Huszonharmadik fejezet.

Már majdnem április volt, és a nyakukon voltak a RAVASZ vizsgák. Az összes professzor, minden tőle telhetőt megtett, hogy a diákok rendesen fel legyenek készítve a rájuk váró vizsgákra.

Hermione kihasználta az időt, hogy korrepetálja a barátait, és segítsen nekik. Mind a négy, kedves griffendéles barátja, és természetesen Perselus is, együtt tanultak a Szükség Szobájában. Peter újra a maga útját járta, miközben Hermione próbált nem gondolni rá, hogy miért nincs velük.

Jó maga is átforgatta a könyveit, átolvasott egy-egy témát, hogy biztos jól mutassa meg nekik a dolgokat. Nem akarta, hogy az ő hibája miatt kapjanak rossz jegyet, csak mert a két évtized alatt változott a tanmenet.

Ha valaki kérdezett tőle valamit, megállt és odament hozzá, hogy segítsen neki. Volt, hogy az elméletet kellett elmagyarázni, de előfordult, hogy a mágia gyakorlati részét gyakorolta velük, hogy a legjobbat hozza ki belőlük.

Perselus önelégülten mosolygott, miközben a lány megmutatta Siriusnak, hogy hogyan lendítse jól a pálcáját, annál a bűbájnál, amivel problémája volt. Sirius újra és újra megpróbálta, míg Hermione mögé nem lépett, és a kezébe nem vette a fiúét, hogy segítsen neki jól fogni a pálcát.

Sirius vigyorogva hagyta, hogy a lány segítsen neki, élvezte, ahogy Hermione teste a hátának nyomódott, miközben segített neki. Hagyta, hogy a gondolatai elvándoroljanak ahhoz, hogy miket csinálna a szexi kis boszorkánnyal, és érezte, ahogy ettől felforr a vére.

Hermione nem értette, hogy Sirius miért nem képes megérteni azt, amit mutatott neki. Egyáltalán nem volt egy nehéz varázslat. Még egyszer megpróbálta megmutatni, hogyan kell csinálni, mielőtt sóhajtott, és helyet cserélt a fiúval.

Ekkor Sirius volt mögötte, és megfogta a lány pálcás kezét, míg az jól suhintott és pöccintett a pálcájával, miközben kimondta a varázsigét. A fiú mellkasa a lány hátának nyomódott, mialatt Hermione újra és újra megismételte a varázslatot.

Ez addig ment, míg Hermione nem hallotta Perselust felmordulni, és ekkor rájött, hogy Sirius egyáltalán nem figyelt a különórájára. Gyorsan belépett Sirius fejébe, mivel a fiú nem húzott fel falakat, és látta a sok mocskos gondolatot, amit a fiatal Tekergő gondolt róla.

Hermione összeszűkítette a szemeit, és elhúzódott tőle, és mérgesen pillantott a fiatal férfire.

– Sirius Black, esküszöm, hogy ha nem húzod ki a fejed a seggedből, és továbbra sem figyelsz rám, kiátkozom a véres poklot is belőled!

– Mocskos perverz. – Gondolta a lány.

Sirius rávigyorgott a lányra.

– Sajnálom, Cica. Nem az én hibám, hogy olyan jól nézel ki, hogy ilyen... illetlen gondolatokat, hozol ki belőlem.

Ettől Perselus még feszültebben csikorgatta a fogait.

Hermione megforgatta a szemeit.

– Ha nem kell a segítségem, akkor térj vissza könyveidhez.

Megállt, miközben visszatért a saját könyvéhez, és összeszűkítette a szemét.

– Szimulálsz, nem igaz? Pontosan tudod, hogy hogy kell jól csinálni ezt a varázsigét, vagy nem?

Sirius elvigyorodott, és vállat vont. Hermione felmordult, és egy kézmozdulattal a fiúra küldte a kelevény rontást, amit már egyszer használt rajta korábban SVK-n. A fiú arcát azonnal ellepték a gennyes pattanások.

James és Remus röhögésben törtek ki, míg Lily megforgatta a szemeit Siriusra. Perselus önelégülten elmosolyodott, mielőtt ő is visszatért a könyvéhez. Sirius próbálta rávenni Hermionét, hogy távolítsa el a keléseket, de a lány figyelmen kívül hagyta a könyörgést, és visszatért a könyvéhez.

– Ajj, gyerünk már, Cica. Csak vicc volt. Nem hagyhatod, hogy így menjek végig a folyosókon. Ez tönkreteheti a hírnevemet – mondta Sirius enyhén nyafogó hangon.

Hermione elégedetten elmosolyodott, de tovább olvasott. Sirius mérgelődve horkantott egyet, majd ő is olvasni kezdett. Egy kicsit később, Hermione suhintott egyet a pálcájával, és eltüntette a fiúról a rontást.

Perselus ezt látva megrázta a fejét. Személy szerint úgy gondolta, hogy a lánynak így kellett volna hagynia Blacket.

– Talán jót tett volna az idiótának, ha valaki végre letöri a szarvát. – Gondolta a fiú, de amikor Hermione rámosolygott, Perselus viszonozta. Tudta, hogy nem lett volna muszáj, hogy meghívja őt is maguk közé. Hermione túl kedves volt ahhoz, hogy bárkinek maradandó sérülést, vagy megaláztatást okozzon.

Hermione segített a többieknek néhány varázsigével. Perselusnak is természetesen, de a fiúnak hamarabb sikerültek a dolgok, mint a griffendéleseknek.

Hermione látta, hogy a fiú később kicsit felszisszen, és rögtön tudta, hogy hívták. Mivel nem akart kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy miért kell Perselusnak hirtelen elmennie, felszólalt.

– Hé, srácok? Szerintem mára fejezzük be. Amúgy is eléggé elfáradtam.

A többiek örültek, hogy végre szünetet tarthatnak, ezért gyorsan elmentek, mielőtt a lány meggondolná magát, és még többet tanulna velük. Perselus tekintete találkozott a lányéval, és Hermione halványan rámosolygott. A fiú odalépett hozzá, és gyorsan megcsókolta, megköszönve, hogy Hermione gyorsan megszabadult a barátaitól, és megkímélte ezzel a kérdésektől, hogy miért kellett hirtelen elmennie.

Ezután elment.

Hermione egy darabig a szobában ült, és azt kívánta, hogy bár megváltoztathatná a dolgokat, jobb irányba. Perselus, ebben az időben, még nem hasonlított arra a Perselusra, akit gyermekkorában ismert meg. Nem volt sötét és keserű. Nem volt teljesen goromba és rosszindulatú.

Persze voltak pillanatai, de ez semmiség volt ahhoz képest, amivé a lány tudta, hogy később válni fog. Hermione tudta, hogy erről az tehetett, ami várt rá, hogy amiatt vált azzá a nehéz emberré, akit a saját idejében ismert meg.

Sóhajtott, majd ő is kiment a szobából. Félúton járt a hálókörlet felé, amikor az igazgató hátulról megszólította.

– Miss Brown, volna esetleg egy kis ideje? – kérdezte, és a lány álnevét használta, hogy nehogy lebukjanak, ha egy diák esetleg hallotta volna.

Hermione megfordult, és halványan a férfire mosolygott.

– Természetesen, igazgató úr. Mit tehetek önért?

Dumbledore viszonozta a lány mosolyát.

– Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha erről az irodámban beszélünk. A folyosóknak rossz szokása, hogy gyakran még a falnak is füle nő.

Hermione mosolya lassan leolvadt. Tudta, hogy ennek nagy eséllyel köze volt a hazatéréséhez. Egy apró bólintás után követte a férfit, vissza az irodájába.

Dumbledore elmondta a szobornak a jelszót, és Hermione követte a lépcsőkön, az irodájába. A férfi hellyel kínálta, miközben leült az asztala mögé. Hermione úgy tett, ahogy kérték tőle, és leült, majd várakozva a férfire pillantott, és várta a jövőjét érintő híreket.

– Hermione, biztos vagyok benne, hogy tudod, miért hívtalak ide. – Ekkor Hermione bólintott, mire az idős varázsló folytatta. – Elolvastam a könyvet, és végeztem egy kis kutatást az időnyerőddel kapcsolatban. Az hiszem, hogy megtaláltam a módját, hogy vissza tudj menni. Biztosra kell mennünk a forgatásokkal, de erősen bízom benne, hogy működni fog. Már csak a pontos dátumra van szükségem, és a pontos időre, amikor eltűntél a saját idődből, és kiszámolom a szükséges forgatások számát, hogy haza tudj menni.

Hermione ledermedve ült a helyén. Ideje volt hazamennie. Még nem állt készen rá.

– Uram, én... én nem akarok elmenni. Még nem mehetek el. Még nem vagyok rá kész – mondta a lány, és érezte, ahogy a pánik elkezdett eluralkodni rajta.

– Már most rögtön elküld? Ebben a pillanatban?

Dumbledore sóhajtott.

– Hermione, te is tudod, hogy miért kell elmenned – mondta lágyan.

Hermione feljebb ült a székben.

– Uram, maradhatnék. Eddig is titokban tartottam a tudásomat, mindennel kapcsolatban. Tudnám folytatni. Nem akarom elhagyni a barátaimat a saját időmben sem, de majd küldhetnék nekik egy baglyot idő múltával. Így is részese lehetnék az életüknek. Megértenék, hogy miért nem akartam visszamenni hozzájuk.

Az igazgató megállt néhány pillanatra.

– Hermione menned kell. Túl sok mindenről tudsz. Tudod, hogy mi fog történni. Tényleg azt gondolod, hogy ölbe tett kézzel végig tudnád nézni a szörnyűségeket, és semmit sem tennél azért, hogy megakadályozd azokat?

Hermione az alsó ajkába harapott.

– Muszáj lesz. Tudom a következményeket. Tudom, minek kell megtörténnie. Nem állítanám meg. Uram, kérem ne kényszerítsen rá, hogy elmenjek. Szeretem őket. Mindegyikőjüket. Hogyan térhetnék vissza egy olyan világba, ahol már nincsenek? Hogyan mehetnék el azzal a tudattal, hogy a férfi, akit szeretek, ott már halott? Egyedül lennék, amikor visszatérnék. Ne kényszerítsen vissza oda. Kérem – könyörgött könnyes tekintettel.

Dumbledore felállt, odasétált hozzá, majd a kezébe vette Hermione kezeit.

– Kedveském, tudnod kell, hogy megengedném, hogy itt maradj, ha megtehetném, ezt tudnod kell. Soha nem küldenélek olyan helyre, ahol nyomultnak érzed magad. De komolyan képes lennél hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek? Hátra tudnál lépni, és hagynád őket meghalni, miközben a birtokodban van a tudás, hogy megakadályozd azt?

– Igen – mondta Hermione síros hangon.

Dumbledore megrázta a fejét.

– Túlságosan közel állnak hozzád ahhoz, hogy ne avatkozz közbe.

A könnyei folytak az arcán, miközben felpillantott a férfire.

– Uram, nem érti. Lehet, tud néhány dologról, de nem mindenről. Hadd mutassam meg, hogy mi vár rám odahaza.

Dumbledore sóhajtott, majd rábólintott.

– Kétlem, hogy bármin változtatna, Hermione, de megnézem.

Odasétáltak a kőből készült merengőhöz, és Hermione elkezdte kihúzni az emlékeket. Megmutatta neki azt, amikor megtudta, hogy Lily és James meghaltak. Megmutatta, hogy hogyan börtönözték be érte jogtalanul Siriust. Megmutatta, hogyan jöttek rá, hogy valójában Peter árulta el a barátait, majd kente rá Blackre, hogy ő vigye el helyette a balhét.

Megmutatta a csatát, a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon, ahol halálfalókkal harcoltak, miközben megpróbálták megszerezni a próféciát. Remélték, hogy az majd segíti őket a végső csatában, és ezen felül abban is bíztak, hogy megmenthetik Sirius életét. Megmutatta, hogy hogyan csapták be őket egy hazugsággal, hogy odacsalják őket, ami végül Sirius halálát okozta, mivel megmentette Harry életét.

Megmutatta a saját vesztét. A gyűrűt, amit pusztított, és azt, hogy az hogyan átkozta meg. Megmutatta a beszélgetést, amit Perselus emlékében látott, ahol Dumbledore megkérte a férfit, hogy ölje meg. Megmutatta neki, ahogy látta meghalni Dumbledore-t, mikor Perselus kimondta a végső átkot, ami megölte. Harry mutatta meg neki egyszer, hogy milyen érzés volt ezt átélni.

Megmutatta neki a hajtóvadászatot a barátaival. A harcot, amit önmagukkal vívtak. Megmutatta neki a tényt, hogy sokszor majdnem éhen haltak, olyan szinten elfogyott az élelmük. A félelmet és a veszélyt, amiben folyamatosan voltak. Azt, hogy Ron magukra hagyta őket egy hosszú időre, mivel dühös volt és féltékeny.

Megmutatta azt, amikor elkapták őket, és a saját kínzását. Megmutatta, hogyan tekergett a fájdalomtól, és mennyire véreztek a sebei, miközben a barátai a távolból kiabáltak neki. Ők nem tudták, hogy min ment akkor át, csak a legrosszabbtól féltek.

Megmutatta, hogyan kapták el őket a Malfoy kúrián. Megmutatta Dobby halálát, azt, hogy hogyan halt meg miközben megmentette őket. Megmutatta a túrájukat, vissza a kastélyba, ahol végül a végső csata is történt.

Megmutatta magát a háborút. Hogy, hogyan is zajlott. Azt a rengeteg testet, ami beterítette utána a birtokot, és amikre csak az enyészet várt. Megmutatta, mennyi halált látott, és milyen hiábavalónak tűntek ezek néhány pillanatban. Megmutatta azt, amikor látta meghalni Perselust, a szemei előtt, miközben fogalma sem volt róla, hogy mivel és hogyan tudná megmenteni az életét. Megmutatta, hogyan adta át Perselus az emlékeit Harrynek, a legvégső csata előtt.

Ezután megmutatta az életét a csata után. Azt, hogy gyakran sikoltva ébredt fel a rémálmaiból, és Remus a karjaiba vette. Megmutatta a tanórákat, amikre már nem tudott odafigyelni. Megmutatta, milyen meggyötört volt a szíve a sok veszteség után.

Miután az utolsó emléket is visszatette a fejébe, a férfire pillantott. Könnyeket látott a szemében, miközben feldolgozta, amit látott. Hermione megvárta, míg összeszedi magát. Ő maga is könnyezett, miközben várakozott.

Amikor a férfi ismét ránézett, Hermione halkan megszólalt, miközben még mindig sírt.

– Uram, komolyan arra kérne, hogy menjek vissza oda? Komolyan visszaküldene úgy, hogy tudja, hogy teljesen egyedül leszek?

Dumbledore kinyújtotta a karját, és megölelte a lányt. Szomorúsággal töltötte el a tudat, hogy miken ment keresztül ez a fiatal nő, mindössze gyermekként. Szomorú volt attól, hogy ez a fiatal nő a karjaiban mennyit látott, sokkal többet, mint amit egyetlen személynek szabadna.

De tudta, hogy mit kockáztat, ha a lány velük marad.

A karjaiban tartotta, és próbálta megnyugtatni, míg ő maga is megpróbálta összeszedni magát, a lány segítségével.

– Hermione, egyetlen módját sem tudom, hogy itt maradhass. Ha megteszem, a fájdalom az arcodon még jobban kísérteni fog; a tudat, hogy újra át kell élned, meg fog őrjíteni.

Hermione elhúzódott, és hátrált néhány lépést.

– Komolyan azt gondolja, hogy az, ha elmegyek, és tudom mi vár rám, kevésbé fog megőrjíteni? Komolyan azt gondolja, hogy ha visszatérek a semmihez, az normálisan tart majd?

Dumbledore sóhajtott.

– Kedvesem, nem leszel egyedül. Ott lesznek a barátaid, akikkel az iskolás évek során barátkoztatok össze. Ott lesz Remus is. Nem leszel egyedül.

Hermione érezte, ahogy még több könnycsepp folyik le az arcán.

– De egyedül leszek. Harry és Ron lehet, hogy ott lesznek, de nekik meg van a saját életük. Mindketten meg fognak házasodni, és hamarosan családjuk lesz, így nem fogjuk annyit látni egymást. Remus pedig ott lesz Roxfortban, és tanítani fog, ezért őt sem fogom gyakran látni a vizsgák után. És persze nem lesz velem ott Perselus, ami már magában meg fog ölni.

Dumbledore végignézett a lány könnytől ázott arcán.

– Kedveském, ha amit mondasz igaz, akkor komolyan képes lennél hagyni meghalni azokat, akiknek meg kell? Úgyis elveszíted őket az évek során. Húsz év múlva úgysem lesz veled Perselus. Ez nem fog változtatni azon, hogy milyen egyedül érzed magad.

Hermione levegője szaggatott volt és szipogott, miközben megtörölte az orrát. Dumbledore tekintete szomorú volt, miközben végignézett a lányon, és a zsebébe nyúlt. Elővett egy színes zsebkendőt, és odaadta a lánynak, hogy az megtörölje rendesen a szemét és kifújja az orrát.

Hermione összegyűrte a selymes anyagot, ahogy belesírt. Dumbledore ismét közelebb lépett hozzá és a karjaiba vette. Szorosan fogta, miközben Hermione kisírta az összes gyászát. Gyengéden megsimogatta a haját, mikor Hermione még jobban sírni kezdett.

Csak percekkel később húzódott el a férfitől.

– Uram, lehet, hogy csak húsz évem lenne, hozzávetőleg, de legalább azt a húsz évet vele tölthetném. Sokkal több lenne, mint amennyit így kapok. Elég lenne. Vagy legalábbis könnyebb lenne elveszítenem őt. Ha most visszaküld, akkor csak ez a néhány hónap volt az enyém. Korántsem elég idő. Kérem uram, ne kényszerítsen erre.

Dumbledore sóhajtott.

– Hadd nézzem ezt át újra. Hadd nézzem meg, hogy vannak-e változók az állandók között, hogy bármi megváltoztatható-e. Ha igen,... akkor talán nem leszel olyan egyedül. De vissza kell menned! Nem maradhatsz itt!

Hermione az előtte álló férfire pillantott. A férfire, akit megannyi éven át tisztelt. Világéletében egyetértett Dumbledore-ral, mindig követte, bármi áron. De ekkor nem tudta követni a férfit.

Hermione hátrált pár lépést, és keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. Dacos pillantással szólalt meg ismét.

– Nem

Dumbledore-t ez váratlanul érte.

– Elnézést, de hogyan?

Jó pár emlékét látta Hermionénak, de a lány soha nem ellenkezett vele, legalábbis nem tudott ilyen esetről. Mióta velük volt, azóta sem szegült ellen egyiküknek sem.

Hermione nem habozott, és a könnytől duzzadt szemeiben erős hit látszott.

– Azt mondtam, hogy nem. Nem kényszeríthet rá, hogy visszamenjek. Nem megyek el. Tudom, hogy most nincs igaza. A maradásom nem rontana el semmit.

Dumbledore teljes magasságára emelkedett; nem tetszett neki, ahogy a lány ellenszegült az akaratának. A hangja hangosabb lett, és sokkal félelmetesebb a lánnyal szemben.

– Miss Granger, vissza fog menni! Nem maradhat itt! Maga is tudja, hogy nem maradhat! Tényleg kockáztatná, hogy esetleg valami balul süljön el, és elveszítsük a háborút? Kockáztatná, hogy Tom elkapja magát, és felhasználja arra, hogy rájöjjön, hogyan győzzön le minket?

Hermione erre nem gondolt, és homlokráncolva nézett, miközben belegondolt. Ha Voldemort elkapná, akkor ténylegesen megtudná az összes lépésüket. Tudná, hol hibázott, és nem követné el újra. Mindent megváltoztatna, és lehet, hogy elveszítenék ellene a csatát.

Dumbledore tudta, hogy sikerült kicsit elérnie a célját, így enyhített a hangnemén. Tudta, hogy a lánynak ez nem volt könnyű.

– Nem kell ma elmenned, de hamarosan igen. Gondolkozz el ezen. Ha itt maradsz, szerinted Perselus képes volna megtenni, amit meg kell tennie? Úgy gondolod, hogy képes lesz ugyanúgy fókuszálni, ha közben érted is aggódnia kell? Vagy, ha annyira boldog veled, akkor vajon lesz oka, hogy a kémem legyen? Perselus dühe az, ami Tom ellen fogja fordítani. Ha itt maradsz, nem lesz oka, amiért dühös lehetne.

Hermione küzdött azért, hogy találjon valamit, amivel tovább érvelhet, de mivel végül nem talált semmit, felsóhajtott.

– Ezen el kell gondolkodnom.

Dumbledore bólintott.

– Még valamit kérnem kell tőled.

Hermione ledöbbenve nézett a férfira, csodálkozott rajta, hogy a férfinak volt bátorsága ekkor még kérni tőle bármit is.

– Micsodát?

Dumbledore az asztalához sétált, és intett a lánynak, hogy üljön le. Amikor így tett, a férfi felnyúlt az arcához, és megdörzsölte a fáradt szemeit.

– Nem tudom, hogy a jelenléted, esetleg, mit változtatott meg eddig. Szóval, még ha el is mész, lehet, hogy Perselus nem fogja azt csinálni, amit csinálnia kellene. Talán megteszi nagy részét annak, amit meg kell tennie, de lehetnek dolgok, amikre képtelen lesz, hogy ha te a szívében maradsz.

Hermione felpillantott a férfire.

– Azt... azt mondja, hogy el kellene érnem, hogy gyűlöljön meg, mielőtt elmegyek?

Tudta, hogy erre soha nem lenne képes.

Dumbledore megrázta a fejét.

– Nem, kedveském, erről szó sincs. Úgy gondolom, hogy az irántad érzett szerelme lehet az egyetlen dolog, ami továbbhajtja majd. Nem gondolom, hogy képes lenne megtenni, amit meg kell, ha azt hiszi, hogy te nem érted meg a dolgot. Ha úgy gondolja, hogy a végén gyűlölni fogod őt.

Hermione megszólalt. Végre úgy érezte, hogy a remény elkezdett kirügyezni.

– Azt szeretné, ha elmondanám neki, hogy elmegyek és, hogy mi vár rá?

Mindennél jobban szerette volna elmondani neki a dolgokat. Figyelmeztetni, hogy mi vár rá. Ha tudná, talán nem halna meg.

Dumbledore ismételten megrázta a fejét.

– Nem, nem mondhatod el neki! Ha tudná,... akkor talán képtelen volna megtenni a dolgokat. Nem tudhat róla, hogy a végén a halál vár rá.

Hermione nem értette.

– Akkor mit vár tőlem?

Dumbledore felkapott egy pennát és egy darab pergament.

– Szeretném, ha írnál neki egy levelet. Egy levelet, amiben tudatod vele, hogy tudod, hogy mit kell tennie, és nem fogod felhánytorgatni neki.

Hermione a férfira bámult.

– Egy levél? Erre miért nem gondoltam?

Figyelmeztethetné levélben, és akkor tudná, hogy vigyáznia kell Nagini támadásával. Tehetne valamit azért, hogy megvédje magát, vagy megtaníthatná neki később, hogy hogyan mentse meg.

– Nem, Miss Granger! Nem figyelmeztetheted levélben! Ha megteszed, akkor nem tudom, hogy mi változna meg – mondta neki Dumbledore. Látta, hogy a lány fejében kattognak a kerekek, és reménykedni kezdett.

Átnyújtotta neki a pennát és a pergament.

– Csak egy egyszerű levél, amiben tudatod vele, hogy tudsz róla, hogy meg kell ölnie engem. Semmi több.

Hermione ismét bámulta a férfit, miközben a remény csírája porrá hullott. Életében először egy kicsit gyűlölte az előtte ülő férfit. Segíthetett volna neki megmenteni őket. Segíthetett volna rájönni, hogyan változtathatná meg egy részét a szörnyűségeknek, de nem tette.

Viszont tudta, hogy túl kellett rajta esnie. Hermione úgy érezte, hogy mindent elveszített, és még csak el sem ment. Könnyes szemekkel vette el a pennát és pergament.

Talán Dumbledore nem akarta, hogy bármiről figyelmeztesse a férfit, de nem hagyhatta, hogy Perselus azt higgye, hogy nem volt neki fontos. Muszáj volt elmondania neki néhány dolgot, ami várt rá. Nem hagyhatta, hogy újra úgy haljon meg, hogy azt higgye, hogy mindenki utálta azért, amit tett, hogy végül megnyerhessék a csatát...