A baleset után csendesen zajlottak a percek. A helyszínen az összes civil, még maga a sofőr is kételkedni kezdett abban, hogy bárkit elcsapott volna. Talán a vámpír kisugárzása tévesztette meg őket, talán nem, de senkinek sem esett komoly baja.

Teodor nagy szerencséjére, talán nem is tudta, mekkora, hogy Annie gyakorlatias volt. Nem állt le vitatkozni azzal, ami előtte volt, és nem nézett rá más szemmel az új információ ismeretében. Talán csak egy kicsit, de az normális az embernél abban az esetben, ha találkozik a bolygó csúcsragadozójával. A kezdeti trauma után, ahogy ígérte, kérdéseket kezdett el feltenni. Először is, a filmes, könyves kliséket vette elő. A két alacsony növésű illető vértócsával maguk előtt, a sikátor falazatának tövében ücsörgött, és próbálták együtt feldolgozni a történteket.

– Kereszt? – nézte a szemközti falat Annie.

– A keresztek rendben vannak…

– És a fokhagyma?

– Nos, az egy allergén dolog… faji szinten rosszul reagálunk rá, de ez is egyénenként változó. Mármint a mérséklet és a tünetek is.

– Mhm… – hagyta helyben Annie. – Mi van a denevérré változással?

– Pár klánunk képes rá, de nem olyan egyszerű művelet – magyarázta.

A lány nagy sóhajjal nézett odébb, majd a szeme megakadt az egyik épületből kiugró ajtón. Hirtelen kapta fel a fejét, és Teóhoz fordult.

– Tényleg! Amikor sokadjára kapcsoltam, hogy be kéne téged hívni a házba, be tudtál volna jönni? Ha igazán, nagyon akarsz? Vagy igaz, amit mondanak, és tényleg csak meghívásra tudtok működni?

Teodor őszinte értetlenséggel nézett vissza a vérfoltos garbójából.

– Ezt nem értem.

– Hát… van egy ilyen mítosz, hogy titeket meg kell hívni, különben nem tudtok bemenni sehova. Szerintem hülyeség, de inkább rákérdezek.

– Sose hallottam ilyesmiről… nem, be tudok menni bárhova.

– Igen, gondoltam – a lány mosolyogva horkantott fel. – Mármint ez tényleg hülyeség! Mégis, tegyük fel, hogy igaz. Akkor kinek a meghívása kellene? A tulajdonosé? De honnan kéne tudnod, hogy ki az? Vagy bármelyik lakóé? Semmi értelme.

Teo helybenhagyóan bólintott. Érdekes volt hallania, fogalma sem volt róla, melyik halandó érthette félre az egyik vértestvérét ennyire.

– Nagyon fontos kérdés – emelte fel egyik ujját Annie, és teljesen szembefordult a malkávval. – Mi van a karókkal?

– Áh! Ezt már vártam! – Teodor követte a lány példáját, és ő is szembe fordult vele. – Az teljes mértékben működik.

– De hogyan? Csak lebénulsz tőle, vagy meg is halsz? Csak mert ha meg is halsz, akkor igazából már rég kiirtottak volna titeket. Szóval gondolom, nem így van.

– Nos, mindenképpen lebénulunk tőle, de belehalni még nem fogunk. Ha a földön hagysz kivérezni, akkor csak elalszunk.

Annie felhúzta a szemöldökét. Ő is abban reménykedik, hogy alszik valójában, pedig tudta, hogy nem így van. Egy egérnek is nagyon emlékezetes élmény összefutnia egy emberrel. És egy embernek is örök emlék találkoznia egy vámpírral.

– Elalszotok? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen, így van. Egy csepp vér, és újraindul a rendszer, de ha nem, akkor csak mozdulatlanul fekszünk, talán örökre.

Annie látványosan lefehéredett. Az örökkévalóságig feküdni mozdulatlanul, és csak álmodni? Az gyakorlatilag a halál volt egy halandó értelmezésében.

– Szörnyű és kegyetlen sors lehet, még nektek is.

– Nos… én is inkább meghalnék, ha választanom lehetne.

– Megértelek – bólintott Annie. – És mi van a harapással? Anne Rice nyomán meg kell itatnod az áldozatot? És ha nem változik át, akkor abba tudod hagyni az ivást, vagy mindenképp belehal az áldozat?

– Itatnom kell – adott igazat Teo. – És ha nem szívom kritikusra, akkor nem hal bele. Azonban, okozhat mellékhatásokat egy harapás is, de ez áldozatfüggő – vallotta be a malkavita.

– Azaz?

– Nos – kezdte vakarni a tarkóját Teo –, a vámpírok harapása függővé tud tenni. Ha megharapnálak, lehet, hogy sóvárognál utána, hogy újra megtegyem.

– Háát, akkor fel tudok kínálni egy olyan lehetőséget, hogy ne nagyon harapdálj – vigyorgott a lány. – És a szex?

Teodor elméletben látott maga előtt egy illetőt, aki egy létrát szorongatott a vállain, és lassan haladt előre. A kérdés elhangzásakor Teo hirtelen érezte azt a koponyatörő csapást, ami olyankor éri el a hátul haladó fejét, mikor az megszólította az előtte haladót, s erre az megfordult. A létrával együtt. És ő már csak a szárát látta.

– Aaaa… a mi? – nyögte kis nyakig vörösödve.

– A szex – ismételte meg a lány. Teodorban tudatosult, hogy tényleg feltették a kérdést.

– Hát… fogalmam sincs.

– Hogyhogy? Akkor ezzel is hazudtál? – nyílt nagyra a szeme. – Szóval tényleg, komolyan, soha nem voltál lánnyal? Vagy… fiúval, nekem nyolc.

– Nem… – motyogta Teodor, inkább a nedves felsőjébe burkolózva.

Annie szélesen elvigyorodott a vámpír reakcióján, majd kissé lágyabb lett a hangja és a testtartása, közelebb húzódott hozzá.

– Szóval… nem is csókolóztál még?

Teodor egyrészt a vérveszteségtől, másrészt a maradék vérének zubogása miatt kezdett homályosan látni.

– Nem emlékszek…

– Hm… jól van, rendben. Akkor másik kérdés… hány éves vagy?

A lány sóhajtott egyet, és odahúzódott annyira, hogy összeérjen a válluk. Teodornak kellemesen esett az óvatos közeledés, és meg sem próbált ezúttal elhúzódni. Örült, hogy hagyhatták az előző témát.

– Nem hiszem, hogy hatszáznál több lennék…

– Az nem kevés ám! – nyílt nagyra a szeme.

– Emberi gondolkodásban persze, nem kevés. Az ősatyáink több ezer évesek. Annyira öregek, hogy már képtelenek ébren maradni.

– A korodról azért kikérném másik vámpír véleményét. Az öregeiteket elhiszem, totál el tudom képzelni, hogy Lovecraft ráhangolódott az egyikre, és azt nézte valami vén istennek. Apropó, mi lesz, ha egyszer felébrednek? Nem fostok tőle? – fordult vissza Teodorhoz, mire a malkavita csak megvonta a vállait.

– Dehogynem. Készülődünk a háborúra, de egyelőre nem sokat tudok a Gyehennáról.

A malkavita lopó pillantást vetett az egyre közeledő napfényre. Lassan egy órája ültek a sikátorban, és a nap már kezdett átfordulni a déli pontján, tovább zsugorítva az árnyékokat.

– Indulnunk kellene. Meg fogok égni, az pedig… hát, nem lenne jó.

Annie végignézett előbb Teodoron, majd magán, és szomorúan konstatálta, hogy csurom véresek. A java már beszáradt, így ha mást nem, foghatják a mintázatokra. Elővett a kabátja zsebéből néhány zsebkendőt, és tisztítani kezdte Teodor arcát.

A malkáv először ellenkezett, tolta el a lány karjait, de aztán megadta magát. Ő biztosan jobban látja, mint magának. A végeztével, ő is ugyanezt tette a lánnyal, gondosan letörölgette az arcát.

– Nem maradt sehol? – kérdezte Annie.

– A ruháinkat leszámítva… de kocsival jöttünk, nem lesz gond, csak addig jussunk el.

A lány levette a kabátját, és kifordítva terítette Teodor hátára. Az utca szegletében haladtak, árnyékról árnyékra, míg végül megállapodtak az egyik saroknál, ahol egy nagy kék „P" betű éktelenkedett a táblán. Annie benyúlt a zsebébe, majd némi kulcscsörgés közepette előhalászta a piros autójához tartozó slusszkulcsot.

Teodor nézte a fekete darabot, majd mikor beszálltak a kocsiba, halkan nevetni kezdett. Annie először azt hitte, sírva fakadt, és nem indította el a motort.

– Minden rendben? – óvatoskodott, és megsimította a hátát.

Teodor hátravetett fejjel nevetett tovább, aztán letörölte a könnyeit.

– Tudod, mivel indítod be a világ legnagyobb madarát?

– Jaj, ne – hunyta le a szemeit Annie. A kávézóból jövet is meghallgatott néhány szörnyű szóviccet, még a baleset előtt. – Na, mivel?

– Strucc-kulccsal.

A lány hangosan hörögve fejelt a kormányba, aztán csapkodni kezdte Teo vállát, az viszont nem bírta abbahagyni a nevetést, szánalmasan védekezett.

– Sahajnálom! Tényleg!

– Legközelebb használom a rohadt ceruzámat! – figyelmeztette Annie, miközben ráfogott a kormányra. – Strucc-kulcs…

A háborodott vámpír újra visítani kezdett a nevetéstől. Teodor számára sok minden vicces tudott lenni. Nem is kellett összetett, vagy bonyolult helyzetnek lennie, elég volt, ha valaki például azt mondta neki, „kárpit". Az illető biztos lehetett a sikerében.

Az autóból kiszállva Annie az ajtó elé lépett, és keresni kezdte a megfelelő kulcsot a csomón. Teodor kicsit lemaradva követte, és megállt tőle egy méter távolságban. Annie elfordította a kulcsot a zárban, és benyitott. Mielőtt belépett volna, még hátrafordult a vámpírhoz.

– Borist is lenyomtad volna, igaz? – mosolyodott el kedvesen. – Ha nem féltél volna a lebukástól.

Teo viszonozta a mosolyt, és megvonta a vállát.

– Megizzasztott azért, ez biztos. De valószínűleg igen, lenyomtam volna.

Annie pajkosan elhúzta a száját egy szélesebb mosolyra, és odalépett a malkavita elé. Teodor fülei erre az arckifejezésre máris lefelé konyultak, a törzse ösztönösen akart volna hátrább dőlni, de a vámpír ezúttal erőszakkal ellent mondott neki. Annie egyre közelebb húzódott, és Teo érezni kezdte újra a tűzforró kályhát, ami ilyenkor a gyomrát helyettesítette. A mellkasában pillangók ezre verdesett, és lassan elkapta a remegés, mikor alig egy centi választotta el az arcukat. A lány kezei lassan, fokozatosan simítottak fel Teo mellkasán, a férfi egész teste hazudtolta élőholt létét, lehetetlenül felforrósodott.

– Nem kell, ha nem akarod – suttogta Annie kéjes csillogással a szemeiben.

Teodor hosszú ideig nézte a zöld szempárt, olyanok voltak, akár a smaragd. Érezte, ahogy a hő elfárasztotta a szemhéjait. Engedett az akaratuknak. Lehunyta őket, és lassan előrehajolt, hogy összeérhessenek az ajkaik. Annie mellkasából melegen távozott a levegő, karjai önkéntelenül is körbekulcsolták partnere nyakát, s érezte, hogy két erősebb, mégis finom kéz fogta körbe a derekát. Lassan magához vonta, és védelmet nyújtva átölelte. Hosszú, örökkévaló másodpercek követték egymást, és nyújtóztak észrevétlenül percekbe. Finoman kezdték az elején, az ajkak ügyetlenül mozogtak, majd szépen, fokozatosan táncra hívta egymást a két nyelv.

Teodor ragadozó szörnyetege lassan került elő, odabentről mardosta az oldalait, és követelt volna magának még többet. Teo hamar megérezte, és óvatosan megszakította a csókot.

Annie szemei könnyben áztak, és kicsit szipogott. Teodor azonnal a legrosszabbra gyanakodott, és megfogta a lány vállait.

– Mi… mi a baj?

Annie zavartan nevetett fel, és letörölte a könnyeit.

– Még hogy… nincs érzéked ehhez.

Teodor azonnal elernyedt, és nyugodtan mosolyodott el.

Annie engedte, hogy ismét megölelje, a lapos mellkasra hajtotta a fejét, és élvezte a nyugalmat. Teodortól csak nagyobb partnerei voltak eddig, mégis… talán a vámpír lét tette, de nagyobb biztonságban érezte magát mellette, mint eddig bármikor. Nem gondolt arra, hogy bajba kerül, nem gondolt arra, hogy baja eshet bármelyik pillanatban. Teo… Teo mindig ott volt a bajban. Még ha nem is volt eddig a párja. De most már egyértelművé vált, és nagyobb örömöt szerzett neki, mint hitte.

Négy nap telt el azóta, és a pár bánatára, mindkettejüknek akadt hirtelen viszonylag sok, a javakban bővelkedő munkája. Annie természetesen örült a hirtelen jövedelemnek és a feladatoknak, így legalább nyugodtan átgondolhatta a mostani helyzetet, és hogy hányadán álltak Teóval. A csók óta ő is többet mosolyodott el magában, és gyakran felhívta Teodort, még ha találkozni nem is tudtak. Pár témában kifejezetten jól jött a malkavita tanácsa. Annie nagyon bízott a sok száz éves vámpír tapasztalataiban, még akkor is, mikor Teodor minden alkalommal emlékeztette hölgyét, hogy az amnéziájáról nem hazudott neki.

Csak néhány dologra emlékezett életéből maradandóan, és a többi emberéhez képest, ez a legnagyobb sajnálatára, nem volt túl sok. Tudta, hogy francia nemzetiségű volt, és hogy tudott festeni. Nevetett a kárpit, a szatyor és a nyenyere kifejezésen. Nina hatására, kiderítették közösen, hogy ért a mechanikához és tud bendzsózni. Mint azt felfedezte, nem szerette a szürke színű fémeket, az orvosokkal már csak a képernyőn sem volt jó viszonyban és rosszul volt a lidokain szagától. Nina a konyhában észrevette, hogy nem szereti az evőeszközök csilingelését vagy súrlódását, az olyan volt számára, mint másoknak a hungarocell. Kellemetlenül érezte magát a finom érintésekre, ha azt férfi tette. Andrej pedig azt vonta le, hogy kisebbik vértestvére egyenesen az üvöltés szintjéig gyűlölte, ha valaki csak úgy a semmiből megszorította. Teodor maga is kíváncsi volt a múltjára, amikor ezeket a megfigyeléseket ventrue testvérei a kezébe adták cetli formájában.

Azonban, néhány pontot figyelembe vett Teodor is, és emlékezett arra, hogy Annie-val ezek kisebb mértékben, vagy egyáltalán nem következtek be. A lány többször is megszorította őt a karjánál, de nem érezte azt az émelyítő rosszullétet, ami ilyenkor előtör a gyomrából… csupán összerezzent. A konyhájában többször is hallott kanalakat egymásnak koccanni, de csak a füle rebbent meg. Teodor végigvette a listát, és egyre inkább csak azt mondogatta, hogy érdekes. Valami egyértelműen tragikus történt vele a múltban, de úgy tűnik, csak bizonyos csoportokban levőkkel volt érzékenysége…

Érdekes.

A mostani kiszemelt egy kis taknyos kölyök volt, emberről emberre mászkált, beszélt velük néhány szót, és a lehetséges pártfogókkal eltűnt a fülkékben. Teo rosszallóan ingatta a fejét. Úgy néz ki, itt az ideje annak, hogy ő is megregulázzon valakit. Valószínűleg csupán egy kis metet akart eladni, és kialakítani a lehetséges forgalmát, ám még nem tudta, hogy talán rossz helyen tette. Teodor kezdte kiismerni a drogkereskedők természetét, és a fiatalabbja nagyon feltűnően csinálta, ő valószínűleg még zöldfülű volt. Nem kifejezetten volt kedve megölni, ha úgy döntene, nem adja ide a hely százalékát. Andrej Kriska nem az a fajta báró úr volt, aki elnéző szemmel nézte a birtokán mozgó sikkasztásokat. Bár néha a háborodottnak igenis lett volna rá oka és igénye, a ventrue kérésére nem üthetett elsőre, csak ha nagyon muszáj volt.

Amikor a fülke függönye széttárulkozott, és kilépett belőle a két alak, Teodor az övére akasztotta az adóvevőt. A kölyök az igen jól megpakolt zsebébe mélyesztette kezeit, nagyon feltűnően – az ő nézőpontjából természetesen feltűnésmentesen – nézett körbe, majd elindult a kijárat felé. Teodor távolról intett a bejáratnál ácsorgó őröknek, és ezután megfontoltan, nem kapkodva lépdelt le a lépcsőn.

A kölyök megtorpant, mikor az őrök elállták az utat, s nem sokkal utána érzett egy finom, de határozott fogást a bal vállán.

– Velem jönnél egy pillanatra? – kérdezte mézes-mázasan Teodor.

A srác még Teónál is soványabb volt, kopott gúnyában jelent meg, bár ezzel volt a legkevesebb gond.

– Mi az, kistesó? – biccentett neki szipogva. Cinkosan vonogatta a szemöldökét, hiszen talán akadt még egy kuncsaftja. – Kéne valami?

– Nem – szúrta neki a malkavita jéghidegen, majd elmosolyodott. – Én a behajtó vagyok.

– Behajtó?

– Úgy van. Nos – vezette odébb a vendéget –, tekintve arra, hogy új vagy és nem ismered a szabályokat, először csak elmondom. Ezen a helyen nem teríthetsz úgy, mint a bolti sikátornál, mert szabályok vannak. Szabályok, és százalékok.

– Aha… – ráncolta a szemöldökét, majd biccentett.– Mennyi lenne az annyi?

Teodor elvezette az egyik fülkéhez, de még nem mentek be.

– Lássuk csak… ha jól láttam, három ügyfeled volt, igaz? Tehát… figyelembe véve azt, hogy újonc vagy, hígított terméked van – a srác összevonta a szemöldökét, hogy ezt mégis honnan deríthette ki a kolléga –, és ezen felül pedig jön még a tiszteletlenségi díj… az annyi, mint huszonöt százalék – tette hátra a kezeit.

A kölyök szemöldöke a homlokára ugrott.

– Elég meredek díjazás, tesó.

Teodor megvonta a vállait.

– Ennyi, ha szeretnéd mindegyik fogaddal elhagyni az épületet.

– Ezt meg kell beszélnem a főnökömmel. Lesz hozzá pár szava szerintem – Próbált keménynek látszani, de nem volt sokkal magasabb a vámpírnál, és főleg nem izmosabb.

– Akkor javaslom, hogy menjünk be ide – húzta szét a függöny száját a malkavita. – Hangosítsd ki, hogy jól halljam. Jobb, ha inkább rábeszéled.

– Persze… – mormolta a vendég, és pötyögni kezdett a mobilján. Hosszú kicsengés várakoztatta őket, mire végre megszakadt. – Cső, főni! Itt vagyok a kastélyban, de… támadt egy kis gond.

Alig lehetett idősebb a főnök, a hang alapján.

– Hadd találjam ki. Eladtál mindent, de kiraboltak visszafelé?

– Nnnem. Nem, csak…

– Akkor a rendőrök vittek be?

– Nem. A helyi…

– A helyi terjesztők rád szálltak?! Tudod, hogy azzal nem engem kell hívnod!

– Helypénz van! – fakadt ki a kölyök.

– A cuccra?

– Igen, ezt akarom elmondani!

Pár másodpercnyi szünet következett a vonalban.

– Be tudják vasalni rajtad, ha nem akarod odaadni? – hangzott ismét egy kérdés.

A srác Teodor irányába nézett, aki ölbe tett kezekkel, szórakozottan vigyorgott. Lassan, jól érthetően bólogatott. A kölyök ismét a mobilhoz fordult.

– Hát, lehet, hogy igen…

A vonal túlsó felén egy recsegős sóhaj érkezett válaszul.

– Mennyi?

– Huszonöt – mondta röviden a srác.

– Huszonöt-ezer?

– Százalék.

– Aha… és milyen a piac? Viszik? – kérdezte a vonal.

– Viszik, igen. Öt gramm maradt a tizenötből.

A másik oldalon elismerő hümmögés hallatszott.

– Rendben. Akkor legyen, fizesd ki az embert meg szervezz le egy találkát, hogy le tudjuk fixálni a dolgot a… későbbiekre.

– Találkát hol?

– Hát valahol, ahol szükség esetén nem lesz feltűnő, ha ásni kell – mondta egyértelműen a vonal.

Teodor a tenyerébe temetkezve, némán nevetett. Megérti, semmi személyes nem volt köztük, csupán sokallta azt a huszonöt százalékot. A srác nem merte bevallani, hogy ki volt hangosítva.

– Öhmm… rendben, leszervezem a régi kőfejtőbe.

– Nagyszerű, az egy nagyon jó hely! Na! Húzzál onnan, add el a cuccot, nemsokára kész a következő adag is.

– Oké… persze…

Amint kinyomta a telefont, Teodorból kiszakadt a nevetés.

– Hát ez nagyon jó volt! Jaaaj, istenkém… imádtam – megtörölte a szemeit, még mindig rázkódott a válla. – Na, add a pénzt és lódul innen, mielőtt kiharapom a torkodat a helyéről.

– Ja… oké – nyögte ki, és gyorsan számolni kezdte az összeget, végül Teodornak nyújtotta. – Akkor rendben vagyunk?

– Persze, menj csak.

A fiú kilépett, és sietős léptekkel kisietett az ajtón. Haragudott főnökére, amiért ilyen lekezelően bánt vele a hívás elején, de a munka az munka, úgyhogy indult vissza következő állomásra.

Andrej a korlátnál nézett le a csarnokra, és figyelte, ahogy Teodor kilépett a fülkéből. Egy nagydarab test állta el a fényt, és vetült a ventrue-ra. Andrej csak a feje hátuljában hallotta, hogy Manny szólt hozzá.

– Téged úgy is látni, hogy nem bújod a papírokat?... Hé, Andrej?... An!

A ventrue csak válltól felfelé ugrott meg.

– Hm?

Manny ingatta a fejét, és lenézett, a ventrue figyelmének vonalát követve.

– Áh, értem… kíváncsi vagy, hogyan boldogul a munka ezen részével, eh?

– Persze – bólintott oda sem nézve. – Eddig úgy tűnik, minden rendben.

– És nem is tűnik rossznak a kisfickó. ha kikupálod, nem is akármilyen menedzser lesz.

– Igen, ebben bízok én is. Fel fog nőni a feladathoz, szerintem.

Manfred enyhe büszkeséggel nézett fel öreg barátjára. Andrej megérezte ezt, és összeszemeztek.

– Mi az?

– Megváltoztál – szögezte le Manny. – Biztos vagy benne, hogy csak amiatt az apróság miatt fogadtad be?

Andrej megforgatta a szemeit.

– Mesterien csinálod ezt – jegyezte meg Manny. – Néhány feleség tanulhatna tőled.

– Térjünk vissza egy kicsit. Mi van Teodor befogadásával?

– Ugyan már! Nem hiszem el, hogy csak azért tartod itt, mert veszélyes a külvilágra.

– A külvilág éppenséggel nem érdekel. De a szabbatban ismerek néhány tagot, aki kapva-kapna egy ilyen képességű Malkáv gyermekért.

– Ezért inkább eltitkolod, és megtartod magadnak – bólintott Manny.

– Teodor nem ostoba. A malkaviták valószínűleg az egyik legértelmesebb káinita fajta, de az értelem mögé túl kevesen látnak be.

Manny elgondolkodva nézte a kis növésű vérszívót.

– Teodor nem tűnik olyan nagyon háborodottnak. Inkább csak… nem is tudom. Sajátosan az.

– Valami történt vele a múltban, amiért nem emlékszik semmire. De magából a tébolyból még alig mutatott valamit… bizonytalan vagyok abban, hogy mégis micsoda… vagy hova lehetne sorolni.