A napsugarak eddig soha nem látott boldogsággal kúsztak be a világítótorony ablakain. Kezdetben szégyenlősen kapaszkodtak át az üvegen, csendben, hogy fel ne keltsék a takarók alatt szuszogó két férfit. Mikor körülnéztek a szobában, széthányt ruhákon, a földre esett párnákon keresztül siklott végig a tekintetük, majd örömükben sikoltva vetették rá magukat a fehér paplanra, hogy ott táncoljanak. Már nem érdekelte őket, hogy ezzel esetleg felkeltik őket.

A toronyőr felhorkant, és nem törődve táncukkal, a fejükre húzta a takarót. Nem akart még felkelni. Hiába zsibbadt el teljesen a karja, ami Feli párnájaként szolgált, nem volt sem kedve, sem szíve eltávolodni a vörös hajú úrfitól, akinek meztelen teste az övéhez simult, arcát pedig a mellkasába fúrta és bár ebben ugyan nem volt biztos, de lehet, hogy összenyálazta őt is álmában.

Beszívta Feliciano hajának tenger- és parfümillatát, majd megcsókolta a feje búbját. Nem tudta elhinni, hogy a fiú tényleg itt van vele. Hogy tényleg itt fekszik a karjai között… biztosan fáradt… éjszaka annyira alélt volt… a gyenge kis teste minden egyes pillanatot megragadott, hogy visszaszerezze az éjszaka folyamán elvesztett energiáit.

Feli mozgolódni kezdett és felemelte a kezét, hogy letörölje a nyálat az álláról. Lassan kinyitotta borostyánszín szemeit és álmosan pislogott fel Ludwigra, aki meg sem várva, hogy bármit is mondjon, már egy forró csókkal üdvözölte és szorosabban húzta magához.

Az úrfi belenyögött a csókba, tagjai fájtak, egész testét harapások borították, tenyerében apró, félhold alakú sebek jelezték, hogy milyen erősen szorította ökölbe a kezét. Ludwig belecsókolt a nyakába, ahol az egyik harapásnyoma volt látható. Feli megremegett és nyafogott.

- Mostantól egy nap elég egyszer… - vinnyogott és piruló arcát elrejtette a férfi mellkasában.

Ludwig halkan nevetett.

- Nem én akartam többet és többet újra meg újra… - mondta, majd kedvesen beletúrt kócos hajába és ujjaival kezdte fésülgetni. – Tudsz járni?

Feli nem volt benne egészen biztos. Ha tudott is, szívesebben maradt volna Ludwiggal az ágyban, vagy lett volna mindenhova karban hordva Ludwig által. Inkább nem is válaszolt, csak az az egy elálló tincs rezzent meg különálló kis entitásként, ami most éppen szív alakúra kunkorodott. Hümmögött és hízelegve közelebb bújt hozzá.

Ludwig megcsókolta a homlokát és megfogta a kezét. Nem kérdezett többet és Feli sem csacsogott. Egyszerűen élvezték, hogy egymás mellett lehetnek, hogy végre egymáséi lehettek. Úgy érezték,ők ketten vannak csak a világon, kettesben a világ végén, abban a kis világítótoronyban, ahol Feli mindig menedéket és megnyugvást talált. Ludwig apró csókokkal hintette be arcát és óvatosan simogatta a hátát.

Órákon keresztül feküdtek így, csak lélegzetvételeik hallatszódtak a helyiségben. A napsugarak lassan megunták, hogy őket figyeljék, és lustán arrébb kúsztak, ahogy a Nap is feljebb vándorolt az égen. Feli csak ezután nézett fel tisztán csillogó borostyánszemeivel. Arcára enyhe pír költözött és szorosan megfogta Ludwig kezét.

- Öhm… azt hiszem… pisilnem kell…

Ludwig lenézett rá, Feli pedig elvörösödve fordította oldalra a fejét. A toronyőr elmosolyodott és felült, az ölébe húzva a párját.

- És mi van, ha nem engedlek el egy percre sem? – kérdezte.

- Akkor együtt kell mennünk, mert én már nem bírom sokáig – felelte. Ajkait lebiggyesztette és elég szenvedő arckifejezést sikerült felvennie, mely láttán Ludwig elengedte. Feli elrohant, ő pedig felállt és öltözködni kezdett.

Reggelit készített, bár lassan már ebédidő volt. Azon tűnődött, Vargas úr vajon le fogja szidni-e Felicianót amiért ilyen sokáig marad. Remélte, hogy nem… nem akarta, hogy az úrfi miatta kerüljön bajba.

Feli visszatért, bár nem vette a fáradtságot, hogy felöltözzön. Anyaszült meztelenül oldalgott Ludwighoz, hogy egy ideig nézze a munkáját, majd megkerülje és megtekintse a műveletet a másik oldalról is. Arra nem adott választ, hogy ezt miért csinálta, csak átölelte a férfit és egészen hozzábújt és dörgölőzött, mint egy macska.

Az őr megfordult és a derekánál fogva kissé felemelte a földről, testét szorosan a magáéhoz szorítva. Feli elpirult, de karjait a nyaka köré fonta és megcsókolta a férfit. A csókjuk hosszú volt és szenvedélyes, Feli szinte attól félt, hogyha elolvad, Ludwig nem lesz képes felkaparni őt a földről.

Szerencsére végül nem olvadt el és Ludwig is nagyon óvatosan tette vissza a földre, majd szólt rá, hogy öltözzön fel, amihez bár Felinek egyáltalán nem volt kedve, megtette, hogy mégis csak rendesen költsék el közös reggelijüket ezek a gyönyörű délelőttön.

Ludwig csendes volt, miközben Felivel szemben ült és enni kezdtek. Felinek az volt az érzése, hogy ilyen lehet idős házaspárnak lenni. Akik már szavak nélkül, apró kis rezdülésekkel beszélnek, és a mindennapok megszokott rutinja sosem szürkül be, hiszen ott vannak egymásnak és minden egyes reggelt egy kész kis csodának tekinthetnek.

Ilyesfajta gondolatokkal nézett fel a forró bögréjét markolászó toronyőrre és egy sóhajtás kíséretében azt kívánta, bár vele öregedhetne meg itt a világítótoronyban, a világ végén, ahol senki sem háborgatja őket.

Keresztbe tette a lábait és hideg lábfejével simogatta Ludwigét az asztal alatt. A toronyőr felemelte a fejét és a szemébe nézett. Még mindig nem mondott semmit, csak elmosolyodott, búzavirágkék szemeiben gyengéd törődés fénylett. Arca végre kisimult, végre sokkal természetesebbnek, felszabadultabbnak tűnt, mint régen. Bár lehet, hogy csak azért volt ez a látszat, mert Ludwig kócos haja még mindig a szemébe lógott és nem fésülte hátra. Feli azon tűnődött, talán megkéri, hogy hordja ezentúl így.

A reggeli idillt a telefon csörgése szakította meg. Ludwig bocsánatkérő mosollyal állt fel és simogatta meg az úrfi haját ahogy elhaladt mellette és felvette a telefont.

- Ludwig Beilschmidt, miben segíthetek?

Hallgatás. Feli kíváncsian fordult felé. Szinte még soha nem történt ilyen, hogy bárki is kereste volna Ludwigot.

- Igen, megmondom neki. Viszonthallásra – Ludwig letette a kagylót és beletúrt a hajába, még jobban összekócolva ezzel. Félszegen lesütötte a szemét – Vargas úr volt. Azt kéri, ha itt vagy, siess haza minél előbb.

Feli oldalra döntött fejjel nézett rá.

- Miért…? Mi történt?

Ludwig felsóhajtott.

- Az édesapád megérkezett.

Feli szemei elkerekedtek és felugrott a helyéről. Az ágyhoz ugrott és iszonyú kétségbeeséssel próbálta magára rángatni a cipőjét. Az első gondolata az volt, hogy talán mégis meg kellett volna szökni. A második pedig az, hogy nem szabad Ludwigot gyanúba kevernie azzal, hogy sokáig elmarad… pláne, ha az apja megtudja, hogy nála éjszakázott…

Az ajtó felé botladozva majdnem orra bukott, a toronyőr kapta el az ajtóban.

- Óvatosan…

Feli tágra nyílt, szomorú szemekkel nézett fel rá, mire Ludwig eligazgatta a kabátját és a sapkáját is Feli fejébe húzta.

- Figyelj rám – szorította meg a kezét és óvatos csókot lehelt a homlokára - történjék bármi, emlékezz arra, hogy én mindig itt leszek. Higgy bennem. Higgy kettőnkben! De légy nagyon óvatos…

- Úgy lesz, Ludwig… vigyázz te is magadra… nem tudhatjuk mennyit fog sejteni… az ő módszere az orvul támadás… - nyelt egyet és még egyszer szorosan megölelte az őrt, mielőtt elhagyta a világítótornyot és hazafelé kezdett rohanni az úton.

Fél kezével a sapkáját fogta, hogy el ne szálljon, az idegesség miatt pedig nem érzett semmi fáradtságot, így még soha nem látott gyorsasággal volt képes megtenni az utat a kúriáig. Útközben a bátyjára gondolt és arra az éjszakára, amikor Antonióval elszöktek.

Voltak dolgok, amikre tisztán emlékezett, például hogyan kopogott be a szobájába Lovino, egy kis fadobozzal a kezében, azzal, hogy „majd tudni fogja, mikor kell kinyitni." Aztán még gyorsan megölelte, ami szokatlan volt a részéről, Feli pedig álmos tekintettel bámult utána a folyosón, majd a dobozkáról szinte azonnal meg is feledkezve feküdt le aludni. Bűntudata volt, amiért nem ismerte fel, milyen különösen viselkedik a bátyja már akkor… ha legalább rendesen el tudtak volna köszönni egymástól…

Innét pedig már csak a képzeletére bízhatta a dolgokat. Lovino bizonyára visszament a szobájába és várt. Idegesen sétálgathatott fel-alá a szobában, ahogy a holdfény egyre beljebb kúszott a szobája padlóján, melyen a beállt csöndben hallani vélte valaki cipőjének koppanásait is.

Hajnalban biztosan felvette azt a barna oldaltáskáját, amit annyira szeretett és annyira sok dolog elfért benne. Akkor kinyithatta a szobája ajtaját és kinézhetett a folyosóra, majd halkan elment volna Feli szobája mellett, majd lerohant volna a lépcsőn, ami alatt a sötétben Antonio várakozhatott rá. Csókra vagy szavakra valószínűleg nem volt idő. Összebólintottak, majd Toni kézen fogta a bátyját és kiosonhattak az udvarra, ahol… valaki már biztosan figyelte őket és követni kezdte őket. Elérhették a nyikorgó kertkaput az udvar végében, majd a megszokott útvonalukat járhatták a rengetegben. Féltek vajon? Vagy teljes nyugodtsággal sétáltak keresztül az erdőn, hiszen már senki sem árthatott nekik? Nem, Lovino biztos érezte a veszélyt… bizonyára idegesen forgolódtak körbe minden apró zajra, vagy rezzentek össze és gyorsították meg a lépteiket egy-egy ág reccsenésére, bagoly szárnycsapására.

Ahogy haladtak, valószínűleg nem vették észre a közvetlen fenyegetést. Nem látták a holdfényben megcsillanó hideg puska végét, ahogy az Antonio hátára célzott, majd az orvgyilkos hangtalanul, mindenféle vívódás nélkül meghúzta a ravaszt és az erdőt hatalmas csattanás rázta meg, felverve az alvó madarakat és elindítva a szelet, mely veszélyről figyelmeztette az erdő lakóit. Antonio hang nélkül eshetett a földre, keze kicsúszott Lovinóéból és a földre zuhant. Lovino akkor talán azonnal térdre ereszkedett mellette és a hátára fordította, látva a szájából lefelé csorgó vért és a kifejezéstelen tekintetet. Egy másodperc törtrésze alatt tudatosulhatott benne, hogy nagyon nagy baj van. Ijedt állat módjára villoghatott a szeme a sötétben a támadót keresve, miközben Antonio teste fölé hajolt védelmezőn. Még bele is kiálthatott a feketeségbe – talán épp a saját édesapja nevét -, mielőtt eldördült egy második lövés is, mely végigsöpört az éjszakai erdőn, ám már semmi nem volt, ami elmenekülhetett volna. Csak a szél támadt fel újra. Lovino tüdejébe pedig vér tört, majd az úrfi ráhanyatlott Antonio mellkasára.

Ahogy ott feküdt élete utolsó pillanataiban, még hallhatta Antonio utolsó, gyenge szívveréseit, melyek azt suttogták neki, Toni mennyire szereti őt, és mennyire akarta, hogy ők ketten boldogok legyenek. Akkor Lovi szemeiből egy könnycsepp hullhatott alá, kettejük szívének dobogása pedig egyszerre fejezhette be az egymásnak szóló szerelmes dalt.

Feli berontott a kúria kertjébe, majd a főbejárat kilincsébe kapaszkodva esett be a házba. Sapkája lehullt a fejéről, ő pedig előre görnyedve zihált és lihegett. Csak akkor kapta fel gyorsan a kalapját és egyenesedett ki, amikor két pár cipő került a látóterébe.

Romulus bácsi mosolyogva biccentett az unokaöccsének, majd a testvére felé pillantott. Remus Vargas háta mögött összekulcsolt kézzel állt, meleg, mosolygó tekintetében mintha szánalom is tükröződött volna amiatt, hogy a fia ilyen késő reggel támolyog haza ki tudja honnan. Viszonylag hosszú, göndör haját hátrafésülte, ajkain kedvesnek és fásultnak is beillő mosoly tűnt fel, arca szenvtelen volt, inkább hasonlított Ludwig komolyságához, mint Romulus bácsi vidámságához. Pedig külsőre több, mint feltűnő volt a hasonlóság a két korosodó Vargas testvér között. A legszembetűnőbb különbség Feli apjának arcán volt, egy sebhely, mely bal orcájának közepétől egészen az álláig futott. Feli úgy tudta, egy vadászaton szerezte még fiatalkorában, amikor ő és Lovi még kicsi gyermekek voltak. Lovi halálának hajnalán azonban, amikor Remus Vargas megjelent a reggelinél, a sebhely fel volt szakadva és vér szivárgott alá, ugyanakkor ezt senki nem tette szóvá, így Feli úgy hitte, senki más nem látta rajta kívül.

Gyorsan arcon csókolta az apját üdvözlésképp, majd Romulus beinvitálta mindkettejüket a szalonba. Feli reszkető hangon válaszolt apja udvarias kérdéseire, és ugyanígy tette fel sajátjait. Romulus összevont szemöldökkel hallgatta őket és a teáját kortyolgatta. Nem akart közbeszólni, hiszen tudta, hogy azokról a dolgokról, amiket Feliről feltételezett, nem volt okos ötlet beszélni.

Remus látszólag érdeklődéssel hallgatta Feli válaszait, de mindannyian tudták, hogy valójában Feli arcát és apró rezdüléseit figyelte. Mintha semmit nem változott volna azóta, hogy eljött Olaszországból és ez a „gyógytúra" teljesen felesleges lett volna.

- Na és Feliciano, nem itt töltötted az éjszakát? Mi dolgod volt odakint a faluban? – kérdezte végül Remus.

Romulus tekintete Felicianóra villant, arckifejezése rezzenéstelen maradt. Feli ugyanakkor megmerevedett és mintha elsápadt volna.

- Ó… csak egy barátomnak segítettem… itt ismertem meg… segítek neki halászni…

Remus felvonta a szemöldökét.

- Rengetegszer elmondtam, Feliciano, hogy ne végezz ilyen alantas munkát, pláne ott, ahol ismerik a családod nevét.

- De… igazából segít elterelni a gondolataimat… - mondta reszkető hangon, majd mentő ötlete támadt és gyorsan hozzátette, ezúttal is vékony, ám már nem remegő hangocskával – és… a húga igazán csinos…

Remus tekintete egyszeriben megenyhült. Feli tudta mire gondol. „Legalább ez az egy bolond nem olyan undorító, mint az a másik volt. Ebből a gyerekből még lehet valaki."

- Mesélj még róla! – kérte, ezúttal már valódi érdeklődés is felfedezhetővé vált a hangjában, szemei izgatottan csillogtak.

Feliciano pedig mesélt, lassan, mintha túl szégyenlős lenne, beszélt a lány szalmaszőke hajáról és búzavirágkék szemeiről, sima arcáról és a főztjéről, melyért már érdemes őt meglátogatni.

Romulus furcsálló arckifejezése lassan szelíd mosollyá alakult, csak akkor keményedett meg kissé, amikor Hilda belépett a szalonba, felszolgálni a süteményt a teájuk mellé. Hallhatta Feli történetét, mert amikor becsukta az ajtót és azt hitte, már nem láthatják, arcán mérhetetlen undor és megvetés futott végig, ami egy pillanat alatt teljesen el is tűnt. Romulus igyekezett nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Lopva Felire kacsintott, mint titkos bűntársra, hogy ő bizony bármennyit is tud, semmit nem fog elárulni a testvérének. Feli egy lágy mosollyal biccentett neki. Úgy tűnt, egyáltalán nem volt ok az aggodalomra.


Ahogy a napok teltek, egyre inkább tűnt úgy, hogy ketten vagyunk a világ ellen. A gondtalan napok, melyeket a Carriedo birtokon töltöttünk, olyan távolinak tűntek… nem volt több tánc az utcai fesztiválokon, nem volt gitárszó a tengerparton, és verseket sem olvasott fel nekem az éj sötétjében. Csak a fehér volt, meg a fekete, ez a két szín, ahogy lassan készültünk az esküvőre, melyet mindenki annyira várt… kivéve kettőnket.

Olybá tűnt, minél többet foglalkoztunk az kívánatlan friggyel, annál inkább ébredt fel bennünk a tűz egymás iránt, néha már attól féltettem Antoniót, felébred benne az a mélyen szunnyadó, heves vérű bika, aki egyszer csak felkapna és vinne, hogy aztán megtartson csak magának…

Mint te is tudod, Feli, nem akarták sokáig halasztani az esküvőt, pár hónapon belül megtartottuk volna, aztán… vége kellett volna hogy legyen mindennek köztem és Antonio között. Ezt pedig nem hagyhattuk. Így jött az ötlet Antoniótól, hogy ő bizony megszöktet engem és egy isten háta mögötti kis helyen fogunk éldegélni csak mi ketten, ahol senki nem háborgathat minket. Mondanom sem kell, hogy azonnal beleegyeztem és az izgatott várakozás azonnal a hatalmába kerített, bár még bőven volt mit elterveznünk.

Először is, ha szökünk, hova és mikor. Csak ezután jöhettek a kérdések, hogy mit vigyünk, hogyan érjünk oda és merre induljunk a birtokról. Néha egész délutánokat töltöttünk a könyvtárban „esküvő szervezés" ürügye alatt, miközben térképek fölé görnyedve próbáltuk kitalálni, merre vigyen az utunk. Végső úticélként egy hegyvidéki kis svájci falucskát találtunk, ahova még a madár se szállna be. Ide pedig vonattal terveztünk eljutni, a kúriától északra fekvő harmadik városból.

Hosszú ideig készültünk és ezalatt az idő alatt megpróbáltunk a lehető legkevesebbet érintkezni egymással. Mégis milyen lett volna, ha valamelyik cseléd arra jön be mondjuk a könyvtárba, hogy… mindegy is. Szó mi szó, elővigyázatosabbak voltunk, még a szokottnál is, valahogy azonban, (talán pont emiatt?) szörnyű érzés kerített hatalmába. Minden sarkon ellenséget sejtettem, és máig hiszem, hogy az akkor kezdődő aggodalmam már a legelejétől fogva sem volt alaptalan.