Huszadik Fejezet

Hermione, az este folyamán, később Perselusszal lépett be a Nagyterembe. Nem sokkal azután szaladt a fiúba, miután otthagyta Remust a gyengélkedőn.

Remus mélységesen bocsánatot kért, és azt mondta, hogy soha nem tudná bántani a lányt, és hogy meglepi, hogy Hermione nem küldött rá több ártalmas rontást, hogy megállítsa. Hermione elmosolyodott, és azt mondta, hogy a fiú a barátja, és ő sem tudna ártani neki.

Még egy darabig beszélgettek, mielőtt Hermione otthagyta a gyengélkedőt, és elment vacsorázni. Remus ismét bocsánatot kért, és a lány mosolyogva azt mondta neki, hogy nincs miért elnézést kérnie. Azt mondta, hogy tudott a vérfarkasokról, és tudta, hogy a fiú nem volt önmaga. Látta, hogy Remus még mindig rosszul érezte magát miatta, de legalább nem kért újra bocsánatot.

Épp a hálókörlet felé igyekezett, amikor kinyúlt érte egy kéz, és ismételten elkapta. Hermione elmosolyodott, ahogy belenézett ugyanazokba a szúrós, fekete szemekbe, amikbe szokott. Perselus ezúttal is behúzta egy mélyedésbe.

Átölelte a lányt és megcsókolta, mielőtt annak esélye lett volna akár egy szót is szólnia. Hermione hevesen viszonozta a csókot, és ha nem lettek volna egy ilyen apró helyen, ahol bárki megláthatja őket, akkor valószínűleg több is történik.

Visszahúzódott, habár nem akart, majd belenézett a lány felfelé pillantó arcába.

– Olyan gyönyörű vagy, tudsz róla?– kérdezte gyengéden a fiú.

Hermione elpirult.

– Nem értene egyet mindenki, de azért köszönöm.

Perselus elégedetten rámosolygott.

– Pedig az vagy. Még ha azok az idióták, akiket ismersz, nem is gondolják így. Főleg akkor, amikor elpirulsz.

Hermione még jobban elpirult.

– Köszönöm. Szóval, James és Sirius letámadott, amikor visszamentem a hálókörletbe; meg akartak róla bizonyosodni, hogy jól vagyunk. Nagyon nyomasztja őket az, ami történt, de biztosítottam őket, hogy minden rendben van. Remus is szörnyen érzi magát miatta. Megmondtam neki is, hogy nem ő tehet róla, de ettől függetlenül is magát vádolja.

Perselus sóhajtott.

– Nem, nem az ő hibájuk volt. Még mindig nem tudom, hogy miért küldték oda Petert, hogy keressen meg, már persze, ha tényleg ők küldték utánad. Lehet, nekem kellene elintéznem azt a patkányt.

Hermione elégedetten elmosolyodott, függetlenül attól, hogy a szemei dühös szikrákat szórtak.

– Feltéve, ha nem kapom el előbb én.

Perselus felvont szemöldökkel nézett rá. Kétellte, hogy Hermione sokat ártana a gerinctelen szemétnek. Nem nézte ki belőle, hogy bárkinek tudna ártani.

Hermione felágaskodott, majd újra megcsókolta a fiút, mielőtt elhúzódott tőle.

– Menjünk enni.

Perselus bólintott, és bevezette Hermionét a Nagyterembe. Elengedte, amikor a lány odaért az asztalához, majd ő is helyet foglalt a sajátjánál.

Látta, hogy Hermione kiszúrta Petert és szemmel tartott. Nevetgélt és beszélgetett a barátaival, de oda-oda pillantott a kis patkányra.

Amikor Peter felállt és elindult kifelé, Piton látta, hogy Hermione kimentette magát, és követte. Perselus is felállt, és kettejük után ment. Nem gondolta, hogy Peternek volt rá képessége vagy idegzete, hogy bármit ártson a lánynak, de mindenképp biztosra akart menni.

Elindult a folyosón, és lefordult a sarkon éppen akkor, amikor Hermione utolérte Petert. Perselus megállt, és látta, ahogy a lány megragadja a gerinctelen kis szemetet, erősen a mellettük lévő falhoz vágja, majd a torkához nyomja a pálcáját.

A látvány megrémítette a fiút. Nem hitte volna, hogy a lány képes erre. Ott maradt, ahol korábban is figyelte őket, és az üres folyosóknak hála tökéletesen hallott minden szót.

– Peter, te kis féreg! Meglep, hogy látsz a mocskos kis húzásod után? Mondj egy indokot, hogy miért ne öljelek meg itt és most!?– morgott rá, miközben a pálcáját még jobban belemélyesztette a torkába, és a másik kezével lefogta a fiút.

Peter nyelt egyet, majd szégyenlősen és félénken szólalt meg. Nehezére esett lélegezni, mivel a lány pálcája eléggé belemélyedt a légcsövébe.

– Hermione, tudod, hogy soha nem bántanálak! Nem akartam, hogy bajod essen! Kérlek, ne bánts!

Hermione gúnyosan nézett, és a szemei izzottak a gyűlölettől.

– Biztos vagyok benne, biztos vagyok benne, hogy te is csak egy ártatlan szemtanú vagy – mondta, miközben a pálcáját még jobban odanyomta, és érezte, hogy a fiú kicsit fuldoklik tőle.

– Meg kéne neki mutatnom, hogy milyen érzés az, ha szétszaggatnak, ami velünk is történt volna – gondolta a lány.– Fel kéne tépnem a bőrét és hagyni, hogy gyötrelmesen sikoltson, mint ahogy én is tettem volna. Talán érdekes lenne végignézni.

Perselus szemei kikerekedtek, ahogy hallgatta. Egy suttogással a lány fejében termett. Hermione figyelme az előtte álló férfiún volt, nem a falakon.

Ahogy a gondolatait hallgatta, a fiú ajkai döbbenten szétnyíltak. Ha bárki más gondol ilyen dolgokra, akkor csak önelégülten elmosolyodik, és továbbsétál, de ez Hermione volt; az ő Hermionéja; és a lány nem ilyen volt.

Peter remegett.

– Hermione, könyörgöm, ne bánts! Nem akartam, hogy ez történjen... én... én félreérthettem amikor a fiúk azt mondták, hogy keresselek meg téged és Lilyt. Nem találtam Lilyt, szóval ehelyett csak téged vittelek. Nem tudtam, hogy Remus már átváltozott. Esküszöm.

Hermione már nyitotta a száját, de egy mozdulat megragadta a figyelmét. Észrevette, hogy Perselus nem olyan messziről figyeli; azonnal felhúzta a legerősebb falát, és kilökte a fiút az elméjéből.

– Basszus – gondolta.

A düh, ami átjárta, enyhült azzal, hogy meglátta Perselust, de legfőképpen attól, hogy látta a ledöbbent arcát.

A része, ami leginkább a háború alatt tört ki belőle, ekkor újra előmászott, hogy ezúttal Petert rendezze le. Ugyanaz az énje, amelyik képes volt megölni a halálfalókat, sorban egymás után, gondolkodás nélkül; végül lassan visszasiklott a sötét cellába, ahol a helye volt a lány elméjében.

A józan esze visszatért, ahogy a haragja csökkent.

– Nem ölheted meg Petert, Hermione! Túl nagy tétet kockáztatnál azzal, ha megölnéd! Kockáztatnád, hogy Voldemort győz, azzal hogy túl sokat változtatsz meg. Enged le a pálcádat! Találj egy jó kifogást, hogy hirtelen miért hiszed el, amit ez a hazug patkány mond, és utána kérj elnézést, amiért megfenyegetetted! – üvöltötte a lány józan esze.

A gondolta, hogy bocsánatot kérjen tőle, felállította a szőrt a hátán.

– Csináld, most azonnal! Engedd le a pálcát, és simítsd el a dolgokat, hogy semmi se változzon meg az idővonalon! Ne öld meg! – üvöltött rá ismét a józan esze. Hosszan és erősen Peterre pillantott, majd kényszerítette magát, hogy elhúzza tőle a pálcáját. Vett egy mély levegőt, ahogy próbált lehiggadni.

– Igazad van, Peter. Te a... barátom vagy. Nem csinálnál ilyet szánt szándékkal. Azt hiszem, hogy túl reagáltam. Én... én sajnálom – mondta a lány. Érezte, ahogy a szavai miatt elönti az epe a torkát.

Perselus megijedt, amikor a lány kilökte őt a fejéből, de ekkor csak összeráncolta a homlokát. Ez még jobban meglepte, mint maguk a lány gondolatai.

– Megbocsájt neki? Teljesen elment az esze? A patkány megpróbálta megölni! – dühöngött Perselus, és megindult a lány felé.

Peter megkönnyebbülten belesüppedt a falba.

– Semmi gond, Hermione. Megértem, hogy dühös voltál. Én is az lennék, ha azt gondolnám, hogy egy barátom megpróbált megölni. Ugye nem öltél volna meg, vagy igen?

Hermione magára erőltetett egy apró mosolyt.

– Nem, ... nem tudtalak volna. Képtelen lettem volna rá. Helytelen lett volna. Csak nagyon dühös voltam. Szóval még... barátok vagyunk? – kényszerítette ki magából a kérdést, és kinyújtotta a kezét a fiú felé.

Peter szégyenlősen elmosolyodott, és megrázta. Nem vette észre az enyhe grimaszt a lány arcán, attól hogy hozzá kellett érnie. Azt sem vette észre, hogy milyen gyorsan elhúzta a kezét és ökölbe szorította.

– Igen, még mindig barátok vagyunk. Most mennem kell. Később találkozunk, rendben?

Hermione bólintott, mivel nem bízott a hangjában. A fiú gyorsan elsietett, és Perselus csak ekkor lépett oda a lányhoz. Furcsán nézett rá és már beszédre nyitotta a száját, amikor Hermione megrázta a fejét. Ehelyett inkább megfogta a kezét és magával húzta.

Hermione megragadta a fiút, és a Szükség Szobájába vitte. A terem gyorsan megnyílt, és az otthonos kis szobájukat mutatta, amit akkor használtak, amikor a fiú felolvasott neki, karöltve egy másik ajtóval. Hermione elengedte a fiút, és a másik helyiségbe rohant.

Amikor nem hallott semmit, Perselus rájött, hogy a lány biztos lenémította a helyiséget, ami egy mosdó volt, amit akkor látott, amikor Hermione belépett oda. Leült a kanapéra és megvárta, míg a lány visszatért.

Hermione remegett, ahogy nekidőlt a mosdó zárt ajtajának. Próbálta csitítani a kavargó gyomrát, miközben újra és újra azt szajkózta magának, hogy nem ölheti meg Petert. Amikor a remegés alábbhagyott, odalépett a csaphoz és megmosta a kezét, amivel megérintette a fiút.

Kiöblítette a száját, hogy eltüntesse az epés ízt, ami korábban átjárta, majd egy kupa jelent meg a csap szélén. Hermione rápillantott, majd elmosolyodott azon, hogy a szoba adott neki egy kis hideg vizet, hogy ihasson.

Miután megitta, még jobban megnyugodott, mint korábban. Tudta, hogy Perselus látta őt Peterrel.

– Mennyit látott? – Egyelőre fogalma sem volt róla, de biztos volt benne, hogy hamarosan lesz.

Tudta, hogy meg kell győznie a fiút arról, hogy Peter nem akart nekik ártani. Meggyőzni Perselust, nehogy olyasmit tegyen, ami megváltoztatná az idővonalat. Meggyőzni őt arról, hogy tényleg elhitte, hogy Peter ártatlan volt vagy, hogy bármi rosszat tett. Ez mélységesen felháborította.

Gyakorolta, hogy mit is mondjon. Biztosra akart menni, hogy természetesnek hasson, miközben elmondja a fiúnak. Utoljára megnézte magát a tükörben, majd levette a védelmet, amit felhúzott a helyiségre, és kinyitotta az ajtót.

Kilépett a fürdőből, és a fiúra mosolygott. Perselus felvont szemöldökkel pillantott rá, de nem szólalt meg. Hermione odasétált hozzá, majd leült mellé a kanapéra.

A fiú várt, de Hermione nem mondott még semmit. Próbált olvasni a gondolataiban, de ismét csak szilárd falakkal találta magát szemben. A lány nem akarta, hogy tudja a gondolatait.

– Megtennéd, hogy nem kotorászol a fejemben? Csak kérdezz rá arra, amit tudni szeretnél! – mondta a lány.

Perselus sóhajtott.

– Szóval, miért engedted el a kis férget?

Hermione elmondta neki, hogy Peter elmagyarázta, hogy nem akart neki ártani. Azt, hogy elmondta neki, hogy az egész csak félreértés volt. Azt, hogy amikor Sirius megkérte, hogy nézzen rájuk Lilyvel, nem úgy gondolta, hogy vigye is őket oda.

Biztosította, hogy Peter nem jelent veszélyt rá vagy Lilyre, és mivel nem tudta, hogy Perselus is követi őket, így őt sem akarta bántani. Végül is Hermione barátja volt.

Hermione képtelen volt kiejteni a „barát" szót megbotlás nélkül.

Perselus egyszerűen csak bámulta, miközben beszélt, egy szót sem szólt és nem vágott közbe. Amikor a lány befejezte, néhány pillanatig csak némán ült mellette. Hermione nyelt egyet, és várta, hogy a fiú beszéljen.

– Ez nagyon... érdekes. Miért hiszel neki? – kérdezte úgy, hogy nem árulta el a gondolatait.

– A barátom, és a többieké is. A barátok nem ártanak egymásnak így – válaszolta Hermione.

Perselus tovább vizsgálta a lányt, majd végül sóhajtott.

– Ha próbálsz meggyőzni arról, hogy az a rágcsáló a barátod, akkor lehet, úgy kellene mondanod, hogy közben nem grimaszolsz.

Hermione némán átkozta magát, amiért nem tartotta fent az érzelemmentes arcát; végül a fiúra mosolygott.

– Rendben van. Ő nem olyasvalaki, akit a barátomnak tartok. Nem kedvelem és ez nyilvánvaló, de az Ő barátjuk. Tényleg azt gondolod, hogy szánt szándékkal tenne olyasmit, amivel árthat nekik?

Ismerve Petert igen, tenne ilyesmit, de a helyén tartotta a mosolyát.

Perselus keresően pillantott a lány szemeibe, mielőtt válaszolt volna erre.

– Fogalmam sincs róla, hogy a kis patkány mit, vagy mit nem tenne, de ha te olyan biztos vagy benne, hogy nem bántaná őket,... akkor azt hiszem, be kell érnem a te szavaddal.

Hermione kényszerítette magát, hogy ne rezzenjen össze ezen a kijelentésen. Ezúttal a szava egy fikarcnyit sem ért, és ezt pontosan tudta.

– Csak ígérj meg nekem valamit. Kérlek, ígérd meg, hogy nem fogsz semmi olyat csinálni, amivel ártanál Peternek.

Perselus felvont szemöldökkel pillantott a lányra.

– Miért kéne ezt megígérnem neked?

Hermione elmosolyodott és neki dőlt a fiúnak.

– Azért, mert megkértelek rá. Ráadásul elég szépen.

Perselus mosolyra görbítette a száját.

– Tényleg szépen kérted.

A mikor a lány továbbkérlelte a szemeivel, Perselus megforgatta a sajátját.

– Rendben van, nem fogom bántani azt a kis férget, de attól még mindig nem bízom meg benne.

Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Azt... azt hiszem, ezért nem okolhatlak. Kezdjük azzal, hogy nem bízol meg könnyen az emberekben.

Enyhén összeráncolta a homlokát, de nem fűzött hozzá megjegyzést.

– Mivel megteszem neked ezt, te mit teszel meg nekem cserébe?

Hermione őszintén rámosolygott a fiúra.

– Attól függ. Mi jár a fejedben?

Az ölébe húzta a lányt, és a fülébe suttogott. Hermione kuncogott, amikor elhúzódott.

– Csak ennyit szeretnél? Kétlem, hogy ehhez sok győzködésre lesz szükséged – mondta a lány, majd odahajolt és megcsókolta Perselust, miközben intett a kezével, hogy levédje a szobát és körbevonja egy némító bűbájjal.

Néhány héttel később, az oldalsó kijárat felé igyekezett a barátaival, hogy sétáljanak egyet odakint a birtokon, amikor Minerva hívatta. Minerva egy kézmozdulattal elküldte a barátait, és azt mondta, hogy csak kölcsönkéri kicsit Hermionét, és később majd csatlakozhat hozzájuk.

Mindannyian azzal ugratták, hogy bajban van, majd amikor Minerva csúnyán nézett rájuk, az ajtó felé siettek. Hermione magában kuncogott, miközben követte a nőt az irodájába.

Rengeteg diák mellett haladtak el az úton. Mind grimaszokat vágtak Hermione felé, és azt gondolták, hogy olyasmit tett, mint a barátai. Mind azt gondolták, hogy Hermione bajban van valamilyen okból.

Ez kiakasztotta a lányt. Tényleg ekkora bajkeverőnek tűnt? Az emberek komolyan azt hitték róla, hogy mást sem csinál, csak bajba kerül?

– Talán Minerva azért keres, mert a házvezető tanárom, vagy talán olyasmi miatt, amit helytelenít az óráján.

Hermione sóhajtott. Nem ismerték olyan jól, de ettől még nem kellett volna rögtön arra gondolniuk, hogy valami rosszat tett. Még akkor sem, ha a korai diákéveiben folyamatosan megszegte a szabályokat a barátaival. Erről természetesen a legtöbb diáknak nem volt tudomása.

Amikor végre odabent volt, látta, hogy Dumbledore várt rájuk. Hermione enyhén összeráncolta a homlokát a helyszín változtatás miatt, de Dumbledore nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy nem akarta, hogy kérdések merüljenek fel amiatt, hogy a lány folyton az irodájába megy.

Hermione bólintott, majd leült és várta, hogy a professzorok beavassák abba, amiért keresték. Nem kellett sokat várnia.

– Hermione, csak szerettem volna, ha tudsz róla, hogy elkértem a könyvet a barátomtól. Hamarosan elolvasom, és meglátjuk, mire jutok az ügyben, hogy hogyan juttassunk haza téged – mondta Dumbledore.

Hermione nyelt egyet. Már nem volt teljesen biztos abban, hogy el akart menni. Hiszen ebben az időben ott volt neki James és Lily. Mellette volt Sirius. Remus mindkét időben ott lett volna, de a többiek nem. És persze ott volt neki Perselus, és otthon ő sem lett volna vele.

Dumbledore rámosolygott.

– Megértem, hogy az itt lévő kötelékeid megnehezítik ezt a döntést, de te is tudod, hogy muszáj hazamenned. Túl sokat tudsz, Hermione. Nagy károkat okozhat a jelenléted az idővonalban.

Hermione sóhajtott.

Tisztában volt ezzel, de...

– Uram, ha rájött a módjára, ugye nem kell azonnal elmennem, vagy igen? Maradhatnék egy picit tovább, mielőtt elmennék. Nem okozna nagyobb kárt az idővonalban, mint amekkora most van benne. Várhatnék a ballagásig, és utána mondhatnám nekik azt, hogy el kell mennem... valahová. Egy munkalehetőség miatt messzire, vagy valami. Családi okból, ott kell lennem nekik.

Dumbledore homlokráncolva pillantott rá.

– Hermione, tényleg úgy gondolod, hogy jó ötlet itt maradnod, és még erősebbé tenni a kötelékeket, mint most?

Hermione arckifejezése nagyon hasonlított a férfiéhoz.

– Uram, a kötelékeim már most is nagyon erősek. Tényleg úgy gondolja, hogy majd el akarok menni akkor, amikor itt lesz az ideje? Tényleg azt gondolja, hogy amikor elmegyek, nem fognak szörnyen hiányozni nekem?

Minerva sóhajtott.

– Hermione, biztosan látni fogod néhányukat, amikor hazatérsz. Nem igaz?

Hermione félrenézett.

– Csak egy valakit. De amint otthagyom a Roxfortot, őt sem hinném, hogy gyakran fogom látni.

Ezúttal Dumbledore sóhajtott.

– Tudom, hogy hosszú út vár ránk, míg elérünk a jövőbe, ahonnan jöttél, kedvesem. Tudom, hogy visszamenni oda, ahol ennyi veszteség ért, nehéz lesz számodra, de mi van azokkal az emberekkel, akiket hátrahagytál ott, és nincsenek jelen itt?

Hermione elmosolyodott.

– Hiányoznának. Harry és Ron elsős korom óta a legjobb barátaim. Ron családja az enyém is. Az anyukája mindenkit befogad, és Remus... mi nagyon sok éjszakát átbeszélgettünk. Segített átvészelni a rémálmaimat, a háború után. Bebújt mellém az ágyba, és csak beszélt hozzám és a karjaiban tartott, amíg újra sikerült elaludnom.

Minerva szomorú mosolyra húzta az ajkát.

– Ez megmagyarázza, hogy miért kérte arra a fiút, hogy másszon be mellé a kórházi ágyba, amikor megérkezett – gondolta Minerva. – Ő élte egyedül túl az itten barátai közül? Ez nagyon szomorú.

Dumbledore megsimogatta Hermione kézfejét.

– Vissza kell hozzájuk térned, kedvesem. Szükségük van rád még most is. Ha az egész tényleg olyan rémes volt, mint mondtad, mit gondolsz, hogyan fogadnák az eltűnésedet?

Hermione sóhajtott.

– Egyáltalán nem jól. Harry valószínűleg egész hátralévő életében engem keresne. Ron... Ron szeretne visszakapni, de nem tudom, hogy mennyi erőt fektetne abba, hogy ténylegesen megkeressen. Eleinte biztosan megerőltetné magát, de aztán... elfelejtene.

Dumbledore felsóhajtott.

– Pontosan ezért kell visszamenned oda. A barátaidnak szükségük van rád. Tovább kell lépned.

Hermione meredten bámult a férfira.

– A nagyobbik jóért, igaz? Nos, kétlem, hogy valaha képes leszek továbblépni, és elfelejteni az itt töltött időt.

Dumbledore megfogta a kezét.

– Kedvesem, nem azt mondom, hogy el fogod felejteni az itt történteket, ahogy azt sem, hogy egyszerű lesz számodra.

Ekkor Minerva megszólalt: – Még nem tudjuk, hogy mit fog Dumbledore találni, Hermione. Még nem kell róla beszélnünk. Még nem kell meghoznunk a döntést. Amikor, már ha találunk rá módot, hogy hazaküldjünk, majd akkor beszélünk róla és kitaláljuk, mi legyen.

Dumbledore bólintott, és elengedte Hermionét. Minervának igaza volt. Még nem kellett meghozniuk semmilyen döntést. Találhattak megoldást mindenre később is.

Hermione hamarosan elment, de nem volt kedve a barátaihoz. Egyedül szeretett volna lenni. Az, hogy beszéltek róla, csak visszarázta a lányt a valóságba; eszébe juttatta, hogy el kell mennie és ez hatalmas súlyt pakolt rá.

A szomorúság és a kétségbeesés olyan szintű volt, hogy úgy érezte, nem tud tőle lélegezni.

Végül lassan eljutott ahhoz a helyiséghez, ami segített neki az ilyen időkben; a Szükség Szobájába ment.

Becsukta az ajtót, és látta, hogy a halálfaló bábuk már vártak rá. Suhintott egyet a pálcájával, és a szoba le is volt védve. A teremet körülvette a disaudio bűbáj, és az ajtók zárva voltak... mindenkit kizárva. Még Perselus sem tudott csatlakozni hozzá, ha szeretett volna.

Hermione egyedül akart lenni, hogy kiengedhesse a szomorúságát. Elindította a bábukat, hogy támadjanak rá. Amikor már hárman támadtak rá és az sem segített, hozzáadott még egyet. Aztán még egy, majd még egy. Amikor végül a hatodik is hozzáadódott, rájött hogy a rontások folyamatosan eltalálják, így inkább a program végét kérte.

Összerogyott a földön, ahol állt, miközben a fájdalom, hogy hátrahagyjon mindenkit, még jobban ránehezedett.

A könnyei csordogáltak az arcán attól a gondolattól, hogy visszamenjen egy világban, ahol James és Lily már nem élnek. Egy világba, ahol Sirius nem flörtölne vele folyamatosan, és nem idegesítené fel napi szinten. Egy világba, ahol Perselus sem lenne ott, hogy beszéljen hozzá, hogy magához ölelje, és hogy szeresse.

Nem gondolta, hogy már mindig részese szeretne lenne annak a világnak. Hermione maradni akart, még ha ez azt is jelentette volna, hogy soha többé nem láthatja Harryt és Ront.