétosztotta az emberei között, hogy akik a listán vannak, azon nyomban ki legyenek végezve.
A kémet, aki ugyanúgy megkötözve volt felsorakozva a foglyok között észrevette és gyorsan a kapitány fülébe súgott, hogy őt majd el kell engedni, de hagyja csak meg a legvégére, pont Ulfric előtt.
Tullius, miután az összes lázadó felsorakozott, magához hívatta a vezetőjüket, Ulfric-ot, aki nem csak meg volt kötözve, de még a szája is be volt tömve, hogy beszélni se tudjon. Erre azért volt szükség, mert Ulfric valamilyen természetfeletti erővel rendelkezik, amit csak Kiáltásnak neveztek. Nem kockáztattak és betömték a száját is.
Ulfric-ot szándékosan akarta a végére hagyni, had lássa, ahogy kivégezik a hűséges embereit és mielőtt rá kerülne a sor, felfedi a kémet, aki elárulta őket, ezzel is megforgatva a kést a szívében és csak aztán fedné fel, hogy ezzel a lázadással, csak a Thalmorokat segítette.
- Viharköpenyes Ulfric! - A tábornok megszólította a lázadóvezért, aki nem tudott visszabeszélni neki. - Sokan, itt Helgen-ben hősnek tartanak! De egy hős nem használja a Hangot hogy megölje a királyát és elbitorolja a trónját. - Ulfric-nak meg lett volna a tökéletes visszaszólása, de a rongy, ami a szájába volt tömve, erőteljesen megakadályozta. - Ti kezdtétek ezt a háborút! Ti taszítottátok Égkoszorút káoszba és most, a Birodalom helyre teszi a rendet!
Hirtelen, a távolból egy bestia, félelmetes üvöltését lehetett hallani, amire mindenki felfigyelt.
- Mi volt ez?! - Sokan rémülten és zavartan figyeltek fel az üvöltésre.
- Semmiség. - Tullius kevés figyelmet szentelt neki. - Folytassátok.
- Igenis, - A kapitánynő, aki a rabokért volt felelős, tiszteletteljesen a mellkasához szorította az öklét, tisztelgés gyanánt. - Tullius tábornok! - Odabiccentett egy sárga és barna csuhás papnőnek. - Add meg nekik a végső áldást! - A papnő előre lépett és belekezdett a prédikációba.
- Ahogy összegyűltünk, a lelketek… - Tullius és sok más birodalmi katona egyáltalán nem volt kíváncsi a vallási maszlagra, de ez volt a szokás, ez volt a kötelező. Szerencsére, egy forróvérű, türelmetlen, a halálra már igencsak áhítozó, vöröshajú lázadó, félbeszakította.
- Talos szerelmére, kussolj már és legyünk túl rajta.
- Ahogy kívánod. - A papnő befejezte a beszédet és a hóhér lépett a helyére. A nord letérdelt a vérpad elé és a fejét rá rakta, hogy kivégezhessék.
- Az őseim mosolyognak rám, birodalmi fattyak! Ti elmondhatjátok ugyanezt?! - A hóhér és senki más nem válaszolt. Meglendítette a hatalmas bárdját és egyetlen ütéssel, lecsapta a fejét, ami a vérpad előtt lévő kosárban ért földet. A fej nélküli testét, a hóhér csak egyetlen rúgással eltávolította az útból.
- Igazság!
- Halál a Viharköpenyesekre! - A birodalom párti tömeg dühösen éljenzett, amiért végre, kivégzik a lázadókat.
- Következőnek, - A kapitánynő a következő foglyot hívta. - az a nagyszájú fekete páncélos!
Tullius eddig észre sem vette, de a Viharköpenyesek között, egy hatalmas termetű, fekete páncélos lovag volt. Valószínűleg, ő lőtte a nyilat és akarta meg merényelni. Nem volt kifogása a kivégzése ellen.
Egy újabb, ezúttal hangosabb üvöltést lehetett hallani a távolból. Tullius erre már jobban felfigyelt, de nem mondott semmit sem.
- Még egy! - A katonák és a falusiak is megrémültek.
- Azt mondtam, a következő foglyot! - Ripakodott a kapitány. Kissé forrófejű, de elvégzi a munkáját.
A fekete páncélos nem ellenkezett, nem volt értelme az ellenállásnak. Ugyanúgy, mint az előző lázadó, letérdelt és hagyta hogy a hóhér lecsapja a fejét. Mielőtt ez megtörténhetett volna, egy harmadik üvöltést lehetett hallani, már nagyon közelről.
A távolban szárnyak csapkodását lehetett hallani és a hang forrása egy hatalmas teremtmény volt a levegőben.
- Az meg mi?!
- Egy madár?!
- Nem, ez egy sárkány!
A hatalmas termetű bestia leszállt a város közepén lévő toronyra, ami előtt a foglyokat tervezték kivégezni. Ahogy leszállt, akkora lökéshullámot keltett, hogy sok katona megrázkódott és a hóhér is elesett.
Mindenki, ledöbbenve bámulta a sárkányt, aminek feketék voltak a pikkelyei, akár az éjszaka, a szemei vörösek, mint egy démonnak, és gyűlölettel tekintettel nézett végig mindenkin, emberen, elfen, birodalmin, viharköpenyesen és ártatlanon is.
- Mi a f… - A kivégzendő fekete páncélos volt az egyetlen aki feleszmélt, de a sárkány egyetlen üvöltéssel, egy hatalmas vihart szított.
- A K*RVA ÉLETBE! - Nem tudni hogyan, de az összes fogoly, tökéletes szinkronban kiáltott fel.
A sárkánynak köszönhetően, kitört a fejetlenség a faluban, mindenki vak vesztve mentette az életét, ezzel lehetőséget adva a Viharköpenyes foglyoknak a szökésre.
Amint látta, hogy a falu és annak lakói menthetetlenek, visszahívta a katonáit a mentéstől és a menekülő Viharköpenyesek után küldte őket. A csatából Tullius is kivette a részét és legalább két lázadót levágott, de Ulfric elmenekült.
A tábornoknak sikerült megmenekülnie, de sok katonája, Helgen teljes falva és a lakóinak a java odaveszett. Tulliust alig 6 légiós katona kísérte vissza Magányvárába, miközben rettenetes híreket hallott.
- Viharköpenyes Ulfric életben van és a sárkányok ő mellette állnak! - Sokan mondtak mindenféle szóbeszédet.
- A kivégzése napján, Ulfric megidézett egy sereg sárkányt és porig rombolta Helgent!
- Ő mellé kell állnunk! Ez is csak azt bizonyítja, hogy ő Égkoszorú jogos uralkodója!
A város kapuja kinyílt és egy csapat viharvert, megfáradt birodalmi katona jött be rajta a lovakon. A vértjük mocskos és több helyen szakadt volt, akárcsak a vörös köpönyegjeik. Még a kíséret vezetője, maga Tullius tábornok is megviselt állapotban ért vissza.
Magányvára lakosai ismerték és rettegték a tábornokot, de tudták, kiváló stratéga és kizárt hogy túl lehessen járni az eszén. Elrettentek a gondolattól, hogy mi tehette ezt vele. Tullius nem állt meg bámészkodni, vagy pihenni és az embereinek sem engedélyezte. Lóháton, lassú, kimért tempóban irányította a lovát, végig a bámészkodókkal teli utcákon, közben hallotta a sugdolózásokat.
- Mi lett a többi katonával?
- Sokkal többen mentek Ulfric után.
- Mindet megölték a sárkányok.
- A tábornok életben maradt.
- Fogadok, amint meglátta az elsőt, maga alá csinált és úgy rohant mint a nyúl, hogy az irháját mentse.
Nem törődött, mit gondol a nép. Csak ment tovább, egyenesen a Dour kastélyba, Magányvára legbiztonságosabb részébe. Hivatalosan, Elisif jarl-nak kellene jelentést adnia, de nem volt sem ideje, sem kedve elviselni a királynő udvarát.
A Dour kastély egy kis erőd volt a város legmagasabb pontján, kőfallal körülvéve, amiket nagy, rácsos kapukkal lehetett lezárni és legalább 1km messze volt a Kék Palotától, Magányvára azon építményéről, amiről a nevét is kapta. Nem volt különösebben díszes vagy pompázatos, egy egyszerű katonai barakknak tűnt, de sokkal több annál.
Amint a szegényes és megviselt kíséretével elérte ezt a kis erődöt, az őrkatonák, megismerve a felettesüket, a mellkasukhoz szorították az öklüket, tisztelgés gyanánt és utat engedtek neki. Tullius és a katonái leszálltak a lóról és kifejezéstelen arccal, bementek a Dour kastélyba.
Egy nagyobb, előteremben találták magukat, mindenfelé a Birodalom vörös mezejében lévő aranysárkány díszelgett és a tanácsterem előtt állomásozó két őr azonnal utat engedett a tábornoknak.
Az altisztjeit és a csapata javát visszaküldte Magányvárába, mert bosszantotta a jelenlétük és feleslegesnek tartotta őket. Nagy hiba volt. Nem állt szándékában elhagyni a várost amíg Viharköpenyes Ulfric lélegzik.
- A tábornok nélkül veszett ügyünk van! - A tisztek a haditeremben komoly vitát kezdeményeztek. A vitázó tisztek egy asztal felett állva veszekedtek, amin Égkoszorú, piros és kék pici zászlókkal teletűzdelt térképe volt látható.
- Ha visszamentetek volna érte, talán megmenthették volna! - Egy szigorú, női hangot hallott, aki egyértelműen a legbátrabb volt. Rikke Legátus.
- A tábornok egyértelmű parancsot adott, hogy térjünk vissza Magányvárába! - Védekezett egy másik tiszt.
- A tábornok egyértelműen nem számított egy sárkánytámadásra és egyértelműen segítségre lett volna szüksége! - Kiabált Rikke.
- Nem számít, mit kellett volna tenni, Tullius halott és Égkoszorút rendbe kell rakni.
- Ulfric is odaveszett, valószínűleg. Nélküle a Viharköpenyesek…
- Viharköpenyes Ulfric még él. - A tábornok most fedte fel magát. A tisztek nem bírták eldönteni, hogy örüljenek-e neki hogy még él, vagy rettegjenek, amiért ők cserbenhagyták őket.
- Tábornok úr, hatalmas megkönnyebbülés, hogy életben van…
- Nem telt el sok idő, amíg halottnak nyilvánítottak. - Tullius elküldte a kíséretét egy jól megérdemelt pihenőre és a megbeszélés után, ki lettek tüntetve a bátorságukért és a tábornok iránti hűségért. - Örültem volna, ha legalább egy csapatot küldtek volna a keresésemre.
- Tábornok úr… - Egy másik tiszt próbált szabadkozni, de gyorsan le lett teremtve.
- Szót se többet! Ha valamelyikük még egyszer veszélybe meri sodorni, akár tudatosan, akár véletlenül a hadműveletünket, azt azon nyomban felköttetem!
- Tábornok úr, - Egy másik tiszt jelentkezett. - amikor azt mondta, Ulfric még él…
- Azt úgy is értettem. Egy hajszálhíján, majdnem elkaptam, de elmenekült előlem. Még egyszer nem lesz ilyen óvatlan és amint visszatér Széltetőre, csak idő kérdése, mire támadást indít.
- Azt a hírt hallottuk, hogy Ulfric egy sárkány hátán menekült el. Ha irányítani tudja a sárkányokat…
- A sárkányok nem mellette állnak. Merő véletlenség csupán, hogy megjelentek. A lázadókat is ugyanúgy megtámadták. - Erre az alatta szolgáló katonatisztek megdöbbentek.
- De hát honnan…
- Nem érdekel, honnan jöttek a sárkányok, vagy hogy céllal jöttek ide, de nem engedem, hogy megállítsanak Ulfric elfogásában!
- Mit vár tőlünk, uram? - A tisztek, Rikke legátuson kívül kétségbeesettek voltak és a tábornoktól várták a megoldást. A tábornok csak vett egy mély levegőt és leült a székére.
Töltött magának egy kupa bort. Megbeszélés alatt nem szokott inni és az embereinek is megtiltotta, de egy sárkány támadás miatt tehetett egy kivételt. Finoman ízlelgette a kesernyés nedűt, de nem nyerte el az ízlését. Keserű volt. Az édest szerette. Leküzdve az undorát és kiitta a kupáját. Egy darabig csak a térképet bámulta.
- Kik állnak Ulfric mellett? - Tette fel a kérdést, hirtelen, mire a tisztek idegesen kezdtek sugdolózni.
- Széltető városa! - Jelentkezett az egyik.
- Elámulok a maga hozzáértésétől. - Felelte szarkasztikusan. - És még?
- Télvára, Sodrásd és Hajnalcsillag jarljai, nyíltan megtagadták a Birodalmat és Ulfric mellé álltak. - Adta meg a választ, Rikke.
- Lázadók, egytől egyig és úgy is fogunk bánni velük, amint kivégeztük Ulfric-ot. - Rikke, aki egykor Ulfric társa, pajzsnővére volt, most egy kicsit elbizonytalanodott, hogy egy jóbarátja ellen kell küzdenie, de nem fordulhatott vissza. - Kik állnak mellettünk? - Most csak Rikke-t kérdezte, mert ez az egy asszony többet ér mint az összes tiszt egyszerre.
- Markarth, Morthal, Falkreath és természetesen, Magányvára jarljai biztosítottak a hűségük felől és elutasították Ulfric-ot.
- Hány katonát állítottak a lázadók leverésére?
- Magányvára 2000-et, Morthal 1000-et, Falkreath 300-at és Markarth, újabb 2000 helyett csak 1500-at. Egy nagyobb és jól szervezett törvényen kívüli csapat, az Nyugatvégiek, komoly fejfájást okozott Igmund Jarlnak és nem meri védtelenül hagyni a földjét. Az ön által hozott 1000 fős légióval együtt, 8000 katonánk van.
- Csak 7800. - Javította ki a tábornok
- Felkerekítettem.
- Mi a helyzet Fehérvágtával?
- Jarl Baalgruf egyik fél mellé sem hajlandó állni. Visszautasította az mi és Ulfric ajánlatát.
- Nem tétovázhat örökké. Az információim szerint, Fehérvágta Égkoszorú legnagyobb városa és bárki mellé is áll, döntő szerepe lesz a háborúban.
- Uram, - Rikke egy megjegyzést tett. - Baalgruf csak a népének akar jót. Tudja…
- Tudja, ha elutasít minket, ugyanabban a kegyben lesz része, mint bármelyik árulónak.
- Igenis, uram!
- Hívjátok össze a sereget és három héten belül, gyülekezzenek Fehérvágta határában!
- Igenis, tábornok!
- Távozhattok.
Minden Fehérvágtán fog múlni. Ha három héten belül nem fog hűséget fogadni a Birodalom mellett, a császár ellenségének lesz tekintve és Ulfric cinkosának.
2 héttel később
A Birodalom seregei sikeresen összegyűltek és már csak a tábornok parancsára vártak, hogy megtámadják, vagy megvédjék Fehérvágtát. Minden Baalgruf válaszától függött. Két hét telt el és semmi.
Egy érdekes látogató érkezett a Dour kastélyba. Egy magas rangú, nemes elf hölgy, a fekete, arannyal szegélyezett köntöse még nedves volt a rászáradt, később megolvadt hótól. Az aranyszőke haja is nedves volt és kissé zsíros a hosszú utazástól, de a tény, hogy idejött, ilyen állapotban, csak annyit jelenthetett, hogy fontos mondandója van.
- Maga mégis, mit keres itt?! - Rikke igencsak csekély vendégszeretetet tanúsítva, a kardjára markolt és készenállt hogy kihúzza azt.
- Álljon le, legátus! - Parancsolt rá a tábornok.
- Igenis, uram. - A nord nő eleresztette a kardját, de továbbra is gyanús szemekkel méregette a nagykövet asszonyt.
- Elenwen úrnő, minek köszönhetjük hogy megtisztelt minket a jelenlétével? - Elenwen átnyújtott egy pergament, a Domínium pecsétjével ellátva.
- Hivatalos utasítás, ami kötelezi magát, hogy részt vegyen a Szürkeszakállúak otthonaként szolgáló erődben, Magas-Hrothgar-on egy fegyverszünetről szóló tárgyaláson, Viharköpenyes Ulfric-al. - A tábornok nem mondott semmit sem, helyette, a legátus volt az, aki elvette volna a levelet, viszont Tullius megállította.
- Ne fárassza magát feleslegesen, legátus. - Rikke megtorpant és nem vette el a levelet. - Ha valóban az Aldmeri Domíniumtól jött a parancs, akkor természetesen nem kell tudomásul vennünk, elvégre, a Fehérarany-Szerződés egyáltalán nem mondja ki, hogy beleszólásuk lehet egy adott ország belügyeihez. Vonakodok eleget tenni a kérésének, nagykövet. - Elenwen idegesen összeszorította a pergament és mást talált ki.
- A sárkányok megállításáról lenne szó. Egyértelmű tény, hogy komoly fejfájást okoznak önnek és Ulfric-nak is.
- Engem azért küldtek hogy leverjem Ulfric lázadását, nem azért hogy sárkányokkal küzdjek. - Egyre merészebb és makacsabb volt a tábornok.
- Ulfric bele egyezett, hogy eljöjjön. Ha maga visszautasítja…
- Prédikálhat, a Birodalom igazságtalanságáról és gonoszságáról. Nem mintha érdekelne a véleménye, de gyengének fogunk tűnni. - A tábornok megdörzsölte a homlokát és tudta, mit kell tennie. - Valószínűleg, arra számít hogy visszautasítom.
- Ezt vehetem úgy, hogy részt vesz a tárgyaláson?
- Még lenne egy kérdésem, nagykövet. Hogyan vette rá Ulfric-ot hogy eljöjjön a tárgyalásra? - Elenwen kissé sértődötten felszegte az állát, mint akinek nem áll módjában válaszolni. Nem akarta felfedni a Szervezetet sem a Birodalom előtt.
- Egy bizonyos személy, akit sárkányszülöttnek hívnak, sikeresen meggyőzte. - Amíg Tullius figyelmét nem ragadta meg a sárkányszülött szó, addig Rikke teljesen elámult.
- Sárkányszülött?! Valóban?! - A nordok többsége, köztük Rikke is alaposan ismerte a legendákat.
- Igen. Ő az egyetlen, aki megtudja állítani a vezérüket, Alduin-t. - Elenwen már sokkal nyugodtabb volt, elvégre, már nyert ügye volt.
- Elmagyarázná nekem valaki, - A tábornok volt az egyetlen, aki szkeptikusan fogadta ezt az egészet. - mi köze ennek a „sárkányszülöttnek" bármihez? Valami kiválasztott? Egy tündérmese?
- Hát… - A legátus alig bírta szavakba önteni és eléggé bosszantotta a felettese tudatlansága. - nehéz lenne elmagyarázni.
- Próbálja meg.
- Nem igazán lehet megérteni, anélkül hogy…
- Kétségbe vonja a felfogóképességem, legátus?
- Nem, csak annak, aki nem nord…
- Egy kis rasszizmust érzek a szavaiban?
- Istenek mentsenek! Úgy érzem, hiába mondanám el önnek, nem értené meg.
- Akkor, azt állítja, hogy én egy idióta lennék?
- Engedelmével, tábornok, - Elenwen elérkezettnek látta az időt, hogy kimentse Rikke-t és megadja a tábornoknak a szükséges választ. - egy természetfeletti erővel rendelkező személy, aki képes véglegesen megölni egy sárkányt és a vezérüket csak ő ölheti meg.
- Na, ezt nem tudta szavakba önteni, legátus?
- Elnézést, uram.
- Megüzenheti, Ulfric-nak, hogy ott leszek a találkán. - Elenwen nyugodtan elmosolyodott és illedelmesen pukedlizett.
- Köszönöm tábornok. Az istenek áldása legyen önnel.
Ahogy Elenwen elhagyta az erődöt, Tullius úgy nézett a terem közepén lévő asztalon elhelyezkedő térképre, azon belül, a középpontra, ahol Tamriel legnagyobb hegye található, Magas-Hrothgar.
- Legátus.
- Igen, tábornok?
- Meséljen nekem a Szürkeszakállúakról és a sárkányszülöttről.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:
- Elfen Lied, ahogyan még nem nem láttad
- Egy történet Myrtanából
- Fable: A szükséges rossz
- Totál Dráma Sziget az OC-immel
- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika, mellékszál
- Attack on Titan, az OC-immel
