A bizonytalanság egy veszélyes életérzés minden létforma számára. Amikor malkavitákról beszélünk, akkor a veszélyes fogalmak automatikusan duplázódnak a fejünkben. A bizonytalanság idegesítő. Egy olyan állapotot idéz elő, ahol az illető irritáló kétséget érez egy állapot valósága miatt.
Teodor ugyanebbe az állapotba került, amikor a cellájában a felhő szépen lassan lemállott róla.

A malkáv olyan erősen mart a fejébe, hogy felsértette a bőrét.
Mi a fene történt? Hogyan történhetett meg ilyesmi, és… te jó ég. Ez nem lehetett igaz, nem, NEM, ez az egész csak egy rossz álom! Csak egy rossz álom!

Egészen biztos.
Ő nem volt meleg, vagy legalábbis soha nem fűzte vonzódás a férfiakhoz… tévedett volna? Ez az egész biztosan csak az öreg tzimisce mesterkedése, az zavarta meg a fejét! Hát persze, hogy az volt! És neki meg kell tanulnia! Hogyan gondolhatott ilyet, ez öngyilkosság!

Az apró cellában gubbasztva sorra gördültek le egymás után a könnycseppjei, meleg csíkot húzva a járomcsontját, és végig az arcán. Az egész teste reszketett, fájt a lába, a mellkasa és a feje. Irtózatosan sajgott a feneke, mintha egy kráter keletkezett volna benne… Teodor gondolatban igyekezett megnyugtatni magát, hogy legalább, végső soron, nem keletkezett benne túl nagy kár. Testileg legalábbis. A férfi aljas módszerekkel alázta meg őt, és Teo megígérte magában, hogy egy szép napon ezt vissza fogja adni.

A dühtől és kétségbeeséstől lángoló arca szikrázott, hirtelen felgyülemlő energiáját centralizálta az öklébe, majd szinte lángnyelvet húzva maga után, állatiasan üvöltve a cellaajtóba csapott. Éktelen rengés rázta meg az egész folyosót, és a malkávok sorra riadtak fel álmukból… de most az egyszer Teodort nem érdekelte senki és semmi. Az ajtó hűvös felületére homlokolt, és zokogva rogyott térdre a tövében.

Bár itt lenne Andrej…

Csendesen sírdogálva gubbasztott az ajtó sarkában, arcát a térdeibe temette, és ringani kezdett.

Fogalma sem volt, hogy történhetett meg ez az egész. Alig érzett bármit is a valóságból, teljesen elvesztette az érzékeit maga fölött. Az az érzés… annak a felhőnek, amit ráerőszakolt, legalább annyi haszna volt, hogy egyáltalán nem érzett fájdalmat. Sőt…
Az elmúlt órák legmegalázóbb részlete az volt, hogy Teodor élvezte, amit csinált vele. Átkozottul jól baszott a rohadék!
Igen, megalázta… gyakorlatilag meg is erőszakolta.

A zokogása abbamaradt, és vérvörös, a könnyektől nedves szeme lassan felpillantott, farkasszemet nézett a szemközti fallemezzel.

Hogyha a tzimisce megalázhatja… akkor azt akarta, hogy megtanítsa neki az eljárást. Akarta ezt a tudást, hogy visszafizesse neki ezt a fájdalmat.

- Mi van vele? – érdeklődött egy mély hang az egyik cellából, ami egészen pontosan, a szomszéd volt.

- Azt hiszem, nagyon kikészült – válaszolta halkan Dennis, és sorra lecsittegte a kíváncsiskodókat.

A nagydarab malkavita elhúzta a bedobórést saját ajtajánál. Általában Malkáv gyermekei nem jeleskedtek különösebb erőművészetben, de a természet Nagykönyvében megült az az ősi törvény, miszerint a kivétel erősíti a szabályt. A nagy marok valósággal belemart a kis lemezbe, és úgy lendítette oldalra a keretben, mintha egy legyet kent volna el.

- Segítsünk neki? – morgott a résen át a kisebbik malkávra.

Dennis ingatta a fejét, és a vele szemben levő cellára sandított.

- Nem tudom… nem szívesen mennék át. Félek, hogy elkapnak.

- Mindjárt reggel, ugyan ki a fene kapna el?

- Bárki! Honnan tudhatod, hogy Grail nem épp most ivott ki egy rohadt tehenet, és most pattog a nap ellenére?!

A nagydarab malkáv mély morgást hallatott.

- Rémeket látsz… – hallgatott el hirtelen. Teodor úgy érezte, mintha a mellette levő cellából a falon keresztül szemeznének szomszédjával. – Rendben vagy?

Teo sóhajtott, hogy lehűljön, de nem válaszolt.

- Nem kell beszélned, ha nem akarsz. De bízhatsz bennünk.

- Ne nyüstöljétek már! – kiáltottak egy harmadik cellából. Teodor már bánta a kirohanását. Tudhatta volna, hogy mindenki hallani fogja. – Most gyötörte meg a főnök! Minden irányból.

- Óh – ismerte fel a mellette levő cellalakó. – Akkor jobb lenne, ha befognánk.

- Hát nem tudom, hogyha engem basznának seggbe, én magányra vágynék!

Teodor megdörzsölte az arcát, ezúttal már teljesen más érzelmek miatt lángolt az arca. Ez is a megaláztatás egy fajtája volt, de valahol mélyen úgy érezte, hogy ez legalább a jó szándékú akart lenni.

- Komolyan…? – tette fel a kérdést Dennis, maró gúnnyal és kétségekkel.

- Hát… nem, igazából nem, de a helyében beszélek! – hadart tovább Malcolm annyira, hogy alig értették.

- Fogd már be a pofádat, te barom! – dördült a folyosóra Alíz hangja, s Teodor legnagyobb meglepetésére, síri csend fogadta.

- Jól van, jól van, én csak azt mondom, egyszer kipróbálnám azt is!

- Azt hittem, a mozgó alanyokra nem buksz – szúrta oda Dennis.

- A nekrofília marhára nem olyan egyszerű dolog vámpírok esetében, de ja, igazából jól mondod. Én csak azt mondtam, kipróbálnám! És te meg amúgy is adósom vagy egy tetves zoknival!

- Nem tudom, miről beszélsz – mondta ártatlanságot színlelve Dennis.

- Tudom, hogy nálad van! – erősködött tovább Malcolm.

- Csend legyen! – kiáltott egy női hang a folyosó legvégéről. – Jön valaki.

A malkaviták elhallgattak, és beljebb húzódtak. Léptek zajai szűrődtek be az ajtók alatt, de mindegyiken túllépdelt, csak a legvégén, Teodornál állapodott meg. Csippanás hangzott fel odakintről, majd az ajtó résnyire nyílt. Teodor feltápászkodott, és hátralépett. Az egyik brujah szenvtelen tekintettel nézett le rá, és biccentett.

- Vár a főnök.

Teodor zavartan ráncolta a szemöldökét, majd megvilágosodott. A feladatáról beszélt.

A brujah a csuklójához lépett, és a két bilincs perecet összekötő láncot kikapcsolta, s egyszerűen elvette. Teo egyik, majd másik kezére nézett. Szokatlan volt, hogy külön tudta mozgatni őket, de annál jobb dolga lesz.

- Hova kell mennem? – nézett fel Teo.

- Megmutatom – mondta a brujah, és kilépett az ajtókeretből. Teodor a neki hagyott résen át kilépett, és követni kezdte a katonát.

Végighaladtak a folyosón, ahol a háttérbe húzódó kíváncsi szemek méregették őt. A cellákban kivehetetlenek voltak az alakok, világítás nélküli homály uralkodott. Teodor léptei lelassultak, és ezt egy erőteljes pofon is a tudtára adta a tarkóján.

- Mozogj! – mordult rá ridegen a brujah.

Teo megdörzsölte az ütés helyét, hirtelen csillagokat látott. A söpredékek olyan tévedhetetlen ösztönnel találták meg áldozatuk gyengepontjait, mint a fél oldalára megkent lekváros kenyér a szőnyeget.

A folyosó végén, a kijárat előtti bal oldalon egy lépcső haladt felfelé a következő szintre. A brujah előreengedte Teodort, de szorosan a sarkában loholt. A háborodott már a lépcső alján is érezte a tzimiscet, és a söpredéknek nem is volt szüksége arra, hogy irányt mutasson.

Teodor úgy követte a szörnyeteg hullámait, mint egy madár a csíkban leszórt magokat. A gyomra iszonyatos görcsbe rándult, amikor a szilárd, üvegablakos ajtóhoz ért, majd az idő hirtelen lelassult, amikor tekintete a kilincsre fókuszálódott. A kezei megdermedtek a csípője mellett, nem vitte rá semmilyen lélek, hogy megfogja, és elfordítsa. A szíve úgy zakatolt a torkában, mint egy dízelmotor.

Olyan hangos hullámokat vert, hogy észre sem vette a brujaht kopogtatni. Teodor felriadt a révületből, amikor hallotta odabent az öreg Agyag hangját.

- Igen, lépj be.

Teodor hirtelen hátrált, egyenesen a brujah mellkasának. Az ajtó kinyílt, majd egy határozott lökés a háta közepén megsegítette az első lépéshez. A katona bezárta mögötte az ajtót, ő pedig ösztönösen fordult vissza. A keze a kilincs után akart nyúlni, de megrekedt a derekánál.

Érezte a tekintetet a tarkóján. Lassan, megfontoltan fordult vissza, s ekkor a két vámpír tekintete találkozott.

Az Agyag azonnal értette a malkavita arckifejezését, és nyugodtan, de szélesen elmosolyodott.

- Kitisztultál, nemde?

Teodor nyelt egyet, és megemberelte magát. Az öreg íróasztala előtt, a fal mentén meghúzódott egy kisebb asztal. A felületen ott várta Teodor egy papírlap, és némi ceruza. A malkáv csak magában morgott, de a szája széle remegett a haragtól felgyűlt idegességtől.

- Csak… hallgasson.

A tzimisce hátradőlt a székében, és lendületesen felállt a helyéről.

- Nos rendben – mondta egyszerűen, majd odalépett az egyik irattartó szekrényhez. Az egyik fiókból mappát húzott elő, s abból egy fényképet. Komótosan lépdelt át a fiúhoz, és elé tolta a képet. – Róla lenne szó.

Teodor kezébe vette a képet, és nézni kezdte. Clay látta, mennyire remegett, de úgy tűnt, mintha igyekezné legyűrni.

A malkáv egy ideig még nézte, majd megszólalt.

- Amit csinált… azt… hogyan? Hogy történik? Szándékosan csinálta, vagy csak úgy jött a kangörcsével?

- Is – bökte oda. – Egymást tápláló tényezők. De ha többet akarsz tudni… – intett a fénykép felé.

Teo nagy levegőt vett, igyekezett lehiggadni az öreg jelenlétében. Már lecsitult az illúzió köd, de úgy érezte, járt neki a pimaszság.

- Egy ideig még nézni fogom… Addig inkább beszéljen erről. Mivel remegek, el fog tartani egy ideig ez az egész.

Legyen úgy, néhány részlet még nem árthat – vont vállat az Agyag, és megtámaszkodott a fiú széktámlájában. – Ahogyan a vér áramlik az erekben, ugyanúgy áramlik a másik energiája. Én a szexuális hullámaidat ragadtam meg az imént. Ha két élőlény energiája találkozik, addig táplálják egymást, míg időlegesen ki nem égnek. De ha érted a módját, akkor tudod uralni a magadét, és ezzel a másikét is. Akár a végtelenségig fokozható, mert csak akkor lesz vége, ha úgy döntesz.

Teo szemöldök ráncolva hallgatta az öreg bestiát, és igen. Értette.

- Tehát… olyan, mint egy kapcsoló? Mint bármely más diszciplína, vagy képesség? Csak akkor lép működésbe, ha én alkalmazni akarom – összegezte.

- Nos, igen – vallotta be az Agyag. – De egy idő után már annyira természetes tud lenni, hogy nehéz nem alkalmazni.

- Értem, uram.

Az Agyag elégedetten biccentett, örült, hogy végre szót tudott váltani a malkavitával normál körülmények közt is. Ekkor azonban Teodor eltávolodott a fényképtől, és finoman feljebb nézett, épp csak az arcélét mutatva az öregnek.

- Nagyon helyes. – A tzimisce érdeklődve figyelte, hogy Teodor mit szeretne mondani.

- Lenne egy ajánlatom – mondta Teodor. – Egy alkum inkább.

- Hallgatlak.

Teodor letette a fényképet az asztalra és megfordult a székkel. Ezúttal az ő ragadozó tekintete fúródott az Agyag vörös íriszébe.

- Megölöm ezt az embert. Cserébe maga megtanít erre. – A mondandóját követően felállt, és a férfi elé lépett. – És azután alkalmazom ezt a tudást. Hogyha elégedett lesz a munkámmal, akkor helyrehozza a testemet az utolsó csontszilánkig. Ugyanis mindenhol sajgok.

A tzimisce felvonta a szemöldökét, és majdnem elnevette magát.

- Ennyi az egész?

- Nem – morrant oda Teodor. – Hogyha elégedett lesz velem, akkor megenged nekem egy mentőszót.

- Mentőszót? – nézett zavartan a férfi. – Miféle mentőszóra gondoltál?

- Egy olyan szóra, amit ha kimondok, akkor maga biztosan nem fog megerőszakolni –nézett fel dacosan, és meglepte, amikor a tzimisce felnevetett.

Nevetett, és egy csepp boldogság nem volt benne. Talán csak a szórakozás öröme, és az, hogy a fiú mennyire elhiszi, hogy ezt meg fogja tenni. De végső soron, miért is ne tehetné meg? Talán jobb napjain még talán meg is hallgatja.

- Ennél édesebb és szánalmasabb dolgot régen hallottam! – kuncogott. – Fiam, hogyha te mentőszavakat sikítanál, az annál is megalázóbb lenne, mintha csak engednéd, hogy megtegyen veled bárki akármit.

Teodor fülei lekonyultak, hiába szerette volna megtartani határozott tartását. Ő volt a fal, a férfi pedig a bontógolyó. És a legszörnyűbb az volt, hogy a tzimiscevel értett egyet legmélyen… mégis, a biztonságérzetén határozottan segítene ez a megegyezés.

- Én mégis kockáztatnám.

Az Agyag egy ideig nézte a fiút, de aztán megadta magát. Kíváncsi volt, teremtménye milyen utakra akarta sodorni, bár határozott sejtése volt a dolgot illetően. Nyújtotta neki a kezét.

- Teljesíthető kérés… kezet rá.

Teodor megfogta a felkínált kezet, és megrázta… Ezzel megköttetett az alku. A malkavita már engedte volna a szorítást, mikor a férfi rántott egyet rajta, és magához húzta. Teo hirtelen nyikkant egyet, merev fülekkel nézett fel a baljós szemekbe.

- Aztán ne hibázz annál a rajznál. – A hangja szinte búgott, és ettől a malkáv hátán végigcikázott a hideg. Csak egy bólintásra volt képes, majd a férfi elengedte.

A malkáv sietősen húzódott vissza az asztalhoz, és még egy hosszú pillantást vetett a képre.

- Ettől még gyűlölöm magát. Tudja, a maradék időmben azon gondolkodtam, hányféleképpen tudnám megölni.

Az Agyag csak lekezelően intett, miközben visszafordult saját asztalához.

- Az csak természetes. Ettől még együtt tudunk működni.

- Nem! Nem működünk együtt! –dörrent a levegőbe Teodor. – UTÁLOK ok nélkül ölni! Ez az ember itt előttem semmit sem tett, ami miatt neheztelnék rá, mégis meghal! Az én kezem által! – rikoltott. Lángoló tekintettel meredt a papírlapra, és csak a fogai közt szűrte ki hangját. –Ez az első és utolsó, hogy ilyesmit teszek.

- Az Agyag elhúzta a száját.

- Nem biztos, hogy az működni fog, de meglátjuk, mit tehetünk.

A malkavita dühösen fújtatott egyet és felvette a ceruzát. Nekilátott a portréalanynak. Remegő kezekkel, de mégis rutinos, elképesztő precizitással húzza fel a keresővonalakat, a kontúrt és az arányokat. Nem véletlenül tart annyi időbe, amennyibe. Hiszen teljesen pontos képet kell hogy adjon a férfiról, véletlenül sem akarja, hogy az alteregó is meghaljon. Eközben természetesen finoman végigpillantgatott az irodán, minden lehetséges tárolót megjegyzett, amiben a mappája lehetett. A rajz lassan fotószerűvé kezdett alakulni, és Teodor egyre gondtalanabbul húzta a vonalakat, megfeledkezve a szörnyeteg jelenlétéről.

Az Agyagban kezdett megfogalmazódni, mennyire tehetséges a fiú. Művészi, akárcsak jómaga. Talán nincs is olyan nagy különbség kettejük közt, akkor miért ellenállt neki ennyit? A férfi nem mestere annyira a manipulációnak és a diszkréciónak, mint Andrej, és ezért rá is kérdezett.

- Mondd, csak így művészek között. Ha mindkettőnk művészetével uralhatjuk az alacsonyabb rendűeket, akkor miért ágálsz ennyire? Félsz netán attól, hogy élveznéd a hatalmat?

Teodor kissé összerezzent, hiszen majdcsak húsz perce egyikőjük még csak levegőt sem vett.

- Nekem… nincsenek ilyen ambícióim.

- Ah, tehát ráhibáztam. Félsz attól, hogy élveznéd, és félsz a felelősségtől. Nos, ezt megértem. De gondolj arra, hogy a felelősség nem a tiéd, hanem az enyém, ha én jelölöm meg a célpontot.

- Nem… érdekel! – rivallt rá Teodor. Minden erejét visszafogja, hogy ne törje el a ceruzát. – Felejtse el az együttműködésemet!

- Már együttműködsz velem, fiam – világított rá a dologra. – De rendben, mondjuk azt, hogy nem. Így is meggondolod még magad, bár mindenkinek kényelmesebb lenne, ha önként mennél bele.

- Magának aztán biztosan. Csakhogy nem fogok többet ölni. Nem fogok segíteni magának hatalomra jutni!

A tzimisce ingerülten fújtatva állt fel a helyéről, és Teodor bátorsága azonnal elszállt.

- Már hatalmon vagyok. A te képességed azért kell, hogy a céljaimat a lehető legkönnyebben érjem el – sziszegte a fogai közt. –Ennél a gyárosnál meguntam, hogy folyamatosan likvidálta az embereimet a testőrsége, de ha nem te csinálod, akkor folytattam volna – lépdelt közelebb. –Idáig tizenkét csatlóst vesztettem, akik nagyjából talán száz-kétszáz testőrt és civilt öltek meg, hogy a közelébe jussanak.

Teodor erősen a szék támlájának feszült, ahogy a férfi olyan közel hajolt, hogy csak alig kétarasznyi választotta el őket. A vörös íriszek Teodor kékségének szegeződtek, s közben az öreg hidegen metsző hanggal folytatta.

- Nekem nem okoz gondot akár ezerszer ennyi ember, ghoul és vámpír halála sem, de ha van hatékonyabb megoldás, akkor azt fogom választani. Vagy te, nagy humánumodban talán azt javaslod, hogy ne űzzem tovább ezt a lehetőséget, érjem el a régi módszerekkel, amit akarok, akkor is, ha egy kontinenst kell vérbe fojtanom?!

Teo összeszorította a szemét hirtelen a hangra, de aztán újra elernyedt. Szégyenkezve, lefeszült füllel nézett félre, mint egy megdorgált gyerek.

- Nem…

A tzimisce bólintott, és már fordult volna el, mikor Teodor hangja megváltozott.

- Természetesen nem. De csak arra számíthat, hogy egyszer megtörök, másra nem – az Agyag visszafordult a fiúhoz, de Teodor állta a tekintetét. – Csak erre hagyatkozhat, de feleslegesen! Malkavita vagyok! Addig tűrök, amíg csak bírom, és ehhez az kell, hogy minden egyes percben arra gondoljak, hogy egyszer én fogok állni a maga vérző hullája felett és apró darabokban nyúzom le a bőrt a rohadt testéről! – a mellkasa is beleremegett a kirohanásba. Szüntelenül pásztázta a férfi arcát, de nem érdekelte, mennyire ment messzire. – Gyáva vagyok… talán a leg… elfuseráltabb, legszánalmasabb, legnevetségesebb kis teremtés ezen a földön!.. De ne higgye, hogy gyenge vagyok.

Az Agyag őszintén, szívből csalt egy ördögi, sötét mosolyt az arcára.

- Hogyha meg tudsz ölni, akkor jogod volt hozzá. Kívánok hozzá neked sok sikert és kitartást. A köztes időszakban pedig ágálhatsz a feladatod ellen, de akkor változatos módokon fogom pokollá tenni az életed, és semmi erős nem marad a bukásomat tervezni.

Teodor szája rebegett a morgástól, vicsorogva növesztett hatalmas, fekete ostort a kezéből, és lesújtott a rajzolt portréra. A papír volt az igazi áldozat, aki néma volt, és nem volt képessége ahhoz, hogy megvédje magát. A darabokba szakadt papír fecnijei úgy hullottak alá a két férfi nyugtalanító, rezgő légörvényeibe, mint a tollpihék.

A tzimisce rezzenetlen arccal nézte, majd lehunyta a szemét, és unottan felnyitotta.

- Elvégezted a feladatodat?

- Ne aggódjon, pont elég halott. Talán még felismerik, hogy értesítsék a családját.

- Hogy fognak örülni a hirtelen rájuk szakadó örökségnek… – jegyezte meg maró cinizmussal az Agyag. – Rendben. Nagyon jó. Visszamehetsz a celládba. Küldetek valami harapnivalót és holnap… nos, holnap nekilátunk a technika elsajátításának.

Teodor szóra se méltatta, csak el akart végre tűnni innen. Sietősen nyitotta az ajtót, és kislisszant a résen.

A lépcsőn lehaladva a kezeit gyürködte, és közben jogos aggodalommal azon morfondírozott…
Miért volt ilyen jó érzés ez?