Huszonegyedik Fejezet

1996 – Hermione Ötödik Tanévének a Közepe

Perselus sóhajtott. Az irodájában ült egy pohár lángnyelv whisky társaságában, és végiggondolt mindent, amit aznap éjjel látott. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mit érzett attól, hogy látta az emlékeket, de abban biztos volt, hogy lenyakazza Hermionét, amint a lány visszatér.

Éveken át minden tőle telhetőt megtett, hogy megóvja őt, és még akkor is, amikor úgy hitte, jó munkát végzett, a lány megtalálta a módját, hogy a tudtán kívül bajba kerüljön. Csak az első roxforti éve során több alkalommal megölhették volna.

A lány harmadik évében látta, ahogy rátámadt a fúriafűz, és kellemetlen bizsergés járta át a testét. Valahányszor a faágak neki vágódtak a lánynak, Perselust kirázta a hideg. Tudta, hogy milyen erősen meg tudják csapni az embert. A látvány, ahogy Hermione sikoltva végigrepült az ágakon lógva a levegőben, pokoli volt. Most már legalább tudta, hogy miért volt piszkos az arca, és miért vérzett azon az estén.

De ami igazán szíven ütötte, az volt, amikor megtudta, hogy hiába védte meg a lányt a testével Remustól farkas alakban, és hiába tartotta vissza, és mentette meg az életét azzal, hogy lefogta, amikor Harry után akart rohanni; a lány ennek ellenére is bajba sodorta magát. Visszament az időben, ténylegesen visszament, és újra magára, és az idióta barátaira, uszította azt az átkozott farkast.

Persze, nem így tervezte, de mégis így történt. Rémülten nézte végig, annak ellenére, hogy tudta, hogy a lány túlélte. Érezte, hogy hevesen ver a szíve, miközben nézte, ahogy Remus farkas alakban kergeti őket. Magatehetetlennek érezte magát, amikor látta az arcukon a megkönnyebbülést, mikor azt hitték, hogy lerázták, de a farkas újra rájuk talált. Látta, ahogy Harry átöleli Hermionét, és magához húzza, hogy megvédje az átváltozott farkastól, és a levegő ekkor lassan visszatért Perselus tüdejébe.

De az, amikor meghallotta a lány sikolyát, másodpercekkel azelőtt, hogy a vérfarkas ismét rájuk támadt, újra megállította a férfi szívét egy pillanatra, és időbe telt, míg ismét normálisan kezdett dobogni. Még akkor is furcsán zakatolt, amikor látta, ahogy Csikócsőr Hermione és a farkas közé ugrik, hogy megmentse a fiatalok életét.

Nem volt biztos abban, hogy ezek után látni akart-e több emléket. Perselus örült neki, hogy Pottert mélységesen lekötötte a tudat, hogy látta az emlékeit, és nem vette észre azt, hogy mennyire elsápadt tőlük a férfi. Sápadtabb lett, mint általában szokott.

De ennek ellenére, tanítania kellett Pottert az okklumenciára, szóval tovább nézte az emlékeket. A fiú nem látott mindent, amit Perselus igen. Potter csak a legfájdalmasabb vagy legbecsesebb emlékeit élte újra át. Nem az iskolai éveit, ahogy Perselus látta.

Viszont látott egy emléket, amiért meg fogja átkozni Lupint, ha legközelebb látja.

– Átkozott vérfarkas.

Lupin volt az, aki arra buzdította harmadikban Neville-t, hogy tegye meg. Ez megmagyarázta, hogy miért csinálta Hermione is ezt, amikor párbajoztak hetedikben, Lehet, őt is megátkozza érte, persze csak azután, hogy megfojtotta a kis csitrit, azért a sok borzalomért és félelemért, aminek kitette az elmúlt pár évben.

Persze, a keselyűs kalapot akkor egy kicsit viccesnek találta, de most, hogy megtudta, hogy mi ihlette, már nem tűnt annyira viccesnek. A lány vicce, miszerint legalább nem adott a kezébe egy piros kézitáskát, akkor összezavartan megállította egy pillanatra.

Nem teljesen értette. Miért pont piros kézitáska? Tűnődött rajta. Látva a lány nevetését, annyiban hagyta. Ekkorra már megszokta, hogy Hermione gyakran játékosan húzta az agyát. Különben is, kettesben voltak, és senki más nem látta.

Perselus újra töltött magának egy italt, és nem bírta visszatartani az apró mosolyt, amire az ajka húzódott, a párbajuk régi emléke hatására. Oké, talán tényleg egy kicsit vicces volt. Gondolta, ahogy a mosolya nőtt. Ráadásul Hermione elterelte a figyelmét a kérdezősködéstől azzal, hogy megengedte, életében először, hogy megérintse és megkóstolja a bőrét. Még ha, csak deréktól felfelé is.

Újra arra gondolt, amit Minerva mondott neki. Még körülbelül két évet kellett várnia rá, hogy újra lássa a lányt, ha jók voltak a számításai. Két évet kibírt. Már túlélt tizennyolcat, szóval ahhoz képest két év semmi sem volt.

Megállt egy pillanatra. A lány azt mondta, hogy tizennyolc éves. Tényleg csak két év? Annyinak kell lennie. Hetedikben érkezett hozzá. Jó persze, a csaposnak azt mondta, hogy huszonkét éves, de az csak azért volt, hogy kapjanak szobát az éjszakára. Igaz?

A zsebébe nyúlt, és kihúzta belőle a lány levelét, amit már rengetegszer elolvasott, amióta Minerva odaadta neki. Sóhajtott, és rápillantott a megsárgult és enyhén gyűrött lapokra. Hermione nem gondolta, hogy ilyen hamar megkapja. Arra számított, hogy az ötödik tanév végéig nem olvassa majd el a férfi.

Sóhajtott miközben újra olvasta.

Legdrágább Perselusom!

Azt gondolom, hogy Minerva mostanra már beavatott abba, hogy honnan jöttem. Főleg, hogy megkértem őt erre. Kérlek, értsd meg, hogy amikor megérkeztem, eszem ágában sem volt bármit is megváltoztatni. Tudtam, hogy bármit teszek, az rengeteg minden megváltoztathatott volna, olyan szinten, hogy a világ, amit ismerek, megváltozik vele. A világ, ahol végre nem kell rettegni Voldemorttól és a követőitől.

Remélem megérted, hogy tényleg szeretlek téged. Olyan nagyon. Nem azzal a céllal érkeztem meg a hetedik tanévedbe, hogy belezavarjak az életedbe, vagy hogy bántsalak téged. Ahogy már akkor régen is mondtam, úgy gondoltam, rossz ötlet, ha közünk lesz egymáshoz, és most már tudod, hogy miért. Soha nem terveztem, hogy szerelmes leszek beléd, vagy hogy te szeretsz belém. De mégis megtörtént, és nem tudom bánni egy pillanatig sem, hogy így történt. Nos, talán azt kihagynám, amikor Remus kergetett minket, de végül is az az este is jó véget ért.

Igen, tudtam, hogy Peter okkal küldött oda azon az estén, azért, hogy megöljön. Nem hittem el a lapos kifogásait, hogy baleset volt. De nem ölhettem meg, ahogy valójában akartam. Ha megteszem, minden megváltozik, és a jövőt nem kockáztathattam. Fogalmad sincs róla, hogy milyen nehezen fogtam vissza magam aznap. Bár nincs miért aggódnod, végül megkapja a magáét. Én csak nagyon sajnálom, hogy ekkor ismét hazudnom kellett neked. Soha nem akartam hazudni, csak képtelen voltam igazat mondani, mivel féltem, hogy mit tenne az igazság.

Ráadásul nem voltam biztos abban, hogy nem néztél volna örültnek. Amúgy is, ki hinne az időutazásban, nem?

Úgy gondolom, hogy először nagyon dühös leszel rám, és csak remélni merem, hogy később majd megbékélsz, és megbocsájtod azt, amit tettem, vagy tenni fogok. Ez attól függ, hogyan nézzük. Mélységesen sajnálok mindent, ami azután történt, hogy elmentem. Annyira szerettem volna megakadályozni azt, amiről tudtam, hogy be fog következni, de nem tehettem.

Azt kívánom, bár megmenthettem volna neked Lilyt. Tudom, hogy mennyire szeretted őt. Tudom, hogy miatta választottad azt az utat, hogy kémkedj Dumbledore-nak. De, ha megváltoztatom a halálát, akkor Voldemort nyer. Lily áldozata volt az, ami elpusztította a testét. Ha azon az estén nem hal meg, akkor Voldemort nem tűnik el annyi évre, és a serege erősebbé vált volna, mint valaha.

Nagyon szerettem Lilyt és Jamest, és fogalmam sincs, hogy Harryvel valaha megbocsájtjátok-e nekem, hogy semmit sem tettem azért, hogy megmentsem őket. Én magam sem tudom, hogy ezt valaha megbocsájtom-e magamnak, vagy hogy hogyan fogok együtt élni magammal ezek után.

Ekkor már tudod, hogy Sirius is meghalt. Bármennyire tudom, hogy nem kedvelted őt, úgy érzem, az ő haláláról is én tehetek, de nem tudtam megmenteni attól, hogy átessen a fátylon a csata folyamán. Csak azt remélem, hogy Harry megérti majd, hogy miért nem figyelmeztettem Siriust a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályról. Ha nem ugrik Bellatrix átka elé, hogy megmentse Harryt, akkor lehet, hogy helyette Harryt veszítjük el. Ez az egyetlen gondolat, ami segít elfogadnom ezt. A tudat, hogy a nagyobbik jóért történt minden. Oh, hogy utálom ezeket a szavakat.

Annyira sajnálom, hogy annyit kellett hazudnom neked, amennyit tettem. Hazudtam a hegekről, amiket a csatákban szereztem, amiket túléltem. Hazudtam a hegről a kézfejemen. Jól gondoltad. Szavak vannak a bőrömbe vésve. Nem buzdítok másokat szabályszegésre, ahogy egyszer olvasható volt. Nem gondolnád, hogy ez illik rám, de láthatóan illett, csak nem teljesen.

Biztos vagyok benne, hogy már mindent tudsz Umbridge-ről, és arról, hogyan büntetett meg minket diákokat. Legalább engem ért az élvezet, hogy megszabadulhattam tőle. Tudom, hogy örökké hálás leszek a kentauroknak, hogy elvitték, és olyan sorsot adtak neki, amilyet szerintük megérdemelt. Mi több, kiélveztem, amikor megsemmisítettük az összes kínzáshoz használt tollát, amiket rajtunk használt. Egyesével széttörtük őket, amik azokat a szavakat vésték belénk a saját vérünkkel, miközben mondatokat írtunk az átkozott pergamenre.

Remélem tudod, hogy veled akartam maradni. Készen álltam rá, hogy hátrahagyjam a barátaimat, akik már az egyetlen családom, hogy veled lehessek. De nem tehettem, még úgysem, hogy könyörögtem, hogy megengedjék. Dumbledore elmagyarázta, hogy mit okozna a maradásom. Még úgyis, hogy ezt már magamtól is tudtam, hogy miért nem szabad maradnom.

Ha ott maradok, mindent tönkretehettem volna, és ahelyett, hogy győzünk, a vesztünket okozom. Habár, úgy gondolom, ez neked volt eddig a legnehezebb, de remélem, megérted mindezt.

Azzal, hogy tudom mi lesz, és tudom, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézned, nehéz nem figyelmeztetnem téged. De tudtam, ha megteszem, csak rontok a helyzeten, és cipelned kellene ezt a tudást. Ezt sem tehettem meg veled. Nem nehezíthettem meg mindent, amikor enélkül is már hatalmas teher nehezedett rád.

Csak annyit kérhetek, hogy hagyd, hogy Harryvel szembenézzük, amivel szembe kell néznünk. Kérlek, ne próbáld megakadályozni a dolgokat. Ha így teszel... akkor lehet, hogy a végén veszítünk. Csak azért imádkozom, hogy az, amit hagytam, hogy megtörténjen itt, a hetedik tanévedben, nem változtatott meg semmit.

Mennem kell. De tudd, hogy nagyon szeretlek, és azért imádkozom, hogy végül mind megtaláljuk azt a békét, amire olyan nagyon vágyunk. Perselus, olyan sok minden van, amit...

Néhány mondat elmosódott, valószínűsíthetően a lány könnyeitől. Perselus tudta, hogy nagyon nehéz volt megírnia ezt a levelet. Jó pár, hasonló könnyfolt bizonyította a pergamen különböző pontjain.

... de valahogy tudom, hogy így lesz a legjobb.

Most épp alszol, és hamarosan hátra kell hagynom téged. Azt kívántam, hogy legalább hadd köszönjek el tőled. Nem akartam, hogy azt gondold, hogy magadra hagytalak, de nem volt más választásom. Ha elmondom, hogy el kell mennem, képtelen leszek végül megtenni.

Vagy te állítasz meg; meggyőzöl, hogy maradjak, amire olyan veszettül vágytam, vagy sosem szedem össze a bátorságom, hogy tényleg elmenjek. Nem vagyok olyan erős vagy bátor, mint ahogy mindenki hiszi rólam.

Történjék bármi, Perselus, te jó ember vagy! Soha ne gondold azt, hogy ezt nem tudom! Mindig az a csodálatos ember maradsz, aki tudom, hogy valójában vagy. Tudom, mit tettél, szóval ne hidd, hogy nem fogom megérteni. Megfogom, és ettől függetlenül is szeretni foglak. Egyszer már megtetted ezeket a dolgokat, a múltamban.

Mindig és örökre szeretlek, történjék bármi:

Hermione Jean Granger…elviselhetetlenül tudálékos, aki jobban szeret téged, mint elképzelni tudod... akit korábban, rövid ideig Hermione Brownként ismertek.

Perselus érezte, ahogy könnyezni kezd a szeme az újra olvasástól. Tudta, hogy mikor írta ezt a lány. Arra ébredt, hogy Hermione halkan pityergett egy kis íróasztalnál, a Szükség Szobájában, ahol elaludtak. Kimagyarázta. Erőt vett magán, hogy elnyomja a könnyeit, és rámosolygott.

Azt mondta, hogy honvágya van. Azt, hogy hiányoznak az ottani barátai. Magához ölelte, miközben sírt, és elhitte a lány szavait. Azt sem kérdőjelezte meg, hogy miért kérte tőle Hermione, hogy szeretkezzenek újra azon az éjszakán. Nem tudta, hogy így búcsúzott el tőle a lány.

Ismét a levélre pillantott, és nem tehetett róla, de elszomorodott. Hermione komolyan azt gondolta, hogy Lilyt jobban szerette nála. Hogy Lily halála miatt fordított hátat a Sötét Nagyúrnak. Valójában az volt az oka, hogy elveszítette a lányt, és azt gondolta, Hermione azért ment el, mert ő halálfaló.

Képtelen volt követni egy férfit, aki miatt ennyit veszített. Az, hogy kémkedjen, Dumbledore ötlete volt, mivel Perselus nem hagyhatta el azt a világot épségben. Dumbledore meggyőzte, hogy az a változás, hogy neki fog kémkedni, talán visszahozza majd hozzá Hermionét.

Ez után Perselus sokáig dühös volt. Hermione az öreg varázslónak való kémkedéssel töltött évek után sem tért vissza, de ekkor már látta a hasznát annak, amit csinált, így folytatta.

Nem tudott tényleges dühöt érezni iránta, miután újra olvasta azon az estén a lány levelét. Voltak dühös pillanatai, de nem olyan szinten, mint amikor először megtudta az igazat.

Mivel még nem szabadott volna elolvasnia a levelet, birtokában volt olyan információknak, amiket ekkor még nem tudhatott volna. Próbálta megakadályozni, hogy azok a szavak a lány kezére legyenek vésve, de amikor Minerva megtudta, hogy miben mesterkedik a férfi, leállította.

Azt mondta, hogy nem akadályozhatja meg a lány fájdalmát. Maga Minerva is szerette volna megakadályozni, de nem tehette. Amikor próbált beszélni erről Umbridge-dzsal, a nő megfenyegette, hogy az, ha neki ellenszegül olyan, mintha magával a miniszterrel tenné.

A tudat, hogy végül a fertelmes nő megkapta a magáét, tartotta vissza Perselust attól, hogy halálra átkozza Umbridge-t. Ha így tesz, Azkabanba kerül, és mindent tönkretesz, Minerva elmondása szerint.

A nagy kérdés viszont az volt, hogy mit tegyen a Black haláláról való tudással. Az még nem történt meg.

– De mit tehetek? Mit tegyek?

Ha figyelmezteti Blacket, akkor lehet, Harry hal meg, és Harry túl fontos volt ahhoz, hogy elveszítsék. Legalábbis Dumbledore szerint.

Tudta, hogy ezen gondolkodnia kell. Túlságosan szerette Hermionét ahhoz, hogy meg akarja óvni a szívfájdalomtól, ami várt rá a visszatérésekor. De nem kockáztathatta Black megmentésével Hermione életét és szabadságát.

Lehet, hogy anno, mikor vele volt, úgy hitte, hogy aranyvérű, vagy legalább félvér, nem mintha bármit jelentett volna számára a vértisztaság, de ekkor már tisztában volt vele, hogy a lány valójában mugli születésű volt. Ha Voldemort nyer, akkor Hermione halott vagy még annál is rosszabb. Tudta, hogy vannak dolgok, amik rosszabbak a halálnál.

Fogalma sem volt róla, hogy mi a megoldás, így úgy döntött, beszél Minervával. A Griffendél házvezetője elég okos volt, és új nézőpontokkal szolgálhatott az ügyben, hogy mitévők legyenek.