Egyszer Karl azt suttogta, hogy a világon léteznek szörnyek, és a malkaviták bevonzzák őket. Egy malkavitából kiváló vadász válhat, mert egy vérbeli holdkóros tudja, hogyan szítsa fel maga körül a nép nyugtalanságát. Ugyanis, aki ideges, az hajlamos olykor a kelleténél többet is elkotyogni. Innentől pedig csupán egy lépés, hogy megjátssza az ártatlan báránykát egy utcai lámpa alatt, karóval a háta mögött. A sötétségből valósággal kirajzolódnak a bestiák, és egy jó malkáv ilyenkor csak azt mondja: nevessetek.

A dolog azonban nem működik egy olyan illetőnél, aki túl keveset tudott a szörnyekről ahhoz, hogy ne féljen tőlük. Egy, a dologgal képben levő személy tudta, hogy egy szörnyeteg nem rezignált ott az ágy alatt. Ezek csupán megvárták, míg a vihar a tetőfokára hágott, vagy éppen a temetői csenddel megáldott szoba még halkabbá vált, akár a bolygók közti űr, ahol már nem is létezett a hang fogalma.

A fáradt, fél lábára sántító malkavitát az őrök hurcolták el alig pár méterre, és a laborhoz legközelebb eső cellába dobták. Teo próbálta volna megkapni az egyik karját, hogy legalább ne legyen jó napja az illetőnek, de sajgott a lába, és nem tudott elég gyorsan felállni. Alig vágták be a szűk kis cellába, a háta szinte azonnal nekicsapódott a fémmel borított falnak, s ezután egy hangos kongás hullámozta be a folyosót. Egy kétszer két méteres cellát kapott, és odafent valami leárnyékolta a fényt. A malkáv felnézett, és felvonta a szemöldökét a kis hintán ücsörgő kislányra.

– Osztoztok majd valahogy – mordult az egyik férfi az ajtó másik oldalán, és bedobott a résen két zacskó vért. – Na meg ezen is, persze. Ha nem elég, egyétek meg egymást – röhögött fel jóízűen, majd a lépteinek hangja egyre elhalt, ahogyan távolodott.

– Hé! – kiáltott volna utána Teo, de már nem hallotta a lépteit.

Megfogta rossz lábát és a térdénél fogva próbálta a mellkasához emelni. Amikor egy ponton nem hajlott tovább, kis híján felüvöltött a becsípődő fájdalomra. Feladta, hogy bármennyire is kényelmes helyzetbe tornázza magát, inkább csak kinyújtotta a lábait, és megtámaszkodott az ajtó aljában. Miközben kinyúlt a vérzacskóért, felnézett lakótársára.

– Akkor gondolom… enyém az alsó, tiéd a felső rész? – kérdezte bizonytalanul.

A kicsi csak bólintott. Céltalan gyűlölet izzott a szemében, valószínűleg régóta itt lehetett. A jelek szerint, ő sem volt az öreg Agyag barátja.

– Hé – kezdte halkan Teo –, te is régi lakó vagy, igaz? Figyelj, nem akarlak...

– Fogd be! – rivallt rá elnyomott suttogással a kislány.

Teo már ráncolta volna a szemöldökét, mikor hallotta a laborajtók kicsapódását, és önkéntelenül is megrándult. Léptek zaja szűrődött be az ajtó felől, ahogyan a cella közelébe ért, egyre hangosodott. Majd lassan elhalt. Teodor egy ideig még csendben maradt, és fülelt.

– Több nem fog jönni – mondta újra a kislány. – Ki a fene vagy? Miért kell osztoznom veled?

– Öhm… hát… erre nem igazán tudok választ adni.

– Nem bízok benned – jelentette ki.

A malkavita csupán fejből hőkölt hátrébb. Ritkán látott az ember kisgyermek testébe zárt vámpírt, aki ilyen sajátosan fejezte ki magát.

– Pedig nem akarok ártani nektek. Sőt… ha lehetőségem adódik, akkor kiviszlek titeket.

Az apróság tovább himbálózott, és közben olyasfajta tekintettel meredt le a fiúra, mint maga Andrej. Legalábbis, egy bizonyos szinten hasonlított, mert a malkáv hirtelen érezni kezdte, hogy lassan eltűnnek a heréi. A kicsi egyértelműen nem hitt Teodornak, látszott az arcán.

– Hacsak nem történt azóta újabb siker, akkor én vagyok az egyetlen, akire hatott a… kezelés. – tájékoztatta az apróságot.

– Akkor miért nem vágtad ki magad innen? Még azelőtt, hogy behoztak volna? – szögezte neki a kérdést a kisebbik.

– Kivágtam magamat egyszer – vágott vissza Teodor. – De visszakerültem. Pontosabban, visszajöttem, hogy kivigyelek titeket innen, és a családom biztonságban legyen az Agyagtól, míg kitalálok valamit.

Az apróság szemei pengerésnyire szűkültek.

– Persze… sokkal valószínűbb, hogy a mester egyik újabb trükkje vagy.

Teodor felhorkantott, és megmutatta a lábán fellelhető forradásnyomokat.

– Döntsd el te. Most jöttem ki onnan.

– Pff! – vonta meg egy fintorgó szájhúzás kíséretében a vállát. Nem hatotta meg. – Talán ha félórányi meló lehetett a lábadban. Elég gyenge bizonyíték, figyelembe véve, hogy egyszer megformálta a kétszáz éve halott anyámat, hogy átverjen – fröcsögött.

Teodor érezte, hogy fáradt volt ehhez a vitához. Hagyta, hogy hátradőljön a testsúlya, és megállapodjon a falban. Behunyta a szemeit, és próbálta feltépni a zacskót.

– Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy kivigyelek titeket… nem akarok segíteni neki a terveiben.

– Senki sem akart itt. De végül mindenki megtörik neki – mondta higgadtan a kicsit.

– Tudom – motyogta halkan a malkáv. – Valószínűleg én is meg fogok, de ettől még nem változtatom meg a saját terveimet.

– Nagyon helyes. Én pedig nem foglak beárulni, ha tényleg szökni akarsz, de hinni akkor fogok neked, ha távolról látom lángolni ezt a kurva épületet – vicsorgott.

Teodor feltépte a zacskót, és felnyújtotta az apróságnak, aki elvette és szürcsölni kezdte. Teodor elnézte, ahogyan ivott, és közben azon gondolkodott, hogy micsoda kegyetlenség valakit ilyen fiatalon megölelni.

– Ha nem bántalak meg… te milyen gonddal kerültél be? – tapogatózott a fiú.

Az apróság abbahagyta az ivást, és kérdőn lenézett a másikra.

– Mi az, hogy milyen gonddal?

– Hát… gondoltam, hogyha malkavita vagy, akkor neked is van valami mentális… tudod?

– Lenyűgöző logika és óriási faragatlanság! Megkérdeztem én, hogy milyen színű a bőr a fitymádon, mi? – rivallt rá.

– Hé, hé! Óvatosan! – mentegetőzött Teodor, mire a nyakába landolt a maradék vér.

Teo megdermedt, ahogyan érezte lefolyni nyakán a meglehetősen hideg folyadékot. Rosszallóan morgott, de valahol úgy érezte, megérdemelte. Megrázta a kezeit, mire hosszú sávokba lecsapódott róluk a rágyülemlett vérmennyiség. Néhány újabb csapás után a padló és az ajtó belső burkolata egyre jobban hasonlított egy Jackson Pollock vászonra.

– Sajnálom… csak tudni akartam, kivel leszek összezárva… legutóbb még csak páran voltunk épelméjűek.

– Chh! Összevontak több intézetet. Azt hitted, egyetlen laborban zajlik ez az egész? – A kislány lenézően pillantott lakótársára, aki mostanra már vörösre színeződött.

– Mi? – nyílt ki a szeme. – Hogy érted ezt?

– Úgy, ahogy mondom, nagyokos. Én háromról tudok, amiből egyet felszámoltak, mert egy alany megszökött, és vitte hátán a káoszt – gyanúsan lepillantott. – Talán pont te voltál az?

– Az attól függ… kigyulladt a laborépület?

– Volt valami tűz, de nem voltam ám ott, hogy biztosra tudjam.

Teodor kimérten bólogatott az új ismeretekre.

– Ez esetben, igen. Én lehettem… és óh, de megtenném újra!

– Hát ez elég meggyőző – vonta fel szemöldökét a kicsi. – De ha ilyen erős és fékezhetetlen hős vagy, miért nem ölted még meg az öreget?

– Nincs a helyén a szíve. Mármint… átvitt és szó szerinti értelemben is. A kotériám tagjai épp azon vannak, hogy megkeressék azt.

A kislány elhúzott szájjal bólogatott.

– Alíz vagyok. Mi a te neved?

– Öhm… Teodor.

– Bocs a vér miatt.

– Nincs harag, nem tudom, hogyan álljak más testvérekhez.

Alíz részéről a beszélgetés lezárult, mert elterült a hintán, és felvett egy jellegzetes alvó pozíciót.

– Hé! – kurjantott halkan a levegőbe egy vékonyabb férfihang.

Teodor kíváncsiságból az ajtóhoz kúszott. Megtámaszkodott a sarkot alkotó két falazatban, és elkezdte magát fél lábra húzni. Az ajtó bedobó nyílása náluk kicsi volt, de egészen széles. Teo kinézett rajta, és megpillantott a szemközti ajtóból kíváncsiskodó alakot. Hasonló korban lehettek ölelve, a másik malkáv feje kerekebb volt, és meglehetősen hasonlított a frizurája egy tasmán ördög borzos bundájára. A malkáv kilógatta kezeit a nyíláson, és integetett Teo felé.

– Hali.

Teodor bizonytalanul integetett vissza.

– Hali.

– Igazat beszéltél? – pislogott kíváncsian. – Mármint, hogy rajtad sikerült ez a kísérlet?

– Nagyon úgy tűnik, igen – bólintott Teo.

– Ha valamit meg akarsz beszélni velünk, itt vagyunk… mármint… érted, nem? Tartsunk össze, ha már foglyok vagyunk… Figyelj csak, tényleg ki tudsz vinni minket?

Teodor elhúzta a száját. Még közel sincsen terve, de az elhatározás nem volt kérdéses.

– Meg fogom próbálni. Ha segítetek nekem, akkor talán mindannyian kijutunk.

– Persze, persze, mindenképpen! – habogott a szemközti malkáv. – Mellesleg, a nevem Dennis.

– Örvendek, Dennis – mosolygott fáradtan. – Én Teodor vagyok.

– Hát… mondanám, hogy üdv köztünk, de az nem lenne valami fényes – vonta meg félénken a vállait Dennis, majd homlokráncolva nézett a sápadt szembe szomszédjára. – Minden oké, Teo? Hé!

A malkáv szeretett volna válaszolni, de elnyomta a napfelkelte okozta álom, és úgy dőlt el vér hiányában, mint egy liszteszsák.

Jeanette eközben az alsó folyosókon kóborolt, és minden ajtón benézett, üdvözölte a személyzetet. A legtöbben csak fáradtan legyintettek, mindenki ismerte Jeanette-et, a főnök kémje volt, és nem tettek fel neki kérdéseket.

Az egyik zöldesebb megvilágítású folyosóra fordult, és benézett a szobába, ahonnan a fények szűrődtek be. Egy tekintélyes méretű fémpolc húzódott meg az ajtóval szembeni falszakasznál, elfoglalta csaknem az egész területet. Mindenféle számítógépházak és kábelek futottak rajtuk, egymásba kapcsolódva, mint egyfajta rejtélyes ökoszisztéma. A két íróasztalnál néhány operátor ült a gépek előtt, és magukban dünnyögtek. Idegesek voltak.

Az Agyag egyáltalán nem becsülte meg őket, de elvárta tőlük, hogy minden kiválóan működjön. Ugyan a nyilvántartás szerint történt egy nagyobb megrendelés, amit az IT osztályra szántak, de még nem volt itt, és addig ezekkel a készülékekkel voltak kénytelenek dolgozni a szakemberek.

Jeanette felvette az aggodalmas, ám valahol mégis jókedvű álarcot, és bekopogott.

– Uraim… maguk a szokásosnál is sápadtabban néznek ki. Ittak ma bármit is?

Az egyik meglehetősen húsosabb egyén beleborzolt körszakállába, és elrugaszkodott a székkel.

– Hogy ittunk volna, mikor itt kell rohadnunk, világklasszis titkosírást írni valakinek, aki telefont is csak messziről látott!

Jeanette nem akart, de kénytelen volt nevetni. Tökéletes leírás volt.

– Megértem… Jöjjenek, igyanak valamit, így nem lesznek túl hasznosak. Útközben pedig igazítsanak el, kérem, fogalmam sincs erről az épületről.

– Hát… – a puffancs tag mély undorral nézett végig a termen. – Tudja mit? Rendben.

– Nagyszerű! Akkor kezdjük az alapoknál.

A kis létszámú csapat elindult a lépcsőkön, és férfi tagjaik megállás nélkül traktálták a nőt információkkal, mely igen hamar fordult szüntelennek tűnő panaszkodásba. Jeanette óvatosan oldalazott el, és kerülő úton visszasietett a gépterembe. A srácok nem zárták be maguk után az ajtót, annyira lefoglalta őket a beszéd. A nő így könnyen benyithatott, és gyors mozdulattal vetődött bele a székbe. Táskájából saját laptopját húzta elő, egy ujjnyi vékony Macet. Gyors és rutinos mozdulatokkal kötötte rá az itteni szervert saját gépére, és konkrétumokat kezdett keresni.

Emlékeiben sorra villantak fel a ventrue mesterkedéseinek köszönhetően beágyazott információk, az alapján kezdett el dolgozni. Számos nevet és fontos adatot sikerült kiírnia, de egy név ott lebegett a képernyőn, amire ő maga is lesápadt. A lábaiból teljesen kiszökött a vér.

A Sírásó

Jeanette a saját fejét ütlegelve próbálta elásni emlékeit, és hevesen sóhajtozva igyekezett az adathalmazt értelmezni. Az öreg szívének lokációja nem volt megadva, csupán néhány rejtett, elszórt információból lehetett kihámozni, mégis hogyan kellene hozzáállni a kereséshez.

Jeanette lecsatlakoztatta a gépét, és sietősen pakolt el maga után mindent. Laptopját a táskába dugta, és kisietett a teremből. A folyosón haladva összeszedte a gondolatait… a következő lépés, hogy a talált adatot eljuttassa a ventrue testvéreknek.

A következő éjjel leszálltakor Teodor nem aludt valami kellemesen. Zavart és szörnyű rémálmok gyötörték, sorozatosan az előző éjjel átélt borzalmak képei jelentek meg előtte. Csupán a végén érte egy kellemes zuhanás, ahol kedvesével álmodott. Érezte Annie bőrét, az illatát, ahogyan a lány simogatta őt, és viszonzásul ő is simogatta.

Folyamatosan motyogott álmában, és a végére egészen édes kezdett lenni az álom. És ekkor, mintha csak muszáj lett volna megzavarni, hangos kongásra riadt fel, amint Grail dübörgött az ajtónál.

– Ébresztő, kis hangya! Jelenésed van!

Teodor frissen, álmából felverve, alig fogta fel a helyzetet.

– Mi…? – nagyokat pislogott és megdörzsölte a szemét. Álmából teljesen kizökkenve, újra elfogta a felismerés, hogy nem otthon volt… megint remélte, hogy álom marad ez az egész. – Jelenésem?

Ekkor az ajtó bevágódott, és Teodor összerándulva vánszorgott hátrébb. Grail keze határozottan felé nyúlt, és elmarta Teo grabancáját. A hatalmas brujah nagy lendülettel emelte feljebb az apró testet, ami eszeveszetten kezdett kapálózni alatta, mint a szárnyánál megragadott darázs.

– Eressz el!

Mr. Grail élvezettel nevetett fel, összefogta a fiú csuklóit a vastag karpereceknél fogva, és kirántotta a cellából. Teo a rossz lába társaságában kénytelen volt megtartani magát, és térdre rogyott Grail előtt.

– Óh, hogy mennyire fog örülni a főnök! – vigyorgott a malkávra.

– Miről beszélsz? Hé! Mit műveltek?! – Két másik férfi szó nélkül lépett közelebb, és tépni kezdték róla a maradék ruháit. A textil panaszosan, karistolva szakadt szét, Teodor pedig a hiányukat érezve összegubózott.

A brujah szakaszfőnök alig görnyedve emelte a magasba a kis malkavita kölyköt, szálegyenes karral. Teo látta, hogy minden erejét beleadta ebbe, de nem lehetett mit kezdeni a brujah-k erőfitogtatásával. Összeráncolta a szemöldökét, és a még ép lábával emberesen gyomorszájon rúgta a védőruha nélkül maradt férfit. Grail erre elcsukló hangon köpött egyet, és megrogyott. Hagyta, hogy a malkáv nagyot essen a földön, de nem eresztette el. Vastag agyarait villantva, mélyen hörgött a háborodottra, és magához rántotta a lábai elé, majd egy hatalmas pofont küldött az arcába jobb oldalról.

Teodor csak nyikkant egyet, vastag nyálcsóva repült ki a szájából. Ez ugyan kellően megtörte a kisebbik hangulatát, Grail azonban nem hagyta annyiban. Tovább vicsorgott, szinte morzsolódtak a fogai. A malkáv ép lábát ragadta meg a combjánál, mire Teo sikoltozni kezdett.

– Ne, ne, NE! Fejezd be! Hagyjál!

– Nagyon fickósnak érzed magad, mi? – fröcsögött rá a brujah. – Most legyél férfi, te kis nyikhaj, mikor kicsavarom a lábadat, mint egy bogárnak! – A brujah morzsolni kezdte a lábát, Teodor pedig pánikszerű visongásba kezdett.

A szakaszvezető hirtelen megszüntette a szorítását, és fülelni kezdett. Arcába egyszerre szökött félelem, és kiéhezettség. Bosszúsan odamorgott a malkavitára, majd egy gyors lendülettel felrántotta, nem érdekelve, melyik része ficamodik ki.

– Gondolom, a főnök ki akar sajátítani téged… nem baj, majd ő megnevel, ne aggódj.

Teo rángatta volna kifele magát a söpredék szorításából, de esélye sem volt Grail ellen. A férfi minden irányból a háromszorosa volt a zakkantnak. A brujah benyitott a laborba, és nagy erővel a padlóra dobta a törékeny testet. Teodor meztelen bőre hangosan csattant a padlón, és mielőtt eszébe juthatott volna a talpra állás gondolata, két kéz már nyúlt is a hóna alá, és felkoncolták az asztalra.

Ennek valahogy más volt az érzete, mint a tegnapinak… Teo vergődése közben szemügyre vette a szerkezetet, és jól gondolta. Ez egy monstrum volt. Nyoma sem volt szíjaknak a felületen, csupán a szélein. Az asztalba vastag, arasznyi hosszúságú fémhengerek voltak építve, amit hamarosan meg is érzett. A két brujah katona valósággal küzdött a malkávval, a pánikban úszó háborodottat alig bírták lenyomni az asztalra.

– Mi a francot tököltök már, barmok?! – dörrent a levegőbe Grail hangja, és türelmetlenül lépett a helyszínhez közelebb. Egy hirtelen mozdulattal ráfogott Teodor nyakára, és irányba mozgatta. – Erre se vagytok képesek, nyomorultak!

Teodor kaparni kezdte a brujah karját, de az stabilan tartotta őt a helyén, mint egy villa a felnyársalt húsdarabot. A két brujah szánakozva lépett oldalra, elmarták a malkáv két karját és oldalra feszítették. Teo vicsorogva vonaglott a szorítások alatt, tekintete oldalra tévedt.

A szétnyílt henger erősen záródott össze a csuklóján, a brujah az asztal alatt valamit ügyködött, amitől jobban rázárt a kezére, aztán tovább haladt a lábaihoz. A három brujah izzadva lépett hátrébb dolguk végeztével, Grail pedig egy legyintéssel küldte őket a helyükre.

Önfeledt vigyorral támaszkodott a nagyjából X alakban kifeszített malkáv mellett.

– Kényelmesen vagyunk?

– BASZÓDJ MEG!

Grail vigyorgása rosszalló csücsörítésben végződött. Nem volt különösebben gyomra a kifinomult kínzásokhoz, de tagadhatatlan volt, hogy élvezte a tehetetlen ficánkolást, amit a malkáv adott.

– Ugyan, ugyan. Testre szabható bilincsek tartanak a helyeden, biztosan nem olyan rossz.

Teodor szemfogai kicsapódtak, és hirtelen mozdulattal emelkedett meg, hogy elmarja Grailt. Bárhol, ahol éri, csak hadd téphesse szét. A brujah nevetve hőkölt hátrább, de örömmel látta, hogy a tremerék által megbűvölt béklyók a helyén tartották a kölyköt, és az erejét is.

– Hát, érezd jól magad! – tárta szét vigyorogva Grail a karjait, miközben hátrált.

Teodor végig követte a tekintetével és ziháltan vicsorgott rá. Azonban, mikor a férfi mögött bezáródott az ajtó, lassan leolvadt a ragadozó fogsor. Rádöbbent, hogy nem ezzel a nagyképű rohadékkal volt összezárva. A hangulata alábbhagyott, és gyorsan, pánikszerűen próbált körbenézni, de a világon senkit sem látott.

Reszketve kezdte csavarni, tépni a csuklóit. Teljes lendülettel húzta magát, de értelmetlen próbálkozásnak bizonyult. Lassan eljutott a tudatáig, hogy mennyire ki van szolgáltatva, mennyire védtelen helyzetben van. Sokkosan kezdett zihálni, fülei a vállához feszültek.

Pár pillanat múlva hegyeződni kezdett a füle apró kis fémek csöngő zajára. Mintha… apró kanalak koccantak volna a fémhez. Elképzelni sem tudta, mi történt mögötte, csak ijedt kiskutyaként kezdett nyüszíteni.

A kis hangok hirtelen a fülei mellett szólaltak meg újból, majd Teo meglátta az Agyagot, amint fölé hajolt. A tzimisce szinte castanettázott az ujjaival. A malkáv hegyes kis szúrásokat érzett a vállainál, és végre látta, minek volt ilyen hangja.

A tzimisce mindkét kezén megduplázta az ujjak számát, és ujjanként az ízületek számát. Minden ujjának végére hosszú, papírvékony szikéket erősített. Vagy talán… jobban nézve, a penge a hús alatt folytatódott, kidomborodott a pereme.

– Remélem, tetszik – mosolygott a szörnyeteg. –Tudod, nem csak a páciensek tűrőképességét tesztelem, hanem a sajátomét is fejlesztem. – Az ujjai megrezegtek a fiú vállán és a mellkasán, mintha hatalmas kaszáspókok másznának rajta. – Kezdődhet a mai lecke?

Teodort érezhetően végigrázta a hideg, libabőrös lett, és ugyan szeretett volna elhúzódni tőle, csak a fejét tudta elfordítani érdemben. Ismét a sírás kerülgette, vadul ingatta a fejét.

– Ne-nem!

Mr. Clay csalódottan biccentette oldalra a fejét.

– Nagy kár. Sőt, elég kellemetlen. Szeretnéd esetleg elkerülni?

Teodor kerülte a szemkontaktust és elfordította a fejét. Bólintott.

– Van rá mód – kezdte a tzimisce. – Kapsz egy képet. Megölöd, aki rajta van és mehetsz vissza nyugodtan a celládba.

– Nem! – vágta rá azonnal. – Nem leszek a vérebe, szarjon sünt! Nem fog megkapni!

A tzimisce felvonta a szemöldökét, és jobban ráhajolt.

– Egyben talán nem, de darabról darabra is jó vagy. – Végigkarcolta a mellkasát, és az egyik szike elidőzött a jobb mellbimbója felett. – Szerinted, ha itt szétszedlek… aztán a másik asztalon összeraklak, vajon ugyanaz leszel, amikor felkelsz?

Teodor elszörnyedve nézett fel a vöröses szemekbe, és újra nekifeszült a kötelékeinek.

– Magának kellene itt feküdnie! Nem én vagyok az, aki kezelésre szorul!

A férfi rosszallóan ciccent egyet, és egy határozott mozdulattal kivágta a mellbimbót.

– Nagy szavak, de ezt én döntöm el. Nem tetszik? Akadályozz meg benne, ha tudsz – morogta démoni hangsúllyal.

Teodor felüvöltött, és bosszúból a tzimisce másik kezébe harapott. Tépni kezdte, de olyan száraz volt, mint a csont, egy cseppnyi vér sem fakadt belőle. Mr. Clay ismét csak ciccegett. Pár ujja működésképtelenné vált, nosza… a többi azonban, mint a fürge kígyók, keresni kezdték a fiú állkapcsának inait, hogy átvágják.

– Lehet, hogy jobb lenne az egész állkapcsodat levennem? – tűnődött a tzimisce, ujjaival tovább és tovább kúszva Teodor arcán. – Bár akkor aligha tudnál beszélni… mégis, elgondolkodtató.

Teodor azonnal kiköpte a kezet. A bosszúszomjas harapás elfeledtette vele egy pillanatra a mellkasa kis lyukából áradó fájdalmat, de ezúttal ismét elkapta, és fájdalmasan grimaszolt.

– A küzdőszellem nem bűn, fiam – mondta Clay, miközben átrendezte a törött csontokat és inakat a kézfejében. – Bár ezt az agressziót kreatívan is kiélhetnéd. Mondjuk a célponton. Nem? Nagy kár…

– Nem vagyok a vérebe! – üvöltötte a malkáv. – Nem fogok ölni a kedvéért!

Teo ismét nekifeszült a bilincseknek, próbálta csak az egyik csuklóját kiszabadítani. A tzimisce mosolyogva nézte a küszködését, elképesztően finom volt látnia a pánikszerű szabadulást.

– Teodor, Teodor. Tudod, hogyan működik a tested? – Két ujjával a mellkasán, közel a hónaljánál kezdett dobolni. A malkáv erre hirtelen megdermedt.

– Csak... csak elméletileg – nyögte.

– Sejtettem – bólintott az Agyag. – Ha tovább ficeregsz a csuklóddal, elvágom itt ezt az ínt, és válltól lefele szinte teljesen lebénulsz.

Az Agyag egészen lehajolt a malkáv vállához, és perverz vigyorral sandított rá a szeme sarkából. Teo felsziszegett, és elhúzódott tőle.

– Maga… komolyan élvezi ezt, nem igaz?

– Egyfelől, persze. Másfelől, hasznos is, mert előbb-utóbb megtörsz. Szóval… haladjunk akkor tovább. Bármikor megállíthatsz azzal, hogy megadod, amit kértem.

A férfi további teketóriázás nélkül szúrt bele a malkáv mellkasába, mire Teodor állatiasan, ívbe feszülve üvöltött fel. A tzimisce bonyolult mintákat kezdett metszeni a bőrébe, a kivágott mellbimbó tátongó sebe körül. Mélyen vágott, néha megcsikordult a pengéje a csontok felületén. Teodor összeszorította a fogait, és belerázkódott a fájdalomba. A vér spriccelt és folyt a mellkasa minden szegletén. Az állkapcsa ordított a fájdalomtól, ahogyan minden izom feszülni kezdett benne. Minél mélyebben vágott bele a szörnyeteg, annál hangosabban nyögött fel.

– Csináld csak. Így, hogy ellenállsz, csak még jobban fogom élvezni, mikor mégis kijön valami. – Ördögi kuncogással vágott tovább, és szabályosan itta áldozata félelmét.

Teodor teste akarata ellenére is önvédelmi mechanizmusba kezdett. Hiába volt kifeszítve minden végtagja, amennyire tudott, elkezdett begörnyedni, fejét pedig lefeszítette a kulcscsontjához.

– Ajaj, hát így nem látom rendesen az arcodat… – helytelenkedett a férfi.

Egy laza mozdulattal átvágta a malkáv álla alatt meghúzódó ínt, és Teo feje hátrabicsaklott.

– Egyből jobb, nem? – vidult fel az Agyag. – Meghagytam párat, hogy valamennyit tudj mozogni. Nézz csak fel a tükörbe, biztosan észrevetted már – sandított felfelé.

Teodor engedelmeskedett, és felnézett. A tükörben látta a szánalmas, gyenge önmagát, de az nem érdekelte… a mellkasába metszve Annie kubista arcképét látta, teljesen felismerhetően.

– Honnan…? – nyögte volna.

– Ugyan! Inkább köszönd meg, örök emlék lesz.

– Honnan tudja?! Ha bántani meri!

– Nem terveztem, de most, hogy mondod… micsoda ötlet! Vele könnyebben rávennélek az együttműködésre, nemde?

Teodor hirtelen mozdulattal ült volna fel, nem törődve a könnyeivel vagy a fájdalommal, ismét elmarta a tzimisce kézfejét. Az Agyag ezúttal már felmorgott, és gondolkodás nélkül tolta a csonkot Teo szájába. Egyelőre, ez a seb is teljesen száraz volt. A férfi szigorúan vicsorgott le a fiúra.

– Hogy lehetsz ennyire ostoba? Ha megindítom a véremet, másodpercek alatt vérkötelék alakul köztünk, és a rabszolgám leszel! És ez az én szememben csak a végső megoldás… Megölhetnél vérszívással, persze, de nem hagynám! Gond nélkül levágom a saját karomat, mielőtt te szárazra szívnál! Úgyhogy lassan mondom – hörgött a mély, gurgulázó hangja. – Ereszd el a karomat, amíg még önként teheted…

A malkáv gyorsan pörgette át a lehetőségeit… egy tzimisce uralja a vérét, és nem tudja csak úgy diablerizálni. Ezt most kénytelen lesz elengedni.

A hegyes fogak kiemelkedtek a csonkból, és a férfi elrántotta a kezét. Teodor azonban tartogatott egy ideje némi nyálat, kobraszerűen köpte arcon a férfit.

Mr. Clay alig reagált rá, csak az arcához nyúlt.

– Mhh… már a testnedvcserénél tartunk, ezt nevezem. – Egy mozdulattal letörölte a nyálat, és a malkáv arcába törölte, közben kissé megtépve a bőrét. – Hol is tartottunk? Ah, persze. Az emberem, aki nálatok járt, jelentette a pultos kislány hazudozását. Álmodban pedig szakadatlanul motyogtál, rendszeresen felemlegetve az Annie nevet… még a legostobább elméjűek is össze tudják tenni a tényeket. Ennyi a történet…

– Csak nem ő lenne az állítólagos célpontom, uram?

– Dehogy! Nem, azzal én nem nyerek semmit, ha meghal.

– Akkor is felejtse el… – sziszegte a fogai közt. – Csinálja, de nélkülem! Nem akarok ebben részt venni!

Az újabb emelkedésnél az Agyag ráfogott a homlokára, és visszacsapta őt az asztalra.

– Tudod, én csak ki akartam próbálni, hogy Andrej úrfinak hogy működik ez a vér nélkül. De ha nem hagysz más választást, akkor a rabszolgámmá teszlek… miután alaposan kiszórakoztam magam, természetesen – fekete maszkja széles vigyorra húzódott, és lassan a nyakára kezdtek kúszni az éles szikék.

Teo nem tudott kellően elhúzódni, így csak felfelé biccent a feje. Egy éles pontban a szikék egyike így tartotta a fejét, míg másik keze végigsiklott a vérző, nyílt sebeken. Teo érezte, ahogyan formálni kezdte a húsát, és ekkor patakként indult meg a könnye, felüvöltött.

– Fejezze bee! Vegye le rólam… A KEZÉT!

Az Agyag szívből jövő kacagást hallatott, és megsimogatta a malkavita könnyes arcát.

– Dehogyis! Semmi ilyesmit nem fogok tenni, fiam… drága fiam.

Teodor pont megadta neki a szórakozást, amire vágyott. Ha jobban ellenállt volna, akkor az Agyag keményebben odacsapott volna, ha pedig fásult beletörődéssel fogadna mindent, akkor ráunna. De ez az éppen csak küszködés, ez tökéletes volt! A pengék hátával végigkaristolta a fiú sebeit, amik Annie-t ábrázolták.

– Mit gondolsz, vonzóbbá tudnám tenni? Nagyon jó… plasztikai sebész vagyok, tudod, nem csak csonkításhoz értek. Bizony, a modern kor hajnalán ezzel alapoztam meg az új vagyonom, ezernyi fiatal lányt szabtam a kívánt formára, és soha, egyik sem panaszkodott. – Hanyagul megvonta a vállait. – Utána legalábbis, közben a nagyja legalábbis sírt.

Teodor csak hangosan küszködött a fájdalom ellen, nyögdécselve rándult meg, hogy nekifeszüljön a bilincseinek. Mr. Clay kedélyes hangulatában volt ezt látva.

– Meg se mersz szólalni, hm? Akkor kénytelen leszek én beszélni… nem, nem is beszélni. Nézz fel a tükörre – javasolta határozottan, de Teodor azonnal oldalra billentette a fejét. Clay hosszú ujjai átfogták az állkapcsát és erőszakosan visszafordította, hogy jól lássa magát. – Csökönyös kis jószág vagy… de nem is tudod, mennyire tápláló. Nézz fel, és figyelj! Mutatom, szerintem hogyan nézne ki jobban.

Már nem volt szüksége a szikékre, így sorra letépte ujjairól, hogy ezúttal saját bőrével érhessen a fiúhoz. Tépni, gyúrni kezdte áldozata mellkasán levő húsát, míg a lenti rajzolat el nem kezdett egy féldomborművé alakulni. Magasabb homlokot, laposabb füleket, hangsúlyosabb járomcsontokat formázott Annie-nak. A felgyűrődött, élő szövetként mozgó hús az idegeket is megmozgatta odabent, Teodor pedig szabályosan hídba feszült, amint az ordítása elhagyta a torkát.

Az egész teste össze-összerándult, a nyála tehetetlenül folyt oldalra, és a szeme lassan, de biztosan kezdett bevérezni. Gyomrából felcsapott egy savanyú nedvesség, ami hányásra akarta kényszeríteni, de a gyomra teljesen üres volt, és csak öklendezni volt képes. Hanyatt dobta magát, és hagyta, hogy kitörjön a sikoltása.

– FEJEZZE BEEE!

A tzimisce szabályosan itta a fájdalmát, és ínyenckedve nevetett fel, nedvesre nyalta a száját.

– Nehehem! Nem, inkább fokozom. Látom, hogy nem láttad rendesen, hát megcsinálom neked domborműben! – Rákacsintott. – Tudod, mi az igazi szépsége annak, hogy szobor talpazat leszel?

Teodor lassan üvölteni sem volt képes, csak sípolni, mint egy elnyűtt kutyajáték. Fordult volna az ellentétes irányba, de a kifeszült teste csak egy bizonyos mértékig tudott csavarodni, és ekkor a tzimisce átfogott a mellkasára, és visszafordította. Teodor sírni és sikoltozni kezdett, ahogy ismét a hátára fordult.

– Látom, nem érdekelt a kérdésem. Az a külön szépsége annak, amit veled teszek, hogy még ha ismét meg is tudnál szökni valahogy, akkor sem tudnának csak úgy, olyan könnyen helyrehozni. Gondolj bele, mit szólna hozzád így szíved hölgye? Tragikus lenne, nemde?

Teo szája remegett a sírástól. Persze, hogy gondolt erre, mi másra tudna gondolni?

– Ugyan, ne pityeregj már – legyintett az Agyag. – Inkább véleményezd a nagy művet! Hát nem bájosabb így?

Sandán felfelé pillantott malkavitája, hogy megnézze, mekkora kárt okozott benne az öreg szörnyeteg. Felismerhetően Annie volt az alapja, ez biztos, de a kopasz féldombormű, ami most rábámult a mennyezeti tükörről, elborzasztotta. Elrántotta róla a tekintetét, mert rosszul lett tőle… a fülei lefeszültek, és csak sziszegett a fogai közt, hangosan zihálva.

– Gyűlölöm… magát.

A tzimisce közelebb húzódott, hogy láthassa az arcát, s közben erősen megpaskolta a hasát.

– Az nekem nem nagy gond. Neked viszont akár lehetne jó motiváció az együttműködésre – mondta lemondóan, és közben újra maga felé fordította a malkáv arcát. Teodor dacosan, de elgyötörten nézett vissza a vörös szemekbe.

– Kapja be… az együttműködésem.

A férfi arca megváltozott a kijelentésre. Semmi észrevehető mozgást nem tanúsított, de Teodort mégis elfogta egy rossz érzés, ahogyan a két démoni szempár visszanézett a kék íriszekbe. Végül az öreg vérszívó felvonta a szemöldökét, és eltávolodott kissé tőle.

– Vigyázz, nehogy neked kelljen még a végén bekapnod valamit.

Teodor a szüntelen, lüktető fájdalmon túl is érezte, hogy ez a figyelmeztetés némi veszélyt hordozott magában. Értetlen arckifejezéssel követte az öreg mozgását, majd ahogyan elhaladt mellette, a szeme megakadt az egyik kisebb pulton, amit odamozgattak. A fémes felületen különféle dolgok díszelegtek. Köztük egy vaskarika, két oldalán vékony szíjakkal; vékony fémpálcák és egy fekete tégely.

Teo fájdalomtól berozsdállt fogaskerekei akadós mozgásra keltek, és próbálták gondolkodásra bírni a fejét. Nagyon lassan, egy kis homályos derengésben mintha felismerés érte volna, kiszökött belőle a vér, és elszürkült. A fülei rémisztően lassan lapultak le, ahogy próbálta felmérni a fémtálcán levő eszközöket.

– Öhm… u-uram?

– Mondd csak, drága fiam, amíg még mondhatod – szólt az Agyag hangja valahol távolabb, amit erős gumicsattanás kísért.

Teo összerándult a hangra, és miközben elkapta a remegés, nem bírta levenni tekintetét a ketyerékről.

– Az… a-azok – kezdte nyökögve. – Azok ott… mik?

– Ezek? – jelent meg újra a férfi, és kíváncsian lenézett a fiúra, miközben a pult felé bökött. – Gondolatébresztő segédeszközök. – A tzimisce arcára gonosz, bestiális vigyor költözött. – Ébredtek már gondolataid, mondd?

Teodort ezúttal határozottan érte a felismerés. Nem számított, inkább térjenek vissza a szobrászathoz! Határozottan kezdett beesni az arca, de még mindig azokat a kis dolgokat nézte.

– Gon… Gondolataim? – felsandított a tzimiscere. – Mire céloz ezzel, uram…?

– Óh, hát csak arra, hogy igen sokféleképpen el tudok veled szórakozni, tudod. Azok akkor kellenek, ha esetleg… nem bírnék magammal, és nem szánnám az időt arra, hogy az állkapcsod csontjait formázzam gyűrűvé.

A malkavita eddig is érezte, hogy a heréi valahol a hasában voltak, de most még feljebb kezdtek kúszni. A pániktól és a tehetetlenségtől a malkáv kínosan elmosolyogta magát.

– D-de ugye… heh… nem akar engem… tudja? – dadogta.

– De, lehet – vigyorodott el az Agyag, és végigsimított a hasán. – Könnyen lehet. Tudod, szép munka ez, amit végzek, és néha nekem is le kell engednem a feszültséget. A gerjedelmet, ha érted – kacsintott le rá pajzán vigyorral.

Teodor leerőltetett egy gombócot a torkán, és kissé felemelkedett, hogy új kísérletet tegyen a szabadulásra.

– Ah, hát… heh… tudja, nem lennék valami jó ilyesmiben, szóval…!

– Hidd el – sóhajtott egy nagyot. – Hidd el, neked nem is kell jónak lenned semmiben.

Minden vámpír tudta, hogy a tzimiscek érintése bármire képes. Egyesek, akik be tudtak számolni róla, azt állították, hogy senki sem jobb náluk az ágyban. Mesterien játszanak egy testen, akár egy hárfa húrjain. Megtehették volna, hogy ezzel is szolgákká tegyenek másokat. A probléma csupán az volt, hogy nem vér alapú trükk volt, és a páciensek egy idő után magukhoz tértek a kábulatból, mint egy halandó vérszívás után.

Teodor is hallotta a mende-mondát, azonban nem a saját bőrén tervezte megtapasztalni, hogy vajon igaz volt-e.

– K-kérem! Nincs szükség erre!

– Neked nincs is – mondta az Agyag, miközben megkerülte az asztalt annyira, hogy a malkáv fejéhez érhessen. – Nekem viszont tetszik, hogy ellenkezel. De – emelte fel mutatóujját –, egy jó tanács. Ha nem akarsz a rabszolgám lenni, akkor ne harapdj.

– Mi-miért?!

– Mert tele lesz vérrel, amit a szádba adok – kuncogott fel a tzimisce hidegen, majd oldani kezdte a nadrágszíját.

Teodor nyugalma eddig tartott. Minden izmát latba vetve feszült a bilincseknek, hátha sikerül kilazítania az egyiket, de sírva fakadt a sikertelenségre. Már csak kétségbeesetten rángatózott.

– Basszus, basszus, a rohadt életbe! – tovább tépte magát, ha csontja törik, ám legyen. – Nem, nem, NEM! SEGÍTSEN VALAKI!

Határozott markot érzett a nyakán, ami nagy lendülettel rántotta vissza. Teodor rázkódni kezdett a szorítás alatt, annyira akarta megnehezíteni az öreg dolgát, amennyire csak tudta.

– Félsz már kellően, mondd? – morgott egy hang a levegőbe.

Teo összeszorította a szemeit és a fogait is. Tovább erőlködne, de egy kéz az állánál fogva teljesen felfeszítette a fejét, másik kézzel pedig finoman végigcirógatta a torkát.

– Nyisd csak ki szépen a szád, ne nekem kelljen.

Az alatta levő nem engedelmeskedett, csak nyöszörgött. Az nyakát cirógató kéz a szájába hatolt, és kezdte szétfeszíteni. Teo egész teste megfeszült, csak arra koncentrált az elnyomott sikítás közben, hogy összecsukja a száját, mikor határozottan kezdte érezni a másik hímtagját az ajkain.

– Jobban teszed, ha kinyitod. Még a végén felsebzed…

Teodor végiggondolta minden lehetőségét, és csak egy megoldást látott, mint élhető lehetőség… végül elernyedt és lassan kinyitotta a száját. Ahogyan megszaladt a főnök farka, egész le a torkáig, felnyögött, és könnyezni kezdett az idegen érzésre. Reflexből majdnem ráharapott, de türtőztette magát. A tzimisce kéjesen nyögött fel, és végre elernyedt.

– Ahh, nagyon jól csinálod eddig.

Rövid ideig maradt mozdulatlan, de utána agresszívan és durván kezdett mozogni.

Az ismeretlen ingerre Teo az asztalt is marni kezdte, és érezte a fuldokló érzést. Hirtelen a hányingerrel küszködött, és emiatt nem tudta visszafogni az előtörő könnyeket.

– Nagyon jól állnak a könnyeid… bizony.

Legalább sokat nem kell szenvednie a fiúnak elsőre, gondolta Clay. Már az is a csúcspont része volt, hogy elővehette a szerszámát. Megragadta a keskeny nyakacskát és szabályosan baszni kezdte a kisebbik torkát, vadul rángott a csípője.

Teo ösztönösen harapott volna, így még nagyobbra nyitotta a száját. A fogai még így is karistolták a nagyobbik hím farkát. Nem kell sok. Csak ki kellett bírnia.

Lehetett volna sokkal rosszabb is.

És ami azt illette… nem volt ez olyan rossz, sőt.

Teodor, tapasztalatlansága révén nem vette észre az Agyag, akár csak önkéntelenül is a fejére ráerőszakolt halvány ködfelhőcskét. Azt a ködöt, ami legalább annyiban volt hasznos, hogy ne tépje le a másik farkát tőből. Ehelyett inkább Teo nyelvmunkába kezdett, mert lassan elfelejtette a kezdetleges undort.

A tzimisce elégedetten morrant fel.

– Mmmh, bizony, így kell ezt. Ki tanított ki ennyire, mondd? – megrázkódott hirtelen. – Nem! Ne mondd!

Iszonyatos hörgéssel nyomta tele a fiú vékony torkát, majd Teodort szabályosan elöntötte a gyönyör. Hasonlított a vérre, igen. Konstatálta a helyzeten kívül, hogy a tzimisce el akart távolodni, így finoman ráharapott a makk tövére, hogy megállítsa. Kissé fészkelődött a saját lábaival, ami nem is kerülte el az Agyag figyelmét.

– Hmm? Mi az, csak nem még többet szeretnél?

Teo nem válaszolt, csak mohón tovább dolgozott a férfi farkán. Clay megremegett, és megtámaszkodott az asztal peremén, mire egy pillanatra kiesett a kicsi szájból a farka. Teo szemtelen vigyorral nyalta végig hegyes kis nyelvével, és az Agyagból ezúttal feltört a nevetés. Egy kis ideig hagyta, hogy a kisebbik a maga ütemében dolgozzon tovább, majd ismét ziháló légzést imitált, és újra megtöltötte Teo torkát. nem állta meg, hogy végigsimítson a malkavita nyakán.

– Jó fiú, igen… jó fiú.

Teodor boldogan nyalta végig újra a hímtagot. Nem kívánta elengedni fogva tartója izmos, síkos farkát, mohón kínozta az érzékeny részeknél.

Az Agyag kiválóan szórakozott, kéjesen remegett a malkáv nyelvmunkájára. Nem gondolta volna, hogy ennyire megtöri majd a kisebbet saját kisugárzása, gyakorlatilag bármit megtehetett vele. Bizony…

Nagy cuppanással húzza ki a kisebbik szájából a tagját, és átlépdelt az asztal túlsó végébe.

– Mit szólnál valami intenzívebbhez? Látom, hogy akarod, ne is tagadd.

A malkáv felnézett kipirult arcával, és rámosolygott a férfira.

– Mmh? Milyen intenzívhez?

Mr. Clay csábosan biccentette fel szemöldökét, és kioldotta a lábait tartó bilincseket. Ragadozókra jellemzően, felvette a szemkontaktust az áldozattal, miközben felkúszott az asztalra. Teo ösztönösen, védekezően húzta fel a lábait, amit a tzimisce ki is használt. Térdhajlataiba csúsztatta a kezét, majd felsiklott a keze, és magasan összefogta a bokáit.

Finoman rámarkolt a fenekére, és nyersen, szinte azonnal bedugta két ujját. Teodor, a kisugárzása miatt azonban csak a gyönyört érezte. A vicsorában mosoly lapult meg, s ahogyan az ujjak elérték a tökéletes pontot, Teoban egy kis pontból robbanásszerűen áramlott szét a meleg élvezet. Hanyatt dobta a fejét, és egy hangos morgást engedett szabadjára.

Mr. Clay ezt késznek ítélte, így kis helyezkedéssel még forgatta, tágította Teodort, majd egy vastagabb, robusztusabb tag vette át a helyét. Az ujjai megállás nélkül táncolnak a bőrén, néha kissé belevágva, de ez a kis fájdalom tökéletes volt.

– Milyen kellemesen szűk vagy! Nem sok ilyenben volt részed Andrejnél, igaz-e?

Clay csípője azonnali vad baszásba kezdett, és élvezettel nézte, ahogyan kis malkavitája felkapta a fejét, és sikongani kezdett. A tzimisce dominanciája jeléül fölé kúszott, kezei végigsiklottak a fiú lábán, az oldalán, majd fel a vállához. A kisebbik a tekintetét kereste, majd előrébb hajolt és a nagyobbik vállába fejelt.

Az Agyag egy kis ideig engedte neki, de aztán újra eltávolodott, látni akarta, mit csinált. A másik keze levándorolt, és erőszakosan verni kezdte a kisebbik farkát. Teo hirtelen felvisított, ívbe feszült a férfi alatt.

– Úristen, igen, igen, igen! Mwaahaha!

Az Agyag kuncogott a kis malkáv eszeveszett vergődésére, gyorsított az ütemén. Egyre keményebben hajtotta, gonoszul vigyorgott le áldozatára.

Teodor szabályosan zihálni kezdett alatta. Minden csepp vére, aminek hidegnek kellett volna lennie, most pezsgőként zubogott. Szabályosan felforrt, bújt a nagyobbikhoz hűvösség reményében. Teo elemelkedett az asztaltól, amennyire csuklóit rögzítő béklyói engedték, majd vad csókot nyomott a férfi nyakára. Ezt követően elmarta az ingének gallérját, és hanyatt lökte magát, húzta magára az aktív felet. A tzimisce maga is meglepődött, mennyire sikerült beindítania a fiút, hát csak nevetett és vigyorgott rá. Teo malkavitához méltó mosolyt villantott felé, majd hirtelen emelkedett, és egy gyors mozdulattal végignyalt nyelve hegyével a tzimisce ajkain.

Az Agyag minden korábbinál jobban szórakozott, ennyire és ilyen gyorsan kevesen törnek meg az akaratának. Hideg nyelvével ő is végignyalt a fiú arcán, majd végig a torkán, s közben izmosan döngetni kezdte. Borzasztó laza volt a csípője, mintha kétszer annyit csigolyája lett volna, mint egy normális embernek. Össze homlokoltak, és ziháltak.

Teodor belenézett a baljós szemekbe, és nem bírta türtőztetni magát. Nagy levegőt vett, és rátapadt a tzimisce ajkaira.

Az Agyag egy pillanatra meghökkent, de ez nem zökkenthette ki a rutinból, vadul, érzékien viszonozta. Ebben is erőszakos volt, mint minden másban. Megharapta kissé a nyelvét, mire a malkáv összerezzent.

– Oldozzon el… kérem – dönnyögte a csók közben.

– Nincs itt az ideje.

Teodor csak az orra hegyével simított végig a férfi nyakán.

– Hadd bizonyítsak! Meg akarom mutatni… mit tudok!

Mr. Clay felmorrant, és belenézett a kábult szemekbe.

– Sokat kockáztatsz ezzel… egy esélyt kapsz.

Teodor felvidultan várta, hogy kioldozzák, s amint érezte a szorítások lazulását, a tzimisce felé kerekedett, és lenyomta az asztalra. Különösebb gondolkodás nélkül tövig ült a méretes farokba, és hatalmas lökésekkel kezdett lovagolni. Az Agyag összeszorította a fogát, és a csípőjével lekövette a kisebbik vámpír ügyes mozgását.

– Mhh! Nagyon… meggyőzőnek tűnsz!

Teo elvigyorodik, lassan a csúcson lesz. Ő van felül, micsoda érzés!

– Csak ahh… csak szeretnék a kedvére… tenni.

A teste úgy hullámzott, mint egy apró gumidarab, talán Annie-tól tanulta el tudat alatt, vizuálisan. Teo rámart a férfi mellkasára, és teljes erőből kezdte megdolgozni, felszabadultan üvöltött, ahogyan egyre többször és erősebben súrolta végig a tökéletes pontját.

Clay érezte, hogy a fiú tapasztalatlan volt, és túl sok energiát akart tenni az elejébe, így aztán fokozatosan lassult. Végigsimította az arcát, ahogy látta füleit lekonyulni.

– Uram…

– Nincs semmi baj, fiam – szakította félbe az Agyag. – Csak kapaszkodj.

Csupán egy-két másodpercet hagyott neki, majd úgy kezdte baszni, mint egy gép. Ha már elkezdte, be is fejezi. Hagyta, hogy Teodor a vállába sikítson, és ez meg is adta neki az utolsó lökést, immár harmadjára töltötte tele az apróságát. Démoni gyomorhörgéssel slagolta tele, majd átkarolta a malkávot, és eldőlt vele.

A két férfi erősen zihált pár percig. Teodor megpróbált feltápászkodni, de visszarogyott az asztalra.

– Maga… erősebb, mint hittem – kezdte fáradtan, és akadozva. – Jól bírja. Én ehhez nem vagyok… nem vagyok elég.

Határozott paskolást kezdett érezni a hátán, majd a tzimisce megszólalt.

– Nem sokan tudják tartani velem a lépést. De ügyesen próbálkoztál, meg kell hagynom.

Néhány percnyi csendet követően Teodor felkönyökölt, és a szörnyeteg kisugárzása keltette kis köd még mindig ott csengett a fejében. Mr. Clay nézte a kábult arcot, és előre mosolygott. Egyszer majd ki fog zökkenni, és mindenre emlékezni fog… csupán pár óra.

Teodor végül némi hezitálás után megszólalt.

– Meg tudna tanítani erre? Erre hogy… hogyan csinálta ezt.

A tzimisce felvonta a szemöldökét, és az asztal alól kihúzta a két vastag béklyó perecet.

– Miért is ne? – válaszolta, miközben rácsattintotta csuklóira a bilincseket.

Teodor elgyötörten nézett le rájuk.

– Nem bízik bennem? Azt hiszi, őrjöngeni fogok?

– Ki tudja? – vonta meg a vállait. – Nem azért éltem ilyen sokáig, mert megbízok bárkiben. Teljesíthető a kérésed, meg tudlak erre tanítani. De cserébe segítened kell abban, amit én kérek. Hatalmat hatalomért, tudod, hogy működik ez – mondta mézes-mázasan.

– Szóval iktassam ki azokat, akikre rámutat? – kérdezte némi megvetéssel.

– Nagyjából.

– És… ki van azon a fényképen, uram?

Az Agyag nagyot sóhajtott, és felemelkedett a helyéről.

– Egy gyárigazgató. Elképesztően mocskos ügyletei vannak, de ami ennél is fontosabb, hogy keresztbe akar tenni az érdekeltségeimnek – ismét csak megvonta a vállát. – Bár talán téged érdekel, hogy mennyire szereti a gyerekeket.

A kis köd hatása kezdett csillapodni, és Teodor előtt lassan de biztosan kitisztult a kép.

Addig kellene rábólintania, amíg ki nem tisztul rendesen, és elutasítaná.

– Rendben... – mondta végül. – De szükségem van egy nyugodt környezetre. Az… irodájában esetleg szem előtt is tarthat.

– Nagyszerű ötlet. Még fel is öltözhetsz, ha akarsz. Tudod mit? – emelkedett fel, és nyúlt a fiú hasához. – Hogy lásd, mennyire tisztelem az épeszű döntésedet… visszaadom a bőrödet.

A tenyere alatt lassan fodrozódni kezdett a malkáv bőre, és elkezdtek a felgyűlt gócok kisimulni. Néhány tenyérnyi beavatkozás után Teo végigsimított magán, s közben elgondolkodott a helyzeten.

Belement az alkuba. És tudta, hogy innen már nem lehet visszalépni…