Tizenhatodik Fejezet

1994 – Hermione harmadik évének vége felé a Roxfortban.

Perselus kihasználta az órák közti időt, és a folyosókat rótta. Black kint volt a börtönből. Megszökött, és ott volt Roxfortban. Perselus tudta, hogy Black addig marad, amíg meg nem kapja, amiért jött.

Black elárulta a barátait. Elárulta Lilyt, és ez okozta a halálát. Ez rémes tett volt.

Amikor megtudta, hogy a Sötét Nagyúr mire készült, Perselus könyörgött Dumbledore-nak, hogy a férfi lépjen közbe. Hogy megmentse a nőt attól, amiről tudta, hogy érkezik. Már elveszítette Hermionét, nem veszíthette el Lilyt is.

Igaz, már nem szerette úgy Lilyt, mint korábban, de még mindig törődött vele. Ő volt az első lány, akit szeretett. Az, hogy elfordult tőle, hogy James Potterrel lehessen, mélyen belemart, de aztán belépett az életébe Hermione.

Furcsaságokat mondott, mint ahogy mindig tette. Először azzal, hogy megkérdezte, hogy tényleg ott volt-e, aztán azzal, hogy megkérdezte, hogy meghalt-e. Perselus sosem értette, hogy hogyan értette ezeket a lány, vagy hogy miért kérdezett ilyen furcsa dolgokat; de kétellte, hogy valaha megtudhatja az okait ennek.

Miközben a lyukas órájában sétált a folyosón, kiszúrta Hermione Grangert, és ez kirántotta a gondolatai közül. A lánynak órán kellett volna lennie.

– Miért ment órára, mit csinál itt?

Nem tudta a választ, de remélte, hogy megtudja, hogy mire készült a lány, ezért követte.

Kiábrándító búbájt vont maga köré, és az árnyak között maradt, amennyire csak tudott. Látta, hogy a lány céltudatosan elindul egy tanterem felé. Tovább követte, és látta, hogy az lefordul a folyosón a számmisztika terem felé.

– Mi a fészkes fenét művel most ez az idegesítően tudálékos lány?

Nem volt kiírva óra ebbe az időpontba, abba a terembe.

– Azt reméli, hogy beszélhet a professzorral valamiről ezzel az órával kapcsolatban?

Nem tudta, de azon volt, hogy kiderítse. Aztán azon, hogy megrövidítse pontokkal, amiért kihagyta az óráját.

Figyelte, ahogy kinyitja a tanterem ajtaját, majd besétál.

– Valahogy elfelejtette volna levédeni az ajtót a professzor?

Visszaharapott egy sóhajt, és elgondolkodott azon, hogy milyen lusta volt itt néhány professzor.

Követte a lányt, mivel nyitva hagyta az ajtót. Figyelte, ahogy az helyet foglalt. Nem értette, hogy mit csinált, és azon volt, hogy megkérdezze, amikor Hermione elővett valamit az inge alól. Valamit, amit a férfi nem látott, mivel mögötte állt.

A következő, amit tudott, az volt, hogy a lány azonnal eltűnt. Ez megrémítette.

– Hogy csinálta ezt? Ebben az iskolában nem lehet hoppanálni. Csak az a néhány kiválasztott csinálhatja, és azok mind professzorok. Még csak nem is elég idős ahhoz, hogy csinálhassa. Még csak vizsgája sincs hozzá. Plusz nem volt pukkanás sem, mint ahogy az a hoppanálásnal szokott lenni.

Piton nem tudta, hogy hogyan csinálta, de azon volt, hogy kiderítse. Szóval méltóságteljesen járta a folyosókat a hátralévő szabadidejében, és próbálta megkeresni a lányt.

A Nagyteremben ebédelt és a felénél járt, amikor látta, hogy a lány berohant, bekapott egy falatot, és azelőtt eltűnt, hogy a férfi elkaphatta volna. Piton összeszűkítette a szemeit. Nem bujkálhatott előle sokáig.

Beletelt egy időbe, de végre látta, hogy a lány felé tart másnap reggel. Már nyitotta a száját, hogy megszólítsa, de Hermione előhúzta a nyakláncát. Piton homlokráncolva figyelte.

Látta, hogy a lány megállt, és lefelé bámult a nyakláncra miközben felemelte a kezét az apró tárcsához. A férfi látta, ahogy eltűnik egyetlen fordítás után.

Lenyűgözve állt ott.

– Hogy a pokolban csinálta ezt?

Úgy döntött, elege lett, ezért elindult, hogy beszéljen Dumbledore-ral. Az idős férfi mosolyogva közölte, hogy Miss Granger ebben az évben túl sok órát vett fel, így szüksége volt egy időnyerőre, hogy az összesre oda tudjon érni. Ezt ő mondta, maga Albus, hogy adott egyet a lánynak. Nos, Minerva adta oda neki.

Perselus soha nem értette, hogy az igazgató miért ájult el a tudálékos kis csitritől, ahogy Minervát sem. Egyszerűen nem értette, a lány idegesítő volt.

– Hogy kedvelheti bárki? Igaz, sok mindenben olyan, mint az édesanyja... csak sokkal rosszabb.

Perselus ekkor már meg volt róla győződve, hogy Hermione az anyja volt. Nem volt más magyarázat. A lány még jobban hasonlított arra a lányra, akire emlékezett hetedikből.

Dühösnek érezte magát, miközben visszament a pincébe. Az sem segített, hogy ott volt Lupin, és nézte ugyanazt a gyermeket, és olyan kedves volt hozzá.

Perselus tudta, hogy ő is emlékezett a barátjára hetedikből. Meg tudta mondani a gyengéd pillantásokból, amit a férfi adott a fiatal lánynak, miközben sebesen beszélt hozzá, a lány arca pedig izgatottan felcsillant valamin, amit hallott.

Lupin órákon át beszélgetett vele tanítás után. Perselus gyakran találta őket a folyosón sétálni, és ódákat zengni mindenféle könyvekről és egyéb másról. A vérfarkas arcán elterült egy vigyor, mint aki tud valamit, miközben hallgatta a lányt. Mintha a farkas tudott volna valamiről, amiről a többiek nem. Ez még jobban irritálta Pitont, nem volt elég az a gondolat, hogy Lupin segítette Blacket.

Pár nappal később látta, hogy a lány Potterrel és Weasleyvel sétál, és akkor összeállt neki fejben egy emlékkép.

– Nem. Nem, az nem lehet. Ez őrület. Ez nem ugyanaz a Harry és Ron, akikről beszélt. Ez teljességgel lehetetlen.

De, ahogy egyre csak tovább figyelte aznap, még végig vacsora alatt is, egyre jobban érezte, hogy végre bekövetkezett. Megőrült. Azt, hogy két, majdnem három éven át látta a lányt, az őrületbe kergette. Esélytelen volt, hogy ez a kis idegesítően tudálékos lány egy s ugyanaz a Hermione lett volna, akit megismert hetedikes korában.

– Igaz, majdnem csak teljesen egyformák, de ez lehetetlen. Vagy nem? Ha ez nem lehetetlen, akkor én... egy diákkal... nem, még csak a gondolatot is elvetem. Ez nem ő. – Hogy bebizonyítsa, úgy döntött, hogy beszél Minervával.

Odasietett az irodájához, bekopogtatott és várta, hogy az idősebb nő beinvitálja.

Minerva az íróasztalánál ült, és házi feladatokat nézett át, majd osztályozta őket. Amikor felnézett, halványan a férfire mosolygott.

– Perselus, mit tehetek érted? Remélem, hogy most nem az egyik diákomról van szó a házamból – mondta Minerva, és visszaküzdött egy sóhajt, látva a férfi ajkát megfeszülni. Rossz előérzete támadt tőle. Pont erre volt szüksége, tetőzve azt, hogy Sirius Black elszabadult.

Perselus átváltoztatott magának egy széket, és leült.

– Ez valamilyen szinten egy diákoddal kapcsolatos a házadból. Emlékszel Miss Hermione Brownra?

Minerva felvont szemöldökkel pillantott a férfire meglepettségben.

– Igen, emlékszem. Mi van vele?

Perselus nevetségesnek érezte ezt megkérdezni, de biztosítania kellett önmagát, hogy nemes egyszerűséggel nem őrült meg.

– Csak azon tűnődtem, hogy hallottál-e róla mostanában?

Minerva homlokráncolva nézett rá.

– Perselus, nem kaptam egyetlen levelet sem Miss Browntól azóta, mióta itt töltött veletek egy évet. Miért? Te igen? – kérdezte a nő, és hirtelen kicsit aggódni kezdett.

Perselus nem tudta biztosra megmondani, hogy mitől kezdett aggódni a nő, szóval folytatta.

– Nem. De észrevettem... észrevettem, hogy Miss Grangerrel mennyire hasonlítanak egymásra. Ezért újra elkezdtem rá gondolni.

Minerva nyelt egyet, és visszaharapott egy megkönnyebbült sóhajt, miközben letette a papírjait.

– Perselus, mégis mi ez az egész? Nem hallottam Miss Brownról úgy... tizenöt vagy hány éve.

Perselus morgott, miközben végighúzta a kezét az arcán.

– Ez őrület. Azt hiszem, inkább csak megyek – mondta, majd felállt.

Minerva sóhajtott.

– Perselus, ülj le és mondd el, hogy mi folyik itt. Miért kérdezősködsz hirtelen újra Miss Brown felől? Ki sem ejtetted a nevét azóta, hogy itt hagyott bennünket.

Perselus sóhajtott, és újra helyet foglalt.

– Minerva, azt hiszem, hogy kezdem elveszíteni a fejem. Esküszöm, hogy ennek az egésznek a nyomása, teljesen az őrületbe kerget.

Minerva összeráncolta a homlokát.

– Nos, miért nem magyarázod el, hogy miért gondolod úgy, hogy kezdesz megbolondulni?

Volt egy olyan érzése, hogy tudja miért. Ő is látta, hogy Hermione Granger mennyire hasonlított arra az alakjára, mint amikor meglátogatta őket, annyi évvel korábban. Nem volt még teljesen olyan, de nagyon közel járt hozzá.

Perselus megint megdörzsölte az arcát.

– Minerva, meg kell esküdnöd, hogy senkinek sem szólsz erről egy szót sem!

Amikor Minerva bólintott, újra megszólalt.

– Meg mernék rá esküdni, hogy Hermione Granger ugyanúgy néz ki, mint Hermione Brown. Biztos vagyok benne, hogy Miss Granger, Miss Brown kislánya. Ez az egyetlen magyarázat. Ezt szajkóztam magamnak az elmúlt pár évben, hogy ennek kell lennie a magyarázatnak.

Minerva homlokráncolva nézett.

– Ez nem egy új keletű felismerés? – gondolta a nő. – Mikor kezdtél erre gondolni?

Perselus sóhajtott.

– Láttam az ünnepi vacsorán az első évében. Azt gondoltam, hogy talán egy unokahúga vagy unokatestvére vagy valami, amikor láttam, hogy beosztották a házába. De tavaly látva, hogy milyen nagyon hasonlít rá, rájöttem, hogy Miss Brownnak az édesanyjának kell lennie.

Minerva magában átkozódott. Nem gondolt arra, hogy Perselus ilyen hamar felismeri a lányt. Minerva persze tudta, és boldog volt, hogy láthatta felnőni őt, tudva, hogy ki lesz belőle. Nem állította meg a kalandjaikat, mivel tudta, hogy okkal történtek. De egyetlen egyszer sem gondolt bele abba, hogy Perselus is észreveszi a külső hasonlóságot.

Perselus folytatta, miközben a kezeit nézte, amik a combján pihentek. Nem tudott Minerva gondolatairól.

– Láttam őt használni azt. Az időnyerőt, láttam ahogy használja. Napokig próbáltam rájönni. Láttam Lupinnal beszélgetni, és tudtam, hogy ő is észrevette a hasonlóságot, szóval nem csak én. Aztán láttam a barátait. Pottert és Weasleyt, és akkor csak megcsapott a gondolat. Minerva, azt hiszem, megőrülök.

Perselus sóhajtott, és még mindig a kezeit nézte.

– Meg kell mondanom Dumbledore-nak, hogy át kell adnia valakinek az óráimat. Nem taníthatok, ha éppen... idegösszeomlásom van. Tudom, hogy rossz időzítés Blackkel... – Abbahagyta, és küszködve epekedett a józan ész után.

Minerva megint átkozott. Még nem volt itt az ideje, hogy elmondja neki, de nem látott más megoldást. Az esküje amúgy sem vonatkozott arra, hogy mikor mondhatta el a férfinek.

– Perselus, nem vagy őrült.

Perselus visszarántotta a tekintetét a nőéhez.

– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve.

Minerva sóhajtott, és suhintott egyet a pálcájával, hogy mindkettőjüknek töltsön egy pohár lángnyelv whiskyt. Figyelte, ahogy a férfi belekortyol, és ő is így tett.

– Perselus, Hermione Brown és Hermione Granger egy s ugyanaz a személy – mondta Minerva, és megállt, hogy lássa, hogyan fogadja a férfi ezt az információmorzsát.

Perselus döbbenten bámulta a nőt.

– Micsoda? – kérdezte sokkal nyugodtabban, mint ahogy érezte magát.

– Hermione a hetedik évében érkezett hozzánk. Az időnyerőjét használta, amikor történt egy kis baleset. Ezért volt a gyengélkedőn, amikor találkoztál vele. Elájult és megsérült, amikor az időnyerő elhozta hozzánk – mondta Minerva. Nem tudta, hogyan máshogy mondja el neki, ezért inkább egyenesen beszélt.

Perselus még döbbentebben ült.

– A Hermione, akit szerettem, egyenlő azzal az idegesítően tudálékos lánnyal, akit ki nem állhatok? A Hermione akiért az elmúlt pár évben epekedtem még csak egy kisgyerek?

Érezte, ahogy a düh elkezdi átjárni.

– Minerva, ha ez egy vicc, akkor nagyon nem vicces – morgott rá a nőre.

Minerva sóhajtott. Pontosan ezért akart várni. Nem volt benne biztos, hogy a férfi reakciója később jobb lett volna, de akkor legalább Hermione nem csak tizennégy éves.

– Perselus, ez nem vicc. Hermione Granger visszament az időben, 1977-be. Bepánikolt, hogy mindenkit olyan fiatalon látott, ezért Dumbledore az irodájába vitte. Hermione elmondott neki mindent, amit megtehetett, és Albus is látott pár dolgot a fejében, ami bebizonyította, hogy igazat mondott. Elhatározta, hogy változtassák meg a nevét, és találjanak ki neki egy fedőtörténetet, hogy ne zavarjon össze a jelenléte semmit sem a jövőre nézve. Rengeteg mindent el kellett hallgatnia magáról, hogy ne kockáztassa meg azt, hogy akár bármit is megváltoztat.

Minerva ismét várt.

Perselus gondolatai cikáztak a fejében.

– Minden, amiről beszéltünk. Minden, amit együtt csináltunk. Egy diákommal tettem, aki most csak tizennégy éves. Azt hiszem, mindjárt rosszul leszek.

Látva a pánikot és az undort a szemeiben, Minerva folytatta.

– Perselus, nagykorú volt amikor visszament hozzád. Egy felnőtt nő.

Perselus tekintete ismét találkozott a nőével, miközben a szemeiben megjelent a düh.

– Akkor tudta, hogy ki vagyok. Tudta, hogy mivé válok. Hogy tehette... mindezt? Hogy játszhatta el, hogy nem tudja, ki vagyok? Hogy kérdezhette azt, hogy tényleg én vagyok-e? Nyilvánvaló, hogy nyavalyás mód én voltam. Ő is tudta. Miért használt ki engem ennyire? Tényleg ennyire gyűlölt volna? Mindig úgy hittem, hogy ő jó és kedves, de semmi más, csak egy sunyi kis kur...

– Perselus! Elég ebből! Gondolod, hogy olyan egyszerű volt neki? Tudta a jövőnket. Tudta, hogy mi fog történni. Ő maga is rengeteg mindenen ment keresztül. Többön, mint amin egy gyereknek szabadna. Ő olyan, amilyennek láttad és gondoltad. Jó és kedves. Nem akart téged bántani. Nem akarta, hogy ez az egész megtörténjen. Nem akart megváltoztatni semmit sem, mivel félt a következményektől – mondta Minerva.

Perselus gondolatai ismét cikáztak.

– Ismerte a jövőt.

Tudta, hogy ki lesz a férfi, és azt is, hogy mit fog tenni. Valószínűleg jóval többet tudott a férfiról, mint az saját magáról.

– Így tudta, hogy halálfaló vagyok.

Sosem tudta pontosan, hogy a lány honnét tudta, de a válasza, miszerint csak látta, ahogy reagál amikor szólítják, nagyon gyenge volt, de Perselus csüngött ezeken a gyenge válaszokon. A lány mindent tudott, ő pedig semmit sem.

– Perselus, hagyott neked egy levelet. El szerette volna mondani neked, mielőtt elment,... de tudta, hogy nem teheti. Dumbledore is elmagyarázta neki, hogy miért nem teheti, habár ő maga is tudta már – mondta Minerva.

Perselus mérgesen pillantott Minervára.

– És te ezt mindvégig tudtad?

Minerva bólintott.

– Megkeresett mielőtt elment. Tudtam a legtöbbet már az elejétől fogva, de aztán mindent elmondott. Odaadta ezt a levelet, amit neked írt, hogy majd adjam át neked, amikor eljön az ideje. Nem gondolta, hogy ilyen hamar rájössz, ahogy én sem. Tessék.

Minerva a pálcáját használta, hogy elővarázsoljon egy borítékot. Perselus látta, hogy még mindig le volt zárva, így tudta, hogy Minerva nem olvasta el. Látta, hogy a levegőben lebeg, és nyúlni akart érte, hogy elkapja, de nem tudott. Még nem.

Perselus gondolatai végül a körül keringtek, amit Minerva mondott.

– Tudta a jövőnket, és nem akart megváltoztatni semmit sem.

– Tudott Lilyről? Tudta, hogy a Sötét Nagyúr meg fogja őket ölni?

Amikor Minerva nem válaszolt, Perselus rögtön tudta az igazat.

– Hagyta a saját barátait meghalni?

Olyan düh kerítette hatalmába, amit évek óta nem érzett.

– Csak hagyta őket meghalni. Még csak meg sem próbálta őket megmenteni. De te mégis kedvesnek és jónak nevezed? Miféle ember hagyna ilyesmit? Figyelmeztethette volna őket, hogy ne bízzanak meg Blackben. Én tudom, hogy én soha nem tettem. Meg fogom ölni azt a szadista némbert!

Perselus felpattant a székéből, és Minerva is felállt.

– Perselus, állj le!

De a férfi továbbsétált. A nő suhintott egyet a pálcájával, majd bezárta és levédte az ajtót, mielőtt a férfi odaért volna.

Perselus megfordult, és dühösen nézett a nőre.

– Hogy védheted, amikor tudod, hogy mit tett? – Ökölbe szorította a kezét, majd elengedte a dühtől.

– Perselus, tényleg azt hiszed, hogy nem akarta őket figyelmeztetni? Nem gondolod, hogy sírt, tudva azt, hogy nem mentheti őket meg? Azt gondolod, hogy még ha ő nem is próbálta meg, Dumbledore és én nem tesszük, ha nem lett volna rá okunk, hogy ne tegyük? – mondta Minerva, próbálva meggyőzni a férfit.

Perselus felmordult. Az igazgató és Minerva is tudta, hogy Lily meg fog halni?

– Mégis mi a fészkes fene lehet annyira jó indok, hogy ne mentsük meg őket?

Minerva sóhajtott. Nem gondolta, hogy el kellene mondania azt a keveset, amit tudott a lány azon emlékéből, amik nem volt lezárva. Annyi mindent megváltoztathatott számukra, de azt sem hagyhatta, hogy a férfi gyűlölje Hermionét.

– Perselus, mi fogunk nyerni. A Sötét Nagyurat végleg legyőzzük majd.

Perselus gúnyolódni kezdett.

– Már meghalt. – Habár tudta, hogy még nem volt vége.

Minerva szomorúan nézett rá fel.

– Visszatér. Háborúba megyünk. Hermione segít harcolni ellene, segít legyőzni őt.

Perselus megállt.

– Visszatér? Hogyan?

Minerva sóhajtott.

– Nem tudom. Hermione kényszerített, hogy kihúzzam azt az emléket, és tegyek rá időzárat. Nem nyithatom ki a negyedik éve végéig. Ha bármit megváltoztatunk, veszíteni fogunk. Pontosan ezért nem mondta el neked. Ezért kellett elmennie. Ha nem megy vissza a saját idejébe, megkockáztatja, hogy mindent tönkre tesz, ha marad. Tényleg azt szeretnéd, hogy az a szörnyeteg győzzön?

Perselus sóhajtott. Ezzel nem tudott vitatkozni.

– Miért kellett Lilynek meghalnia? Már elveszítettem őt, és már csak Lily maradt nekem.

Minervának megszakadt a szíve a férfiért.

– Perselus, tudta, hogy szeretted Lilyt. Ha más nem, megmentette volna őt érted, de tudta, hogy nem teheti. James és Lily Potter halála kulcsfontosságú elem ehhez. Ha megállítja, akkor mindent tönkre tesz vele. A Sötét Nagyúr azért tűnt el tizenkét évre, mert őket megölte. Képzeld csak el, milyen lenne a világ, ha ez idő alatt végig itt lett volna.

El tudta képzelni, és ez megijesztette.

– Hermione megmenthette volna őket, de milyen áron?

De hagyta megtörténni, és Perselus tudta, hogy ez biztos összetörte a lányt. Tudta, hogy Hermione nagyon szerette Jamest és Lilyt. Perselus sóhajtott. Még mindig dühös volt, de nem azért, amiért hagyta a lány meghalni Lilyt.

– Perselus, az a gyermek odakint, akit most meg akarsz gyilkolni, ártatlan. Semmit sem tett. Ha megölöd, akkor hidegvérrel teszed, egy árva ok nélkül. Ha megölöd őt, akkor nem tud majd visszamenni hozzád hetedikben. Tényleg annyira gyűlölöd őt, hogy elveszítenéd az együtt töltött idődet vele? Annyira gyűlölöd, hogy kockára tennél mindent, és hagynád, hogy a Sötét Nagyúr győzedelmeskedjen? Hermione kulcsfontosságú a győzelmükhöz – mondta Minerva.

Perselus egyikre sem tudta ezek közül a választ, de azt igen, hogy nem hagyná győzni a Sötét Nagyurat.

– Hogy ölhetnék meg egy gyereket, aki eddig semmi rosszat nem tett, csak elviselhetetlenül tudálékos volt?

Ettől a helyére ugrott a fejében egy emlék. A bájitaltan óráján, amikor a lány a partnere volt, kutatva keresett egy jelzőt, hogy hogyan nevezze, de nem volt semmi ötlete. A lány játékosan rávigyorgott, és mondott neki egy sértést, amit használhatott rá. Hermione elviselhetetlenül tudálékosnak nevezte magát. Tudta, hogy ő nevezte így, amikor a diákja volt.

– Minerva, nem fogom megölni, de mennem kell. Gondolkodom kell – mondta hűvösen.

Minerva bólintott.

– Szeretnéd a levelet, amit hagyott neked?

Megrázta a fejét.

– Nem most. Én nem... nem tudnám most elolvasni. – Tudta, hogy gyengének hangzott, de mindig is gyenge volt, ha róla volt szó.

Minerva egyszerűen bólintott, és levette a varázslatot az ajtóról. Perselus elment, és a pince felé tartott.

Odalent maradt, míg el nem jött a vacsora ideje.

Amikor a Nagyterembe ment, látta, hogy már mindenki az asztalánál ült. Perselus oda sem nézett a griffendéles asztalhoz. Még nem állt készen arra, hogy lássa a lányt.

Inkább a saját asztalára nézett. Látta, hogy Draco mérges, és úgy nézett ki, mint aki készen állt gyilkolni. Egy suttogással már bent is volt a fiú fejében.

Látta Hermionét a mugli farmerjában és valami rózsaszín pulóverben. Figyelte, ahogy Draco felé viharzik, és pont olyan mérgesnek és szenvedélyesnek tűnt, mint akkor, amikor megmentette őt a degenerált triótól annyi évvel ezelőtt.

Látta, hogy Draco gúnyolódott vele, és figyelte, ahogy a lány visszavág neki, mielőtt előkapja a pálcáját. Látta, ahogy Draco torkához nyomta, és látta ugyanazt a tüzes szenvedélyt, ami jellemző volt rá akkor, amikor visszament hozzá hetedikbe.

Perselus nem tudta visszafojtani az önelégült mosolyt, ahogy látta, hogy a lány próbálta visszafogni magát, miközben a barátai próbálták lebeszélni róla, hogy valami hülyeséget csináljon.

Nyilvánvaló, hogy már ekkor is meg volt ugyanaz a temperamentuma, ami akkor, annyi évvel korábban, hetedikben. Látta, ahogy Draco nyavalyog, és az ajkán megjelent az undor, amit a szőke fiú iránt érzett.

Látva, hogy a lány elfordult, egy aprót biccentett elismerésül. Több önfegyelem volt benne gyermekként, mint néhány felnőttben, akit ismert.

Hallotta, hogy Draco ismét gúnyolódott vele, és megforgatta a szemeit a keresztfia hülyeségén, de amikor látta, hogy Hermione visszafordult és jól orrba törölte Dracot, Perselus horkantva felnevetett.

Megijesztette a körülötte lévő néhány embert, de figyelmen kívül hagyta őket. Látta harcolni a lányt hetedikben, de úgy tűnt, hogy már ekkor is tudott egy s mást, ilyen fiatalon.

Érezte, hogy a tisztelete nőtt az idegesítően tudálékos lány iránt, és sóhajtott. Azon tűnődött, hogy meddig tud majd mérges lenni rá mind amiatt, amit Minerva megosztott vele.

Látva, hogy ez a Hermione mennyire hasonlított arra a nőre, akit szeretett, a dühe szépen lassan elillant. Ami csak azt érte el, hogy újra feszült legyen.

Kilépett Draco fejéből, és Hermionét kezdte keresni. Nem találta, de látta Lupint elrohanni a távolban, ezért követte. Még mindig nem bízott meg Lupinban.

Lupin és a barátai lehet, hogy abbahagyták valamelyest a zaklatását, amikor Hermione közbelépett, de még mindig gyűlölte őket. Főleg Blacket. Black ettől függetlenül is megtett minden tőle telhetőt, hogy kínozza, még úgy is, hogy tudta, hogy Hermione haragszik rá érte.

Black ezenkívül folyamatosan flörtölt Hermionéval. Cicának szólította meg ilyenek. Ez az őrületbe kergette Perselust. A lány az övé volt, és nem Blacké, és Perselus nem szeretett osztozkodni.

Látta, hogy Lupin elindul lefelé az ösvényen, ami a fúriafűzhöz vezetett; tudta, hogy Lupin a szellemszállásra tartott.

– Ott bujkál Black?

Eltartott egy ideig, míg a férfi leért a szellemszállásra. Amikor belépett a faházba, megállt és hallgatózott a lépcsőknél. Hallotta, hogy valaki kiabál.

– Akkor ki volt?

Perselus lefagyott.

– Ez Harry. Ez Potter hangja.

Tapasztalatból tudta, hogy ahol ott volt Harry, Hermione sem volt messze. Érezte, hogy megfagy benne a vér, ahogy hallotta Sirius hangját áradni a levegőben. Bár azt nem értette, hogy mit mondott a férfi.

– Felismerné Sirius Hermionét? Megölné őt is, mint ahogy a többi barátjával tette?

Perselus tudta, hogy nem hagyhatja meghalni, hiszen Hermione az a személy volt, akire nem tudott nem gondolni teljes felnőtt életében.

Gyorsan felment a lépcsőn, és megbújt az árnyékokban az ajtónál. Látta, hogy Black figyelme máshol jár, ezért előhúzta a pálcáját.

– Capitullatus!

Black pálcája kirepült a kezéből. Röviden látta Hermionét a sarokban a barátaival. Látta a sarat és a horzsolásokat az arcán, de ezt leszámítva úgy tűnt, hogy jól van. A tudat, hogy a lány vérzett, megint dühössé tette.

– Black mégis bántotta volna? Vagy Lupin volt?

– A bosszú édes – mondta Blacknek. – Hogy mennyire reméltem, hogy én leszek az, aki elkap téged, Sirius.

Lupin fellépett a helyiségbe, és Perselus rá is ráfogta a pálcáját.

– Megmondtam Dumbledore-nak, hogy segítettél bejutni a kastélyba egy régi jó barátodnak. Itt a bizonyíték – mondta Perselus gúnyosan.

– Lenyűgöző, Piton – válaszolta Black szarkasztikusan. – Ismét jó hasznát vetted az élénk és éles elmédnek, és mint mindig, ezúttal is rosszul vontad le a következtetést. Most, ha nem haragszol ránk, Remusszal van egy befejezetlen ügyünk, ami nem várathat magára!

Perselus megint gúnyolódni kezdett, miközben Black torkába nyomta a pálcáját.

– Egy jó okot mondj. Könyörgöm.

A két Tekergő elkezdett egymással vitatkozni, mire Perselus megforgatta a szemeit.

– Halljátok ti magatokat? Mint egy öreg, házsártos házaspár.

– Tudjátok, hogy megtenném – mondta nekik Perselus, és még mindig Black torkába nyomta a pálcáját. – De miért hagynám figyelmen kívül a dementorokat? Olyan régen nem láttak téged. – A bársonyos hangja megtelt megvetéssel.

Perselus tudta, hogy még el tudna fecsegni, mivel élvezte látni Black félelmét; de a következő dolog, amit tudott, hogy rálőttek egy varázslatot, ami felrepítette, majd kiütötte.

Később ébredt fel egy hatalmas, gyűrött ágyon. Nem látta Hermionét, és ettől pánikba esett, amit karöltve követett a feszélyezettség.

Fogalma sem volt róla, hogy melyikük tette, Harry vagy Hermione, nem emlékezett rá. De valamelyikük kiütötte, és arra gondolt, hogy mindkettőjüket megfojtja pusztakézzel.

Tudta, hogy Weasley nem lehetett. A vörös fiú nem volt elég okos ahhoz, hogy kilőjön egy normális kábító átkot.

– Hát nem értik, hogy meg akarom őket menteni? – tűnődött el rajta, miközben megrázta a fejét, hogy megtisztítsa az átok mellékhatásaitól.

Gyorsan felállt, és elindult az alagút felé. Azon tűnődött, hogy milyen messze juthattak. Azon, hogy nem volt-e túl késő, hogy megmentse Hermionét valami rémségtől.

Kilépett az alagútból és látta, hogy mind összebújtak, és rémültnek tűntek. Fogták egymást, míg a férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, annak ellenére, hogy a feszélyezettsége újra elkezdett felépülni benne.

Eldöntötte, hogy biztososítani fogja, hogy mindketten kapjanak valamilyen büntetést, karöltve vörös barátjukkal. Lehet, hogy szerette azt az embert akivé Hermione vált, de ekkor a lány még mindig az az idegesítően romlott és tudálékos valaki volt.

– Hát itt vagytok! – mondta nekik, majd megragadta Pottert, és azon volt, hogy Hermionéval is így tegyen, amikor meghallotta a vonyítást. Odafordította a fejét, és meglátta a vérfarkast; megfordult, és maga mögé húzta őket.

Remélte, hogy megvédheti őket, főleg Hermionét. A lány egyszer megvédte egy vérfarkastól. Pontosabban ettől a vérfarkastól, aki ténylegesen Remus volt. Most rajta volt a sor, hogy megtegye ezt a lányért.

Hermione sikított, ahogy a farkas rátámadt Perselusra a karmaival. Mindketten elestek, amikor a farkas nem talált célba, mivel nem engedte el Hermionét. Felültek, és a férfi érezte, ahogy Hermione a hátának nyomódik, a kezei pedig a vállán voltak a félelem miatt. Perselus érezte a lány félelmének szagát, így tényszerűen tudta, hogy a farkas is.

Abban a percben tudta, hogy cserben hagyta a lányt. A farkas egyre közelebb ért, készen a támadásra, de végül Black animágus formában rátámadt. Megmentette őket, mint ahogy annyi évvel korábban is próbálta.

Perselus talpra szökkent, és magával rántotta Hermionét is, majd a háta mögé vonta. A lányt még mindig közel ölelték a barátai. Perselus nem tudta, hogy megfognak-e menekülni, illetve azt sem, hogy ha igen, hogyan, de ettől függetlenül pajzsként használta a saját testét a lány előtt. Közelebb húzta a hátához, ahogy a két állat küzdött egymással velük szemben.

Tudta, hogy ha elfutnak, meghalnak. Ha maradnak, szintén. Látta, hogy a két állat közelített feléjük, ezért hátrálni kezdett, és Hermionét még közelebb vonta magához. Az egyik keze a lány derekán volt, míg a másik Potter vállán.

Az állatok szétváltak, és a farkas üldözni kezdte a kutyát. Harry utánuk futott, és üvölteni kezdett Blackért. Hermione mozdult volna, hogy kövesse a fiút, de ekkor Perselus keze megragadta a csuklóját, majd visszahúzta, közel a mellkasához, miközben kiabált Harrynek, hogy az menjen hozzájuk vissza.

Tudta, hogy Hermione követte volna a fiút, és Perselus biztonságban akarta tudni őt.

– Nem veszi észre ez a nyavalyás bolond, hogy ez az egyetlen esélyünk, hogy élve megússzuk?

Hermione még mindig ellenállóan küzdött a férfivel, de az erősen fogta. Teljesen átölelte a lány derekát, hogy magával tartsa, miközben az még jobban ellenkezett, és Harryt szólongatta.

Látták, hogy a farkas Harry felé fordult. Egyre közelebb került hozzá, és készen állt támadni, amikor meghallották egy másik farkas hívogató hangját a tiltott rengetegből. Perselus megkönnyebbülten sóhajtott. A vérfarkas mindig válaszol a saját fajtársai hívására.

Amikor a farkas nem ment el, Perselus idegesen nyelt egyet, de aztán ismét hallották a hívást, és a farkas ezúttal elment.

Amikor Harry elindult Black után, aki ezúttal emberi formában volt, Hermione még jobban küzdeni kezdett ellene. A hűsége nyilvánvaló, hogy olyasvalami volt, amit gyermekkora óta hordozott.

Hermione végül kiszabadult és elment. Perselus gyorsan követte, miután magához hívta végre a pálcáját. Átkozta magát, hogy nem tette korábban.

Azzal a kezében, elindult a lány után, miközben elsuttogott még pár rontást.

Végül megtalálta Harry és Black mellett, és látta, hogy végigméri őket, mivel mind Harry mind Black el voltak ájulva.

Összekötözte a lány kezeit egy varázslattal, majd mindkét testet fellebegtette, és megbűvölte őket, hogy kövessék őt.

Nem érdekelte, hogy mit kellett tennie ebben a percben. Még az sem, ha a vállán kellett volna vissza cipelnie a lányt, mint egy zsák krumplit. Akkor is a kastélyban akarta tudni, ahol biztonságban volt.

Visszavitte őket a kastélyba, és leadta Pottert a gyengélkedőn, majd elment, miután egy utolsó pillantást vetett Hermionéra. Visszament a szobájába, és megivott egy hatalmas pohár lángnyelv whiskyt.

– Ez a lány lesz a halálom – gondolta, miközben pontosan tudta, hogy mit kellett ekkor tennie.

Felállt, miután befejezte az italát, és újra elment Minerva irodájába.

Amikor végül bent volt, egyszerűen csak némán nézett rá a nőre.

A nő a gyerekek után kérdezősködött, és Perselus biztosította, hogy jól vannak és visszatértek a kastély biztonságos falai közé. Arról nem tudott, hogy ismét kint voltak és bajba kerültek, miután biztonságba helyezte őket a gyengélkedőn.

Vett egy mély levegőt mielőtt beszélt volna.

– Rendben van, add ide azt a rohadt levelet! – Látta, hogy Minerva, kevés sikerrel, megpróbált elrejteni egy önelégült mosolyt.

Aztán egy csukló mozdulattal ismét elővarázsolta a levelet, és odalebegtette a férfinek.

Perselus megragadta, majd visszavonult a pincéjébe.