Andrejt az öröm legkisebb jele nélkül fogadta Teodor kijelentése, és a malkavita azonnal látta a ventrue arcára kibukó arckifejezést. Azzal a jellegzetes pillantással kezdte végigmérni Teodort, ami a multiverzum minden egyes főnökének a sajátja, és ami azt sugallta: a munkahipotézis az, hogy te már régen halott vagy, csupán az én végtelen türelmemnek köszönhetően nem állt még be ez az állapot.

Teodor már megtanulhatta volna félni a ventrue szemöldökének ráncolását, melyek igen nagy részét a férfi valamilyen témára irányuló nemtetszése váltott ki. Andrej szigorú, herecsavaró nézése a maga részéről egy erőteljes ellenállása volt az olyan alapvetően kedves teremtmények elbűvölő és üdítő viselkedésével szemben, mint Teo. Az, hogy ezzel kiváltott egy automatikus végbél elzáródást minden létformánál, csak egy örömteli plusz hatás volt.

Nina időzített bombaként támasztotta az ajtót, bátyja határozott pillantására azonban nem tett és nem szólt semmit. Andrejt magát is meglepte, hogy húga mennyire engedelmes volt az utóbbi időben, de ezt betudta a Teodor hirtelen érkezésével járó temérdek változások darabjának.

Jeanette csak ült békésen a helyén, nem akarta saját helyzetét még alább ásni. Szívből félt az Agyagtól, de ha Andrej valóban biztosította számára a biztonságot, és a megfelelő fizetést, ő hajlandó volt visszamenni, és téglaként járni az intézményben.

Andrej és Teodor azóta is egymás tekintetébe akaszkodtak, majd egy kis idő után a ventrue még mindig fenntartva a szemkontaktust, megszólalt:

– Mindenki hagyja el az irodát…

Teodor nem mozdult, jól tudta, hogy ő nem tartozott jelen állás szerint a mindenki fogalmába. A többi jelenlevő azonban halkan, síri csöndben masírozott ki a szobából, érezve a szoba hangulatát. Amikor Teo már úgy döntött volna, hogy elindul és leül a ventrue-val szemben, Andrej már mozdult is. Lendületesen, a széket is megingatva indult meg a malkavita felé. Teodor erre ösztönösen hátrált néhány lépést, míg Andrej meg nem állapodott tőle egy méterre. A férfi villogó, sárga szemei lenéztek a fiúra, szeme alatt folyamatosan rángott egy ideg, de a hangjában nyoma sem volt ingerültségnek.

– Mire gondolok, Teodor? – kérdezte Andrej, a hirtelen támadt csendet megtörve.

A malkáv fülei lekonyultak. Teodor felismerte, hogy a kékvérű nem akar ártalmára tenni, így erőszakkal húzta ki magát, és vett magához némi bátorságot. Mélyen a ventrue szemeibe nézett, s töprengeni kezdett. A sárga íriszek villámokat szórtak, amíg nem sikerült választ adnia.

– Csalódtál bennem – kezdte halkan Teodor. – Nem teljesen direkt, inkább csak önkéntelen reakció.

– Tovább – döfte mélyebbre láthatatlan kardját.

Teo nyelt egyet, de tovább fürkészte a szemeket.

– Csak azért nem fogsz rám kezet emelni, mert felelősséget vállaltál értem? – kérdezte halkan.

– Teodor – kezdte hatalmas sóhajjal Andrej. – Tisztában vagy vele, hogy pontosan mit is csinálsz?

– Teljesen…

A ventrue nem lett nyugodtabb, de látványosan megereszkedett a feszült bőrfelület az arcán. A sárga szemek nem az atyai gondoskodást tükrözték, hanem a testvéries aggodalmat.

– Befogadtalak a kotériámba – mondta szigorúan.

– Tudom, Andrej.

– Azt is tudod, hogy mit jelent az, amit most csinálsz? – vonta fel a szemöldökét.

– Sutba dobom a jó szándékodat, a védelmet, és attól még, hogy egy vörös ladikká válsz, nem változik meg a víz sodrása! – emelte fel a hangját Teo.

Andrej némileg meglepődve látta, hogy Teodor mégiscsak tud sztereotip malkavitaként szerepelni.

– Olyannak ismerlek, akinek hosszú távra nincsenek jó tervei, Teodor – enyhült meg Andrej hangja, mire a kis malkáv szipogni kezdett. – Mit akarsz elérni? Miért akarsz mindenképp visszamenni? Mondd el a terved.

Teodor letörölte a könnyeit, és határozottan felnézett. Andrej kevés alkalommal látta igazán eltökéltnek kis vértestvérét, de most, még ha zavartnak is látszott, annyira mégsem volt az.

– Nála van rengeteg testvérem… és egyikkel sem kedvesebb, mint velem volt. Ki tudja, miket művelt velük addig, amíg én nem voltam ott – mart bele a fejébe. – Amíg én voltam ott, addig legalább nem esett a többieknek baja!

– Szedd össze magad, Teodor – parancsolt rá Andrej, és mintha varázsszó hagyta volna el a száját, Teo megnyugodott. – Rendben… Úgy nézem, van mondanivalód, hát kezdj bele. Meghallgatlak.

Teodor vett egy nagy levegőt, hogy valamiféle hűvösség járhassa át felhevült tüdejét. Úgy tűnt, mint aki nagyon is agyalt éppen valamin, mert csak pár másodperc múlva szólalt meg.

– Hát… én arra gondoltam, hogy… ki tudod deríteni, hol van a szíve? – nézett fel félénken a ventrue-ra, akinek a szeme elkerekedett a kérdés hallatán.

Andrej frusztráltan fújtatott egyet, és beletúrt piszkosszőke hajába, majd leírt egy kört, és megtámasztotta kezét az állán. Egy ideig dörzsölte az álla hegyén csomósodó szakállvéget, majd emelkedett mellkassal szólalt meg.

– Igen jó kérdés… Nem lesz egyszerű, mert ezt értelemszerűen nem köti mások orrára, lásd, Jeanette…

– Talán még a saját embereiére sem – bólintott finoman Teo, némileg bágyadtabb arckifejezést mutatva.

Andrej néhány kövér másodpercet követően, akár az asszertivitás szobra, ölbe fonta karjait és fújtatott egyet.

– Neki tudunk állni kideríteni, de ne számíts pár héten belül eredményre…

Teodor úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz úgy szorítja össze a nyakán, mint egy laza gumicsövet, s a gyomrában felgyűlő savanyú, bizsergető érzés feltörni készül a keskeny lyukon keresztül. A lábait gyengének érezte, kézfejei zsibbadásig fagytak.

Csak halkan bólintott. Az arca arról a hideg felismerésről árulkodott, ami olyankor tör fel az emberben, mikor már belenyugodott a végbe.

– Na és, ha… tegyük fel, megvan a szíve – kezdte a ventrue. – Akkor utána mi lesz?

– Akkor egyszerűen elteszitek – mondta Teo. – Én akarom őt megölni… De előbb kihozom a többieket. Hogyha segítesz, akkor sok esélyem lesz.

– Mennyi időre van szükséged? – kérdezte halkan Andrej.

– Nem tudom… a malkavitáknak bízniuk kell egymásban ahhoz, hogy… megtegyenek bizonyos dolgokat. Hogyha meg is találjátok a szívét, nekem akkor sem lesz ez az egész kevés idő… nem kevesebb, mint ami a tiétekhez kell.

– Értem – bólintott a ventrue. – És ha már ott vagy, keresd meg a papírjaidat is. Talán még többet ki tudunk deríteni abból, ami odabent folyik, ha a kezünkben tartjuk – mondta Andrej, miközben elindult az ajtó felé, és beinvitálta a kiküldött kollégákat.

A két vámpírnő újfent belépett a nyitott ajtón. Nina kisugárzása majd kettétépte a szobát. Andrej pillantásaiból csak a történet darabjait tudta összerakni, és a tudat, hogy kis véröccse hőst akar játszani és visszamenni abba a fogolytáborba, ahonnan megszökött, megölte. Szerette Teodort, mostanra tényleg szinte a testvérének tekintette, és emiatt szerette volna alaposan felpofozni. Azonban, nem tehette meg. Nem emelhetett kezet diplomáciai hadviselést megelőzően, amit sajnált, mert abban nem jeleskedett. Ezért is egészítették ki egymást Andrej-vel úgy, mint két puzzle darab.

Jeanette illedelmesen hallgatott, táskáját az alkarjaival szorította hasának, mint egy párnát. Az idős arcú nő felfigyelt, amikor Andrej feléjük tekintett.

– Teodor behatol az Agyag területére, és igyekszik odabentről munkálkodni, hölgyeim. Nina, egy szót se! – emelte feljebb hangját húgára, mikor az nyitotta a száját. – A döntése nem vita tárgya.

Nina alig hallhatóan dörmögött valamit az orra alatt, de Andrejt nem érdekelte. Az idősebbik nőhöz fordult.

– Hajlandó tehát akkor nekem kémkedni, Mrs. Ribbler?

Jeanette látványosan megkönnyebbült, és leeresztette a szorongatott táskáját.

– Féltem, hogy meggondolja magát… Mégiscsak jó ötlet volt kíséret nélkül jönni.

– Ezzel kapcsolatban, lenne egy utolsó tesztkérdésem, Mrs. Ribbler – lépett közelebb Andrej. – Részben, hogy felmérjem a Szabbat ügyeiben járatos gondolkodását, részben pedig, hogy ismertessem önnel, miért is bízzon a védelmemben.

– Rendben, uram. Csak tessék – bólintott Jeanette.

Andrej hátra ívelte a kezeit, és összefűzte őket a derekánál.

– Miért vesztett az Agyag ellenem itt és most?

– Nos… maga követi a technológiai fejlődéseket, nem csak passzív szemlélőként. Már akkor halott voltam, mikor elküldött magához a saját birtokára. Követ vagyok, vagy nem követ, a lényegen nem változtat.

– Részben helyes, igen. Van ám még egy kulcsfontosságú részlet, ami annyira idegen az Agyagtól és a hozzá hasonlóktól, hogy elmondhatom, úgyse fogja tudni implementálni – mondta Andrej, előrébb lépve. – Ő még a középkorban él fejben, az uralkodás terén. Ő az egyszemélyi vezető, aki gondosan mozgat minden bábut, egyesével. A régi jó poroszos modell szerint. Én azonban tanultam a modern uralkodóktól, és sokkal lazább parancsnoklást alkalmazok. Az embereim tisztában vannak a szándékaimmal, és az esetek döntő többségében önállóan is tudnak dolgozni. Nekem csak a tényleg fontos döntések maradnak. Úgyhogy, ha tényleg kettős ügynöknek bizonyul, garantálhatom, hogy nem én fogom megtervezni a likvidálását. Másrészről azonban, ha jól fog eljárni, akkor biztosíthatom arról, hogy a katonáim sokkalta nagyobb biztonságot kínálnak önnek, mint az öreg egész birtokán levők összesen.

– Értem…

– Térjünk át kellemesebb vizekre! – csapta össze a tenyereit. – Szeretném, ha elmondaná, hol tartja az Agyag Teodor szerződését?

A kérdésre az említett is felkapta a fejét, de amint látta Jeanette arckifejezését, alábbhagyott a hangulata. A nő a fogát szívta, és megereszkedett a válla.

– Nos, sajnos ez némileg kínos helyzet, Mr. Kriska.

– Ugyanis? – sürgette a ventrue.

– Ugyanis a formanyomtatványokról csak másolatok készülnek, és ezeket hajlandóak az ilyen helyzetekre mások keze közé adni. Én is csak ezt kaptam meg, az eredeti hollétéről sajnos semmit sem tudok.

– Ez valóban elég kínos – bólintott Andrej. – Sajnos mindenképpen szükségünk lenne arra a papírra, hogy támadhatatlan jogunk legyen megvédeni Teodort.

Jeanette felsóhajtott, és kissé megvonta a vállait. A malkavita pedig közelebb lépdelt a beszélgető pároshoz.

– Nem akarok beleszólni, de azt hiszem, hogy megölnék Jeanette-tet, ha visszamegyünk.

– Erre éppenséggel van egy megoldásom – nézett le a kisebbik vámpírra Andrej. – Plántálhatok hamis emlékeket a mostani beszélgetésünkről az elméjébe, meg egy mélyen lévő utasítás-sort, hogy mikre lenne szükségünk odabentről. Így meggyőzően védheti magát bármilyen váddal szemben, mert a maga emlékezetében az szerepel, amit mond, nem kell hazudnia – majd vékony mosolyra húzta száját, és a nőre nézett. – A pénz mennyisége azon fog múlni, hogy önként megy-e bele. Ha igen, akkor egy hónap múlva helyreáll a memóriája, Mrs. Ribbler.

– Nem is kötelezően kell, hogy új emlékeket kapjon – mondta halkan Teo. – Egyszerűbb, ha mindketten az igazat mondjuk odabent, és azért mentem vissza, hogy megvédjelek titeket a szörnytől… ami… részben igaz is – konyult le a füle.

Jeanette bólintott.

– Vállalhatónak tűnik. Azonban, igyekeznünk kellene – pillantott az órájára, majd a fiúra. – Teodor? Készen áll?

Az említett mellkasa hirtelen megremegett, de kihúzta magát, hogy elhessegesse ezt az érzést.

– Nem igazán… de szükséges a szabadságomhoz… Szabadságunkhoz – javította ki magát.

– Nos… ez esetben, Jeanette, kérem, nézzen a szemembe – nézett a nőre Andrej.

A jelenet nem volt túl látványos, mindketten szemeztek, Andrej pedig halkan susogott a nőnek. Biztosította magának, hogy egy hónapig Jeanette meg se próbálja elárulni őt. Részletes emléket kap a listájáról… Teo papírjai mindenképpen, a szív lokációjáról, amit csak lehet tudni, vezető tagok nevei, képei, ismert bankszámlái és rejtekhelyei.

Jeanette üveges tekintettel meredt a férfire, a hirtelen rázúdított diszciplína hatása miatt, majd csak megfordult, és agymosottként kisétált az irodából.

Teodor összeszorult gyomorral nézte a távolodó nőt. A lábai nem mozdultak egyszerűen. Úgy érezte, hogy földbe gyökerezett, és soha többet nem tud megmozdulni. Hirtelen fogta el a remegés, és a felismerés, hogy el fogják szakítani a családjától… és ki tudja, mennyi időre? Beletelhet akár több évtizedbe is, és akkor mi lesz Annie-val?

A kis vérszívó szemében felgyűlt a könny, és úgy bámulta az ajtót, mintha azt várná, hirtelen becsukódik előtte, és nem kell kimennie rajta.

Egy erős kéz rásimult a vállára, és megszorította. Teodor erőszakkal ébredt fel a katatón állapotból, és felnézett Andrejre. A kékvérű férfi úgy tűnt, mint aki komolyan aggódott kis vértestvére épségéért.

– Ez a te döntésed volt, Teodor…

A malkáv érezte, hogy a könnyei megindulnak, és forrósággal töltik el az arcát. Görcsbe szorult a torka, nem tudott beszélni. Andrej azonban értette a kisebbik mondandóját, szavak nélkül is. Leguggolt hozzá.

– Nem lesz könnyű, tudom jól. De nagyon bízok benned, érted? – nézett a csillogó szemekbe. – Tudom, hogy képes leszel rá.

– Miből? – nyüszítette Teo.

– Onnan, hogy van hova visszatérned. Mi itt leszünk, és várunk vissza.

– De… mi van, ha nem tudok kijönni? – zokogott magát szorongatva. – Mi van, ha mindent elrontok, és… és…!

Andrej megragadta mindkét vállát, és kicsit megrázta.

– Emlékszek rá, hogy az alkarod belső bőrrészébe vésted a telefonszámomat. Te is emlékszel?

Teo egy pillanatra mintha abbahagyta volna a zokogást, bólintott. Andrej nem tudta, mit mondhatna, amivel megnyugtatná. Hallotta, hogy Nina is elkezdett sírni az iroda előtt Annie-val.

– Ha nem tudsz kijönni, akkor keresel egy telefont, és szólsz nekem – jelentette ki.

A malkavita összeráncolta a szemöldökét, és zavartan pillogott vérbátyjára.

– Hogy… mi?

– Mondom, ha nem tudsz kijönni, akkor szólsz nekem!

– Andrej…

– Figyelj rám, Teodor. A kotériámba tartozol, megértetted? Felelősséggel tartozom érted, és ezzel tisztában vagyok. Ha sarokba szorulsz, akkor érted megyek és kihozlak. Ígérem.

Teodor úgy érezte, mintha megnyílt volna alatta a föld, és zuhanni készülne. És furcsa mód, nem zuhant tovább, mert Andrej tekintete, amivel belenézett a szemeibe, felért egy kézzel. Egy olyan kézzel, ami lenyúlt érte, és felhúzta a mélyből.

Andrej még erősebben kezdte szorítani a kisebbik testvér vállait, s kissé megemelte a földről.

– Meg tudsz állni a lábadon?

– Meg… azt hiszem – szipogta Teo, és ránehezedett saját talpaira.

Amikor követni kezdte a ventrue-t, úgy érezte magát, mint egy kis iskolás, akit a bátyja visz be a tanításra. Biztonságérzetet adott neki ő is, és húga is.

Nina könnyes szemekkel lépett oda hozzájuk, és átölelte a keskeny testet.

– Őrült vagy…

Teodor kesernyésen mosolyodott el, míg visszaölelte a ventrue-t.

– Hát látod… ezt éppen tudom. Családi ökörség…

Nina felnevetett a sírása közben, és elengedte.

– Ugye tudod, hogy kell célozni az ütést? – simogatta meg a vállát.

– Tökre pontosan – szipogott Teo.

Nina arca úja összefacsarodott, és megtörölte az arcát. Borzasztóan nehezen viselte el a gondolatot, hogy testvére valaki olyanhoz kerül, aki biztosan nem jó szándékból kereste őt.

– Figyelj ide, te kis holdkóros! Élve akarlak visszakapni, megértetted? Ha meg mersz nekem ott halni, és esküszöm, hogy utánad megyek, és elverlek.

– Ne verj el, kérlek…

– Dehogy vernélek össze, te kis hülye, nagyon szeretlek! – szorította újra magához, és kitört belőle a zokogás.

A nő felemelkedett Andrej kezének érintésére, és elrejtve érzéseit a kisebbik elől, inkább bátyjához lépett vigaszért. Andrej átkarolta Ninát, és előre igyekezett a csarnokba, hogy egyedül hagyhassák a kis párt.

Annie igyekezett tartani magát, de amikor ketten maradtak, és meglátta Teodor nagy, könnyes szemeit, már nem foglalkozott azzal, mi látszik belőle és mi nem. A malkáv úgy szorította magához a lányt, mint egy fuldokló a mentőkarikát. Annie összecsuklott saját súlya alatt, de a fiú tartotta őt. Könnyei teljesen átáztatták a malkáv nyakkendőjét, de ő észre sem vette. Teo az állával még jobban vonta magához kedvesét, és beszívta az utolsó illatokat, amire sokáig csak emlékezni fog. A lány keze kétségbeesetten mart bele a fiú tarkójába, Teo teljes mértékben megértette őt... A lány nem tudta, mit is kell tennie, s így csak ölelte őt.

Teodor fülei egészen lekonyultak, és úgy tűnt, hogy egy örökkévaló pillanatban ragadtak. Az idő úgy dermedt meg körülöttük, mint a halál. Síri csend köszöntött a folyosóra, és csak ők léteztek, semmi más. Nem hallottak egyebet, csak a másik felgyorsult szívverését.

– Könyörgök, ne menj el…

Teo meleg könnyei ismét megindultak, és keskeny patakként szelték át az arccsontját. Ujjai a lány ruhájába martak, nedves nyomot hagytak maguk után.

– Mindenkiért teszem most ezt, kedvesem.

Annie zöld írisze alig tért el árnyalataiban a szeme többi, vörösre sírt részeitől.

– Te nem vagy hős! Miért csinálod ezt, te ütődött?!

– Náluk van a családom.

– Mi vagyunk a családod, Teo! – tört fel a hüppögés Annie-ból.

A malkáv a lány arcához ért, és letörölte a könnyeket.

– Senki másra nem számíthatnak odabent… bízz bennem, kicsi vércse – suttogta.

Annie hangosat szipogott, a könnyek alkotta függönyön keresztül már alig látta Teo arcát.

– Én… bízok benned, te kis hülye. De nem akarlak elveszíteni… csak most kaptalak meg téged.

– Annie, kérlek – húzódott el a lánytól, és megtörölte nedves ingujjával a szemeit. – Így nem tudok elindulni.

– Ez lenne a célom, te idióta! – ugrott a nyakába, és ismét zokogni kezdett. – Ne menj el, Teo, kérlek! Nem akarlak elveszíteni, kérlek, lesz másik megoldás!

– Muszáj mennem, kicsi vércsém… nagyon kérlek, légy erős.

– Teo…

– Muszáj erősnek lenned, Annie – ragadta meg vállait a malkáv. – Muszáj! Érted? Kell a tudat, hogy te itt vársz majd rám!

Annie eltávolodott, és a szemei sótól száradt héjait dörzsölte, majd nagy levegőt vett. Szédült, és a gyomrában levő savas görcsön kívül semmit sem érzett.

– Várok rád, te csodabogár…

Teodor megfogta a lány kezeit, és könyökhajlatába csúsztatta a balját. Karöltve, kihúzva magukat vonultak végig a folyosón, ami úgy tűnt, soha nem fog véget érni. A lépteik neheze hatalmas volt, talpaikra ólomszerű súly ülepedett, és fájdalmasan kondult meg minden lépésnél, ami közelebb vitte őket az út végéhez.

A csarnokban a két ventrue várta őket az ajtóban, a nyitott ajtószárnyak közt odakint egy kocsi alakja volt kivehető. Amikor Teodor két testvéréhez ért, az ajtó kinyílt, és Jeanette türelmetlen, ám megértő arcát vette ki a sötétség fátylából.

A malkáv nem tudott megmozdulni, csak visszanézett csekély létszámú családjára. Nina odavonta magához barátnőjét, aki átkarolta a nő derekát, és próbálta elfogadni a látványt. Az utolsó tekintete vérbátyjára siklott. Andrej komor volt, de meg sem próbálta leplezni, mennyire féltette őt elmenni. És annyira próbálta sugározni felé testvéries büszkeségét, amennyire csak tudta.

Teodor egy utolsót sóhajtott, és biccentett nekik.

– Majd valahogy kereslek titeket…

Andrej csak bólintott, a lányok pedig szipogtak kivörösödött, megduzzadt arcaikkal.

– Vigyázok rájuk – ígérte. – Mindkettőre.

Teodor némán csukta le szemeit, és sóhajtott. Köszönetképpen bólintott, majd ismét a kocsi felé fordult. Nem akart, és nem is tudott gondolkodni… Lábai úgy léptek, hogy fel sem fogta őket. A következő pillanatban már a kocsiban találta magát, és Jeanette megsimította a kezét.

Teodor riadtan rezzent össze, és felnézett a nő aggodalmas arcára.

– Vigyázok magára, amennyire csak tudok – mondta halkan, és elővett egy pár vastag, szimbólumokkal tarkított béklyót. – Ezért kérem, hogy hagyja, hadd tegyem ezt fel magára…

Teodor mélységes fáradtságot érzett, és hogy menten elalszik. Megereszkedett vállal tartotta a nőnek csuklóit. Jeanette mozdulatai óvatosak, és talán anyai gondoskodásról árulkodtak. Megsimította a malkavita vállát, de az elhúzódott tőle és az ablaknak dőlve aludt el. Csak a gépre való átszálláskor ébredt fel, majd amikor az is elindult zúgó, panaszos hanggal, ismét elaludt. Most az egyszer élvezte a robajló bikaként meglendülő gép rázkódását. Szabályosan elaltatták őt, és Jeanette nem zavarta fel egyszer sem az út közben.

Egy óra múlva azonban Teo határozott rázást érzett a vállainál.

– Teodor, ébredjen, kérem… landolunk.

A malkavita erőtlenül pislogott. A szokásos ébredésének hitte a mostanit, és azt hitte, hogy csak egy rossz álomba csöppent. De igaz volt minden, tapintott és érzett. Hirtelen könnyezni kezdett, mert ösztönösen állt volna fel, hogy a ventrue irodájába menjen a napi munkarutinjáért, de csak a sötétséget, és a homályosan kivehető üléseket látta maga előtt. A gép megállt egy iszonyatos huppanással, mely végigáramlott az utasok gerincén, és majdcsak kettétörte a nyakukat.

A gép még le sem fékezett teljesen, már nyílt az ajtó, és fegyvercsövek szegeződtek a két alakra.

Jeanette feltartott kézzel jelezte, hogy nincs náluk fegyver.

– Uraim, azt hadd csináljam én, kérem – biccentett a zsák felé.

A két katona bizonytalanul összenézett.

– Bennem bízik. Hadd tegyem én rá – győzködte őket Jeanette. – Vagy szeretnék inkább feleslegesen megerőltetni magukat?

A két férfi hörgősen felsóhajtott, és átnyújtották a zsákot. A brujah hölgy megfordult, és kinyitotta a zsák száját. Teodor bizonytalanul nézegette, de aztán bólintott, és hagyta, hogy Jeanette a fejére húzza. A katonák ezután azonnal mozdultak, és megragadták Teodor karjait, hogy a kocsihoz rángassák. Nem kérdeztek, mert nem volt szokás érdeklődni, hogy mit csinált a másik. Ők csak annyit tudtak, amennyit muszáj volt tudniuk.

Teo csak annyit érzett, hogy határozottan vezették a kocsi felé, és ismét beültették hátra. Jeanette mellette a lábát sem tette be teljesen, máris kilőtt a jármű.

Majdcsak két órás kanyargó út következett, egyre zötyögősebb úton haladtak végig. Teo a résnyire nyitott ablakon keresztül fenyőillatot érzett, és hegyvidékekre jellemző, csípős, hűvös levegőt. Aztán végre megálltak. Teo szíve hirtelen felgyorsult az ajtónyitást hallva, és akaratlanul ellenkezni kezdett, amikor kirántották a kocsiból.

A két brujah biztosan fogta őt a karjainál, és nem érdekelte őket, Teo mennyit nyöszörgött alattuk.

Még rajta volt a zsák, mikor a hangra jégsziklává fagyott az utolsó idegszála is.

– Hát újra körünkben köszönthetünk.

Teo fejéről eltávolították a zsákot, és azonnal egy éjfekete, gumiszerű arcot látott maga előtt. A malkáv teljes testével feszült volna hátra nyökögése közben. A férfi fekete maszkként húzott bőre lassan kiszélesedett a szájánál, de nem nyitott rést. A jelenés vörös, karikaszerű írisze fürkészni kezdte a fiút, és elmosolyodott a maszk alatt.

– Nagyszerű… Régen láttalak, fiam.

Teodor félve nyöszörgött a férfi centikre levő arcától, kocsonyaként remegett egész testében. Hatalmas szemekkel nézett régi kínzója vészjósló tekintetébe, és újra érezte a hűvös fogainak koccanását.

– M-Mr. Clay…