Teodor és Annie végül egy kávézóba tértek be. Útközben a lány kiderítette, hogy kísérője nem is igazán kedvelte ezeket az egyszerűbb ruhákat, mert az inghez, mellényhez és nyakkendőhöz szokott. Mint egy pincér, jegyezte meg Annie. De erre csak egy morgást kapott.

Teónak a legszörnyűbb élménye talán az volt, hogy nem gyógyíthatta meg magát a monoklijából, mert feltűnt volna a lánynak. A szabbatot alapvetően nem érdekli, ha az emberek tudtára jutott vámpír tagjaik kiléte, ez a kamarillások rögeszméje volt, nevezetesen, a maszkabál.

De amint azt Andrej elmagyarázta a kisebbik vérszívónak, ők valójában valahol inkább félúton voltak a szabbat és a kamarilla közt, így az adott kotériának rejtőzködnie kellett a bizniszre való tekintettel.

A kávézóba lépve kellemes, friss pörkölésű, pikáns aroma lengte körül őket, a darálóban morzsolódó kávébabok zenéltek a vendégeknek. A helyiség a modern visszatekintés zuga volt, industrial stílusban játszott. Sötét fafelületek és világos téglafalak adták az összhang krémes jellegét, a fenti lámpaburák sötétbarna szövetben tompították a hirtelen, egy pontból érkező világosságot, és szétszórta a beltérben. Régi korok lemúlt jellegével köszöntek vissza a kopottas fából ácsolt zsámolyok és ülőalkalmatosságok. Az asztalok az alacsony kávézóasztaloktól a magas pultokig váltakoztak, kinek milyen ízlése volt az éber állapotot segítő nedű elfogyasztásában. Teodornak tetszett ez az összhang, és bánta, hogy Andrej nem ennek a híve volt, néhány szobára tökéletesen ez a stílus illett volna.

Amint beléptek, több szem is szegeződött Teodor irányába, és halkabb sutyorgásba kezdtek a zene védelmező hangja alatt. A malkavitát nem zavarta, hogy összesúgnak a szeme láttára, annyira megszokta már, hogy az ellentettjét látva előbb bizonytalanodna el a saját létezésében, mint hogy az embereknek imponál a megjelenése. A pult mögötti hölgy a felületet törölte egy ronggyal, és mikor felnézett, kissé hátrahőkölt.

– Hű!... Ömm… bocsáss meg, de… jól vagy? – kérdezett rá tapintatosan.

Teodor fáradtan bólintott, és Annie irányába biccentett.

– Csak megpróbáltam ellent mondani.

A lány erre visszarántotta a tekintetét, és kicsit erősebben beleöklözött a malkavita vállába.

– Héé! Ne állíts be rosszfiúnak!

Teodort és a pultost egyaránt elkapta a kuncogás.

– Történt egy kis nézeteltérés egy részeg baráttal, de semmi komoly – legyintett a malkáv.

– Aha, értem. Nos… jobbulást. Mit adhatok? – kattintott egyet a tollán.

– Én egy fahéjas lattét kérek, a hölgy pedig egy gesztenyéset – folytatta Teo.

– Rendben van – bólintott a pultos lány, és felírta egy cetlire. – Ez valami cosplay? A sápadtság meg a füleid.

Teo már meg sem próbálta a cosplayre fogni.

– A sápadtság normális, alig van vérnyomásom.

– Akkor jót fog tenni a kávé, hm?

– Valószínűleg. A fülem meg nem, nem kellékek. Örökletes szindróma.

A lány bocsánatkérően behúzta a nyakát.

– Jaj, ne haragudj…

– Ugyan, semmi gond, nem zavar sok vizet az életemben. Nincs vele bajom.

– Ne is legyen. Tök cuki.

A malkáv ismét elpirult, még mindig nehezen vette be a bókokat. Annie felé nézett segítség reményében, de a lány csak kuncogott és élvezte, hogy megint zavarba jött.

– Izé… köszönöm.

Annie már ki is nézett egy helyes kis kettes asztalt, és leültek a legtávolabbi sarokba, hogy az emberek ne bámulják annyira a fiút. Annie nem tudta, mennyire zavarta ez kísérőjét valójában, így szeretett volna legalább ennyiben a segítségére lenni.

– Szóval, ha örökletes, akkor már a szüleid is ilyenek voltak? Vagy átugrottál egy generációt, és akkor… nagymama, nagymama, miért ilyen nagy a füled? – kuncorászott rajta.

Teo csak mosolygott, a maga módján mókás volt ez a hazugság, sok viccet lehetett belőle csinálni.

– Az a helyzet, hogy nem emlékszek. Időszakos amnéziám van – vallotta be egyenesen, mire a lány elkomolyodott.

– Tényleg? Akkor… nem emlékszel részletekre?

– Nem, inkább úgy lehetne mondani, hogy… a részletekre emlékszek – magyarázta. – Az életemből szinte semmi sem maradt meg. A múlt hétre emlékszek csak… de ha minden igaz, kapok egy gyógyszeres kezelést, ami talán tudja ezt javítani.

– Hú… hát… ez azért elég durva.

Teo vállat vont.

– Én nem tudom. Ha baj is lett volna, nem emlékszek rá, ugyebár… De mindegy is! A lényeg, hogy… ömm… oké, röviden összegezve, nem tudom, hogy a szüleim is ilyenek voltak-e – vigyorodott el.

Annie mosolygott, de el sem tudta képzelni, milyen nehéz lehetett ezzel együtt élnie a fiúnak. Amnézia. Különös egy betegség volt, és nem is tudott róla valami sokat… mindenképpen örült annak, hogy ezt Teo még az elején közölte vele.

– Nem akartalak megbántani… ha megbántottalak.

– Nem bántottál meg – mondta halkan a malkavita. – Elfogadtad a tényt, és ezzel be is bizonyítottad, hogy nem vagy átlagos.

– Hát, kíváncsi természet vagyok, mit mondhatnék? – vont vállat Annie, és elvette a számukra kihozott kávékat. – Köszönjük szépen… szóval, kíváncsi vagyok, ennyi.

– Igen, bármilyen meglepő, de feltűnt – kacagott fel soványan Teo, és beleszürcsölt a kávéba.

– Ha akarod, felfoghatod bókként is, hogy érdekelsz – kacsintott rá, mire Teodor ismét a saját garbónyakának rejtekhelyét kereste volna.

– Izé… te is engem.

Annie elbabrált a szívószálával, kavargatta a pohár aljában megült mézet.

– Igen, feltűnt, hogy a cikk miatt követtél, aztán jó régen nem volt szó a melóról, menedzserkém.

Teo nagyot nyelt, a forró kávé hirtelen végigsütötte a torkát, de észre sem vette.

– De hát elmondtam mindent, nem? A következő negyed évben szeretnénk, ha az összegen belül készítenél egy másik cikket is, mert…

– Nyugi, nyugi, nem akarok melóról beszélgetni – csitította el a témát a lány. – Csak szóvá tettem, hogy szakmai szempontból semmi okod nincs már lassan a… negyedik? Negyedik napja velem lógni.

Teo elvigyorodott, és még időben visszahúzta hegyes szemfogait.

– Néha nekem is kell egy kis kikapcsolódás. Rólad nem is beszélve.

Annie nagyot szívott a kávéból, felszürcsölte a gesztenyepürével megszórt tejszínhabot.

– Nekem kikapcsolódás? Tehát akkor most te hívsz meg engem?

– Természetesen – bólintott a malkavita, daliásan megigazítva garbó nyakát, mint egy nyakkendőt.

– Nocsak! Ez eddig jól alakul – Annie mosolya finoman felszívódott, ahogy lerakta a poharat, és belenézett a kísérője szemeibe. – Na, rendben van. Komolyan, mit szeretnél? Mit tervezel?

Teo megvonta a vállait, elmerengve nézte a lámpákat, néha pedig érdekesebbnek tűnt számára a téglafal oszladozásáról árulkodó lyukacsozás.

– Azt tervezem, amit te szeretnél. Az igazat megvallva, szörnyű vagyok programválasztásban, általában múzeumba vagy galériába van kedvem… – Elhallgatott, ahogy meglátta a lány komor ábrázatát. Annie lenézett a kezeire, és felsóhajtva kereste újra a vele való szemkontaktust.

– Nem igazán… így gondoltam – beljebb húzta maga alatt a széket, és finoman rátámaszkodott az asztalra. – Velem mit terveztél, arra vagyok kíváncsi.

– Veled…?

– Igen. Figyelj, tudod, hogy kimondom, amit gondolok. Most sem akarok köntörfalazni, oké? Szimpatikus vagy, meg is védtél, de én akkor is csóró vagyok, te pedig egy menő klub menedzsere. Mondtam már korábban, hogy nem prostituálkodok, ebbe pedig a gazdag és nagylelkű pasik is beletartoznak, ha úgy állnak hozzá. Szóval?

Teo torkában ragadt a szó, megszeppenve ült a helyén, tökéletesen zavarodott arccal, és nem titkolta, hogy kicsit idegesebb lett.

– Már elnézést, de mit képzelsz rólam? Semmi ilyesmit még csak eszembe sem jutott csinálni! Vagy csak mert egy… „menő klub menedzsere" vagyok, máris stricinek néznél? Vagy mit képzelsz, mi vagyok?!

Pár tekintet lopva odatekintett rájuk, és erre Teo elhallgatott. Annie nagyon higgadtan liftezett a kezével, és tartotta a szemkontaktust.

– Nyugalom. Nyugodj meg, és vegyél vissza picit. Feltűnhetett, hogy én nem kerülgetem a témákat túl sokáig, mint azt az imént mondtam. Figyelj rám. Egy picit tedd félre az önérzetedet, és gondold végig. Látni fogod, hogy én most baromira ki vagyok neked szolgáltatva. Egyszerűen csak tisztázni szeretném a dolgokat, mielőtt te tényleg komolyan gondolnád ezt.

Teo fogai csikorogtak az állkapcsa hátuljában, elképesztően keserű volt ezt hallani egy ilyen kedves jelenet után. Nagyon remélte, hogy lesz erre egy indokolható magyarázat, mert ebben a formában ez így kezdett neki nagyon nem tetszeni, és nem akart bántani senkit ebben a kávézóban.

– Ne nézz ilyennek, kérlek – mondta halkan, elnyomva a düh kirobbanó hangját. – Nem vagy nekem kiszolgáltatva, azt se értem, miért hiszed ezt…

Annie felvonta a szemöldökét. Ez a srác tényleg nem érti a helyzetet.

– Komolyan nem? Rendben. Akkor vegyük végig. A második alkalommal, mikor találkoztunk, éppen a tudtom nélkül nyomoztál le és követtél, aztán szétkergettél egy rakat gengsztert. Aztán lenyomtál egy nálad négyszer nagyobb maffiózót.

Maffiózót...? Ezért voltak hát akkor azok a fickók olyanok, amilyenek? Területigényes arrogáns rohadékok?

– Mindemellett – folytatta Annie –, olyan nagy valag pénzhez férsz hozzá, hogy ha akarod, kilóra megveteted a főnököddel a munkahelyemet. Vonatkoztass már el egy kicsit attól, hogy mennyire szimpatikusak vagyunk egymásnak, és egy pillanatra nézz objektíven a helyzetre – nézett szigorúbb, de szinte könyörgő szemekkel. – Szükségem van arra, hogy ezt most értsd, amit mondtam, oké?

Teodor ráncolta a szemöldökét, és hajlandóságot mutatva a dologra, gyorsan átpörgette az elmúlt hetet magában. És kénytelen volt beismerni, hogy a lánynak igaza volt. Ez az egész túlságosan is bűzlött a gyanútól, mintha az egészet csak megrendezték volna, hogy be tudják őt cserkészni. Ez egy másik világ volt.

– Messziről kirí, hogy nem idevalósi vagy – mondta lágyabban Annie. – Ez itt nem Nyugat-Európa. Itt az utolsó sarokban levő eldobott sörösüveg is valakinek a fennhatósága alá tartozik… nem viccből mondtam neked, hogy nem egyszer néztem már farkasszemet pisztolycsővel… errefelé, ha valaki túl kedves és gondoskodó alak, az gyanús. Ebben nőttem fel. Ahogyan itt mindenki.

Teodor kifújta a feszültséget a mellkasából, és lehunyta egy pillanatra a szemeit, hogy teljes mértékben megnyugodjon. Látta és értette a helyzetet.

– Rendben… figyelj. Igazad van, új vagyok itt, és tanulom a helyi hierarchiát… de hidd el, semmi hátsó szándékom nincs feléd. Nincs szükségem, se igényem arra, hogy tönkre tegyelek – mondta lassan, és nyugodtan. – Nem érdekel semmi, csak az, hogy milyen ember vagy, és hogy lehet-e bármi közünk egymáshoz. Ez az első randim… vagy legalábbis amire emlékszek… nem akarom elszúrni.

Annie fáradtan sóhajtott.

– Teo. Nagyon gyanús alak vagy. Lehet, hogy igazat mondasz, de meg kell értened, hogy itt nem így működnek a dolgok… szeretnék hinni neked, de akkor adj egy biztos pontot, hogy bízhatok benned.

A malkavita arca meglehetősen nyúzott volt, de be kellett látnia, hogy itt valóban ő volt az, akinek alkalmazkodnia kellett. Biztos volt benne, hogy nem keletről származott, mert nem érzett semmit, amikor idejött. A szülőföldre lépve, egy vámpír érezte a magabiztos kisugárzást, a kapcsolatot, ami ide kötötte, és emlékeztette. Itt ez nem volt meg. Teo végül bólintott. Bőszen forogtak fogaskerekei, töprengve húzta el a száját, majd hirtelen ide-oda rángatta a fejét, valami után kutatva, végül megállapodott a lány táskájánál.

– Van nálad egy ceruza?

– Ceruza? – kerekedett ki értetlenül a lány szeme, ennek ellenére belepillantott a táskába. – Van. Miért kell?

Teo visszazárta rá a lány ujjait, mikor az átadta volna.

– Nem nekem kell. Neked – mondta határozottan. – Ha úgy gondolod, hogy átverlek, döfd a szívembe.

– Hogy mi van? – nevetett fel hitetlenkedve, de Teodor nem tette ugyanezt. – Nem foglak megölni.

– De igen, meg fogsz. És én hagyni fogom.

Annie zavartan összeráncolta a szemöldökét, és fürkészte közben a malkavita arcát… vagy elképesztően jó színész volt, vagy tényleg komolyan beszélt. De eszébe jutott a hódító próbálkozása, és az előbbit ki is húzta a listáról… akkor viszont komolyan beszélt.

– Oké, oké. Nem. Nem foglak leszúrni egy... – szemrevételezte a kezében levő tárgyat. – Egy ceruzával. Miért pont ezzel? A kés nem biztosabb?

– Deee, viszont egy ceruza nem feltűnő.

Annie vállai megereszkedtek, és mosolyogva ingatni kezdte a fejét.

– Hagynád, hogy megöljelek? Te normális vagy?

– Nem – vonta meg a vállait Teodor. – Sosem mondtam, hogy az vagyok. De te sem vagy az, mert velem randizol.

– Ott a pont – kacsintott rá a lány, és sóhajtott egyet. – Jól van. Kezdetnek nem rossz. Ha ezt most tényleg komolyan gondoltad, akkor benne vagyok, és hajlandó vagyok megpróbálni veled.

Mert ha tényleg hagyná, hogy megölje, az elég nagy bizalom volt, a maga módján. Természetesen nem tenné meg. De az igazság az, hogy ennyi Annie-nak elég volt, hogy higgyen Teodornak. Nem, nem is. A párjának.

Teodor kénytelen volt az árnyékban maradni fényes nappal, igyekezett nem túl feltűnően kerülgetni a napfényt. A legközelebbi zebrán ha átjutnak a túloldalra, onnantól már nem lesz gondja. A park peremén is terebélyes lombú fák sorakoztak távolabb. Addig pedig csak az utcát leárnyékoló épületekhez közelebb húzódva ment a lány mellett.

– Pszichiátria? – nézett nagy szemekkel Annie.

– Igen. Vagy galéria, vagy kórházak. Régen sokat látogattam egy pszichiátriát, de már nem emlékszem, hogy hol.

– Le se tagadhatnád, hogy fura kis fazon vagy – nevetett a lány. – Miért pont az? Kezelésre jártál, vagy csak körbenézni?

– Érdekesek az ottani betegek.

– Aaaha – bólintott a lány. Érdekes, azt el tudta képzelni. – Elviszel majd egyszer magaddal?

– Ha szeretnéd, persze – viszonozta a mosolyt.

Annie közelebb húzódott hozzá, és kísérletet tett arra, hogy belekaroljon. Teo zavart mosollyal ugyan, de nem zárkózott el az ötlettől, lovagiasan nyújtotta neki a karját, ahogyan az illő volt.

– A személyes… kedvenceim, ha szabad így mondani, a skizofrének – folytatta Teodor. – A tudathasadásosak. Emlékszek, ahova régen jártam, ismertem egy férfit, akinek kilenc személyisége volt, és majdnem minddel kijöttem.

– Impresszív, de komolyan – bólintott határozottan a lány. – Mármint tényleg érdekes, nem viccelek. De amúgy mit szeretsz bennük? – kereste meg a malkáv tekintetét. – Mert az legalább annyira érdekes szerintem.

Teodor megvonta a vállait, és féloldalas mosolyra húzva a száját, elgondolkodott.

– Nem tudnám megmondani. Kicsit olyan, mintha egy másik világba kerülnék. Néha unalmas az itteni világ, és néha kedvem van valami jobb helyre menekülni. Olyankor látogattam meg őket, még anno.

– Aha... – összegezte Annie, elmerengve a dolgok tényleges valóságán. – Hát, mondjuk azt, hogy értem. Gondolom, ez is olyan dolog, hogy inkább kell tapasztalni. Mert úgy érti meg az ember.

– Pontosan – mutatott rá Teo. – Olyan, mint egy akadály leküzdése. Úgy értem… sokaknak rémületes azt látnia, mert eszükbe juttatja, milyen… törékeny az emberi elme – csendesedett el fokozatosan a hangja. – Eszükbe juttatja, hogy talán az egyikőjük ő maga is lehetett volna, ha a dolgok másként alakulnak. Nem beszélve arról, hogy aki más, és a többi nem érti meg, az veszélyes lehet. Ösztönösen félnek tőlük az emberek… és néha otthon éreztem magamat ott.

Annie nem vette le tekintetét Teodor arcáról.

– Mert tőled is félnek néha, és rokonságot érzel velük?

Teo kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna, beleharapott az ajkába.

– Igen, néha – mondta halkan. – Azt tudnod kell, hogy én nem vagyok a leg… hát… hogy is mondjam? A legnormálisabb ember a földön. Más vagyok, mint az előző partnereid.

– Ez nem nagy meglepetés – adta tudtára Annie, és lassabban kezdtek lépdelni. – Van valami, amiről tudnom kellene?

A malkavita szíve kezdett hevesebben dobbanni, érezte, hogy forog a gyomrában minden, és felkavarja az őszinteséget rejtő, kicsiny hazugságok okozta keserűséget.

– Igen, de… nem tudom elmondani.

– Veszélyes rám nézve…?

Teodorban hirtelen megállt az idő. A szíve egyre nagyobb szakaszokat hagyott ki, és a pillanatnyi dobbanásokat elnyújtottan érezte. Fokozatosan lassult a környezet körülötte, mintha elfeledkezett volna az idő létezéséről, egyre lassabb és lassabb, majd szinte már alig mozdult valami, mintha a járókelők kocsonyában lépdeltek volna. Így hatott rá egy olyan kérdés, egy olyan gondolat, ami révedésbe taszíthatta.

Hogy lehetett olyan ostoba, hogy ezt elkezdje? Persze, hogy veszélyes rá nézve! Hogy engedhette meg ezt magának? Minden őrjöngéssel, minden rohammal automatikusan járt egy törés! És azt általában nem a saját testében találta meg, hanem egy hullában a lábai előtt a sűrű vérben, és a bűzlő, fényes, magatehetetlenül szétterülő belsőségekben ázva. A homloka ráncokba gyűrődött a pillanatnyi kétségbeeséstől, ahogyan áthaladtak az úton, és az események újra felgyorsultak… csakhogy ezúttal pár pillanat alatt történt meg minden.

Az emberek sikoltoztak és félreugrottak, Teodor fülei pedig túl későn hegyeződtek egy olyan motorzajra, melyet ütemes pedálok nyomkodása kontrázott, és a sofőr rémült, vad üvöltése.

Az egészre nem is emlékezett…

Mintha valamelyik feljebbvaló istenség pislogott volna egyet, és azon rövid idő alatt az a bizonyos esemény szemrebbenésnyi idő alatt meg is történt… Meg mert volna rá esküdni, hogy csak a piros kasztnit látta maga előtt, és mintha emlékezne egy halvány derengésben Annie sikoltására, és arra, hogy ő maga a lányra fordult egész testével élő pajzsot alkotva. Aztán csak egy iszonyatos, fülszaggató reccsenés zengte be az egész utat, a fémdarabok szakadását jelző jellegzetes, csikorgó hangok.

A riasztó vijjogása a dobhártyákig hatolt... Teodor piciket pislogott, és belélegezte a lány halálra rémült illatát. Lassan eljutott a tudatáig, hogy mindketten életben vannak, és elnyomva hallja a civilek fejvesztett rikoltozását.

A tekintete először a saját vállát érték el, majd a szögekbe hajlott karja mentén tovább siklottak a kocsi felgyűrődött orrához, melyben eltűnt a keze.

Teodornak csak hosszú másodpercek múlva sikerült rájönnie, hogy a lány is ugyan ezt tette. Rengeteg civil szem szegeződött rájuk, bár a java valószínűleg fel sem dolgozta a lehetetlen képet. A vámpír tisztában volt azzal, hogy lebukott. A lábai ólmokba ragadtak, de mégis sikerült ösztönösen életre kelniük, és megmozdítaniuk gazdáját, elszállítva a legközelebbi sikátor felé.

Teodort most pillanatnyilag nem tudta érdekelni senki… Annie talán kapott egy akkora sokkot, hogy ezt elfelejtse. Befordult a legközelebbi sikátorba, a bőrén foltokban sebet ejtett a napfény. A vámpír a könnyeivel küszködött, remegtek a lábai maga alatt, de nem engedte el magát. Szemrevételezte a szilánkosra tört karját, és erősen beleverte fejét a sikátor falába hátul. Ingerülten liftezett a mellkasa, hiába tudta, hogy már nem ember, a felejtés nem tudja eléggé beprogramozni a testét arra, hogy nem kell mindig nem-lélegezni. Összeszorította a szemeit bőszen szitkozódva, és öngyógyításba kezdett. De ekkor vékony lábak szapora kopácsolására rebbent meg a füle, és Annie fordult be hozzá, szintén sápadtan, szintén remegve. Farkasszemet néztek egymással, mindkettőjük szeme csillogott a könnytől.

Annie csak annyit tudott egyelőre feldolgozni, hogy Teo a kezét nézegette néha.

– El… eltalált a kocsi?

Teodor látta rajta, hogy nem bírja kellő mértékben felfogni, bármennyire is szeretné. A malkáv próbálta elrejteni az élő szövetként mozgó, csúszó karját, de alig bírt megmozdulni. A lány meredten nézte, és próbálta befogadni a látványt.

– El… – nyögte ki Teodor, és néma sírásba kezdett.

Annie követte a példáját, továbbra is bámulta a domborodó, hullámzó jelenséget, ami a malkavita bőre alatt ment végbe. Reszketett a teste és a hangja az ismételt sokktól, és eleinte ennek akarta betudni a mozzanatot, de a látvány túl kitartóan dolgozott.

– Jó… oké… – emelte fel sírva a karjait a fejéhez, majd élesen rábökött a fenoménra. – Nem tudom elhitetni magammal, hogy ez… hogy nem látom… de kurvára látom. Kurvára látom! És… és mi a fasz ez?! – üvöltötte.

Teodor meleg könnyei patakokban folytak az arcán, de minden elvárás ellenére, nem szipogott, nem hüppögött, csak sírt, szakadatlanul. Belekoccantotta fejét a falba, és újra megvizsgálta a karját, mely majdcsak teljesen regenerálódott.

– Rendben, hát… – kezdett bele remegve. – Az van, hogy… hogy nem nagyon vagyok… nem igazán ember vagyok.

– Mi…? – kérdezte enyhén sípolva Annie, a gyomrát fogva.

Teo a helyzetet kicsit sem uralva, felnevetett egy pillanatra, égnek emelt arccal.

– Hát, én… szóval ez egy ilyen jó sztori… heh… vámpír vagyok.

Annie könnyei továbbra is folytak, elhomályosították a látását. A sokktól a rémületet pillanatnyi düh vette át.

– Kurvára nem vagy vicces!

– Nem viccelek! – üvöltött vissza Teodor.

Annie az arcát fogva nevetett fel.

– Azt egy kicsit nehéz lenne elhinnem! Nappal van, és kávéztál!

Teodor egy pillanat alatt elrugaszkodott a faltól, türelmetlenül lépett a lányhoz, kikapta zsebéből a lány kését, és egy határozott és gyors mozdulattal a saját nyakába szúrta.

Annie felsikított a szökőkútként ömlő bordó vérre, ami széles csíkban fröcskölődött az arcára és a ruhájára. Teodor gargalizált a zubogó vértől, bizonytalanul tántorgott ide-oda, teljes tenyérrel fogott rá a sebre, és lassan apasztani kezdete a vérét. Annie sikoltozása vagy a sokk miatt, vagy más miatt, de elhalt. Teodor megtámaszkodott a falban vállal, és türelmet kérően emelte fel az egyik ujját.

Annie hófehér arccal nézte végig, és egyszerűen nem volt képes elájulni. Teodor lassan kiegyenesedett, összefacsarodott arccal kezdett el harákolni, és egy tekintélyes mennyiségű vérrögöt köhögött ki.

Aztán újra a lányra emelte tekintetét. Kezével tisztára kente a nyakát, ahol a sebnek kellett volna éktelenkednie. Annie közelebb lépett, de összecsuklott volna maga alatt, ha Teo nem fog a hóna alá. A tekintetük ismét találkozott, és lassan leültek a betonra.

Teodor párat még köhögött, és kis vértócsákat köpködött oldalra.

– Éshh… most már elhiszed?

Annie kezei csak most olvadtak le a szájáról. A lány lassan bólintott, alig hallhatóan válaszolt.

– Hát hajlok rá…