Teodor nem hallott hangokat, csupán azt a suttogást, amit néha-néha meghallott ájult vagy pihent éjszakáin. Azt a hangot sem értette minden alkalommal, csak a susogást a fülében, mint egy bogarat. Lassan nyitotta a szemhéját, úgy érezte, mintha ólomból lennének. Nagyokat, de lassan pislogott… helyes kis sárga pamacsokat vett ki a homályból, de nem tudott kiélesedni. Elbillentette a fejét, és amit legelőször észrevett az új homályfoltból, az egy sötétlila zakó volt, és két szemöldök. Teo ráncolta a homlokát, ugyan még nem élesedett ki a kép előtte, sejtette, ki volt az illető.

– Nézd… elmondhatod, ha meleg vagy... tényleg nem haragszok, vagy ilyesmi – motyogta halkan, és eközben nem vette le a szemét Andrejről. – De már sokadjára ülsz az ágyamon, miközben nézed, mikor kelek fel.

A ventrue megforgatta a szemeit, és megtámaszkodott tenyerével a matracon.

– Látom, emlékszel még rám. Akkor ez sem ütött ki, nagyon helyes.

Teodor felült volna, de sziszegni kezdett a fájdalomra, s csak ezután vette észre a vasláncokat, amik az ágyhoz kötötték.

– Már megint?...

– Már megint – bólintott Andrej, szinte már dallamos hanggal.

– Mi történt már… megint?

– Elkezdted Sasha nyakát nyalogatni, miközben hozott volna haza, így leszedált téged egy éles bottal – magyarázta a ventrue, továbbra is türelmesen.

– Óh… – Teodor csak ennyit tudott kinyögni. – Ja, emlékszek… éhes voltam.

Teo készült volna egy kis barátiasabb csevejre, ám Andrej szemöldökei életre keltek, és meggyilkolta az elképzelését.

– Beszélnünk kell, Teo.

– Esküszöm, hogy nem csaltalak meg – vigyorodott el a malkáv, azonban a ventrue továbbra is sziklaszerűen nézett le rá, mire leerőltetett torkán egy gombócot. – Bocsi… mondd csak.

Andrej bólintott, miután befejezte a szórakozást, és már nyitotta volna a száját. Nyitotta volna, ám egy halk, határozott kopogás hallatszódott az ajtón. Andrej fülei felismerték a lépteket, egyik a húgáé, a másik pedig a fotós lányé volt.

– Teo? Hoztam valakit – énekelte pajzán hangsúllyal Nina az ajtó túlfeléről, majd benyitottak és bekukucskáltak rajta.

A malkavita összeráncolta a szemöldökét, az ágya szélén ücsörgő ventrue-val együtt. A két lány belépett az ajtón, Annie óvatosan lépdelt közelebb. Finoman integetett az idősebbik ventrue felé, és közben pukedlizni próbált volna… nem tudta, hogyan is köszönjön egy több száz éves, komor szörnyetegnek. Nina elfojtottan kuncogott a produkcióra mögötte.

– Én… vagyis… örvendek, Mr. Kriska.

Andrej szemöldöke kissé felszaladt a homlokára, elhúzta a száját… látott néhány kínos jelenetet már életében, és ez meglehetősen az volt. A lány nem volt tisztában azzal, hogyan álljon az idősebb vámpírokhoz, ezt ő is tudta, így úgy tett, mintha észre sem vette volna a jelenetet. Ha úgy nézte, még nem igazán találkozott a lánnyal, érthető reakció volt. Andrej gyakorlatilag már ismerte őt, de a dolog nem volt kölcsönös. Teo felkuncogott az ágyon, és a térdével megbökte Andrejt.

– Mr. Kriska – nevetett tovább, mire Andrej figyelmeztető sziklaként nézett rá, majd újra a lányra.

– Üdv, Milo kisasszony. Gondolom, Teodort jött látogatni.

– Igen, ami azt illeti…

Andrej átnézett a lány vállai felett, húga arcára, aki nagyon erősen sugározta felé, hogy: Gyere már, hagyd őket egyedül!

Andrejnek nem volt ínyére a dolog, hiszen Teodor állapota nem volt túl stabil… de a megbűvölt béklyók végső soron a helyén tartották, és nem volt félnivalója.

– Na, csak így, figyelmeztetés nélkül átcsapunk a kemény bdsm-be? A korbácsomat meg otthon hagytam – nézett le Teodorra a lány kinyújtott nyelvvel.

Annie egy pillanatra ránézett a férfi ventrue-ra, kaphat-e engedélyt arra, hogy közelebb menjen. Andrej nem bólintott, csak felállt és húga mellé lépdelt. Nina úgy állt az ajtó előtt, mint egy villanyoszlop, amire néhány vandálabb kölyök ráfújt egy Joker-vigyort.

– Aww, Teo, olyan kiszolgáltatott vagy.

– Hogy mi? – rántotta fel a tekintetét.

A malkavita végignézett Annie arcán, akiről szinte azonnal leolvasta szándékát, tőle szokatlan gyorsasággal. Nina gyakorlatilag az a pompomokkal szurkoló lány volt, akikből egy mindig előbukkan a semmiből, ha verekedés tör ki, és véletlenül az egyik felet meglehetősen kedvelte. Andrej pedig a beton járdaszegély, aki némi szánakozással nézett arra, aki arccal előre kívánta őt megkóstolni.

Nos, ő maga akkor sem fog beavatkozni, mert két nőstény ellen kellene harcolnia, és ismerve a habitusukat, előbb nyomná reszelt fokhagymába az arcát.

Teodor, helyzetének áldozati jellegét felismervén igyekezett annyira belesüllyedni a matracba, amennyire csak tudott.

– Nem is – nyögte ki Ninának.

– De bizony.

– Nem.

– De-de – bólintott a nő.

Annie csak kuncogott, és leült az ágy szélére. Nina belekarolt Andrejbe, és finoman, de határozottan húzni kezdte az ajtó felé.

– Na, játszatok szépen, gyerekek! Ne bántsátok egymást nagyon, rendben?

Teodor felemelkedett a párnáról, és könyörögve nézett a férfi ventrue-ra, Andrej azonban csak egy apró mosolyt villantott felé, és megvonta a vállait. Teo nézte, ahogyan vértestvérei eltávolodnak, majd átlépnek az ajtón, s ekkor tudatosult benne, hogy egyedül maradtak. Visszapillantott a lányra a szeme sarkából, és egy bárgyú mosolyra húzta a száját.

– Látom, sokkal jobban vagy – kezdte kínosan.

Annie simogatni kezdte a vámpír sípcsontját, elmélázva bámult maga elé.

– Nagyon aggódtam érted.

Teo arca felengedett, és nyelt egyet. Mindkettejüknek az elméje ösztönösen akarta kiütni az eseményeket, a tragédiát. A malkáv szégyenkezve félrenézett.

– Sajnálom, hogy belerángattalak.

– Hogy? – nézett rá Annie. – Én csináltam ezt veled, te ne haragudj!

– Öhm… tudod, mielőtt érted mentem volna, odakint voltam az erdőben, és nyomoztam.

– Nappal?! – csattant fel a lány. – Teo! Az isten szerelmére, egyszer csak egy kupac hamut fogok találni helyetted!

– Nyugalom, hé! Tudom, tudom, aludhattam is volna, de segíteni akartam Ninának – kezdett bele Teo, majd ismét megnyugodott a hangja. – Biztosan érezték a dögök a szagomat, és elkezdtek már akkor is becserkészni, mikor ott sem voltam…

– Az lehetséges?

– Persze – mondta határozottan Teo. – A szagom ugyanúgy a levegőben marad, hiába hagyom el a térséget. Gyakorlatilag egy csíkot húzok magam után.

Annie láthatóan elkomorodott. Nem igazán tetszett neki, hogy Teodor alapból is vonzza a bajt, de Nina elmondta, hogy ő egy malkavita. Nem mindig lehet érteni, hogy mit csinálnak, és Teo ahogy meglátja a bajt a láthatáron, egyenesen belerohan, mint moly a lámpafénybe. Rázta a fejét.

– Tudom én, hogy nem vagy gyenge, drága… de – csuklott el hirtelen a hangja. – Nem tetszik, hogy nem látod sokszor, mibe keveredsz.

– Hogy érted ezt?

– Teo – kezdte komolyan a lány. – Ha egy veremben találnál, mit csinálnál? Pontosan, mit csinálnál?

– Pontosan? – billentette oldalra a fejét. – Hát… gondolom, lenyújtanék neked valamit, hogy fel tudj mászni… vagy beugranék? – Nem tetszett neki a lány arca. – Rossz válasz?

– Körül sem néznél, hogy nem-e csapda?

Teodor elhallgatott.

Valóban… erre nem gondolt hirtelen. És valószínűleg önmagától nem is jutna eszébe. Néha túl sokat lát, néha meg túl keveset… mint egy patás. A parton legelészik, és azt nézi, mikor ugrik rá a gepárd, de akkor már elkapta lábát a krokodil, és behúzta a vízbe.

– Van, hogy a víz túl fodros, és nem látod magad – motyogta.

– Hogy… micsoda?

– Csak egy érzékelők nélküli szem vagyok nélküled, Annie. Sokszor nem látok. Te vagy a receptorom.

A lány csak pislogott. Már kezdte érteni Nina magyarázatait, miszerint néha a malkávok furcsán fejezik ki magukat.

– Receptor… úgy emlékszek, az a fényérzékelés, vagy ilyes… – A lány ekkor döbbenten nézett párjára, és elernyedt. – Aww, Teo, ez nagyon édes volt.

A malkavita csak mosolygott, és megpróbált felkönyökölni. A lány nagy mosollyal, két ujjával kezdett lépdelni a vámpír combjain. Teo nézte, és összeszorította a lábait, mert érezni kezdte azt, ami elárulta, tetszik neki a helyzet.

– Ugye nem bántasz? – kérdezte halkan.

– Én? – állt meg a mozdulataival Annie. – Dehogy. Csak kedveskedek.

Tovább lépdelt rajta, tett egy kis kanyart a belső combja felé, amennyire a szorítástól hozzáfért, majd elhaladt az ágyéka mellett, éppen csak a lényeget súrolva. Teo engedelmesen ellazította magát, de Annie most finomabb mozdulatokra váltott. Áttérdelte a fiú csípőjét, és előrehajolt, hogy csókot nyomjon a szájára. Teo nem húzódott el, finoman, nem vadulva viszonozta, óvatosan mozogtak az ajkai. Annie teste lassan felmelegedett, és még jobban mozdult. A malkavita kénytelen volt vissza feküdni, a lány hője lassan átáramlott az ő testébe is, érezte a vágynak édeskés aromáját, ami körbelengte őket. Annie félrehúzta a haját jobb vállára, és egy pillanatra összeszemezett párjával.

Teo arca kipirult, de már nem akart félénk lenni… nem annyira, mint legutóbb. Belebújt a lány vállgödrébe, és mélyen beszívta az illatát. Az édeskés illatot megfűszerezte a legutóbbi esemény utóhangja, a savanykás, szívdobbantó izgalom. Adrenalin, elszántság, bátorság, ezek mind-mind ilyenek voltak. Teo nem bírta ki, hogy ne csókoljon a lány puha vállába.

Annie körbeölelte a nyakát, és hatalmas sóhajjal ölelte magához.

– Teo? – suttogta.

– Hm?

A lány pár pillanatig még ölelte, aztán eltávolodott kissé, és ő is viszonozta a csókot. Tovább kúszott, és finoman, csak ajkakkal harapta meg a fülét. Teo egy néma nyögéssel eresztette ki tüdejéből a meleg levegőt, tudta, mit szeretne a lány.

– Benne vagy? – kérdezte dorombolva Annie.

Teo finoman fogai közé csippentette a nyakának pici bőrét.

– Még nem oldozhatnak ki…

Annie egy ideig nem mozdult, majd teljesen eltávolodott. Majd ő kezelésbe veszi a pácienst, ha az nem mozoghat. Lenyomta Teodort a mellkasánál, és lejjebb evickélt rajta, végigsimítva őt az oldalainál.

A kezei megakadtak a nadrágövben, de az ujjak fürgén bontani kezdték. Teo érezte, hogy az egész teste lángol, az ágyéka pedig egyre mohóbb és türelmetlenebb. A forróságtól szinte homályosan látott, mint egy délibáb… látta, hogy Annie kioldja saját nadrágját, és a zsebéből elővett egy csomagolt óvszert. Teo egy pillanatra meglepődött ezen, és ezt a lány is látta… miközben kicsomagolta, és feldolgozta a méretes hímtagra, válaszolt a fel nem tett kérdésre.

– Nina adta.

– Áh… – hagyta annyiban Teo, majd felsikoltott. – ÁH!

Annie hatalmas vigyorral nézte, amint párja felhörgött, és hanyatt esett a gyönyörtől.

Teo élvezettel fészkelődött alatta, ismerkedett az érzéssel, és ösztönösen kezdte lökni a csípőjét. Annie felsikoltott, mikor a farka tövid szaladt, és végigsúrolta a tökéletes pontot. A vámpírral való együttlét nehezen volt gyengéd hangulatú… Teo, amint meghallotta a kéjes nyögéseket, megtámaszkodott a sarkával, és ugyan le volt kötözve, mégis kezébe vette a dolgot.

Annie megtámaszkodott a vállában, és erősen belemart, hangosakat nyögött Teodor csípőmozdulataira. A vámpír kíméletlenül gyors volt, és a lány nem tudott vele lépést tartani, bár igyekezett volna a megfelelő pillanatokban visszatolatni, és erősen beleülni. Teo ragadozómosollyal vicsorgott, ahogyan érezte a lány hüvelyének ütemes, erős szorításait.

– Abba ne hagyd! Abba ne merd hagyni! – üvöltött Annie.

Teo élvezettel hallgatta a lány gyomrából feltörő állatias üvöltést, amit ő okozott neki odalent. Ösztönösen harapott volna a vállába, így csak belehomlokolt a mellei közé, és egyre hangosabb sziszegéssel, majd egy dörgedelmes ordítással tövig nyomta Annie-ban a farkát, és elélvezett. A csípője még rángott a végén, mintha áram rázta volna meg, majd megdermedt, és a lánnyal együtt elterült.

Annie zihált a vámpír mellkasán, összefüggéstelenül beszélt hozzá… folyamatosan nyögdécselt rajta, és rángatta a csípőjét, még az aktust képzelve az állapotában. Teo nevetett, és örült a sikerének, próbálta az állával közelebb támogatni párját.

– Minden rendben, szívem? – nézett a lány felakadt szemeibe.

– Bwghh…!

Teo elnevette magát, és amennyire a láncai engedték, megölelte kedvesét.

Másnap a vámpírok végre alvással tölthették az egész napot, s így a feladatok a másodlagos intézőkre maradtak. Joszif kissé kutakodott addig is a rendszerben, és egy bizonyos hanganyagra levette a fejhallgatóját…

A visszhangos sikolyokat csak páran hallották, szerencsére a legtöbb szoba hangszigetelt, köztük Teo szobája is… Joszif és a biztonsági csapata pedig hallott már cifrábbakat is. Ahogy lassan pirkadni kezd, Joszif bement jelenteni Andrejnek, a szokásos dolgokon túl a szoba hanganyagát is felhozva.

– Van egy jó adag nyögés és sikoltozás az egyik felvevőn. Mi legyen velük? – kérdezte fáradt főnökét a férfi.

– Igen, sejtettük, hogy lesz… – bólintott Andrej a halántékát dörzsölve.– Ezeket most töröld.

A biztonsági főnök bólintott. Kár értük, jó anyagok voltak, de hát érthető.

– Igenis, uram.

– Illetve még valami. Tudom, hogy a hangmérnökök nagyon szeretnek extrém anyagok után kutatni, úgyhogy ne csak a kukába húzd.

– Rendben, rendben – forgatta a szemét türelmetlenül Joszif. Ritkán van ilyesmire példa, és Andrejnek, természetesen feltűnt.

– Talán valami probléma van?

– Tisztelettel, uram… évek óta nem töröltünk semmit egyszerűen a del gombbal. Amit törlésre ítél akár ön, akár mi saját hatáskörben, azt helyreállíthatatlanul töröljük mindig. A recepciósok persze lehet, nem így járnak el…

– Touché – ismerte el Andrej. – Rendben. Van még valami?

– Nem mondhatnám. Számításaink szerint már csak pár gangrel maradt a falkájukból, és hacsak nem teljesen őrültek, odébb fognak állni. Találtunk néhány ideiglenes táborhelyet, de a fő fészkük még most sem került elő.

– Áh… állatok azok. Többször is megfogyatkoztak, szerintem is odébb mennek. Azért az őrjáratok maradjanak meg.

– Rendben.

– Joszif? – nézett fel a férfi szemeibe Andrej.

– Igen, uram?

– Még egy kérdés… a te embereid voltak Annie-n pár napja, igaz?

– Igen, uram.

– Lehetséges, hogy ők riasztották meg, és miattuk hívta Teodort?

– Sajnos ez egészen biztos, uram – eresztette lentebb tekintetét Joszif.

Andrej nem sóhajtott, de hátradőlt a székében, és végignyúzta az arcát.

– Kapjon Teo egy belsős telefont… egy eldobhatót.

– Arra gondol, hogy legközelebb tájékoztatjuk őt is, erre gondol?

– Erre.

A férfi bólintott, és elhagyta a szobát. Andrej lecsúszott szinte a székén… szüksége lenne még legalább egy napi alvásra, hogy rendesen tudjon koncentrálni. A napokon át tartó ébrenlét még a vámpírokat is megviselte, és csak egy napot tudott aludni. A szokásosnál is jobban kiugrottak az arccsontjai.

Hallotta húga lépteit odakintről, és csak a fél szemét kinyitva az ajtó felé sandított. Nina belépett egy termosszal és egy nagy pohárral. Mondandóját már akkor elkezdte, mikor bejött.

– Gondoltam kedveskedek neked egy kis JÉJZUSOM! – ugrott meg bátyja arcának láttán. – Andrej, minden rendben, drága?

– Nem aludtam jól… túlélem.

– Muszáj lesz aludnod… te jó ég – lépdelt közelebb hozzá.

– Én is valami olyasmire gondoltam. Magamhoz veszek némi vért, és átalszom ezt a napot. Mit hoztál amúgy? – mosolygott rá gyengéden.

Nina széles mosolyt villantott, és felnyitotta a termoszt.

– Tudom, hogy nem vagy oda a karácsonyért, és tél sincs, de… a forralt vért legalább szereted. Sok narancs van benne, egy egész fahéj, meg egy kis bor.

Andrej azonnal felélénkült, még fel is pattant ültéből.

– Köszönöm! Pont erre volt szükségem! – illedelmesen megvárta, hogy Nina töltsön neki. Húga felszabadultan nevetett közben.

– Csak neked, csak most.

A férfi mosolyogva vette el a csésze gőzölgő vért, és belekortyolt.

– Mindig olyan tökéletes… – még egy kortyot nyelt, ezúttal nagyobbat, és felnyögött. – Mennyire veszed sértésnek, ha azonnali lendülettel fogyasztom el?

– A tiéd, azt teszel, amit szeretnél.

Andrej az ölébe vonta Ninát, és az oldalának dőlt.

– Elmehetnénk majd valahova. Ez a kimerültség ráébresztett, hogy mennyire csak az itteni helyzetekre fókuszálok. Ha eltűntek végre a vadak az erdőből, mit szólnál hozzá? Dzsungelbe vadászni, mondjuk?

– Itt akarod hagyni a fészket? És… és csak mi ketten? – nézett le bátyjára Nina, és körbeölelte a nyakát.

– Igen, csak mi. Joszif tud vigyázni a helyre, főleg, ha egy kicsit felkészítem előtte.

– És Teo…?

– No, igen – sóhajtott a ventrue. – Miatta kicsit aggódok, de… magángéppel repülnénk, ha gond van, fél nap múlva itthon vagyunk.

Nina kicsit húzta a száját az ötletre.

– Nem tudom, mennyire lenne ez jó ötlet… Meg az is, hogy hirtelen ezzel indítani.

– Csak egy ötlet volt – mondta Andrej, félve, hogy megbántotta húgát.

– És tetszik is! – mosolygott Nina. – Csak… előbb elmehetnénk valami közelebbi helyre.

– Mire gondolsz? Velence? Párizs? – találgatott bátyja, miközben töltött még egy pohárral, és belekortyolt.

– Inkább egy randira.

Andrej visszafújta a vért, és felköhögött.

– Na, igen! Itt van a mi… új és izgalmas helyzetünk is, milyen igaz…!

– Meg ne fulladj.

– Nem, nem… – köhögött tovább a ventrue, Nina segítségképpen megtámogatta néhány ütéssel. – Szóval igen… van valami elképzelésed?

– Nem – mosolygott Nina. – De majd kitalálod, lepj meg, csődör!

– Aham, majd igyekszek.

Nina kényelmes helyzetbe tornázta magát testvére ölében, és maga elé bámult.

Andrej letette a poharat, mikor látta Nina arckifejezését.

– Minden rendben? – puhatolózott.

– Szerinted mikor fognak jönni Teodorért?

A kérdés úgy hatolt a nyugodt, forralt véres, narancsos levegőbe, mint egy jéghideg dárda. Az egész szoba hangulata fokokkal hűlt alább. Csend lett. Némaság, és a bútorok magányos felnyikordulásai.

A kérdésre Andrej is elkomorodott, és letette a poharat.

– Elképzelésem sincs, hiszen azt sem tudjuk, hogy kik keresik pontosan…

– Mi lesz, ha megtalálják? Odaadjuk nekik?

– Nem. Feladni nem szeretném. Az első lépésük lenne, hogy ellenünk fordítják, már csak azért is, hogy ne maradjanak tanúk.

– Nem tudnál belemenni a fejébe? – nézett le Nina.

De. Bele tudott volna. Csak semmi kedve sem volt hozzá, hiszen egy malkavitáról beszéltek, az egész elméje csapdákat rejthetett. És nem csak a sajátját, hanem azét is, aki a háttérben mozgolódott. Bárki is volt az, meglehetősen jól rejtette el magát, de valószínűleg nem számított arra, hogy Teodor elszánt és akaratos. Valahogy elmenekült, és maga után húzta a kérdéseket.

– A malkaviták feje… veszélyes belülről – nyögte ki. – Tartok tőle, megmondom őszintén.

– Veled leszek – ígérte Nina. Andrej felnézett, a nő pedig megsimította bátyja borostás arcát. – Ott leszek, és kihúzlak majd.

A két ventrue percekig szemezett egymással. Arcizmaik rezdüléseiből kommunikáltak egymással, melyet csak ők ismertek és értettek, akár egy ikerpár beszédei. Nina megígérte neki, hogy nem mozdul el mellőle… végig ott lesz keze a vállán. Ott lesz biztosítékként, nem fogja elengedni…

– Rendben. Holnap begyűjtjük.

Az esti órákhoz közeledve lassan éledezni kezdett a kastély népe. Nina felügyelte a nappali műszakot Josziffal közösen, de közben kisebbik testvérük is felébredt, és kiosztott néhány korán érkező vendéget. Nem történt sok minden, a vámpírok jellegükből adódóan nem rajongtak a mozgalmas időkért, így környezetüket is úgy alakították ki, hogy minél zavartalanabbul tudják saját dolgukat végezni. Természetesen ebbe beletartozott, hogy csatlósaik, mint Joszif és az emberei folyamatosan pásztázták a vidéket – és ebben a modern korban az internetet is.

A mai napra csak néhány bulvárcikk jutott, ami furcsa jelenségekről számolt be, de ezt könnyebben tudják kezelni, az informatikusok csupán feltörték az oldalt, és átírtak néhány nevet.

Joszif unalmában pasziánszozott. Ahogy nem akart jó lap jönni, összetúrta a paklit, és elszalasztotta az egyik emberét kávéért. Ő sem aludt sokat mostanában, de vigasztalja a tudat, hogy talán hamarosan visszatér a megszokott, lassú mederbe minden. A visszatérő alárendelttel megosztott néhány bölcsességet.

– Tudod, fiam… Az a legnehezebb ebben a munkában, hogy hosszú időn keresztül nem történik semmi, aztán hirtelen egyszerre történik minden. Nem szabad beletespedni a napi rutinba, itt aztán nem. Érted, miről beszélek?

A másik férfi fiatalabb volt nála, szintén orosz térségről származott. Pontosan tudta, miről beszélt Joszif. Harckocsizó volt, amíg le nem szerelték. Megverte a felettesét, amikor az ismerten veszélyes útvonalon akarta küldeni a szakaszát gyalogsági fedezet nélkül. Úgyhogy viszlát, karrier, viszlát, végkielégítés.

Joszif az egyik toborzó körútján emelte ki a katonai börtönből. Így aztán, ő tudta, miről beszélt az öreg, de azt is tudta, hogy fáradt volt és nem kellett az orra alá dörgölni, egy kis bölcsesség nem ártott meg.

– Igen, uram. Köszönöm a tanácsot.

– Náh, gondolom, tudtad te magadtól is – legyintett az öreg. – Mindegy is. csak ne felejtsd el, hogy bőven több ez, mint egy biztonsági meló.

– Igen, uram feltűnt… kérdezhetek valamit?

– Hogyne.

– Köszönöm. Nos, elcsípett foszlányokból tudom, hogy kinek-minek dolgozunk, meg hogy még valami társadalmuk is van. Pártokkal meg mindennel. De nagyon régen nem láttam senkit az erdei farkasembereken kívül, meg persze az új fiún kívül… Miért?

– Egyfelől – emelte az ujját –, azok nem farkasemberek. Értem, miért kevered őket, de ha találkozol egy igazi garou-val, megjegyzed egy életre, hidd el nekem. Azok is csak élőholtak, mint a főnök, csak… másik pártból, úgymond. Másfelől, fogalmam sincs! Egyszer volt itt valami püspök, meg kétszer a kamarillások is megpróbálták megvetni lábukat a városban alattunk, de az a két eset is jó tizenöt évet ölel fel. Nézd a jó oldalát, kis szerencsével egyikük sem éri meg, hogy igazán begorombuljanak.

– Értem, uram.

– Na, eredj! Nézd át a kamerákat!

– Igenis, uram. Szóljon, ha bármiben kell segítség.

– Úgy lesz.

Nagyot sóhajtott. Melankolikus kedvében volt, hiába nem akarta. Segített, ha valakivel tudott beszélni, de mégis kivel? Az embereivel nem akart túl személyes lenni, mert gyengeséget mutatott. Ez a párbeszéd is necces volt már kicsit. A vámpírokkal… Andrej a főnöke volt, és amúgy is aludt, Ninától mindig borsódzott a háta egy picit, a lányai pedig elszigetelten éltek, amennyire lehetett.

Mindnek tudta a nevét, de ennyiben ki is merült az ismeretség…

Teodort látta az imént, ahogy behúzott valakit a fülkébe, és most éppen felfelé tartott a lépcsőn.

A malkavita megfogta az egyik kristálygömböt a korláton, de véletlenül erősen szorította, és darabjaira hullt. Joszif degesnek látta a kölyköt.

Tüntetően a gömböcske szilánkjaira pillantott.

– Az iménti úriember el tudja hagyni saját lábán a helyet, vagy ne fáradjak?

Teo egy kicsit nézte Joszifot. Aztán elvigyorodott, amitől a férfi hátán végigszáguldott egy jéghideg fuvallat.

– Nem kell takarítás.

– Oda meg vissza vagyok, amikor így vigyorogsz. Szóval se vérfolt, se hulla? Szép.

A malkavita kicsit böffentett.

– Pardon… nehezen viselem, ha az idegeimmel játsszanak.

– Ki játszott az idegeiddel? Tudom, hogy Andrej barátja vagy, én meg csak egy ember, de beszélj érthetően.

– Csak az a rohadék… az előbb. Megkérdeztem tőle, segíthetek-e valamiben? Erre nem túl cizelláltan végigrágta magát az összes női felmenőimen, és azoknak lehetséges állásain. Aztán megkísérelte betörni az arcomat, én pedig, nos… éhes voltam.

– Drogot is árulunk, Teodor… szerinted a fogyasztók hány százaléka diplomás, hm?

– Hahh… igaz, igaz. Mindegy. Tehetek valamit érted?

– Nem, menj csak a dolgodra.

Teodor a konyha felé vette az irányt, ahol már a két ventrue várta valamin felkacagva, a férfi pedig nagy valószínűséggel egy Nina készítette steaket burkolt befelé. A legmeglepőbb azonban nem az volt, hogy evett.

– Sziasztok. Andrej, téged pulcsiban is látni?

A ventrue nem tudott azonnal válaszolni, csak igenlően hümmögött, mire Teo elmosolyodott.

Andrej leerőszakolta a falatot a torkán, majd megszólalt.

– Néha én is lehetek lezser, nemde? Legalább ilyenkor.

– Én azt hittem, alszol – mutatott rá Teo.

– Aztán elkezdtem főzni, és felébresztette az orra – válaszolt Nina, Andrej pedig egy öntelt vigyorral hátradőlt a székben.

– Gyerekként is válogatós voltam, csak az ő főztjét ettem meg.

– Hm. Mi lenne akkor, ha valaki csaklizna a krumpliból? – kérdezte Teo a nőre pillantva.

– Letépi a karodat. Engem is megharapott egyszer, pedig én főztem neki.

– Ösztönös volt, és már bocsánatot kértem – emelte fel a hangját a ventrue.– A te hibád, Nina kedves. Ha rosszat főznél, nem őrizném úgy, mint egy rossz természetű kutya.

– Szóval, ha most odamennék, és ellopnék egyet…? – lépett előre Teo, mire Andrej rávicsorgott kieresztett fogakkal. – Nem erőltetném!

Miután eltelt az a kis idő, és Andrej elfogyasztotta az ételét, nyugodtabban állt fel az asztaltól. Nina felé nézett, húga pedig komoran biccentett, és az ajtó felé nézett. Andrej értette, amit mondott, és Teodor után eredt. Nem kellett sokat mennie, a malkáv a páholynál rajzolt. Óvatosan közelítette meg, és leült mellé a székre.

– Teo, lenne rám pár perced?

– Persze – mondta azonnal Teodor, és felnézett rá. – Mindig van rád időm.

Andrej bólintott, és kihúzta magát. A fekete pulóver vékony volt, és helyesen emelte ki a férfi vékony derekát. Teodor letette a vázlatfüzetet, mikor látta vérbátyja arcát, és szembefordult vele, hogy a teljes figyelmét neki szentelhesse.

– Tudom… Tartozok egy kvarcgömbbel a korlátra…

A férfi sóhajtott, és megtámaszkodott a térdein a szemét forgatva.

– Nem fontos, majd max levonjuk a fizetésedből… Fontosabb dolog miatt kell beszélnünk.

– Hallgatlak…

– Bele kéne túrnom a fejedbe, hogy kiderítsek legalább néhány dolgot a hátteredről. Kicsit aggódunk, hogy ki és mikor jön érted, tudod… belemennél önként? – kérdezte óvatosan, és halkan.

– De… malkavita vagyok. Tudod, mit jelent ez, ugye?

– Igen, tudom.

– Nem akarom, hogy bajod essen.

– Én sem, hogy neked essen. Azért van erre szükség. Én sem akarom, hogy megzakkanjak, de a jelenlegi helyzet túl sok kockázatot magában. Kezd túl nagy lenni a bizonytalanság, és másra… nem akarom bízni a dolgot.

– Milyen bizonytalanság, hogy érted ezt? – rémüldözött. – Komolyan sajnálom a gömböt, ne haragudj.

– Teo, néha borzasztó értetlen tudsz lenni. Nem érdekel a gömb! Az érdekel, hogy honnan jöttél, és ki fog utánad jönni, mert valaki jönni fog, ez biztos!

– Igen, én is tudom! – üvöltött fel a malkáv. Andrej kissé meg is ugrott, csendben maradt. – Szerinted, hogy alszok el minden éjszaka?! Nem akarom, hogy bajotok essen… de nem tudom, hogy mennyire tudlak kidobni, mert ha bent ragadsz…!

A ventrue kezét hirtelen a vállain érezte. Andrej nézett a szemeibe, és ezúttal színe sem volt a sziklának… a testvéri kapcsolatot tükrözték sárga íriszei, és Teo könnyezni kezdett a felismert nyugalomra… Andrej itt volt, és megvédte…

De mi van, ha már nem tudja? És mi van, ha neki kell megvédenie őt?

Teodor bólintott, Andrej pedig ezt tudomásul véve, lehunyta szemeit egy pillanatra.

– Találkozunk a lenti cellánál… ha nem bánod, biztonságosabb lenne, ha rögzítenénk.