Valahol távol, egy szürke, fémesen csillogó folyosóról nyöszörgések és kaparások hallatszódtak. A mennyezeten húzódó, hosszú led fénysor néhol kihagyott pár ütemet, és csak vibrált az alatta elhaladó személyekre.

A széles folyosó mindkét szélén masszív szerkezetű cellaajtók sorakoztak, néhol egy-két malkavita téblábolt összegubózva.

A vér és a vegyszer szagát az itteni lakók közeli barátokként kezelték. A háborodottak ebben az ördögi létesítményben csak egymás vigaszára számíthattak, másokra, segítségre azonban egyáltalán nem. A romlás és a pokol azon szaga lengte körül a birtokot, amely az egyszerű, instabil kis jószágokból rémült báránykákat csinált, kik csak azt lesték, mikor jön le a farkas… jobban belegondolva, ez a ragadozó egy lekicsinylő hasonlat volt a tzimisce szempontjából. A farkasok egyszerűbbek voltak annál a szörnyetegnél. Becserkészték a kis patásokat, és egyszerűen megölték őket, gyorsan és határozottan. Ez nem farkas volt ott az emeleten… valami sokkal rosszabb. A boszorkánymesterek – a malkávok javára –, elmaradoztak a fejlődés szadista módszereitől. A tremerék az ő bábjai voltak, akiknek egy része önszántából szolgálta, másik részük pedig a vérkötelék által lett hűséges szolgája. A malkaviták minden egyes tagja ebben a létesítményben ismerte az Agyag lépteit, és olyankor behúzódtak saját kis cellájuk biztonságos hűvösségébe, és a sarok felé néztek, hogy ne hívják fel magukra a kegyetlen, hidegvérű szörnyeteg figyelmét. Hiszen egyikőjük sem akarta halott kis életét egy bútorként leélni. A tremerék maguk is ódzkodtak a fenevad közelségétől, ám ők megbecsült pozíciót tölthettek be… főleg egy bizonyos tag.

A távolabbi sarokból egy fehér köpenyes férfi fordult rá a cellafolyosóra, és öles léptekkel haladt egyre tovább. A malkávok nem foglalkoztak vele, néhányan mégis inkább kitértek az útjából. A férfi körül örvénylett a mágia, és a fejlődés utáni, sóvárgó tudás rezgése.

A férfi felpöccintette nagy, kerek szemüvegét az orrára, és kikerült néhány asszisztenst, akik guruló asztalokon vitték tovább a sterilizálásra kész eszközöket. A férfi már a folyosó végén járt, látta a széles ajtót, amely a külvilághoz vezetett odébb, a porta mellett. A mellékfolyosó felől kiáltások süvítettek keresztül az épületegyüttesben, és járta át minden szegletét. Két megtermett, fekete ruhás brujah egymás közt rángattak el egy vékonyabb háborodottat, aki vad kapálózással próbálkozott a szökéssel. Az egyikük Grail volt, a földszinti szakaszegység főnöke. Mr. Grail nem tagadhatta le, hogy a söpredék klánhoz tartozott. Rövidre nyírt hajat viselt, fehéresen villogó szeme elkapta a folyosón elhaladó orvos tekintetét. Arca bal oldalán felfedte a karikába zárt három csík tetoválását.

A szemüveges férfi már előre sejtette a dolgot, amikor meglátta a jelenetet, és úgy gondolta, a jelentése előtt még ezt meghallgatja.

– Dr. Weber! – rántotta fel fejét a nagydarab Grail.

– Ezúttal mi? – kérdezte a doktor.

– A fejemre esett, Louis! Nem tehettem róla! – kiabált a malkavita, ám a doktor csak nézte, és újra a brujah főnökhöz fordult.

– Merre kószált?

– A raktárban, mint általában…

Louis elvette a söpredék által felmutatott ajtókilincset. Fényes volt, jegyezte meg magában… nem csoda, hogy elkerült a helyéről. A doktor néhányszor megforgatta a kezében, de semmi gyanúsat nem talált rajta. Fáradtan sóhajtott, és lenézett a malkávra szigorú szemekkel.

– Ezt már néhányszor átbeszélték veled az orvosok, Dennis… még egy átkozott csenés, és…

– De hát a fejemre esett, Louis! – kiabált tovább Dennis. – A fejemre! Esélyt se adott nekem, hogy elkerüljem!

A doktor rosszallóan megcsóválta a fejét, és a brujah párosra nézett.

– Elvonás a cellájába zárva, amíg nem döntök másképp. Vigyétek el, és reteszeljétek el a nyílást is – adta ki a parancsot, melyet engedelmes bólintás követett.

A brujah-k meglódították Dennist, és elrángatták a folyosón.

Louis Weber doktor fiatal, megnyúlt arca elgyötrő maszkot húzott, amikor újra felismerte, hogy be kell mennie a bestia irodájába.

Az Agyag türelmesen, eltöprengve kocogtatta megnyúlt ujjait az asztalon. Louis érezte a vér szagát, miközben ott állt az asztal túl végében. Kósza pillantást vetett az egyik objektumra, mely egy órája talán még egy egyszerű férfi volt, de mostanra már rongyszerűen kicsavart, csont nélküli teste szög egyenesen állt, kifeszített szájában a nyelve nyílhegyszerűen égnek meredt, nyakán pedig csonttüskék meredeztek, bőre ezek közé feszült ki, s alkotott egy galléros gyíkhoz hasonlatos képet.

Louis megborzongott a képre, jéghideg verejték csurgott végig a hátán, és leerőltetett egy nagy gombócot a torkán.

A tzimisce ujjain csak most számolta meg az ujjperceket, melyek megnégyszereződtek… a keze inkább hasonlított egy kaszáspókra, mint egy egészséges kézfejre.

Ő csupán azt a hírt kapta meg pár perce, hogy Teodor végre előkerült… Louis azonban pontos lokációról számolt be neki. Ő maga nem szokott sűrűn telefonálgatni, számítógépe pedig egyáltalán nem volt. Rangon alulinak tartotta megtanulni a kezelésüket, és meggyőződése volt, hogy ha használna ilyesmit saját maga, sokkal könnyebben szem előtt tarthatnák. És ebben teljes mértékben igaza is volt.

Az idős tzimisce félig magában beszélve gondolta végig a fejleményeket, fel s alá kezdett sétálgatni a kissé modernebb hangvételű, barokkos irodában. A barokk számára egy gusztustalan és giccses korszak volt, annál már csak a rokokó volt borzalmasabb. Azonban ez a modernizált, enyhe beütés kifejezetten kellemes hangulatot árasztott.

Az Agyag a mai napon Max Schreck arcát öltötte magára, ugyanis a későbbi órákban találkozója lesz néhány nosferatuval, és kíváncsi volt rá, mennyire fogják érteni az utalást, és a groteszk humort.

A szörnyeteg elmosolyodott.

– Andrej, a diszkókirály… érdekes.

– Tagadhatatlanul az, uram – erőltette ki a torkából Louis.

– Talán Teodornak megint kihagy a memóriája, és nem tudta figyelmeztetni a nemes úrfit, hogy kihez tartozik. Vagy figyelmeztette, de túlságosan is nagy potenciált lát az elrablásában. Ki tudhatná… – tűnődött el egy pillanatnyi szünetet tartva lépkedésében. – Azonban, mégis tételezzük fel, hogy egy jóhiszemű tévedésről van szó. Nyilvános követet küldünk hozzá, és visszaköveteljük a fiút. De ha nem jóhiszemű a tévedés, nos, akkor a követeink távoznak a várból, és elkezdjük lerohanni a várat.

Louis érezte, hogy nem kellene megszólalnia, ám mégis… fel kellett tennie a kérdést.

– Bele a sűrűjébe, uram? Az nem lenne… meggondolatlanság?

A tzimisce szeme felvillant, mikor hátranézett a tremerére.

– Természetesen nem intézek egy frontális támadást a vára ellen. Minden épeszű vámpír tudja, hogy nem érdemes egy öreget saját fészkében megtámadnia. Nem – érintette össze az ujjait. – Nem, a mezőt kell támadni, és a bárányokat, mert akkor a farkas egyszerűen éhen hal.

– Elnézést, uram – sütötte le a fejét szégyenében Louis.

– Küldj üzenetet minden hadnagyomnak, hogy legyenek készek a támadásra Kriska ellen – azzal a tzimisce megfordult, és az asztala felé vette az utat. Egy hirtelen mozdulattal megtorpant, és sarkon fordult. – Majd elfelejtettem a követünket… küldd be Jeanette-et. Most rendezheti az adósságát.

Louis sietősen hátrált egy lépést, azonban most felrántotta a tekintetét, és az Agyag kisugárzására kihúzta magát.

– Uram, Jeanette az információim szerint a régióban tartózkodik. Gondolja, hogy éppen ide tart? – húzta fel szemöldökét a doktor, és feltolta orrára a szemüveget.

– Bizony, ide tart – mosolyodott el a tzimisce –, akár tud róla, akár nem.

A tremere már értette ezt az utalást… Akár ide tervezte útját a nő, akár nem, most már biztosan ide fog tartani.

– Lépj vele kapcsolatba, hogy szaporázza meg a lépteit – legyintette meg pókszerű ujjait.

– Igenis, uram!

Louis Weber doktor csak bólintott, és sürgősen elhagyta az irodát. Semmi kedve nem volt akár csak egy pillanatot is eltölteni az öreggel egy légtérben, de ha már rákényszerült erre, akkor a lehető legkevesebb időt akarta erre fordítani.

Az iroda ajtaján halk, de határozott kopogás hallatszott. Az Agyag fel sem nézett az asztalán elterülő térképről és papírokból.

– Szabad, jöjj csak.

A sovány asszony óvatosan nyitotta ki az ajtót. Hatvanas évei környékén járt, amikor megölelték, ám sok férfinak nem kerülte el a tekintetét az egyszerre herecsavaró és elbűvölő arca. A nő vállig érő, őszes bob frizurát viselt, frufruját pedig oldalra simította. Elegáns blézert vett magára és ceruzaszoknyájában szokatlanul kecsesen lépdelt. Egyáltalán nem hasonlított a szokványos, sztereotip fizimiskájú klán társaihoz. Aktatáskáját maga elé emelte, és becsukta az ajtót.

– Louis kérte, hogy siessek – kezdte érdeklődő tekintettel. – Talán csak nem történt valami érdekes, hogy az üzleti utamról diszkréten elrabolt néhány embered?

A tzimisce mosolyogva dőlt hátra a székében, és összefűzte az ujjait.

– Könnyedén elintézhetted volna őket, ha akartad volna.

A nő magába fojtotta a szót, ami kikívánkozott volna belőle.

– Nem akarok a károdra tenni… – mondta halkan. A tzimisce nagyon tisztán hallotta a valódi jelentését a mondatnak, amitől csak még jobban mosolygott. – Szóval, miről is van szó pontosan?

– Megtalálták az elkóborolt jószágot, én pedig jó pásztorként megyek érte. Egészen pontosan, te fogsz.

Jeanette felhorkantott és közelebb lépett az asztalhoz.

– Megmondtam már, hogy nem vállalok több munkát – csuklott el a hangja hirtelen. – A Sírásó óta nem vagyok rá hajlandó.

– Jeanette, kedvesem – szólalt meg egy olyan hangsúllyal az Agyag, amitől a nőnek még a lelke is megborzongott. – Nem lenne sok dolgod. Csupán elmész, és jelzed, hogy az én jogos tulajdonom a fiú. Andrej úrfi lenne a szóban forgó illető, Ukrajnában, biztosan ismered. Ő jelenleg a házigazdája a mi Teodorunknak.

A brujah szeme azonnal kinyílt a névre, eddig csak azt hitte, még egy malkavitának sikerült meglépnie.

– Teodor? Teo lett meg?! Nahát, micsoda meglepetés… ráadásul engem küldesz érte. Vagy nagyon megbízol bennem, vagy a farkasok elé akarsz dobni. Andrejnek nagyon jól kiforrott védelme lett az évtizedek alatt. Kik jönnek velem?

A tzimisce felállt a helyéről, és megkerülte az asztalt.

– Senki. Egyedül mész.

– Hogy mondtad? – dermedt meg a nő. – D-de hát…

– Jeanette, én nem felejtem el a múlt hibáit. Nem szokásom. – A tzimisce arcát csupán egy keskeny sávban világította meg a fény, szemei vörösesen villogtak. – Hagyok időt, hogy feldolgozd a hibáidat, és elgondolkodj rajta. Amikor pedig úgy gondolom, akkor behajtom a tartozásokat.

Jeanette nem szólt, csak nézte a tzimisce szemeit, és sóhajtott egyet, megadva magát. Mindketten emlékeztek a Madridi bukásra, ahol a tzimisce megbízta Jeanettet egy kis munkával. Ez a küldetése javarészt a Sírásó hatalmának gyengítése volt, és ahogyan arra lehetett számítani, csúnya véggel kellett szembenézniük. A nő lebukott, és a Sírásó, érthetetlen okokból, életben hagyta őt. A valódi személy kiléte nem került napvilágra, így az Agyag biztonságban meghúzódva nyalogathatta sebeit. Kedvelte a Sírásót, sokat tanult tőle, de pusztán kíváncsiságból, fel akarta mérni a védelmét, és ehhez Jeanette egy tökéletes és pótolható karakter volt a történetben. Egy karakter, akinek nem lett volna szabad túlélnie, és a tzimisce nem is számolt ezzel a lehetőséggel, de a Sírásó kiszámíthatatlan játékos volt…

– Ha a ventrue életben van, akkor az nem jelenti, hogy tudja kezelni Teodort?

– Ezért küldelek téged, kedvesem. Megbízok benned, tudsz magadra vigyázni, és elboldogulsz ezekkel a modern ketyerékkel. Oktalanul nem áldoználak fel téged.

Jeanette torkába gombóc ragadt… nem, persze, hogy nem áldozná fel oktalanul. Csak annyira, hogy felmérje a másik riválist. Talán még jól is kijöhetne ebből az egészből, ha a ventrue-t jó kedvében találja.

– Nos, ez tény… rendben, szükségem lesz egy másolatra a tulajdonjogi papírról – szögezte le a nő. – Mellesleg, szépen kinőttétek magatokat.

A tzimisce némileg fintorogva húzta el a száját.

– Gúnyolódni mersz velem?

– Csak egy egészen kicsit – mosolyodott el a nő, hogy kitörjön az alárendelt szerepből. Sokáig dolgozott az Agyagnak, és sokáig jól is működött… ám néha az öregnek kedve támadt megölni bizonyos személyeket, akik túl sokat tudtak a projectről. – De eltekintve attól, hogy Teodor megsemmisítette az A épületet nyugaton… látom, ide is került néhány plusz bővítés.

Az Agyag halkan morgott valamit az orra alatt.

– Nos, igen. Kénytelenek voltunk elköltöztetni az egész kompániát a másik intézménybe, jól látod.

– Lett azóta más, akin sikerült a dolog?

– Teodoron kívül? – vonta fel egyik szemöldökét a tzimisce. – Nem, egyelőre nem. És nem segít a helyzeten, hogy két tudósom is öngyilkos lett.

Jeanette csücsörített, és finoman bólogatott. Micsoda meglepetés, gondolta. A tzimisce ezt a reakciót nem tudta mire vélni, úgy döntött, nem szólal meg. Ideje, hogy útjára engedje Jeanette-et, hogy bizonyíthasson neki. Ha sikerrel jár, akkor átgondolja a nő helyzetét… ha nem, akkor bizony túl sokat látott, és mennie kell.

Teodor és Andrej a ventrue irodájában válogatták szét a papírokat az adminisztrációs munkához, Annie pedig a nyomtató mellett ült Andrej laptopjánál, és bevitte az adatokat a gépbe. A ventrue maga sem hitte el, hogy mennyi papírszemetet voltak képesek az emberek termelni… ezek itt mind-mind olyan információkat tartalmaztak, amelyek kényelmesen elfértek volna egy kis fájlban. Andrej szerette volna a fejlődés útjába vinni Ukrajnát, de szomorúan látta, hogy a kormány nagy szerelemmel tartja égve a bürokrácia lángjait.

– Mennyi felesleg… – morogta a férfi.

– Mennyi pocséklás – folytatta a lány.

Annie újabban olvasott néhány könyvet az állatvilág ragadozóiról. Nem szerette volna állatokként kezelni a vámpírokat, azonban sok tekintetben túlságosan is egyeztek egymással. A legfontosabb részt többször is átolvasta, miszerint egy makacs, rideg ragadozóval – mint Andrej –, hogyan lehet kijönni. A lány nem sok mindent vetett be, és ez pontosan így működött jól. Andrej nem volt beszédes egyéniség, ezért nem beszéltette, cserébe próbált a közelében maradni, és úgymond „szokatni" a magához. Segédkezett a munkájukban, ha tudott, és boldogan látta, hogy Andrej a sziklamaszkja alatt örült, hogy nem neki kell bevinnie az adatok tengerét a gépbe.

A lány tekintete lassan a kisebbik vérszívó felé vándorolt, aki halkan tette a dolgát. Annie-nak feltűnt a malkavita csendessége, órák óta nem szólt semmit, csak válaszolt, ha kérdezték.

– Minden rendben, Teo? – kérdezte Annie, a székkel felé fordulva.

Erre Andrej is felnézett, kíváncsian pásztázta a menedzser arcát. Régóta érezte, hogy valamin morfondírozik, mert nagyon határozott kisugárzása volt.

– Persze, csak… gondolkodok.

– Elárulod, hogy min? – kérdezte a lány.

Teodor már nyitotta volna a száját, amikor a fülei hegyeződni kezdtek. Andrej vadászkutyához hasonlóan rándult meg, és kezdte bámulni az ajtót. Annie látta, ahogyan a zakója alatt megfeszülnek az izmai, és ugrásra készen kicsit megemelkedett a székről. A fiatalabbik ventrue berontott, visszacsapta az ajtót és összezárta a háta mögött. Nina hatalmas szemekkel döfött szinte dárdákat bátyja tekintetébe, aki még mindig megemelkedve állt.

Andrej feszülten nézett húga szemeibe, és a két alacsonyabbik tagjuk újra szemtanúja lehetett a testvérek hangtalan kommunikációjának. Andrej feje, akár egy vipera, Teodor felé rándult. Szigorú, sziklakemény tekintete hirtelen, ellentmondást nem tűrve a malkavita jégszínű íriszébe kapcsolódott, és ezúttal nem hagyott neki választási lehetőséget. A ventrue szeme felvillant, és használta rajta az Uralmat.

– Menjetek hátra. Most!

Teodor szeme a parancsot követősen hasonlóan felvillant, és felpattant a székről, megragadta Annie karját, és hátrament vele. Teo bezárta az ajtót, magához vonta a lányt, és szapora szívveréssel kezdett hallgatózni. Annie a mellkasába bújt, és felnézett párjára nagy szemekkel.

– Teo… mi folyik itt?

A lány szemöldöke összeráncolódott, mikor meglátta Teodor tekintetét. A malkáv egyértelműen félt, de még soha nem látta, hogy ilyen vadul gondolkodott volna közben. Soha nem látta ilyennek.

– Teo…? – kérdezte bizonytalanul.

Andrej hátradőlt a székében, és biccentett Ninának, hogy engedje be a követet. Jeanette befáradt a nyitott ajtón, és kicsit meghajolt a birtok ura felé. Nina csak fél szemmel kérdezte bátyját, hogy maradjon-e a közelben, s erre Andrej egy határozott igennel válaszolt.

– Üdv, Mr. Kriska – lépett közelebb a nő, és átnyúlt kezével az asztal felett. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. Jeanette Ribbler vagyok.

– Andrej Kriska, üdvözlöm a birtokon – biccentett a férfi.

Jeanette helyet foglalt a neki felkínált széken, és kihúzta magát.

– Gondolom, tudja, milyen ügyben kerestem fel. Az Agyag küldött.

Andrej csak azért is szerette volna húzni az időt. Ne legyen olyan egyszerű dolga a nőnek, ráadásul, ha megered a nyelve, talán elárul valamit, amit ő maga esetleg nem tudott.

– Ami azt illeti, inkább csak sejtéseim vannak. Kérem, fejtse ki nyugodtan – dőlt előre az asztal peremére, és megtámaszkodott rajta az alkarjaival.

– Természetesen – bólintott a nő, és felpattintotta az aktatáska csatjait. – Nos, a szóban forgó illető, nevezetesen Teodor Veryl Masson, az intézmény igazgatójának a jogos tulajdona – mondta kissé fennhangon, mintha csak egy vérbeli ügyvéd lenne. – Így erre tekintettel, fel kell, hogy kérjem, adja át nekünk az illetőt.

Teodor homloka ráncba gyűrődött a másik szobában, és vad gondolkodásba kezdett. Annie elkapta az arcát, és maga felé fordította. Teo figyelmes lett a lány könnyben ázó szemeire… Annie szeretett volna szólni, de nem tudott. A tudat, hogy itt van egy követ, és el tervezte szakítani tőle, megölte. Nem ismerte Teodort olyan sok ideje… de nagyon is kedvelte, sőt… ha egy átalagos kapcsolatba került volna, még hónapokba került volna, míg megismeri a másik illetőt. Teodor más volt, vele ott volt az a bizonyos szikra, az összhang, ami a két lelket teljesen összekötötte, szinte érezték egymás örömét, bánatát, és a másik fájdalmát.

Annie néma zokogásban tört ki a sötét szobában, de a malkáv nagyon is látta az arcát. A lány ekkor megérezte a hűvös tenyereket az arcán, ahogy elsimították a nedves cseppeket. Teodor arca nem tűnt boldognak, a füle is lejjebb konyult a szokásosnál, de nem tűnt kétségbeesettnek sem. A malkavita lenézett kedvese szemeibe, szája alig tudott egy apró mosolyra húzódni.

– Van egy ötletem…

Nina a bejárati ajtó mellett majd' felrobbant, de Andrej csak egy pillanatnyi tekintetével legyintett felé, hogy ne aggódjon, csak maradjon készenlétben. A ventrue visszafordult a brujah-hoz.

– Értem. Megmutatná nekem kérem, miképpen igazolná ezt állítani?

Jeanette kivette táskájából a formanyomtatványt, és átnyújtotta a férfinak. Andrej tanulmányozni kezdte a lapot, és fikarcnyi meglepettséget sem mutatva, hátradőlt a székében.

– Mhm… értem. Mondja, Jeanette, mennyire járatos a Szabbat ügyeiben?

A nő felsóhajtott, és fáradtan nézett a férfira.

– Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy semmi értelme valójában a papírnak, Mr. Kriska. A Szabbatban csupán az erő az egyetlen mérce.

Andrej felhúzta a szemöldökét, ez már jobban meglepte, hiszen…

– Akkor mégis miért tolta ezt elém, asszonyom? – kérdezte ingerülten.

– Mert az Agyag elküldött magához, és én kapva kaptam a lehetőségen…

A ventrue szemöldöke összeráncolódott, kezdte elveszíteni a fonalat.

– Mondja – kezdte Jeanette –, maga ugye kissé modernebb felfogású a többi szabbatosnál, jól tudom? Szereti a technológiát.

– Igen…? – kérdezte elnyújtva a végét, s lopva Ninára pillantott, aki csak felhúzta a vállait, és rázta a fejét. – Miért érdekli ez magát?

Jeanette csak a szeme sarkából nézett vissza a férfira, és Andrej arca kissé elernyedt a felismerésre.

– Maga fél tőle.

A nő nem válaszolt.

– Maga védelmet akar tőlem – mondta ki hangosan a néma választ a kékvérű, és akaratlanul is elmosolyodott a helyzet képtelenségén. – Annak ára van, asszonyom.

– Miféle árról lenne szó?

Andrej elengedte a papírlapot, és hagyta, hogy tollszerűen, íveket verve leszálljon az asztalra.

– Nos, az Agyag nem az a szabbatos tag, aki eltűri a hibákat, ezért ön még ha el is tervezi őt árulni, Teodort magával kell vinnie – összegezte. – Jól gondolom?

– Sajnos igen – sóhajtott Jeanette.

– Miért döntött így, Jeanette? – érdeklődött Andrej. – Miért akar az öreg Agyag ellen fordulni?

– A legutóbbi bukásom óta azt hittem, elfelejthetjük végre az üzleti kapcsolatunkat, de nem így lett – vallotta be a nő. – Nézze, Mr. Kriska… egyáltalán nincs kedvem meghalni, és a legkevesebb gyomrom ahhoz lenne, hogy egy tzimisce keze által végezzem – remegett meg a nő szeme körül az izom. – Kérem… az a szörnyeteg kivárta az alkalmat, hogy egyenlíthessem a hibámat, és ha üres kézzel térek vissza…

A ventrue hevesen bólogatott, és harapdálni kezdte az ajkait.

– Igen, igen. Sejtem a végét. Nos, ez teljes mértékben a mi emberünkre jellemző… – ismét felnézett a nőre, szemében ravasz villanással. – De ez nem fogja megoldani az én problémámat, csak a magáét. Teodor az én kotériám tagja, és megvédem. Akarja, hogy magát is a védelmem alá vonjam? Akkor vegyük kissé figyelembe az arányokat, rendben? Maga szeretné őt. Figyelembe véve a képességeit, gondolom belátja, hogy csak úgy lehetnék biztonságban, ha az erőforrást elvágnám… az ár, a tzimisce szíve.

Jeanette elszörnyedve horkantott fel.

– Mr. Kriska, ez nem opció.

Andrej széttárta a karjait, miközben hátra dobta magát a székben.

– Akkor attól tartok, hogy áthidalhatatlan szakadék van az álláspontjaink között! Igazán nagy kár.

– Félreért, Mr. Kriska – nyugtatta a nő finom kézmozdulatokkal. – Sajnos én jómagam nem tudom, hogy hol van a szíve… de ha meg tudna fizetni, és védelmet adni, hajlandó lennék önnek téglát játszani.

– Hm! – szaladt fel a szemöldöke, egész a homlokáig. – Nos, hogyha valóban meggyőz a hasznosságáról, akkor még akár működhetne is. Ért a számítógépekhez?

– Igen, uram.

– Nagyszerű. Akkor már csak azt kell kitalálnunk, hogy térjen vissza úgy üres kézzel, hogy ne öljék meg önt… – töprengett Andrej, s ezután hegyeződni kezdett a füle.

– Nem fogják megölni… – szólt egy vékonyabb hang a sötétből.

A vámpírok figyelmesek lettek a kicsi, óvatos léptekre. A malkavita és a lány remegve jöttek ki az árnyék takarásából. Teodort nem érdekelte Andrej lesújtó pillantása, valamit súgott barátnője fülébe, s akkor Annie megtörölte a szemét, és átölelte a fiú nyakát.

Andrejt összezavarták a két fiatal érzelmei, kérdőn rángatta a fejét egyikre, majd másikra. Teodor kibontakozott az ölelésből, és előre lépett. Olyan sugárzása volt az arcának, mint azoknak, akik egy nehéz döntést hoztak meg az elmúlt percekben.

– Visszamegyek.