Teodor sürgő léptekkel indult fel a szobájába, és meglátta a laptopon dolgozó párját. Amint közelebb lépdelt, a lány felnézett és rámosolygott. A vámpír természetesen viszonozta, és ahogy odalépett hozzá, megölelte. Annie rásimította kezeit kedvese védelmező karjaira, és megdörzsölte az ujjait.
– Mi újság? – nézett fel rá.
– Ömm… szólni akartam valamiről – mondta Teo, és odahúzott egy kis sámlit a lány mellé. Annie érdeklődve kísérte figyelemmel a vámpír mozdulatait. – Lehet, hogy pár órát most távol leszek.
Annie alvóba tette a laptopot, és szembefordult vele.
– Baj van?
– Nem – rázta a fejét Teo. – Vagyis, nem tudom, bevallom. Ömm… Andrej belenéz a fejembe, és megpróbál valamit kideríteni rólam. Egy kicsit aggódunk…
– Szóval, talán kiderül végre valami rólad? Úgy értem, régről? – csillant fel a lány szeme.
– Igen, lehetséges.
– Videózzatok ám!
Teo kesernyésen felkuncogott, és megvakarta a tarkóját.
– Ez nem olyan látványos eljárás. Leginkább csak bámulni fogunk egymás szemeibe… De majd mesélek neked.
Annie közelebb hajolt, és megcsókolta kedvesét. Az ujjai felkúsztak az arcára, megsimította a szeme alját, majd a fülét.
– Vigyázz magadra, jó? Meg… ők is rád.
– És én is rájuk.
– Meg te is rájuk, igen.
Teodor eltávolodott, és kilépett a szobából. Amint átlépte a küszöböt, a lábai ólommá váltak. Valami dobbant körülötte, és érezte, ahogy lelassult az idő. Nem akarta, hogy a fejében kutakodjanak, de ép ésszel felfogta, hogy ez a helyes út. Nem volt véletlen, hogy nem emlékezett semmire. Átváltozása óta amnéziás volt, de kezdetben csak egy sima, hosszú távú memóriája volt. Hogyha visszaolvasta a naplóját, ismét minden beugrott neki, képes volt visszaemlékezni, de ez a helyzet más volt. Úgy érezte, hogy ez a teljes amnézia; az, hogy nem emlékezett semmire, mielőtt idekerült volna… ennek oka volt. És volt egy olyan gyanúja, hogy ez a kiesés nem kizárólag az ő érdeme volt. A páholy két oszlopa közt nézett el, csak épphogy rálátott a csarnokra, ahova szállingóztak be az emberek. De ismét, semmi súlyuk nem volt. Arctalan senkik, akik még annyira sem számítanak neki, hogy érezze őket.
Alig emlékezett arra, hogyan került ide… A második hónap végén járt, és a nyár is lassan kezdett hűvösebbé válni. Kis kihagyásokkal még felöltötte az augusztusi forróságot, de a vámpírok már érezték az ősz csípősebb, hűvös fuvallatait.
Hogyan is került ide…?
Mintha már évszázadok óta ismerné vértestvéreit, pedig tudta, hogy az képtelenség. Már megint elkezdődött… kezdett felejteni.
A kezei lassan és erősen martak a fejébe.
Hogyan is volt? Mintha valami becsapódásra emlékezne, de nem teljesen. Honnan került ide? Miért nem emlékszik, és miért felejt el mindent azonnal, ahogy próbálná feleleveníteni a történteket?
Két kéz fogott rá a csuklóira, ő pedig felnézett könnyes szemeivel.
– Minden rendben? – nézett Andrej a szemeibe, nem leplezve az aggodalmát.
– Már… már megint kezdődik, Andrej… nem tudom, hogy kerültem ide! – szipogott Teodor. – Nem emlékszek, megint felejtek, és felejtek! Egyszer titeket is el foglak felejteni, és akkor mi lesz? Mi van, ha véletlenül megöllek titeket? – Teo egyre csak zokogott, nem érdekelte, hogy a ventrue mennyire látja gyengének, nem tudta visszafojtani, ki kellett jönnie.
– Nyugalom – tette kezeit a vállaira. – Azt hiszem, pont jó az időzítés.
Teo még szipogott néhányat, de felnézett befogadójára.
– Mi… miért?
Andrej egy átlátszó hengert húzott elő a zsebéből, műanyag fedővel. A malkavita felé mutatta, és megcsörgette a fehér bogyókat, amik megültek benne.
– Mi ez? – motyogta Teo a objektumot pásztázva.
– Manny ismerőse végre eljuttatta a gyógyszert – eresztett el egy kis mosolyt Andrej, és felpattintotta a fedelet. – Vegyél be hármat.
– Hármat?
– Pár emberen már kísérleteztek vele, akik hasonló cipőben járnak, mint te. Manny azt javasolta, hogy te kétszeres dózist kapj belőle, de inkább válasszuk egyelőre az arany középutat, és csak hármat vegyél be.
Teo zavartan nézte a ventrue-t, de tartotta a markát, és bevette a három tablettát.
– Ez keserű…
– Nem az a dolga, hogy finom legyen – veregette vállon Andrej. Teodor elgyötörten, fülét konyítva pillantott rá, a könnytől még csillogott a szeme.
– Szerinted hatni fog…?
– Egész biztos vagyok benne. A visszajelzések pozitívak voltak, bizakodó vagyok a te esetedben is.
Andrej nem volt benne biztos, hogy Teodornál is működni fog a gyógyszer, de pontosan tudta, mekkora hatalma van a placebónak. Ha tényleg segít rajta, az csak könnyíteni fogja a dolgukat, ha pedig nem, nos… azt is megoldják. Teo megkönnyebbülten mosolygott, és követni kezdte a nagyobbik vámpírt.
– Fájni fog ez a turkálás?
– Nem, nem hiszem – mondta Andrej, csak az arcélét mutatva. Nem mondta ki, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy Teodor fogja beszívni, és átadja neki az őrületet.
A cellák hűvös kőfolyosója tiszteletet sugárzott, és aggodalmat váltott ki az ide érkezőkből. A lenti szakaszokat még a takarítók sem járták szívesen, hiszen mégis ki tudhatta, miféle tévelyedett lelkek járhatták át a ventrue kastélyt? A börtönszint le volt szigetelve a hangok és hő ellen egyaránt. Teodorban alkalomról alkalomra rosszabb érzéseket váltott ki az alagsornak ezen szakasza. Most talán kiderül, miért.
Nina már előkészítette a két széket, egymással szemben.
– Kész vagy? – billentette oldalra a fejét, Teonak célozva a kérdést.
– Azt hiszem – motyogta.
A malkáv odalépdelt ahhoz a székhez, melynek lábainál egy-egy darab jókora lánc feküdt. Amint helyet foglalt, Nina felvette őket, és elhelyezte rajta. A malkavita türelmesen hagyta, s közben Andrej is helyet foglalt előtte. Kissé fészkelődött, nem a legkényelmesebb székek voltak idelent, de végül elhelyezkedett, és a térdeire nehezedett.
Teodor felvette vele a szemkontaktust, de Andrej még megvárta, hogy Nina mögé lépjen, és megfogja a vállát. Miután ez megtörtént, megszólalt.
– Most nagyon figyelj rám, kérlek… – kezdte halkan, de határozottan.
– Figyelek – bólintott Teodor, és hátradőlt a szék támlájának.
– Rendben. Segíteni szeretnék, úgyhogy kérlek, ne állj ellen, amennyire csak tudsz.
– Medúza leszek, amennyire csak tudok, ne aggódj…
A két férfi immáron érezhetően is felvette a szemkontaktust.
Andrej tekintetében volt valami ösztönös, nyers, maró érzés… olyan, ami egyáltalán nem fért össze a hétköznapokban mutatottakkal. Teodor tekintete pedig ugyanilyen volt. De az ő szeme maga a rejtély volt, egy nem direkt csapda. Andrej volt a légy, Teodor pedig a húsevő növény…
A ventrue teljes sötétségben találta magát. A Szemezést nem gyakorolta olyan rendszerességgel, mint húga, azonban még így is sokkal erősebb és akaratosabban mozgott a témában. Andrej lenézett a kezeire, mire azoknak a mozgása hullámokat húzott. A teste pelyhes volt, fodros, és világos. Nem is rejtette el magát, tudatni akarta a malkavita elméjével, hogy nem kívánt elrejtőzni, épp ellenkezőleg. Annyira lássa őt minden irányból, amennyire csak lehet. Kövesse figyelemmel, és lássa, hogy nem akar kárt okozni.
A ventrue rutinosan igazodott el a gyanús hullámok közt, melyek néha fel-feltörtek az érezhetetlen talapzatból, akár a gejzír. Teodor elméje egyelőre még csak az előszobáját mutatta, de Andrej pontosan érezte, hogy legmélyen a bizalmatlanság csírái figyelik őt a háttérbe húzódva, és folyamatosan pislognak.
A vámpír türelmesen lépdelt előre, a végtelennek tűnő üres sivatagban. A feketeség egyre sötétebb lett, ahogy egyre beljebb és beljebb merészkedett. Egy fal állhatta az útját, de a ventrue nem lépett közelebb, hogy megsimítsa, és meggyőződjön az elképzeléséről. Az Elme nem egy megfogható jelenség.
Úgy fodrozódik és mozog, ahogyan akar, mint egy dróthálót körbefutó borostyán. Oda hatol be, ahova akar, és akkor, amikor akar.
Éreznie kellett kis vértestvérét. Az elméje bizalmatlanul vicsorgott rá, és Andrej ekkor behunyta a szemét, majd teljesen kiürítette magát. Úgy szivárgott ki belőle minden, mint egy lyukas hordóból a vöröslő, fényes nedű.
Nehéz dolga volt… sokkal bonyolultabb volt ez a helyzet, mint amikor az ember keresett valamit. Amikor valaki tűt keres a szénakazalban, van egy támpontja: a tű.
De Andrejnek még tűje sem volt, amit kereshetett volna.
A lába ekkor nehezebb lett, a valóság maga ragadt bele a lábaiba, és nehezítették meg a lépteit. A ventrue megpróbálta kihúzni lábait, de az Elme nem hagyta.
Andrej előtt egy kép jelent meg, lassan színt kapva a feketeségből.
Két szőkés gyermeket látott maga előtt, a fiú többször felemelte a kezét, és lesújtott az alatta kuporgó lányra. A fiú vonalai homályosabbak voltak a lányénál, de tisztán kivette, hogy ő volt az agresszív fél.
Andrej elhúzta a száját… sok idő telt el azóta. Nem emlékezett már arra, miért viselkedett így, de nem neheztelt magára túlzottan, még úgy sem, hogy tudta, egyszer még a karját is eltörte húgának. Gyerekek voltak, a mostani énjéhez képest biztosan, és a gyerekek sokszor… oktalanok. Természetesen érzett bűntudatot, de ridegen és logikusan gondolkodott. Teodor valószínűleg izzadva próbálta magát védeni a behatoló ellen, akár egy második immunrendszer. Csak még nem értette meg, hogy Andrej nem egy vírus volt, hanem az orvos maga… vagy legalábbis, annak a műszere.
A kép hirtelen szertefoszlott, és a valóság lerántotta a ventrue-t, a földhöz szegezte. Sikoltozások, zokogások és üvöltözések keringtek körülötte. Andrej feltápászkodott, és összeszemezett egy holttesttel… a szája halála utolsó pillanatát ölelte fel, megdermedve sikoltott, üres szemgödrei pedig lyukat véstek a ventrue lelkébe. Andrej nem tagadta, hogy megugrott a látványra, de nyugodt maradt.
Értette Teodort. A bűneit akarta ráolvasni, és ha a finomabb érzelmi manipuláció nem járt sikerrel, akkor drasztikusabb módszerhez nyúlt. Andrej tenyerei nedvesek voltak, a zakója is átázott maga alatt. Mielőtt körbenézhetett volna, valami lehúzta a víz alá.
A ventrue ösztönösen fogta vissza a levegőjét, és rándult egyet, hogy felússzon a felszínre.
A szemét kinyitva egyértelművé vált számára, hogy egy szájban úszott, alatta a nyelv aprókat mozdult. Az egész szájüreg vérrel teli medencévé változott, holttestek ezrei lebegtek a felszínen, megcsonkított testek szorultak a fogak közé. Néhányuk még élt, és kétségbeesetten kaparta a zománcot, hogy kijusson.
Andrej érezte, hogy ez már az ő szívét is dobogásra bírta, de nem esett pánikba… értette Teodor üzenetét.
Egy Kamarillás vámpírt már rég a padlóra küldött volna ezzel az áradattal. De ő már felülemelkedett ezeken. Tudta, hogy még ha nem is értette minden cselekedetének okát, ezek itt kellettek ahhoz, hogy azzá váljon, aki. Az emberi áldozatok családjai abszolút hidegen hagyták, a legtöbb holttestről csak sejtette, hogy kik lehettek. Mindezektől függetlenül, egyfajta ingerültség erőt vett rajta, de nem több.
Lassan megnyugodott, és lehunyta a szemeit, majd újra szilárd talajt érzett maga alatt, s ekkor vette a bátorságot, hogy újra meglesse a környezetét.
– Jobban ismersz engem, mint hinnéd… csak te magad sem tudod.
Amikor egy vámpír belenézett a másik szemébe, néha meglátott dolgokat az ő életéből… és Teodor az ő őrült szemeivel, sokszor túl sokat is meglátott.
A kép végre kitisztult, a fiú elméje feladta az elrettentést, felfogta, hogy nem akar a kárára tenni vendége.
Andrej egy katedrális belsejében lépdelt tovább, gyönyörű gótikus vonásai önző mód irányították magukra a figyelmet. A kőrácsban ücsörgő rózsaablak megszűrte, és a szivárvány legpompásabb színeiben adta tovább a fényt a szentélyben. A ventrue jobban körülnézett, a katedrális igen nagy része még csak épült. Figyelme az egyik falhoz tévedt, ahol egy fehér szakállas úriember görnyedt az emelvény tetején, és egy freskón dolgozott.
Alul két kamasz figyelte őt árgus szemekkel, és a szabályokra fittyet hányva, segédkeztek mesterüknek az alsó szegletekben. Andrej elmosolyodott az alacsonyabbik kölyköt látván, aki hátrébb lépett, és felnézett az öreg aktuális munkájára.
– Igazán kidolgozott részlet, mester! Szüksége van valamire odafent? – csilingelt a hangja.
– Igen, ami azt illeti – morgolódott az öreg, és kiropogtatta a hátát. Ránehezedett az emelvény korlát támasztékának, és lenézett a fiúkra. – Friss kékre lesz szükségem, zafírra… és bordóra. ha pedig ezzel készen vagyunk, fiaim, feljöttök ti is a háttéren dolgozni! Alaposan nézzétek majd meg odébb a lábakat, dicséretre méltó lenne fiaim, ha vasárnapra ti is így dolgoznátok ki.
– Értettük, mester – válaszolt szinkronban a két fiú.
– Eredj már, Masson fiam, hát a munka nem állhat meg!
Teodor felpattant, és szó nélkül kirohant az épületből, Andrej pedig követte a szemével, egy másik illúzióba. Ez a kép már egy boltot foglalt magába, a pult mögött egy testesebb férfi könyökölt. Mögötte színes és ragacsos tégelyek sokasága virított a polcon. A jobb oldali falszakasznál egy kisebbik pult határolta tovább a boltot, egy mérlegen az egyik férfi méregette az üvegcséket.
Teodor a testes, bajszos férfihoz lépett, a nagyobbik pulthoz.
– Bonjour, Pier!
– Bonjour, Teo. Mit adhatok?
– Zafír, és…
Teodor tekintete a kisebbik pultnál méregető alak felé tévedt, aki mindig bámulta, mikor belépett a boltba. A háta szabályosan borsódzott tőle, alig pislogott… inkább volt alkalmas egy vízköpőnek a katedrális peremén, mint egy festéket méricskélő fazonnak. Egy pillanatra Teodor mintha mosolyogni látta volna, egy furcsa csillanással a szemében. A fiú megrázkódott és azonnal elrántotta a tekintetét.
– Zafír, és? – kérdezte türelmetlenül Pier. – Nem érek rá egész nap, fiú, vinni kell a boltot.
– Óh! Igen, igen… zafír és bordó – nyögte ki Teodor, és közelebb húzódott a férfihoz. – Figyelj, Pier… akartam már kérdezni, ki az ott? Napok óta bámul, akárhányszor bejövök.
– Az? – sandított a szemével a férfi. – Karl. Az új segéd. Növessz melleket, ha nem akarod, hogy bámuljon – vigyorodott el a férfi. – Bordó, eh? A mestered aztán nem kíméli az egyház pénzét, igaz-e? Karl! – dördült oda a másiknak. – Őrölj egy kis csigát, megint kell bordó az öregnek!
Teodor megugrott a hangra, és kivárta a végét, csak azután válaszolt.
– Igen, de még mennyire. Mindig azt mondja, ha akkora freskót akarnak, mint a bolognai érsek háta, akkor fizessék is meg.
Pier jóízűen felnevetett, majd elindult intézni a zafírt, míg Karl a csigát törte oldalt. A gyanús alak még vetett pár pillantást Teodorra, aztán tovább törte. Teodor épp a tulaj melles mondandóján gondolkodott, míg kiszámolta a festékek árát az erszényéből. Pier pár perc múlva már készen is lett a rá eső feladattal, és letette a tégelyt a pultra. Aztán oldalra nézett, és a fejét csóválva ment oda Karlhoz. Kicsit megsürgette, hogy még ma végezzen.
– Tudom, tudom, élvezed itt a nagy szabadságot, de még ebben a városban is megütheted a bokád, ha annyira nézegeted a fiúkat.
Karl az orra alatt motyogott valamit, alig érteni, hogy mit./i
Andrej, megfigyelőként persze már értette a dolgot, és előre sóhajtott.
Teodor a következő pillantásra megelégelte a dolgot, és Andrej látta is rajta, mennyire kölyök volt. Soha sem volt az a könnyen számon kérős fajta. Szinte hallotta, hogy zakatolt kis élő szíve.
– Rendben, ide figyelj! Vagy fejezd be, amit csinálsz, vagy magyarázd meg, miért bámulsz ennyire, mert nagyon kényelmetlenül érzem magam, akárhányszor bejövök ide.
Karl szélesen elmosolyodott, Teo pedig erre önkéntelenül is leizzadt. A férfi hangja kissé nyafogós, vinnyogós volt, mikor megszólalt.
– Ohó! Nem, én nem tudok megmagyarázni semmit, nem-nem. Én csak kérdezni tudok, nem, várj, azt sem… kérdeztetni, másokat kíváncsivá tenni, te is kíváncsi vagy, nem? Dehogynem, ezért jöttél ide Karlhoz.
Teodor nagy szemekkel nyelt egyet, és eltávolodott a pulttól.
– Öhh… rendben, tudod mit? Felejtsd el.
– Nem, nem, nem-nem, én nem felejtek, nem bizony, bárcsak tudnék, de nem. Örökké emlékezni fogok rád, ahogy itt állsz előttem, haha! Úgy bizony!
Teodor borzongva grimaszolt, és hideg rázva visszabattyogott a pulthoz.
– Köszönöm, Pier… – megfogta a zafír tégelyt, és belesüllyesztette az erszényébe.
– Nincs mit – mondta a férfi, és a polcokhoz nyúlt, hogy megigazítsa a lemállott cetliket.
Teo már fordult volna, hogy a másik pulttól felvegye a bordót, mikor minden érzékelhető nesz nélkül Karlt látta maga előtt, és felvisított, beletolatott a pultba.
– Mi bajod van neked?!
Pier lendületesen lépett ki a pult mögül, és tarkón vágta Karlt, aki erre fújtatott és prüszkölt, mint egy macska.
– Nem megmondtam, hogy ne ijesztgesd a vendégeket?!
– Dehogy akartam ijesztgetni, nem hall, a fülén ül, pedig én nem settenkedtem, nem bizony! – rávigyorgott Teodorra, és átnyújtotta neki a tégelyt. – Jó finomra törtem a csigádat, de fontos, hogy teleholdkor ne fess bordóval, mert annak… Következményei lennének. Csak ezt akartam elmondani.
– Istenverte bolond! – fakadt ki Pier a remegő Teodor mellett. –Ő egy segéd, még évekig nem fest!
– Jó, jó, jó! De akkor is jegyezze meg!
Pier csóválta a fejét, ahogy a bolond visszabaktatott a pulthoz, és Teodorhoz fordult.
– Erről nem muszáj szólnod a mesterednek. Jól dolgozik, csak kicsit bolond.
Teodor válasz híján hagyta a férfit, kirohant a boltból, és az illúzió eltűnt.
Andrej már látta az új emlékkép foszlányait, és sietősebbre vette lépteit, belépett a füstös környezetbe, és körbenézett, ezúttal honnan fog érkezni a kisebbik testvér.
Gyertyákkal kivilágított műterem bontakozott ki, túlzsúfolva vásznakkal, festményekkel és különböző színfoltos ecsetekkel. Az egész terem csupán egy padlás volt, szemben egyetlen ablakkal, ahova egy keskeny kis folyosó vezetett. Ez az emlékkép egyértelműen felölelt némi időt, mert Teodor pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek Andrej most ismerte. A fiatal egy háromlábú széken ücsörgött, legújabb portréalanyát festette meg, de modell nélkül. Az alanynak egyelőre nem volt arca, Andrej észrevette távolabb a felöltöztetett bábut. Gyakorolt. Az alany valószínűleg egy grófság lehetett volna, a címerének Teo helyet hagyott a selyemkendőn. A fiú fogai közé kapta az ecsetet, miközben néhány újabb tégelyért nyúlt, és keverni kezdte a kivett festékeket a palettáján. Rutinosan dolgozta össze őket a vésővel, miközben törzsből elbillent, hogy jobban szemügyre vehesse a pirosas drapériát.
– Igen, én is utállak téged, gyűrődés… – mondta csak úgy a darab ruhának. – Le kellene szoknom arról, hogy magamban beszélek, hm?
Teo felvitte a pirosas festéket széles sávban a vászonra, akár a vajat.
– Ajaj… hát majdnem telehold van, de mégis bordóval festesz… Emlékszem, mikor figyelmeztettelek erre, igen-igen – szólt egy hang.
Teodor felkapta a fejét, nagyon ismerős volt neki ez a hangsúly, és a szóismétlés. Halk volt, szinte alig hallotta, kissé álomszerűnek hatott. Hirtelen eszébe jutott, honnan hallotta a hangot először, és azonnal felpattant.
– Hol vagy?!
– Itt vagyok kint. Bizony, minden teliholdkor figyellek, nehogy bajod legyen a bordóval, tudod…
A fiú az ablakhoz rohant és kicsapta a szárnyait. Megdermedten nézett körbe, még a tető fele is nézett, de senkit sem látott. Ráncolta a szemöldökét, és visszahúzódott az ablaktól, finoman becsukta, és lezárta. Lehet, hogy csak a kimerültség űzött vele tréfát… felegyenesedett és megdörzsölte a szemét.
– Ez nem vicces, Teodor… aludnod kellene – motyogta magában, és visszanézett a képre. Hogyha készen lesz, tökéletes alapul szolgálhat majd egy megrendelésen, és csak az alany arcát kellene ráfestenie. Igyekezett megkönnyíteni a saját munkáját, amennyire csak tudta. – De akkor soha nem lesz kész…
Amilyen kötelességtudó volt már akkor is, leült folytatni a festményt. Csendes volt az egész környék, a madarak az éjszakai homályban daloltak a meleg időt éltetve, az utcákon pedig néha felvillant a járőrözők fáklyafénye. Teodor ecsetsörtéi kellemesen búgtak a vászon érdes felületén, és megnyugtatóan dolgozták el a festék vörös masszáit. Teodor jól elhelyezkedett festőként, Andrej több tégelyen is drága árnyalatokat olvasott le franciául.
Váratlanul valami óriási erővel ragadta meg Teodor vállát, a fiú pedig felordított.
– MOST van telihold, igen, MOST telihold van, te pedig bordóval festesz, de azt nem szabad! Figyelmeztettelek, Óh, de mennyire, hogy figyelmeztettelek, de most már késő, és az egész a TE HIBÁD!
A villogó szemű férfi egy határozott lökéssel lendítette hátra Teodort, át a festményen. Az üvegek és a bútorlapok egyaránt recsegve törtek darabokra, Karl pedig esélyt sem hagyott neki, hogy felálljon. Azonnal ugrott rá, akár egy farkas. Teo megmarkolta a bal oldalról leérkező vésőt, és a vámpír szemébe döfte. Karl egy pillanatra megdermedt, és Teo ezt kihasználva sebesen hátrálni kezdett a hátsó falhoz, sokkosan zihált a fekete csuhás szörnyetegre, úgy érezte, rögtön elájul.
– Heh… hehe… NYEHEHE!
Karl, aki egy napot sem öregedett az elmúlt évek alatt, fél kezével a szeméhez kapott, és vihorászott. Az ujjai közül vékony patakokban csorgott le a szemfolyadékkal keveredett vére. Újra mozgásba lendült, de ezúttal még vadabban. Félrelökte az útját álló állványt, és elmarta Teodor lábát, maga alá húzta, miközben vinnyogó hangján szidta.
– A te hibád, én figyelmeztettelek! Viseld férfiként a következményeket, ne ficánkolj annyit, figyelmeztettelek!
Teo próbálta elnyomni a mellkasánál, zokogott a pániktól, és üvöltözött.
Karl összefogta a két csuklóját, és a fiú mellkasának szorította, másik kezével pedig ráfogott a fejére, és oldalra fordította. Teodor csak a szeme sarkából látta a történéseket, sziszegett a vámpírra, vergődni kezdett alatta. A légzése egyre nehezebbé és durvábbá vált.
– Kérlek! Ne, ne csináld! Karl! FEJEZD BE!
A malkáv szorítása nem lazult, de szelíden elmosolyodott, és szinte mézes-mázasan válaszolt.
– Igen, pontosan, befejezem-befejezem, ahogy kéred, már nincs sok…
Nagyra tátotta a száját, a hatalmas agyarai medvecsapdaként csapódtak ki. Teodor sikoltozni kezdett, egyre jobban vergődött, mikor egyszer megérezte a bőrébe mélyedő harapást, és a sikoltozása gargalizálásba fordult. Érezte, hogy egybefüggő forróság ömlik végig a nyakán, és a mellkasán, s ezzel egyidejűleg lesz egyre hidegebb a teste. Rándult még néhányat a vámpír alatt, míg dobogott a szíve, de lassan az is elhalt, ő pedig teljesen elernyedt.
Karl igyekezett szárazra szívni, így már csak Andrej látta, hogy a vámpír feltépte az alkarját, és belecsorgatott egy kevés feketés vért a holttest szájába…
A vámpír távozott, ahogy Teo lába ismét megrándult, és jelezte egy újfajta élet visszatérését.
Ahogyan a foszlány semmivé válik, Andrej rosszallóan grimaszolt. Lenézte azokat a vámpírokat, akik még az alapokat sem mondják el az újszülötteknek.
A ventrue érzett egy kis lidokain szagot, és gyanúsan abba az irányba nézett, ahova a következő emléket jósolta…
Egyértelműen modern világba ugrott, fehér falfelületeket látott, rengeteg lombikot, és fémes hatású asztalfelületeket. Teodor, és egy magasabbik férfi, akinek nem tudta kivenni rendesen az arcát, beszélgettek.
– De ti is azok vagytok, nem? – tette fel a kérdést Teodor, a jól ismert uniformisában megjelenve.
– Igen, ez igaz… de mi nem akarunk változni, csak a lehetőségeket kutatjuk – válaszolt a férfi.
– Értem – motyogta Teodor. Az egyik kis üvegfiolát kivette a helyéről, majd miután megnézte, visszatette. Oda sem fordulva kérdezett. – Tényleg lehet gyógyítani? A tébolyt?
– Bonyolult, de… persze.
Egy újabb alak, aki csak mostanra élesedett ki, csatlakozott a beszélgetéshez.
– Elég sok páciensünk van, véges a kapacitás. Ha szeretnél részt venni a programban, akkor mielőbb alá kellene írnod a papírokat.
Teodor egy ideig gondolkodott, s eközben Andrej akaratlanul is felhorkantott.
Micsoda mocskos húzás a gyógyíthatatlannak gyógymódot ígérni… ráadásul Teo kölyök volt még most is, nagyon manipulatív, főleg, hogy ezek szerint magára kereste a megoldást.
– Körbenézhetnék? – nézett fel a fehér köpenyesekre a malkáv.
– Hát persze – ívelt maga elé a férfi. – Erre tessék.
Egész kis túraútvonalat alakítottak ki a kíváncsiskodó szemeknek, ahol csupa pozitív visszhangja volt mindennek. Érdekes dolgokat mutattak, és némi vért, csak a hitelesség kedvéért.
– Maga nagyon… érdekes kisugárzású.
– Giovanni vagyok.
– Óh – világosodott meg a malkavita. – Így már értem, azt hiszem.
Az egyik mellékfolyosó végén valakit elvezettek, és az illető felnézett Teodorra. A malkáv visszanézett rá, de nem tudta leolvasni az arcát, túl messze volt. Nem volt barátságos környék, ezt bevallotta… de ha tényleg van megoldás, akkor végigcsinálja.
– Azt hiszem, benne vagyok.
Egy csapásra véget ért az illúzió, és Andrej ismét egyedül maradt a vaksötétben. Igyekezett vigasztaló kisugárzást mutatni a malkavita elméjének, hisz eddig sem bántotta, ez után sem fogja. Nem neheztelt Teodorra a hiszékenysége miatt, hiszen a legkisebb felvilágosítást sem kapta meg, nem tudhatta, hogy mibe keveredik… de még Andrej sem tudta, pontosan mibe keveredett.
– Teodor… segíteni szeretnék. Engedj tovább – mondta halkan. Az elméje azonban továbbra sem tanúsított változást. – Segíts, hogy segíthessek neked. Kezdem érteni az egészet… hadd menjek tovább, nem foglak bántani, hidd el.
Percekig nem történt semmi, legalábbis a ventrue egyértelműen érezte, hogy Teodor hezitált magában… végül megnyílt a valóságban egy fehér rés, és Andrej odakapta a fejét. Hálát sugárzott.
A réshez lépdelt, és kinyitotta az ajtónak vélt dolgot. Feszülten koncentrált, hogy annyit felfoghasson, amennyit csak tudott. Megveregette az ajtót, és beljebb lépett.
A következő kép szintén egy laborrészleg volt, de távol állt a barátságostól. Nagy termet ölelt fel, szerteszét helyezkedtek el benne a gurulós, mozdítható pultok. A terem sötét volt, csak egyetlen sor ledes izzó világított.
Egy majdnem teljesen függőlegesre billentett asztal előtt állt két fehér köpenyes tremere. Az egész teremből üvöltött a végtelen mágia, és rettegés energiája, Teodor az asztalhoz szíjazva, katatóniában sírdogált. A fekete hajú idősebb férfi közelebb hajolt, és egészen finom hangot ütött meg, lehúzta szájáról a maszkot.
– Teo? Hallasz engem?
– …
– Tudod használni? – kérdezte ismét, halkan, de nem jött válasz. – Ha megmutatod, tudod, hogy nem fog bajod esni.
– Mindig ezt mondják… – motyogta sírva a malkáv.
A fickó nagy levegőt vett. Ő mindent megtett, de mostanra kezd elfogyni a türelme. Nem neheztelt a fiúra, ha rajta múlna, hónapokig is várna, de nem ő döntött. A férfi megfogta a keskeny vállakat, és kicsit erősebben megszorította.
– Szükségünk van rád, hallod?
– Nem tudom, Fred… – sípolt Teodor, és újabb könnyek folytak le az arcán.
– Nem tudod, vagy nem akarod?
– Nem…
Fred eltávolodott, és leejtette a kezeit. Szüksége lett volna már egy kiadós alvásra.
– Oké, ezzel nem jutunk előrébb egyszerűen – morogta. – Rendben, hát akkor úgy kezeljük, hogy bírja, és léptetjük még egy szintet.
Teodor felkapta a fejét, és könnyes szemekkel nézett az idősebbikre. Fred őszinte sajnálattal nézett rá, majd pillantása oldalra tévedt, az asszisztensére. Johnathan remegő kezekkel tartotta tollát a papír felett, a szemei szinte szöget szúrtak Fred íriszébe. Az idősebbik tremere kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire Johnny csak tüntetőlegesen feljebb pillantott. Az idősebbik boszorkánymester torka összeszorult, és csak a szeme sarkából nézett fel a távolabbi falszakasz tetejére. Az üveg túloldalán egy alak sziluettje rajzolódott ki. Fred visszafordult Teodorhoz.
– Teo, ha nem vagy hajlandó megmutatni, mit fejlődtél, muszáj léptetnünk.
– Freddy!
– Tudom, hogy valójában képes vagy rá, kölyök. De ha nem működsz együtt, akkor nem tudok mit tenni. Az igazgató figyel minket…
Teodor fülei szabályosan lefeszültek a vállaira, és a szemével felnézett az üvegre. Az alak tényleg ott volt.
– Fred, nem akarom! – zokogott Teo. – Nem akarom, hogy…
– Hogy rávegyen az együttműködésre? Hát hidd el, senki sem akarná azt. A csontjaiddal is addig gyurmázna, míg nem leszel hajlandó rá./i
Csontokkal gyurmázás… egyértelmű volt, melyik klánra utalt a fickó. Andrej tárgyilagosan szemlélte az eseményeket, és a következő lépéseken gondolkodott. Minden esetre, ez a stáb megmagyarázta Teo problémáit, az egészen biztos volt.i
– Nem bírok ki még egyet! – üvöltözött Teo a kötelékeinek feszülve.
– Akkor mutass valamit Teodor, az istenért! Nem olyan nehéz! – fakadt ki ezúttal Fred is.
– De igen! Persze, hogy nem érted! Senki se érti, nem te vagy itt!
Johnny közelebb lépett hozzá, és higgadtabban próbált szólni.
– Miért nehéz? Magyarázd el, miért nem tudod megtenni, amit akarunk tőled, akkor talán tudunk segíteni.
Fred eltávolodott, vegye csak át Johnny, ha akarta. A tremere szíve szerint hagyta volna mára az egészet, de nem tehette. Teodor volt az első és egyetlen, aki bármennyire is reagált a kísérleti rituálékra, és nem halt bele. Ráadásul most történt valami más is, ami megnehezítette a dolgukat, és egész eddig nem tudtak róla… mert ahogyan az kiderült, a fiúban nem csak tremere vér kereszteződött véletlenül.
Teodor megkapta Fredericet, mert szüksége volt egy humánusabb doktorra a lelki megterhelései miatt, ám a kísérletek ezzel még lassabban folytak, és mindketten érezték, hogy egy cérnaszálon táncoltak a tűz felett… eredményekre volt szükség. A tremere ismét odalépett hozzá, kicsit félretolta asszisztensét.
– Nem lehet annyira nehéz. Vissza tudod tartani, nem fog kitörni. Megakadályozzuk.
– Nem… nem azzal van a gond…
– Hát mivel?
– Azzal, hogy ott van… Fred, vissza akarok menni!
– Basszus, Teo! Mondtam már, hogy nem lehet! – nézett a malkávra, és úgy érezte, ő is mindjárt könnyekben tör ki. Teodornak új képessége volt, és az a főnököt nagyon érdekelte. Frederic már emberként is orvos volt, szívén viselte a betegei sorsát. – Kurva nagy bajban leszünk, ha nem magyarázod el…
– Nem tudom elmagyarázni – szipogott Teo, a fejét teljesen lebiggyesztve. – Csak… csak van valami odabent, ami nem én vagyok, és annyira visszataszító! Félek tőle, Fred! Ha bent tartom, akkor nem érzem, de mikor kijön, az nem én vagyok!
Johnny bólintott, és újra odalépett.
– Pedig sajnos muszáj demonstrálnod valamit, ami haladást mutat. Bezárva nem tarthatod örökké, már csak magad miatt sem… és sajnos igaz, hogy a direktor nagy reményeket fűz hozzád, isten tudja, miért. Engedd ki inkább szabad akaratodból, amíg még tudod. Teo, nagyon nem akarunk az őrjöngésig hergelni.
Teodor rázta a fejét, a doktorok pedig ismét csak sóhajtottak. Egyikük sem tudta, mit érezhetett Teodor, ami ennyire megviselte. A malkaviták már azt is nehezen élték meg, mikor átváltoztak… sejtették, hogy ez mekkora trauma lehet neki, de érteni nem értette egyikük sem.
– Le fog jönni a szörny – mondta ki végül Fred, és Teo abbahagyta a zihálást. – Hacsak nem mutatsz valamit. És tudod, hogy csak akkor nevet, ha valamit érdekesnek talál.
– Nem! Fogd be! FOGD BE! Hagyjatok már végre békén!
A ledes izzó zizegni és pislákolni kezdett felettük, mikor Teo szemei besötétüli látszüdtak. Frederic felismerte a helyzetet, és odaszökkent a fiúhoz, hogy a homlokára tegye a kezét. Teo sötétje lüktetett, de kezdett visszahúzódni.
– Ez nem jött be… Shh, nyugi, nyugalom.
– Neeem… – nyöszörgött alatta.
Frederic sóhajtott, és fáradtan Johnathanre nézett.
– Ez már a harmadik alkalom a mai nap… semmi értelme.
– Egyet értünk.
– Egyre kimerültebb lesz, még egy szintet, ha ráerőltetünk, abból csak baj lesz. Szóval muszáj valahogy meggyőznünk, Johnny…
A fiatalabb arcú tremere csóválta a fejét, fogalma sem volt, mit mondhatna a malkavitának, amitől meggondolná magát.
– Nem akarjuk, hogy bajod essen, pont ezért akarunk rábeszélni. Elhiszem, hogy nehéz elfogadnod, de a lehetőségeid közül mi vagyunk a legjobbak. Csak engedd ki, és légy túl rajta. Én sem akarok itt lenni egész nap, de itt vagyok, mert muszáj, ahogy neked is. Ha nem működsz együtt, azzal magadnak és nekünk is csak ártasz – magyarázta Johnny, és idegesen fel-felpillantgatott az üvegre. Még látta a direktor körvonalát, nem volt nagy baj. – Fogalmad sincs, hogy MI mennyire nem akarjuk, hogy lejöjjön a góré… higgy nekem, te sem akarod. Kérlek, csak egy fél másodpercet adj nekünk, hogy tudjunk mit leírni! Fél másodperccel heteket, vagy akár hónapokat is nyernénk, míg kielemezzük, ami történt!
Teodor egy ideig csak csendben bámult maga elé, aztán kidugta a feketén füstölgő nyelvét, és átváltoztatta néhány ujját. Johnny kezdett reménykedni.
– Tovább… túl kell jutnod a könyöködön, legutóbb addig sikerült.
– Most csak ennyi megy…
– Ez nem elég… ez nagyon nem elég – rágta az ujjait Fred, és látta, hogy Johnny hirtelen falfehérré vált.
– Óh, bassza meg… jön a főnök.
Teodor felkapta a fejét, és nyüszíteni kezdett. Fred és Johnny tudták, hogy el kellene menniük, de amíg nem látták meg az alakot, nem akarták magára hagyni Teodort. Frednek a szíve szakadt meg, mikor hallotta Teo remegése alatt az asztal zörgését. A két férfi már hallotta a lépteket, és amikor kitárult az ajtó, rögtön hátráltak. Teodor meglátta az alakot, és reflexből tépni kezdte magát, hogy elrohanhasson. A főnök finom kuncogásokkal jött közelebb, hogy még jobban hergelje a fiú rettegését.
– Ó, fiacskám, erre semmi szükség. Nem akarom én zavarni a jó doktorokat, csak lejöttem megnézni, hogy állunk. Fentről úgy nézett ki, mintha valami nagy áttörés küszöbén lennénk, nemde?
A főnök ma a Guernica egyik alakjának arcát öltötte magára. Sikító kubista arc, ami tökéletes nyugalommal beszélt.
– Nem igazán tudom, uram – nyögte ki Johnny.
– De én tudom helyetted is – mutatott rá. – Látszott az fentről. Közel jártok már, de ugyebár… van, hogy ami túl közel van, az túl nagynak látszik. Lehet, hogy valami banális apróságtól nem értétek még el, amit akarunk?
– Igen… igen, ez lehetséges – mondta Johnny nagyot nyelve.
– Hát akkor hallgassuk meg az ifjú Teot, hogy mi tartja vissza pontosan. A félelem nem létezik, tehát az biztosan nem… hát akkor micsoda? – húzódott közelebb a fiúhoz, és megtámaszkodott az asztalban.
Teodor az inkvizíciótól sem félt annyira, mint ettől a tzimiscetől. Annyira reszketett a közelségére, hogy a tremerék hallották a fogai koccanását.
– Én… én nem… túl furcsa. Olyan, mintha be-beszélne hozzám…
– Hát akkor hallgasd meg. Talán valami hasznosat akar mondani, erre nem gondoltál?
A tzimisce* és a malkáv arcát csak pár centi választotta el, Teodor összeszorította a szemeit, és nyüszítve rázta meg a fejét.
– Nem. Nem, uram, sajnálom! El… el akartam nyomni!
Az férfi megcsóválta a fejét, és a boszorkánymesterekhez fordult.
– Jól gondolom, hogy az őrjöngés kihozná belőle?
– Igen, uram – bólintott Fred, igyekezett kerülni a Picasso szerű arcot. – De lehet, nem tudnánk megfékezni, és… nem akarjuk traumatizálni, kifizetődőbb lenne, ha együttműködne.
– Kifizetődőbb? – lendült el az asztaltól. – Már megbocsásson, de azt én határozom meg. Visszafordult a malkavitájához. – Utolsó lehetőség, fiam.
Teodor sípolni kezdett, csak a szíjai akadályozták abban, hogy lefolyjon az asztalról. Tudta, hogy a pánikban vergődve még annyira sem tudja előhozni, amit akart, mint nyugalmi állapotban... így csak forgolódott, és próbálta kilazítani a szorításokat. Amikor a tzimisce elé került, üvölteni kezdett.
– Ne! Kérem, meg tudom csinálni, meg tudom! Ne érjen hozzám!
Az igazgató kiropogtatta az ujjait.
– Készítsétek elő a következő szinthez. Addig én meggyőzöm, hogy ne okozzon kárt.
Közelebb lépett Teodorhoz, hogy jól láthassa, mikor villan a szeme. Megfogta a fiú könyökeit, és mintha gumiból lenne, a háta mögött összekötötte őket, míg a csuklói továbbra is rögzítve voltak. Egy hirtelen mozdulattal pedig a térdeit is megfogta, és összesodorta.
– Úgy is van, kezdhetik.
A főnök nem áldozott rájuk több időt, elhagyta a termet. A két tremere kiszürkülve, szájtátva nézett a malkávra. Teodor az ajkaiba harapott, és úgy nézett maga elé, mint egy halott. Könnyek szöktek a szemeibe, aztán felvisított.
Valami ekkor elkattant, és történések követték egymást. Ahogyan akarták, egy áttörés. Teodor szemei besötétültek, és a sikolyaitól fodrozódni kezdett a valóság. Úgy fuldoklott, mintha tüdőn szúrták volna, és az utolsó kortyokat venné. A malkavita testét egybefüggő fekete massza borította be, és helyre rántotta saját csontjait. Frederic és Johnathan dolga lett volna lenyugtatni őt, de őrültek lettek volna közelebb merészkedni. A valóság földrengést szimulált az egész térségben.
Frederic megemberelve magát, odaszökkent az őrjöngő malkavitához, hogy a homlokára tegye a kezét… bárhogyan is történt, mert senki sem volt biztos abban, mit látott, de Frederic arc nélkül üvöltözött egy pillanat múlva, és tántorgott hátrább. Johnny sokkosan kezdett sírni, és az ajtóhoz rohant. Sikertelenül rángatta. Zárva volt, a mágneskártyája pedig nem működött. Teodor teste valamit darabokra tört mögötte, Johnny pedig hátrafordult, és meglátta a fekete szörnyeteget.
– T-Teo… én sosem akartalak bántani, tudod jól… Nekem muszáj itt dolgoznom, nem önszántamból vagyok itt… kérlek, nyugodj meg…
A feketeség elbillentette a fejét, és elvigyorodott.
– Mókamiki!
– Mi csak parancsokat teljesítettünk!
– Parancsokat…
Teo feje egyenesen Andrej irányába fordult, a ventrue pedig akaratlanul is hátrált egy lépést.
A malkáv előreszökkent, és átrohant a ventrue illúzió testén, áttörte a falakat, és rohanni kezdett.
Amikor kinyitotta a szemét, egy repülőteret látott maga előtt, és a malkávot, amint az egyik gép után rohant a napon. Alig tudta beérni, de csápot növesztett, megcélozta a gép kerekét, és odahúzta magát. Andrej sejtette, hogy talán a csomagtérben bújt meg.
Egy egészen kicsi képben pedig a saját birtokát látta maga előtt. Teodor az égben küzdött egy denevérszárnyakat viselő gangrellel, pofozkodtak, míg a vad el nem engedte őt, és be nem dobta az egyik ablakon… csilingelés követte Teodor esését…
A csillár.
Körbeért az idő, és ideje volt elhagynia az elméjét. Elkezdett lassan visszahúzódni, majd érezte, hogy átszakadt egy olyan anyagon, amit szavakkal nem lehetett volna leírni. A két férfi egymásra nézett.
Teodor árnyalatokkal lett sápadtabb, és finoman remegett a széken.
– Mindenre… emlékszem.
Andrej fáradtan és megviselten bólintott, megnyúzta az arcát, és hátradőlt a székben. Nina kíváncsian nézett hol egyikre, hol másikra.
– Mit láttatok? Kiderült valami? – sürgette őket, Teodor pedig átölelte saját magát.
Andrej megsimította Nina kezét, és felsóhajtott.
– Az Agyag üldözi.
A lány mellkasa kissé megremegett, és ernyedten berogytak a vállai.
– Ó, a kurva életbe…
– Egyetértünk – bólintott Andrej. – Tudod, Teodor… sokaknak vannak ellenségei, de…
A malkavita remegve nézett fel, és türelmetlenül várta, hogy mit akar mondani vérbátyja.
– De?! Mondd már!
– Nem sokan büszkélkedhetnek azzal, hogy túléltek egy tzimiscevel való találkozást… az, hogy te kitörtél az öreg Agyag területéről, az… elképesztő. Nem hazudok neked… sajnos veszélyben vagy. Nagyon nagy veszélyben.