Teodor mondandóját végül az zárta, hogy elmondta a lánynak vámpír kilétét. A házigazdák kifelé az elvárt, „senkit sem érdekel a maszkabál errefelé" arcukat mutatták, ám főleg Andrej, nem volt túlságosan elragadtatva. Amint a malkavita odébbállt, a ventrue behívta Joszifot az irodájába.

A férfi sietősen kapkodta a lábait, a zuhany alól lépett ki, és úgy kellett menet közben felöltöznie deréktól felfele. Belebújt a kitömött fekete kabátba, és kiropogtatta a bütykeit. Az istenért is… szerette a főnökét, hiszen megbecsülte, de néha borzasztó rosszul tudott időzíteni. Emlékezett Afganisztánra, még a szovjet megszállás időszakából. Ezen az oldalon foglalt helyet. A nyolcvanas évek végén, amikor besorozták, tizennyolc éves volt, és hamar elkezdett jól teljesíteni. Húsz évesen már az afgán hadszíntérre küldték szakaszvezetőként, és ugyan derekasan helytállt a fronton, alig fél évet foglalt helyet benne érdemben, mert addigra az egész be is csődölt. Már akkor is igen kemény drogtermelés folyt a területen, főleg az ópium fogyott. Andrejnek már akkor is voltak arrafelé érdekeltségei, most is üzletelt Szíriával. Joszif egy specialista alakulat szakaszvezetőjeként került a területre, és az utolsó bevetésükön odafelé menet kilőtték a helikopterüket. A férfi emlékezett arra, hogy csak néhányan élték túl, és azok is súlyos sérülésekkel próbáltak boldogulni. Minden rádiójuk megsemmisült, ezért beásták magukat egy mákföld közelében, ahol landoltak. A helyi termelők nem tudták eldönteni, hogy szovjet katonák, vagy a helyi erők akarják felszámolni a földjeiket és a drogüzletet, és ebből kifolyólag kialakult egy pár hetes állóháború. Joszifék egy barlangba vették be magukat, és csupán igyekeztek túlélni.

A műveletek azonban elkezdték zavarni az ópiumtermesztést, és a szállítmánycsomagok nem tudtak időben kimenni az új kliensnek… és mivel új kliens, még az elején kellett lefektetni vele a szabályokat. Az illető személyesen jött kérdőre vonni nem túl kellemes hangsúllyal, hogy hol jár a rendelt ópium. A termesztők pedig elmagyarázták, hogy lőnek rájuk. Andrej így személyesen ment a dolgokat lerendezni. Joszif a szakaszával képes volt percekre feltartani, így úgy döntött, hogy értékes lehet. A férfi és a ventrue leült beszélgetni, Andrej elmagyarázta neki, hogy dicséretes hűségről tett tanúbizonyságot, hiszen nem adta meg magát és nem is dezertált. Az előírásokat követve fenntartotta a harcot, de a háborúnak vége szakadt.

Az anyaországa senkit nem küldött érte, így akár szolgálhatna olyan mestert is, aki megbecsüli…

Joszif illedelmesen kopogott a vámpír ajtaján, és ő beinvitálta. A férfi engedelmesen kihúzta magát előtte. Andrej hátradőlt a székében, és összefűzte az ujjait a katonára nézve.

– Lesz egy kis extra feladat mostantól.

Joszif érdeklődve húzta fel a szemöldökét.

– Mi lenne az, pontosan?

– Teodor nője tud rólunk.

– Rendben, uram…? – ráncolta értetlenül a homlokát. Nem igazán értette a problémát, hiszen a Szabbat ebből nem csinált ügyet.

– Figyeltetned kell az embereiddel – adta ki halkan, de határozottan az utasítást.

– Ne haragudjon, de miért?

A ventrue előrébb dőlt az asztalon, és odébb tolt néhány papírt.

– A legtöbb szabbatos városban nyíltan mászkálnak a vámpírok. Nekik kényelmes, ami gond van, megoldják erőből. Ismered ezeket a helyeket.

– Persze…?

– És gondolom, pénzt keresni is szeretsz, meg többnek lenni, mint egyszerű rabszolga vagy haszonállat.

– Nem igazán értem, mire akar kilyukadni.

– Joszif – vetette oda szigorúan. – Néha elképesztően nehézkes a gondolkodásod. Mi gyakorlatban félúton vagyunk a Szabbat és a Kamarilla módszerei közt. Nem félek az emberektől, de – emelte az ujját –, hogyha elterjed a hírünk, abból háború lesz. Amit megnyerünk, mint eddig mindet, de ez…?

– Árt az üzletnek – bólintott. – Igenis! Intézem!

Az élete derekán túlesett férfi elhagyta a széles irodát, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Andrej ekkor megengedte magának, hogy kissé leeresszen. A halántékát kezdte dörzsölni, meg tudott volna halni most húga boros-narancsos fahéjjal teleízesített forralt véréért. Melegen remélte, hogy Teodor és Annie megérik neki ezt az extra kockázatot…

Annie Milo egy lepukkant küllemű bárba tért be a délutáni órákhoz közeledve. A főnöke megbízta azzal, hogy járja körbe az aktuális helyet, és ajánljon fel nekik egy ajánlatot, ami plusz bevételhez juttatná a hely tulajdonosát. A bár falai mélybarnák voltak, halovány izzókkal övezett sarkok adtak világítást a betérő vendégeknek. Az asztalok fényes, szépen lecsiszolt sötét bükkfákból készültek. Kevésbé szórakoztató klub volt, mint Andrejéké, de ez várható volt. Annie látta magától is, hogy nagyon megszokta az utóbbi időben, hogy Teodor mindig ott legyeskedik körülötte… vajon most itt van? Nem lepődne meg, hogyha hirtelen ott teremne az egyik asztalnál, és csábosan felkínálná egy koktélra. A lány felsóhajtott, és elképzelte aktuális szeretőjét fekete ingben, ahogyan az egyik üres asztalnál ücsörgött, és rá várt… Annie elmosolyodott, nehezen kedvelt meg embereket. Teo azonban valósággal belopta magát a szívébe.

Hirtelen megrázta magát, és koncentrálni kezdett a feladatra.

Elővette a jegyzetfüzetét, és gondosan írni kezdte a betévedt emberek csoportjait, finoman hallgatózott az irányukba, kíváncsi volt, milyen a hely vendégköre. Néhányan megpróbáltak rányomulni, de szakmai rutinból, csak pár italig fogadta a közeledést, bevett dolog volt nála, ebből speciel még soha nem jött ki rosszul.

A lánynak, és természetesen Teodornak sincs halvány fogalma arról, hogy mekkora lehetséges galibát okozhatnak.

Annie gyakorlottan végezte a munkáját, és ahogyan telt az idő, egyre inkább visszarázódott bele. Az elfogyasztott ital mennyisége és a céltudatos viselkedése – miszerint a közeledő vendégek zöme a harsányabb flörtöléshez szokott – kezdett jól sikerülni, és ekkorra már ketten is figyelni kezdték Joszif emberei közül. Jómagának nem tűnnek fel, a hely műszakvezetőjének azonban annál inkább. A testesebb férfi diszkréten körbekérdezett az épületben saját embereinél, de mindegyiktől csak fejrázást kapott. Neki gyanúsak voltak, talán valami az arcukban, vagy a ruhájukban… nem tudta eldönteni.

Lassan egyértelművé válik neki, hogy a lányt kezdik el figyelni, így közelebb lépett hozzá a pult kiszolgálói oldaláról.

– Figyelj, kislány, félsz valamitől? – kérdezte halkan.

– Hm? Miért, kellene? – kérdezett vissza a lány, egy kissé kótyagosabb hangsúllyal.

– Nem… nem, jó hely ez, tudod, én csak a testőreid miatt kérdeztem – mondta a férfi kissé eltávolodva. Annie azonban csak ráncolta a szemöldökét, és ekkora a férfi finoman odabiccentett a két alakhoz. – Az a kettő nem veled van?

Annie hátranézett, mintha a kijáratot keresné. Nem akarta, hogy ha esetleg rosszakarók, észrevegyék a kitüntetett figyelmet felőle.

– Melyik kettő? Négyen is vannak ott.

– Ha kimész, meglátod… ott az ablakban látszanak. Az egyik a bőrmellényes, kicsit motoros küllemű, a másik meg a csiricsáré zakós – motyogta a férfi a poharat törölgetve. – Azt hittem, hogy…

– Civil ruhás zsaruk? Csak azok tudnak ilyen ostobán öltözködni – vetette oda gúnyosan.

– Igen, igen. De nem hiszem, hogy azok, úgyhogy marad a testőr.

A lány is látott pár tablettát ide-oda gurulni, hogyha rendőrök lettek volna, már hangzavar lenne.

– Nincsenek testőreim – nézett vissza a férfire, mire az felvette vele a szemkontaktust.

– Fura is lett volna… – megköszörülte a torkát, ismét közelebb merészkedett. – Figyelj csak. Ha meg nem haragszol… de mondtam, hogy ez egy jó hely és szeretném, ha az is maradna. Ha utánad jön valami haragosod, azt ne itt rendezzétek le. Szóval…

– Ki akar dobni? – ült fel lassan, de szög egyenesen a lány. – Basszus, ember…

– Nem-nem, dehogy! – mentegetőzött a férfi. – Én rendőrt akartam hívni.

Annie látta rajta, hogy valójában nem ez volt a szándéka, és a legkevesebb kedve ahhoz volt, hogy fakabátok lófráljanak a klubban. A rendőrökkel Annie sem akart kifejezetten találkozni, nem akart a vámpírok nyakába zúdítani véletlenül valamit, főleg, hogy nincs beszámítható állapotban, és még véletlenül kikezdene az egyikkel… részegen is jól ismerte magát.

– Jó, akkor lelépek inkább – mondta morogva. – Legalább megszánna egy hátsó kijárattal?

– Az van, pont itt az irodán keresztül – mutatott a bárpult mögötti „Csak engedéllyel!" feliratú ajtóra. – Hé… nem akarom én, hogy bajod legyen, szóval… – Annie kicsit megörült, hogy legalább egy taxit hív neki az ipse –, ha van bárki, akit fel akarsz hívni, felhívhatod a telefonomról.

A lány nem tudta leplezni a csalódottságát… még a húszéves taknyosok is jobban kezelték az ilyen helyzeteket, mint ez az ürge.

– Nem, kösz… mobilom nekem is van.

Annie kissé örült a délutánnak, így legalább még emberek közt járhatott, és talán nem támadták meg a követői, ha az volt a szándékuk. ¬

Az egyik kisbolt közelében maradt, ahol folyamatosan jártak az emberek. A két ipse lemaradva ugyan, de követte őt, és figyelték az egyik saroknál. Annie megelégelte a helyzetet, és a mobilján elkezdte a malkavita számát beütni. Majd várt, hogy kicsengjen…

Teo szeretett volna segíteni nővéreinek valamiben, így egy kis magánakcióba kezdett nappal. Az erdő sűrű árnyékai közt cikázott macskaléptekkel, teljesen nyakába húzva a kapucnit. Valahol egy nagy fakopáncs dolgozott igen szorgalmasan, Teo fülei úgy forogtak az erdő hangjaira, mint egy patásnak. Finoman szimatolt a levegőbe, nem kapkodva. Hosszan, mélyen szívta be, és hagyta, hogy az aromák dolgozzanak benne. Gangreleket keresett, próbált valamilyen nyomra bukkanni, ami ha nem is fedte fel a fészkük helyzetét, de legalább a nyomukra vezethette.

Az egyik bokrot közelebbről is megszagolta, és a nyelvét nyújtva elfintorodott.

– Kapjátok be ti, csaholó dögök…

Teodor elfordult, és követni kezdte a gangrel húgy szagát. A vizelet nagyon erős szagokat áraszt, főleg ha azt egy vámpír eresztette szabadjára…

Egy emberi vizelet önmagában egy szinte már illatos virág. A vámpírok általánosságában vett folyékony ürülete volt az a virág, amit véletlenül leöntöttek hipóval és némi ablakmosó folyadékkal. A noszferatuk csilloghattak azzal, amire véletlenül rádobtak egy poshadt darab májat, de a gangrelek! Ó, a gangrelek még ennél is büszkébben voltak húgyuk szagára. Ők voltak a Földközi-tenger északnyugati lódög kontyvirágai, melyek a szerénység legkisebb jele nélkül flancoltak azzal a szaggal ami leginkább a bomlásnak indult tetemekre hajazott, instant savvá változtatta az emberi könnyet, és az áldozat aki vette a bátorságot, hogy megszagolja, még azt a sikkasztását is meggyónta az adóhivatalnak, amit el sem követett.

A malkavita sajnálattal vette tudomásul, hogy ezek itt nem voltak ostobák, és valóságos labirintust hoztak létre. Teo szinte látta a levegőben megülepedett csíkokat, és tanácstalanul forgolódott körbe. Felemelte, majd hangosan lecsapta a karjait. Ezzel sajnos nem tudott még ő sem mit kezdeni, értette, Nináék miért voltak feszültek minden kimenőjük visszatértével.

Ekkor megugrott, érezte a finom zizegést a zsebében. Elővette a telefonját, és ránézett a kijelzőre. Azonnal felvette.

– Szia, minden rendben? Azt hittem, dolgozol.

– Részben… kidobtak – motyogta durcásan Annie hangja.

– Tényleg? – húzta ki magát Teo, és elindult előre, hogy addig se álljon egy helyben, és tegye ki magát könnyű célpontnak. – Az elég kellemetlen.

– Hát az.

– Ittál? Kicsit elmosódik a hangod – ráncolta össze a szemöldökét.

– Persze, kell a melóhoz, meg hogy ne unjam halálra magam. A főnök szerint ketten rám szálltak, szóval mennem kellett, de most meg eltűntek. Eddig ott álltak a sarkon… Gondoltam, felhívlak és megkérdezem, hogy…

Teo elmosolyodott.

– Mondd, hol vagy, és megyek – érezte, hogy a lány is elmosolyodott a vonal másik végén.

– Köszi, bőregér…

A nap fénye már lemenőben volt, mikor Annie összekuporodott az egyik sarkon. Hogy ne nézzék elveszettnek, valamit addig is olvasott a mobilján, de a követők miatt nem tudott megnyugodni, sűrűn fel-felpillantott a készülékből, és szétnézett.

– Itt vagyok! – ragadta meg egy kéz a vállát, mire hangosan felsikított, és majdnem lekevert a vámpírnak egy kiadós pofont.

– Basszus Teo!

– Sajnálom... auh.

– Jól vagy? – kérdezte óvatosan a lány.

A vámpír jobban a fejébe húzta a kapucniját.

– Semmi komoly, kicsit lyukas lett a fülem, mikor az egyik ágba beakadt a pulcsim. Mindjárt lemegy a nap, gyere – karolta át a vállait, és elkezdte áttámogatni az úton.

Nehéz volt valakit megfigyelni, mert nem lehetett odamenni a célszemélyhez, hogy „Szia, ne haragudj, nem akarlak megijeszteni, csak néznélek." És a megfigyeltnek sem egyszerű, mert nem mehet oda, hogy „Figyelj már, te most követsz engem?"

Még esetleg kiderül, hogy nem jószándékból tette. Teodor tisztában volt vele, hogy most fog legjobban beütni barátnőjénél az alkohol, így felkészült legalább, és kettejük helyett is figyelni kezdett.

– Hé, nem fogsz így nagyon megsülni? Mint egy cuki kiscsirke? – motyogta a lány. – Sült denevér, nyami.

Teo grimaszolt a járda túlvégén, a napfény elkapta az állát, és felszisszent. A lemenő napfény kevésbé sebzett, mint a felkelő, de éppen ebből az apropóból, sajnos tovább is tartott a fájdalom, lassabban gyógyult be. A napfelkelte hirtelen és gyorsan ölt, a napnyugta pedig lassan és fájdalmasan.

– Amíg nem rántasz ki magaddal a napfényre, nem lesz komoly baj – magyarázta a malkavita.

– Ja, jó… igyekszek – motyogta Annie. – Bakker… nem akartam ennyit inni, ne haragudj. Meg azért sem, hogy zavarlak.

– Ugyan, nincs semmi baj, szakmai ártalom. Nekem néha a monoklik azok.

– Teo?

– Hm?

– Te is látod az üregeket?

A malkáv ráncolta a szemöldökét, és kicsit értetlenül megrázta a fejét.

– A-a miket? Üregeket?

– Üreg…ürgek… a francba már! A fickókat!

– Ja, hogy ürgéket! – érte a felismerés. Elhallgatott, és hátra nézett. Annie leírásából tudta, kiket kell keresnie, és meg is találta. – Igen, látom őket. Kezdenek lemaradni.

A két férfi lassan tényleg lemaradt, és irányt változtattak, visszamentek az utcába. Teodorral együtt már nem érdekelte őket annyira a lány.

– Érdekes… – jegyezte meg halkan Teo, és bevezette a lányt az erdőbe.

– Hm? – nézett fel Annie. – Ismerős az a tábla.

– Igen, most vagyunk az erdőben. Pár kilométer, és otthon vagyunk.

– Jó… a séta hátha kitisztít, amúgy is.

A két pár talp alatt megzörögtek a falevelek. A lenyugvó nap egyre kevesebb fényt engedett az erdő gyomrába. A szélvédett rések közt csupán leheletnyi szellő furakodott be a liget nemes, széles törzsű őrzői közt. A terület hangulata megváltozott, komor hangvételt követelt magának dalos cimboráinak híján. A vámpír még élvezhette is volna ezt a csendet, de a madarak még éjszaka is muzsikáltak, most azonban hallgattak.

A fülei hegyeződni kezdtek távoli, nehéz modorú és súlyos léptek súrlódásaira. Birtokháborító kollégáinak néhány tagja bizonyára kiszemelte magának a két zsákmányt. Teodor nem akarta elkövetni azt a hibát, amitől Andrej óva intette. Nem kezdett el futni, továbbra is komótosan lépdelt, de elővette a mobilját, és rövid címszavakat kezdett pötyögni Andrej számára.

Erdő, Gangrel, Nina

Nem számít arra a malkavita, hogy semmi baj nem lesz, ilyesmire nem számíthat. Főleg ha a támadó fél a vadak voltak.

Teodor közelebb hajolt a fejével, de a szeme szüntelenül cikázott körbe.

– Annie, most nagyon ki kellene józanodnod… és maradj szorosan mellettem, hallod?

A hideg levegő és a hosszú séta is segített kicsit az állapotán, de a legtöbbet most a malkavita hangja tette.

– Baj van? Rossz felé megyünk? – megállt a saját lábán, és a vámpír karjába kapaszkodva közelebb húzódott.

A gangrelek tanultak a legutóbbi incidensük óta, ami a ventrue-val való találkozás volt. Az agyatlan rárohanás helyett óvatosan, lassan körözve cserkésznek.

A malkavita óvatosan, de sürgetőbbre veszi a lépteiket, húzza maga után a lányt.

– Ne maradj le… más vámpírok is vannak itt, és vadásznak ránk.

Annie behúzta a nyakát, és körbetekintett maguk körül.

– Szóval… nem minden vámpír ilyen kedves és jófej, mint te?...

– Inkább én nem vagyok olyan hidegvérű állat, mint a többi.

A kör egyre jobban szűkült körülöttük, de látni egyikőjük sem látta őket. Érezni azonban mindketten érezték őket, még Annie is. Valami kifejezetten állatias, vad, és nyers szag lengte be az egész erdőt. Teodor kezdett egy fához hátrálni, és maga mögé vonta a lányt. A rohadékok bizonyára teljesen beleolvadtak a környezetükbe, de abban biztos volt, hogy előttük három falkatag valósággal gátat képzett. Teo léptei lassúak és kimértek voltak, gyomorból kezdett el morogni, lassan sötétült szeme a peremektől egészen a közepéig.

Annie mögötte elkapta tekintetét oldalra, elmosódó mozgásra lett figyelmes, és reflexszerűen összehúzta magát. A sötét cserjék felett egy loncsos farkasszerűség ugrott ki, az emberlányt célba véve.

Teo felfigyelt a sikításra és a csaholásra, karja szinte azonnal változott át fekete dárdává, majd egy erőteljes lendülettel kinyúlt az ellenség felé, robbanásszerű reccsenéssel átszúrva a koponyáját. A hegyes képződmény felemelte, majd a földhöz csapta, és darabokra tépte. Az előttük levő gát egyszerre indult meg élő tankokként, alig ugrásokból hidalták át a távolságot.

A falkatagok szemei villogtak az áldozatok láttán, nyálas agyaraikon tükröket vetett a fény.

Annie visított, az akció nagy része túl gyors volt ahhoz, hogy érdemben felfogja.

Most azonban… álomszerű lassúsággal látta maga előtt az éhes vadállatokat, és abbahagyta a sikítást. Egy furcsa, hideg tisztánlátás uralkodik el rajta… elkönyvelte, hogy meg fog halni, és képtelen volt megmozdulni.

Teodor dörgedelmes üvöltéssel, az összes ujját fekete karókká növesztve célozta meg a következő hullámot, azok pedig elfúló nyüszítéssel nyársalták fel magukat egyre mélyebben. Teo végtagjai remegtek, az összes izma megfeszült, ahogy centiket emelt az összes bestián, majd oldalra nyújtotta a karjait, és a rohamosztag tagjai szökőkútként spriccelve váltak ketté a törzsüknél, majd zuhantak a földre. A malkáv lihegett, egyre szürkébb és beesettebb lett z arca, hatalmas készletet áldozott fel a testéből ezekhez a manőverekhez…

A maradék néhány klántag biztos távolságban maradt, és körözni kezdett körülöttük.

Teo ajkai rebegtek a morgástól, nem vette le figyelmét a túlélőkről… amelyik túl közel merészkedett, arra odakapta a fejét és rákaffogott.

A gangrelek viszonozták az üvöltést és az ugatást, követhetetlenül gyorsan kezdtek el cikázni egymás közt, mindig más-más pozíciót létrehozva. Az egyik, aki mögéjük került, kivált a csapatból, és megközelítette a fát. Ahogyan az egyik ráugrott a fáradt malkavitára, a hátul levő oldalról csapott ki a fa mögül, centikre harapva Annie nyakától.

Teo kinyúlt volna, hogy legalább az állkapcsát letépje, de a két gangrel maga alá gyűrte, az egyik a vállába, a másik a nyakába mélyesztette a fogait.

Teo szemei szinte kiguvadtak, és mielőtt teljesen elöntötte volna garatát a buborékokat képző felzubogó vér, oldalra nézett a lányra, aki a harmadik bestiát kerülte a fa körül. Teo egy hatalmas erőt vett magán, hogy felkrákogjon.

– FUSS NAPFÉNYRE!

Annie azonnal rohanni kezdett a legutóbb elhagyott tisztás felé, fel sem fogta, mi történt. A nyomában lihegő vámpír próbálta beérni, és karmaival belevágni a bokájába. Remegő kezekkel akadt el folyamatosan a zsebében, a ceruza keresztbe akadt benne.

Egy hatalmas test ráugrott hátulról és maga alá gyűrte, a lány pedig sikoltozva vett fel egy botot, és ahogyan fordult, a dúvad szemébe döfte. A gangrel felvisított, a szeme egyenesen a lány arcára spriccelődött, és bizonytalanul hátrált odébb. Annyira még emberi volt, hogy főleg a látására hagyatkozzon, és már nem látott rendesen mélységeket. Csaholva állta el az útját, és próbálta bemérni. Annie ide-oda szökkent, át akart törni a párján segíteni.

– TEO!

A két bestia, akik leszorították a malkávot, szakadatlanul nyelték a vérét, Teo arca pedig lassan és biztosan csontváz szerűvé kezdett aszalódni, mikor leálltak a nyeléssel, és szétszéledtek.

Teodor alig fogta fel, hogy a kis szakaszokon feltörő porfelhőket nem a bestiák okozzák, hanem valahol a távolban egy fegyver golyózápora. A látása teljesen elhomályosodott, és elernyedt… a feje magatehetetlenül billent oldalra, a vér pedig szabálytalanul, egybefüggő foltokban terítette be alatta a földet.

Nina lepattant a motorról, és azonnal vértestvére alá fogott, magához emelte, és nyújtotta a karját.

– Vért!

A zacskó rögvest az ujjai közt termett, Nina a fogával tépte fel, és elkezdte leönteni Teo torkán.

– Sűrű a vére, nem lesz baj… igyad Teo, igyad!

Olga és Sasha eltámogatták magukkal Annie-t. A lány csak remegett, falfehéren nézte párját mielőtt összerogyott volna egy fa tövében.

A malkáv pislogni kezdett, és amint rendesen megízlelte a vért, azonnal kapott volna a zacskó további tartalmáért, Nina azonban orrba vágta. A lányok közelebb jöttek, és hátracsavarták Teo karjait, Nina pedig itatni kezdte.

– Szépen, nyugodtan… Világos?

Teo szemei szabályosan szikrákat szórtak, párszor fészkelődni kezdett, hogy kiszabaduljon, de végül feladta, és szépen ivott. Ahogy feltöltődött, a szeme feketéje visszahúzódott, és felsóhajtott.

– Nincs még? – kérdezte fáradtan.

– Nincs. Ennyi elég volt neked, hidd el.

– Annie?

– Ott van a fánál… túléli majd, csak megviselte. Ügyes voltál, Teo… ezek után a rohadékok biztosan tovább fognak állni.

A malkavita csak fáradtan sóhajtott.

– Úgy legyen…

Olga és Sasha elpakolták a holmikat, majd a magasabbik lány maga mögé ültette a malkávot, és elhajtottak a motorral.

Nina a lányhoz lépdelt, és leguggolt hozzá. Annie felnézett a hozzá képest égimeszelőhöz, kétségbeesetten próbált volna felkelni.

– Meg fog maradni?

– Persze – nyugtatta mosolyogva a ventrue. – Egy kicsit még gondolkodik és semmi baja nem lesz. Bátor voltál ám, nem sokan szúrtak szemen egy vadat emberek közül.

Annie csak felhorkantott.

– Csak pánikomban csináltam!

– Nos, ez a jó fajta pánik a mi világunkban… akarsz beszélni róla?

A lány körbeölelte a térdeit, és vett egy nagy levegőt.

– Azt sem tudom, miről kellene beszélnem… mik voltak ezek? – kérdezte halkan. – Teo azt mondta, hogy vámpírok, de… nem annak tűntek.

Nina leült a lány mellé, és a fának dőlt.

– Vannak olyan vámpírok, akik sokkal nagyobb állatok, mint mi. A szó szoros értelmében. Ők speciel a gangrelek voltak. Minden egyes őrjöngésnél kiüt rajtuk valami állatias… jellemző.

– Akkor ők már igen sokat őrjönghettek, igaz? Meg… hogyhogy ilyen közel vannak hozzátok?

– Nem olyan régen törtek be ide. Andrej húzza is a száját miatta…

– Andrej?... Ő Teo főnöke, igaz?

– És a testvérünk. Ő a kotéria feje, aki befogadta Teodort. Hetek óta azon voltunk, hogy kiderítsük, hol van a fészkük, de semmi…

Annie kicsit szipogott, és bólintott.

– Miattam sérült meg… sajnálom, hogy belerángattam Teot…

– Miről beszélsz? Semmit sem követtél el.

– Engem akart kimenekíteni, mert páran követtek. Az egész az én hibám! – zokogott bele a térdeibe.

– Ugyan már – csitította Nina, és átölelte. – Teo ösztönösen védett meg, mert fontos vagy neki. Ha nem akart volna megvédeni, akkor nem teszi meg, ilyen egyszerű… légy hálás érte.

– Az vagyok… – sírt tovább Nina vállában. – Nagyon is.

Nina mosolyogva simogatta a lányt még pár percig, aztán ahogyan megnyugodott, újra hozzászólt.

– Ideje mennünk… a többiek ide fognak gyűlni a tetemekre, és bebetonozzuk őket.

– Ez nem az egész csoport volt? – nézett fel könnyes szemmel a lány.

– Nem. Valószínűleg nem… gyere, a motor majd kitisztít.

Nina úgy vette ki a mondottakból, hogy Annie-t kissé talán Teodor produkciója is aggasztotta, és mi tagadás, ő maga is feszengett emiatt… amit a lány elmondott, az egyszerűen nem volt normális.

– Ugyan – legyintett a ventrue, miközben kevert ember vendégének még egy kakaót. – Rendes kisfickó. Talán a legrendesebb itt. Amikor Andrej előhozta, hogy befogadta, majdnem átszúrtam én is a torkát.

Annie egyelőre még az előző kakaót sem itta meg, de legalább valamennyi már lement a torkén.

– Miért? – kérdezte aggodalmasan. – Miért akartad bántani? Adott rá valami okot?

Nina beszívta fogai közt a levegőt.

– Nos… Andrej sosem volt oda a malkavitákért. Vagy megöltük, vagy elkergettük őket.

– Mert veszélyesek?

Egyre inkább ezen pörgött. Így, kitisztulva ő is átlátta a helyzetet, és felfogta, hogy amit Teodor csinált, az még Nina szerint sem szokványos.

– Minden vámpír veszélyes, Annie. Én is, Andrej is, Teodor is – zárta le a maga részéről Nina.

A lány ráhasalt a konyhasziget pultjára, és hatalmasat sóhajtott.

– Gondolom, igazad van. Kicsit későn fogom fel, igaz? – nézett fel nagy szemekkel a hölgy ventrue-ra, aki csak megvonta a vállait.

– Ez természetes, nem kell aggódnod.

Annie kényszeredetten mosolygott, álla alá gyűrte a kezeit.

– Hát… gondolom, ha nem lenne veszélyes, nem érezném magam biztonságban mellette.

– Jól látod a helyzetet – tapintott rá Nina. – Teo egy papírral és egy ceruzával képes lenne kiirtani a fél birtokot egy szemrebbenés alatt. Tudja ő, mennyire veszélyes, ezért használja csak akkor, ha Andrej kéri, vagy az élete múlik rajta.

– Hát, én is meg tudom választani, hogy ki tetszik…

Nina közelebb hajolt hozzá, és rákönyökölt a pultra, halkan és finoman tette fel a kérdést.

– Megbántad őt?

– Nem! – vágta rá azonnal a lány. – Nem, szó sincs erről, csak… nehéz alkalmazkodni, ennyi az egész.

Nina bólintott, ezt éppen teljesen megértette. Nem egyszerű az embernek vámpírok közé kerülnie, ő és Andrej is tudta ezeket.

– Szóval… – kezdte Annie zavartan – Hogy működik ez a világ így nálatok?

– Ah, most kellene magyarázkodnom, igaz? – töprengett Nina. – Hát jó. Szóval, mi klánokba tartozunk. Két nagy szekta van, a Kamarilla és a Szabbat. Mi szabbatosok vagyunk papíron, de valójában inkább valahol félúton. Andrej igyekszik kijönni az emberekkel, de ha nem működik, akkor minden szívbaj nélkül elkezdünk darálni. Mi ketten nem vagyunk emberi vér szerint testvérek, csak azonos volt az Atyánk, aki átváltoztatott minket.

– Értem, azt hiszem. Szóval szabbat… az mi pontosan?

– Nos, sokan vannak úgy, hogy az a „rosszfiúk" csapata, de nem így van. Egyik oldal sem jó, sem a szabbat, sem a kamarilla. Csupán a kamarillások óvatosabbak… de vannak, akiknek ebből elegük lesz, és áttérnek a mi oldalunkra. Ezek, akik átjöttek, az antitribuk. „Az istenért, vámpírok vagyunk, és senkit sem érdekel a Maszkabál!", szól a mondás nálunk.

– Maszkabál? – ráncolta a homlokát Annie.

– A vámpírok titkolása halandó szemek elől… bujdosás, rejtőzködés. A hercegek halállal büntetik, ha valaki megszegi a maszkabált és felfedi kilétét.

– És… ti miért nem maszkabáltok?

Nina döbbent arckifejezéssel nézett a lánnyal.

– Mert szarunk a maszkabálra. Szarunk a hercegekre, szarunk mindenre, mindenki a saját maga ura. Mint mi, ventrue-k! Vezérkari pozíciót töltünk be a kamarillánál és a szabbatnál egyaránt. Büszke klán vagyunk, tudod.

– Heh… azt látom… és Teodor? Ő mi pontosan?

Nina felhúzott szemöldökkel bólogatott.

– Erre azt mondom, hogy igen… de ha pontosak akarunk lenni, malkavita. Az ő klánja arról híres, hogy valamilyen módon teljesen zakkant. Fóbiák, mentális betegségek meleg ágya az a klán. Minden tagja kivétel nélkül elkap egy zakkantságot, amikor átváltozik.

A lány erre elkomorodott, és felült a széken.

– Tehát… az agybaj kvázi öröklődik náluk?

– Valamilyen formában, igen. Attól, hogy Teodor amnéziás, nem biztos, hogy az utódja is ezzel születik újjá. Ő talán hemofób lesz. Van olyan malkavita, nekik extra szopás az élet, általában nem élik túl.

Annie csendben meredt maga elé… már értette, miért volt fontos neki Teo. Szüksége volt valakire, aki vigyáz rá mentálisan, és benne megtalálta ezt a védelmet… de miért ő, hogyha van itt két testvére is?

– Láthatom őt?

Nina párat pislogott, mielőtt válaszolt.

– Az ágyához van kötözve.

– Annál jobb. Nem menekül el.