A félelmet sokféleképpen lehet definiálni. Jelentheti a fóbiákat, a stressz egy szélsőséges esetét, elképzelt és valós veszélyt a hátunk mögött.

Egy malkavitánál egyáltalán nem volt idegen a félelem, ám az esetek túlnyomó többségében ez a fogalom irracionalitással keveredett. Az őrült klán tagjai, akik ezzel a jelenséggel éltek együtt, javarészt olyan terheket cipelt parányi kobakjában, aminek semmi értelme nem volt. Hiszen mennyi esélye volt annak, hogy felfalja egy zsák liszt, vagy netán egy teherszállító hajó? Jó esetben, nulla.

A racionális félelem azonban ravaszabb volt, és néha kiválasztott egy szimpatikus személyt magának, hogy elvethesse benne saját magját.

A pillanatban, mikor Teodor visszakapta emlékeit és gondolkodni kezdett helyzetén, úrrá lett rajta menekülési vágya. Egy irányíthatatlan késztetés, ami ugyanazt üzente neki, mint eddig oly sokszor… fuss.

Most mégis másabb volt. És talán leginkább azért, mert ez a kis szó a fejében ezúttal nem csak suttogott és sejtetett, hanem üvöltött… rettentő hangosan.

Míg egy arachnofóbiás csupán a pókoktól viszolygott, addig Teodor egy olyan valós fenyegetés elől akart a világ végére menekülni, aki valahol, valamilyen formában, de figyelte. Nem őt közvetlenül, nem… csak a lábnyomait, akár egy kísértet. Egy olyan predátor leselkedett mögötte, aki nem ugrott rá azonnal, hanem szépen lassan terelte egy meder felé, amit Teo még nem látott.

Teo heteket, hónapokat ölt bele abba, hogy emlékeit eltemesse az elméje egy olyan gödrében, ahová biztos volt benne, hogy ő maga sem jut el. Minden emlékétől meg akart szabadulni, és noha maga a kísérletek is ki-kidobáltak képeket, érzéseket, villanásokat, túl sok maradt belőlük még így is. Nem egyszerűen az intézmény volt a legrosszabb kép benne. A kezelések alapjában is felkavarták a gyomrát, mikor visszaemlékezett, de a tzimisce… az öreg Agyag volt Teodor nagybetűs félelme. Olyan elemi, nyers és torz kisugárzása volt, ami alapjaiban rengette meg az alapból sem túl bátor malkávot.

Minden szavára emlékezett, minden egyes arcára, és minden egyes alkalomra, ahol a tűrésküszöbével játszadozott…

Teodor magába roskadt, mikor eszébe jutott a pillanat, ahogy aláírta a papírt. Részt vett a kezelésekben, és egyúttal beleegyezett abba is, hogy az ottléte alatt, pusztán az ő érdekét figyelembe véve, bizonytalan ideig bent kellett tartaniuk. Ez lefordítva, mint ahogyan a tzimisce nem egyszer szóvá is tette a páciensnek, csupán annyit jelentett, hogy az ő tulajdona volt.

A napok lassan akartak telni, hiszen Teo nem volt képes belemélyedni a munkába, minden egyes sarkot figyelt, ahogy elhaladt. A kezei bizonytalanul mozogtak, és a feszengő energiái egyre nagyobb konfliktusokba keverték esténként. A vámpírok többsége nagyobb és erősebb volt nála, és ösztönösen felhergelődtek a félő kis malkáv csoszogására.

Joszif, a birtok biztonsági szervezetének főnökeként kötelessége volt eloszlatni a verekedéseket, ám minden alkalommal vérszívók kaptak össze, és ez természetesen UV lámpával felszerelt drónokat, és Nina csapatát eredményezték.

Teodor egyre figyelmetlenebbé vált, és egyre több időt töltött egyedül, nem kereste magától ventrue testvérei társaságát, és Andrejt ez kezdte aggasztani. Nem kifejezetten érdekelte, Teodort mennyire viselték meg a visszakapott emlékei, mert számára nem volt jó és rossz emlék, csak hasznos. És ez kivétel nélkül mindegyikre igaz volt, mindenre kellett emlékeznie valakinek ahhoz, hogy tisztában legyen saját magával… sokkal jobban aggasztotta, hogy Teodor mikor kezd el úgy őrjöngeni, hogy nem tudják majd leállítani. A félelemtől terhes kis test a héten harmadjára engedte szabadjára a bestiát, és egyre nehezebbé vált leállítani, ezért Annie-t nem mérték a közelébe engedni azokon a napokon. A lánynak ugyan rosszul esett, főleg az, hogy Nina tartotta őt távol. Ösztönösen haragudott, hiszen a párjáról volt szó. Kezdetben belátta, hogy nem kötelezően akarta őt ilyen állapotban látni, azonban ahogy nőtt az őrjöngések száma, egyre jobban elbizonytalanodott.

Teodor a koktélpultra hasalt, sápadt és szürke arccsontjai látványosan ugrottak ki. Annie érezte, hogy gyenge volt, és nos… talán kissé elgyötört. A malkávnak néha fel-felrémlett az Andrej-vel való beszélgetése. i

– Hogyha mindenre emlékszel, akkor máris megérte – dőlt hátra Andrej széken, és fáradtak kiropogtatta feszült hátát. –Én is csak ezen a néven ismerem az öreg tzimiscet, és tudom is, hogy ki ő.

A malkavita szeme felcsillant, és azonnal feltornázta magát figyelmes ülő helyzetbe.

– Tényleg? És ki az? Mert… mert nem lehet megölni – nyögte ki.

– Dehogynem – hunyta be lassan szemeit a ventrue, majd felsóhajtott és kinyitotta. – Mindenkit meg lehet ölni. Pár öreg és erős tzimisce kedvelt módszere kivenni a saját szívüket, hogy biztonságban el tudja tárolni valahol… szóval értem, miért hiszed azt, hogy nem lehet megölni, de tévedsz.

Teonak mindenképp hasznos információ volt ez, de a legutóbbi szakaszra felhorkant.

– Nem úgy értettem Andrej… ezerarcú. Nem tudom megölni a rajzaimmal. Fogalmam sincs arról, hogy milyen lehet a valódi arca.

– Nos, igen – bólintott a férfi. – Meg tudod ölni, csak nem a rajzaiddal. Viszont, a rajzaid segíthetnek abban, hogy eljussunk a szívéhez. És hogyha megvan… – dőlt előre a térdeire, majd megvonta a vállát. – Én a helyedben egyszerűen csak megenném.

A malkavita finoman bólintott, és pillanatnyi csendet követően újra felnézett a ventrue-ra.

– Ismered a fickót? – kérdezte halkan.

– Mmh… – húzta el a száját Andrej. – Nem. Nem, az talán kissé túlzás lenne kijelenteni, de tudok róla. Sajnos ő a Szabbat egyik védőbástyája, és a kamarillások miatt kénytelen néha székhelyet váltani, de… megbirkózik vele. Az öreg különleges, de igazándiból nem túl nagyhatalmú, mármint ahhoz képest, hogy mennyire idős. Legalább egy tucat tzimisceről tudok, aki reggelire meg tudná enni. Nekünk viszont nem lesz vele könnyű dolgunk – sóhajtott. – A Szabbat eltűri a belháborút, de szigorúan tilos két kotéria viszályába harmadik félnek beavatkoznia. De nem baj… sokkal többet tudunk, mint fél órája.

Andrej végeredményben teljesen pozitívként élte meg az egészet. Információért ment be, és rengeteget kapott.

– Szóval szabbatos… – motyogta Teo.

– Kamarillás nem lehet. A tzimiscek aktívan használják az Ezertestet, vagy más néven a vicissitude-ot. A testalakítós képességüket nem tűrik el a kamarillások. Függetlenek nincsenek köztük, szóval csak ez maradt. Miért baj? – közelebb lépett, hogy kioldozza Teodort a láncokból.

– Kérlek ne, ne hozd fel a vicissitude-ot… – nyöszörgött. – Ne haragudj, de nagyon friss ez az egész nekem.

Andrej csak legyintett.

– Dolgozd csak fel nyugodtan előbb.

– Szóval... – kezdett bele a kisebbik. – Hogy van ez a harmadik félnek tilos dolog?

– Mhh… úgy, hogy én befogadtalak a kotériámba, a családba. Neked pedig viszályod van vele, és az ő családjával. Ez ennek a két csoportnak a magánügye. Egyedül azért kár, mert így nem hajthatok be néhány szívességet…

– Szívességeket? – billentette oldalra a fejét Teo.

– Mondtam, hogy tudok nála sokkal erősebb tzimiscekről. Ezek közül kettő is tartozik nekem. Reméltem, hogy valami kamarillás szarrágó tremere csürhe lesz a bajaid okozója, mert akkor csak behajtottam volna a tartozásaimat, és a két vén szörnyeteg még az emléküket is széttépi. Így viszont, magunkra maradtunk. Ami nem akkora tragédia, de… – vont ismét vállat. – Nem is egyszerűbb.

Annie megállás nélkül keverte be a koktélokat a pult másik oldalán. A helyi pultosuk táppénzre ment, és Teo első használható ötlete a héten az volt, hogy barátnője beugorhatna helyette. Erre mindkét ventrue-tól csak egy bólintást kapott.

Teo nagyot sóhajtott a pultra állalva.

– Én is tudom, igen, de… nem olyan egyszerű ezt elengedni, meg kell értened.

– Teo, figyelj – kezdte Annie lágyan, egy adag Pina Coladát keverve. – Véletlenül sem akarom lenézni a traumádat. Rengeteget jelent, hogy elmondtad, bőregerem. De… megint félreértettél. Azt mondtam, hogy nem kell elengedned, kár azért küzdened, vili? Akkor kell majd elengedned, mikor kinyírtad a fickót.

– Hm – nyögött egyet a pulton, várta, hogy a lány elkészítse az egyik asztal listáját.

– Elengedni még úgysem fogod tudni, szóval ne hagyd, hogy a kétségbeesésedet táplálja, inkább a… haragodat, bosszúvágyadat, akármi.

– Azt kellene, igen… – motyogta, majd lekonyult füle hirtelen feljebb emelkedett. – Kevernél egy Bloody Maryt nekem?

– Ömm… persze. Van vér a pult alatt – Annie eltűnt, ahogy leguggolt, és matatni kezdett az üvegek közt. – Vaaagy nincsen. Bocsi béb.

– Semmi baj, béb – kuncogott Teo. – Béb… ez is új.

– Paradicsomlevem az van, nagyon sok – szólt a láthatatlan alak valahonnan a pult belsejéből.

– Milyen szerencse, hogy azt is szeretem – mosolyodott el Teodor.

Annie felemelkedett, és leemelt egy karcsú nyakú poharat a fenti tartóról. Keverni kezdte a hozzávalókat a fém shakerben, miközben oldalra tévedt a tekintete, a lába környékén ólálkodó libára.

– Szerintem kedvel engem – jegyezte meg a lány.

– Nálam biztos jobban… a rohadék – fintorgott Teo, mire Gúz rásziszegett.

– Micsoda összhang! – nevetett a lány, és megcirógatta a liba fejét, az pedig hagyta magát. – Kellene egy kis tabasco…

Gúz elbillegett togyogó lábain, és felröppent a pultra, elriasztva két vendége a békés ücsörgésből. Teo és Annie elfojtva nevettek, a két fiatal férfi pedig egymásba kapaszkodva ziháltak, pár pillanat múlva azonban ők is nevettek a libára.

Az egyik bátrabbik tag visszalépdelt, és a két alacsonyabbik felé fordult.

– Miért van itt egy liba? – kérdezte fülig érő vigyorral.

– A háziállatom. Vidd nyugodtan – legyintett Teo nagy mosollyal, a liba pedig gágogott.

– Hát ez baromi menő – jegyezte meg a tag. – Csinálhatunk vele egy szelfit?

– Nyugodtan, csak tartsd erősen, mert a csillogó dolgokat elviszi – támaszkodott az állán.

– Az nem a szarka? – vonta össze a szemöldökét a másik srác.

Teo drámai fintorral vonta meg a vállait.

– Én már nem tudom, miből van ez. De az, hogy senkit nem enged be a házba, az fix.

A két srác ismét nevetett, és leguggoltak a pulton ülő, királyi tartást sugárzó libához.

– Szóval ez ilyen házőrző liba?

– Nagyon védi a territóriumát – mondta a lány is, becsatlakozva a beszélgetésbe. – Az egyik fickó pár órája megpróbált rám mászni, és…

– Mi?! Melyik volt az?! – kapta fel a fejét Teo, Annie azonban csak legyintett.

– A libád pöcsön csípte és kikergette az ajtón.

– Óh – nyögte ki döbbenten Teo, a két srác pedig már egymást verte a röhögéstől.

– Hát ez marha nagy! Úgy tűnik, nem csak neked vannak rajongóid! – vigyorodott el az egyik, és megsimította Gúz fejét.

Teodor és Annie szemöldöke ráncba gyűrődött, és egymásra néztek.

– Bocsi, hogy mondtad? – húzódott közelebb Teo.

– Hát gondolom, valami híresebb festő lehetsz, vagy nem tudom, mert az a három fazon nem mer idejönni – biccentett a srác az egyik asztalra, a malkavita tekintete pedig akaratlanul is követte.

– Honnan veszed, hogy híres festő vagyok? – nézett rá Teo, ezúttal már erőteljesebb hanghordozással.

– Hát… hát azt mondták, hogy érdeklődjük már meg, hogy az vagy-e, akire ők gondolnak, mert volt egyszer egy kiállításod, amire elmentek, aztán gondolom tetszett nekik – vont vállat a másik, és Teo érezte, ahogy görcsbe rándult a gyomra.

– Minden rendben? – húzódott közelebb hozzá Annie, és csak annyira suttogott, hogy kedvese hallja.

– Soha nem volt egy kiállításom se, régen az inkvizíció miatt, aztán pedig egyszerűen nem akartam felhívni magamra a figyelmet – hadarta Teo, láthatóan kezdett remegni.

– Nyugalom. Nyugi, Teo – simogatta a kezét a lány. – Menj oda, mint pincér, és figyeld meg őket.

A malkáv tekintete felkúszott a lányéba, és belekapaszkodott.

– És ha küldöncök?

– Akkor Nina és Andrej feldug a seggükbe egy villanypóznát… ne aggódj, itt leszek és figyellek.

A malkáv még hosszú másodpercekig nézte barátnőjét, aztán hirtelen előrehajolt, és megcsókolta. Annie finoman felnyikkant, de szó nélkül viszonozta. A lány eltávolodott, és összehomlokolt a malkavitájával.

– Van egy tömör, fém baseballütő a pult alatt – suttogta.

Teo elmosolyodott, és a lány tarkójára fogott.

– Nem sokat érnél vele vérszívók ellen.

– Kurvára nem érdekel, hogy vámpír, vagy sem… ha bántanak téged, addig baszom a fejüket a falba, míg pépesre nem loccsannak.

– Közveszélyes vagy, vércsém.

– Tudom… – mondta drámaian lehangolóan. – Na, menj! A gomb itt lesz a közelemben.

Teodor bólintott, és hóna alá kapta a kerek fémtálcát. Elindult a vendégasztalok közt cikkcakkban, hogy összegyűjtse az üres poharakat. A társaságokban néha felbukkant egy-egy vámpír, de errefelé meglepően gyakoriak voltak. Páran megnézték őt, de nem volt abban semmi újdonság. Az emberek a hegyes fülét bámulták, a vámpírok pedig azt, hogy miért pincérkedik. És ott volt a háromfős társaságnak két tagja, akik még nem jártak itt azelőtt, és vigyorgások vagy furcsálló tekintetek nélkül méregették.

A harmadik tag, egy egyszerű, fekete hajú, borostás férfi felkönyökölt az italpultra, és feltűrte pulóvere ujját.

– Mindig ilyen forgalmas a hely, kisasszony? – kérdezte gyengéden.

– Náh – vont vállat Annie –, most egy kicsit kisebb a nyüzsi, mint szokott. Majd hétvégén indul be igazán. Ha akkor kérdezed, válaszolni se tudok a tömegtől. Mit adhatok?

– Egy whiskey lesz, sok jéggel – mosolyodott el a férfi. – Kérdezhetek valamit?

– Hát persze, ha szerencséd van, még válaszolni is tudok. Ha pedig kivételesen jó napod van, mész is valamire a válasszal. Ne nézz így, új vagyok itt.

A férfi belekortyolt az italba, és összefogta két kezében a hűvös üveget.

– Egész véletlenül nem ismersz egy Teodor nevű fickót?

Annie egy pillanatra meghökkent, de tudta, hogy túl látványosan tette, és gördülékenyen továbbterelte a témát.

– Huh, már azt hittem, a számomat kéred… – mosolyodott el kínosan. – Teodor, hm? Nem, nem rémlik, mondom, új vagyok itt. Itt dolgozik? Mert ha igen, akkor el ne mondd neki, hogy elfelejtettem a nevét, légyszi!

– Biztos ismered, alacsony fazon, hegyes fülek, kicsit vézna. Láttuk is néhányszor.

Ezt már egyszerűen nem tagadhatta le a lány, ha kicsit is figyelték őket, akkor most beleterelik egy csapdába.

A férfi pedig nem fogja felhozni, hogy csókolózni is látták őket, most már kíváncsi volt rá, mennyire megy messzire a lány.

Annie pedig elővette a telefonját, ugyan tudta, hogy volt egy gomb a pult alatt, de nem találta meg, hogy hol.

– Utána kiabálni nem tudok, de valamikor felhívott reggel, talán még meg is van a száma… legalább beírhatom hozzá a nevét, és talán nem felejtem el. Mit írjak neki, ki keresi? – nézett fel a férfira, miközben már Nina számát hozta be.

– Nem hiszem, hogy emlékezne rám, elég… rég találkoztunk.

A férfi elővette a mobilját, és egy számot kezdett el pötyögni még a zsebében, oda sem nézve, aztán, mintha hívása történt volna, ránézett.

– Bocsáss meg, ezt fel kell vennem – mosolygott udvariasan, és elfordult, pár lépést odébb ment.

Annie szíve a torkában kezdett el lüktetni, és felkapott egy söröskorsót.

A két másik férfi, aki a helyükön ücsörgött, egyszerre pillantottak telefonáló társuk felé, és mintha megkönnyebbültek volna, előrébb dőltek.

Teodor érezte, hogy valami nem volt rendben, és alig tartotta a néhány üres pohárral terhes tálcát, mikor a társasághoz lépett.

– Hozhatok még valamit? – nyögte ki reszkető hanggal.

– Nem, nem igazán – válaszolt a szőke férfi, és elnyomta a szájából kivett cigaretta csikket. – Mi hoztunk valamit, ami azt illeti.

Teodor kezéből kicsúszott a tálca, az üvegek szinte álomszerű lassúsággal zuhantak, és törtek szilánkos darabkákra, panaszosan odébb csikordulva a padlózaton, s eközben a három szempár szakadatlanul fürkészte egymást.

– Az üzenet nagyon egyszerű, Teo – szólt a kopasz tag, és ahogy felállt a helyéről, megnyikorgott a fekete bőrdzsekije. – Csinálhatjuk egyszerűen, vagy csinálhatjuk nehezen. A te döntésed, melyiket választod. Úgy nézem, nagyon is emlékszel, és ha így van, akkor tudod, hogy mi a nehezebbik út.

A malkavita arca árnyalatokkal szürkült el, és akaratlanul is hátrább tántorgott. Egy söröskorsó ekkor csattant a tömegben, az egyik táncoló csoport mellett robbant darabokra. Azonnal beindult a szitkozódás, egymás hibáztatása, és lassan a verekedés. Joszif emberei pedig egyre csak gyűltek… micsoda szerencse, hogy nem is olyan régen állapította meg ennek a munkának az unalmas részeit.

Joszif már csak az épületből kirohanó malkávot, és az utána eredő két férfit látta… azonban a harmadik gyanúsan a fülkék biztonsága felé közeledett.

Andrej nem rajongott a mágiáért vagy a hívatlan vendégekért. Éppen ezért fordított óriási pénz és szívesség mennyiséget arra, hogy egy csapat tremere védje le az épületet bármiféle teleportáció ellen, amit csak ismernek… aztán az egész csapatot átadta annak az egyetlen salubrinak, akit akkor ismert, ingyen és bérmentve. A szívességek óriási, szövevényes hálót alkottak az elmúlt párszáz évben, de a lényeg, hogy szegről-végről így lett lekötelezettje az egyik brujah antitribu püspök, Andrej pedig a hálájával visszaélve elintézte a bukását, amivel az új püspök lett az adósa – aki azóta is olcsón jutott bármihez, amit csak szeretne, így biztosítja Andrej arról, hogy őt ne tervezi elárulni. Ezen a hálón dolgozott annyit a ventrue, és végeredményben ezen a hálón akadt fenn a fülke felé menekülő alak is. Képletesen legalábbis.

Sem Andrej, sem Nina nem jött le személyesen küzdeni. Arra csakis akkor kerülhetett sor, ha az ellenség már teljesen megmutatkozott és látszott, mi a gyengepontja. Addig csak Joszif emberei voltak… ők azonban csapatként mozogva még az erdőben ólálkodó gangrel csordának is méltó ellenfele volt a nyílt küzdelemben. Joszif a kamerák előtt ülve nem hitte, hogy ez a három kis nyikhaj különösebb veszélyt jelentene, de tudta, hogy a vámpírok egy része egyetlen karmolással téphette át magát az emberei védőfelszerelésén, így úgy vezényelte le a mozgásukat, mintha a harmadik világháború döntő ütközete lett volna.

Az operatív segéd csak pár perccel később ért hozzá, Joszif pedig azonnal üvöltözni kezdett vele, majd folytatta a vezénylést és rácsatlakozott a malkavita adóvevőjére.

– Teodor, a friss tag elmenekült, AZONNAL kerüld meg a kastélyt odakint, és vágj be elé! Hetes folyosó, gyorsan halad, menj a végére! – rácsatlakozott a többiekre is, és tovább dolgozott. – Kék-kettes, előtted balra a második fülke, nincs hőjel, nincs civil, mehet! Kék-egyes, nem látok rád, a pult tiszta?

Annie-t az egyik biztonsági eltávolította a helyéről, és biztonságos zóna felé kezdte terelni, miközben a csarnokot az UV sugárral felszerelt drónok búgása és a lőszerek kis sorozatokban történő durrogtatása kezdte betölteni. Joszif emberei sorra borogatták a bútorokat, menedéket állítva maguknak, és néhány egyértelmű, túlvilági sikítás is elhangzott.

Joszif szigorú, parancsoló hangneme kizökkentette Teodort a pánikból, és a fejében a kapcsoló átváltott ragadozó módba. A malkáv fekete masszája páncélként olvadt fel a testére, és gepárdszerű, nyúlánk mozgással iramodott neki az útjának. Elképesztő távolságokat szelt át egy-egy ugrással.

A kastély alacsony növényekkel övezett karimája fénysebes, egybefüggő vonalként követte végig a malkavita útját, majd Teodor hatalmasat fékezett, és a lábai alatt kialakult gödör szélein felhordta a földet. A vámpír beugrott az ablakon, és a halovány kristálygömb burákkal megvilágított folyosóra érkezett. A bordó, keskeny szőnyeg felgyűrődött az ujjai előtt, és lassan az ablakszilánkok is követték az ugrás ívét, hűségesen érkeztek a vámpír köré.

A tremere, aki elmenekült, megtorpant előtte úgy öt méterre. Teodor látta, ahogyan a telefont a füléhez tartva elvigyorodott, és mint aki elvégezte dolgát, ám beletörődött a közelgő sorsába, porrá őrölte kezében a készüléket egy villanás kíséretében, majd elernyedt… és várta, hogy a kölyök megtegye a dolgát.

A fekete szörnyeteg bestiális rémületként ugrott a levegőbe, és mintha az idő egy pillanatra lelassult volna, megállt odafent… a tremere egy ideig nézte őt, miközben a tizedmásodpercek álomszerű lassúsággal peregtek tova. A férfi szája az önelégült vigyor mögött riadt felismerésbe fordult, és lassan kezdett szitkozódni, de a malkáv nem értette, hogy mit mondott. Lecsapott.

A tremere torka úgy szakadt fel, mint egy chipses zacskó, a vér pedig széles, legyezőszerű formában csapódott fel a garatából, a vér egyenes ívben állapodott meg a folyosó szegletein, mint egy groteszk boltív, és a kristály burákra csapódva vörös árnyalatot festett a helyszínre.

Joszif emberei el sem jutottak a rendes lövöldözésig, gyorsan lezajlott az esemény. Ami nem volt nagy probléma, az emberei nagy része veterán volt, ki az utcán tanulta meg, hogy az a legjobb ütközet, amit lövöldözés nélkül lehet megnyerni, ki a harctéren. Teodorhoz azonban lesz egy-két szava… ahogy fogadta az összes jelentést, és kiadta a kompenzációs utasításokat a pincéreknek, el is indult megkeresni… és nem volt nehéz megtalálnia. A malkáv ott ücsörgött a holttest mellett, és a kezéről nyalogatta a vért.

– Nem volt rossz – kezdte barátságosabban. – Tudunk beszélni?

Teo megtörölte az arcát, és a teste többi részéről is leolvasztotta a masszáját.

– Persze.

– Nagyszerű – lépett hozzá közelebb Josz, és leguggolt elé. – Eddig mindig a sűrűjébe csöppentünk, és nem volt időm elmagyarázni neked, hogy mi a jó reakció ellenséges jelenlétre. De muszáj tudnod, mert megnehezíted az embereim munkáját. Szóval. Ha harctéri érintkezés alakul ki, az első közvetlen védelmi vonalat az emberek adják, mi azonosítjuk a kiemelt célpontokat, ti vérszívók pedig akkor csaptok le, amikor már egészen biztosam tudjuk, hogy hol tudtok a legtöbb árt okozni. Tudod, miért fontos ez? – kissé zsémbes és türelmetlen volt a hangja, sehol sem hallatszódott a múltkori, óvatoskodó hozzáállás.

– Talán mert… az emberek többen vannak? – kérdezte lekonyuló füllel. – Ne haragudj, Josz… pánikba estem.

– Hát az az egyik ok, persze, de van egy sokkal gyakorlatiasabb oka. Tudod, hogy minden emberem vámpírra táraz reggelente. Mert ugye, ha embereket kell lelőni, akkor ami viszi a hegyes fogút, az viszi a halandót is. Jó az UV-lámpától eltekintve, de amúgy igaz. Szóval, ha a saját fejed után mész, akkor nagyon könnyen kereszttűzbe kerülhetsz. Ha te vagy kicsit lassabb, vagy az én embereim gyorsabbak, akkor könnyen elég súlyosan is megsebesülhettél volna. Amire, jó eséllyel, őrjöngéssel válaszolsz, nekünk meg hirtelen egyel több vérszomjas fenevadat kell leszednünk, de úgy, hogy téged közben nem ölhetünk meg. Érted? – sóhajtott egy nagyot, és leült végül, már sajgott a térde. – A bocsánatkérésedet meg köszönöm, de felesleges, kölyök. Mondtam, hogy mindig a sűrűjébe estünk, és nem volt alkalmam elmondani ezeket, pedig igenis el kellett volna magyaráznom, az én felelősségem ez az egész.

Teo megenyhülve bólintott, ez a maga módján szintén egy bocsánatkérésnek felelt meg.

– No, hadd lám, mit hagytál itt? – kezdte újra az öreg. –A másik kettőnél semmi érdekes nem volt, pedig egy telefon hasznos lenne.

Teo az előtte levőre bökött.

– Hát… nála volt. De összetörte, ahogy meglátott – A malkáv a tenyereibe temette az arcát.

– Összetörte? – nyílt fel a szeme. – Ugye neked is ilyen jó látásod van? Na, akkor segíts nekem, ne szipogj, azzal nem oldasz meg semmit. A szilánkokkal viszont talán igen – leült a halom mellé.

– Megolvadt, Joszif… már kerestem microchippet benne – mondta bágyadtan a malkáv.

– Megolvadt… igen, azt látom, de hátha ki tudunk vésni valamit a belső részekből.

– Hát szólj, ha sikerrel jártál… én lehet, hogy nem várom meg a második lépését a rohadéknak, hanem lépek… csak tudnám, mit – mordult fel.

– Hajrá – mondta egyhangúan Joszif. – Csak előtte egyeztess velünk. Tudod, kereszttűz rossz, meg minden.

Teo kényszeredetten, kesernyésen kacagott fel egyet.

– Hja… kereszttűz.