Néha gyerekesen kell viselkedni, ha el akarunk érni valamit. ~ Laurell K. Hamilton

A napok és hetek attól fogva Riza számára töprengésben teltek. Számított arra, hogy nem lesz könnyű megtalálnia azt az ösvényt, amin végighaladva majd azt teheti, amit szeretne; de azért nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz karriert választani a fővárosban. Vagy csak nem voltak lehetséges karrierlehetőségek olyan fiatal lányok számára, akiknek egyetlen céljuk az volt, hogy addig hiábavaló életüket úgy tegyék gyümölcsözővé, hogy mások sorsát jobbá tegyék, akár azzal, hogy megvédelmezik őket és biztosítják a békét számukra.
Hogy ez az ötlet mikor vagy miért jött, azt még Riza sem tudta volna megmondani. Talán abból fakadt, hogy apja, aki nem tett semmit a körülötte élőkért, csak a kutatásaival volt elfoglalva, magányos volt és a falu gyerekei féltek is tőle, és Riza iszonyodott ettől az alternatív jövőképtől. Jóllehet az évek folyamán felépített magának egy kemény külsőt, egy szúrós burkot, hogy megóvja önmagát a sorscsapásoktól és ellenálljon az élet viszontagságainak, de belül még mindig csak egy fiatal lány volt, lágy, kedves és teli szeretettel. Még akkor is, ha ezt sokan nem tudták.
Éppen ezért volt olyan nehéz számára, hogy elvakultan higgyen a két elfogult barátja, Maes és Roy szavainak. A hadsereg neki – ahogy az emberek számára általában – a harcokkal, háborúkkal és gyilkolással állt összefüggésben. Ezt pedig Riza el akarta kerülni mindenáron, egész lénye fennhangon tiltakozott az ellen, hogy ő valaha is csatatéren legyen. Viszont amit barátai mondtak, az is ésszerűen hangzott. A hadsereg végez olyan munkákat is, amik tényleg az emberek megsegítésére, vagy épp az igazságszolgáltatásra összpontosulnak. Nem mindenki küzd a csatatéren. De felmentést jelent az a vérontás bűne alól, hogyha munkánkkal azt segítjük elő, noha a tetteket nem mi hajtjuk végre? Most ugyan béke van, legalábbis Amestris magvában, de eközben délen, Ishbalban véres harcok folynak, a Déli Főhadiszállás katonai erejét kirendelték a lázadás elfojtására, és már évek óta állóháború van. Az emberek be akarják csukni a fülüket, és az állam se nagyon híreszteli, hogy milyen aggasztó a helyzet, de ettől még kétségtelen, és mint rémítő árnyék, feketéllt Riza tudatának mélyén, hogy Mustangot, Hughest, Falmant és az egész hadsereget, akiket harcra kiképeztek és alkalmasnak találtak, kirendelhetik délre bármikor. Akár holnap.

És ez volt az, ami a leginkább aggasztotta. Hogy Royt kivezényelhetik a többi katonával együtt. Ha ez megtörténne… Rizában már a gondolattól megsajdult valami. Lehet, hogy Roy tehetséges alkimista, de a csatában a rátermettség vajmi keveset számít - csak a szerencse. Hogy a reflexek a helyükön vannak-e, hogy a parancs hová küld, az ellenség reakciói, az ember, akivel szembekerülünk. Kiszámíthatatlan dolgok. Roy ott minden pillanatban életveszélyben lenne, de ez senkit sem érdekelne, hiszen a háború az életveszély helyszíne. Senkit nem érdekelne, ha egy elfertőződött seb miatt láztól vergődne a többi beteg között, mert a háborúban senkit sem érdekel más betegsége. Senkit nem érdekelne, ha megtörten kuporogna a katonai táborban, megroppanva saját tetteinek súlya alatt, mert a háborúban senkit sem érdekel más gondja-baja. Senkit nem érdekelne, ha egyszer csak összeesne és többé nem kelne föl, mert a háborúban senkit sem érdekel más halála. És Rizát rázta a halálos hideg a gondolattól, hogy Roy kivonul a frontra a többi katonával együtt, és soha többet nem tér vissza. Akkor már inkább menne ő is vele, bármennyire is visszataszítja a háború, bármennyire undorodik is a tömeggyilkolástól, amit ott eszmék és határok érdekében elkövetnek. Habár a legnagyobb gyötrelem éppen az, látni a számára legdrágább embert megsebesülni, de mégis, várni és tépelődni még keservesebb. Aggódni a nap minden percében, hogy talán épp most történik vele valami szörnyűség. Ha vele menne, mint katona, vigyázhatna rá. Igaz, hogy Roy sokkal erősebb és veszélyesebb a lángalkímiájával, tehát nem logikus, hogy éppen Riza védelmére lenne rászorulva, de mégis… Riza törődne vele. Ott lenne, hogy ápolja, ha Roy beteg. Ott lenne, hogy vigaszt nyújtson. És ha netán Roy meghalna, hát az ő élete is darabokra hullana, mert barátja a világot jelenti számára.

Hát nem nevetséges? Már úgy gondol Royra, mintha Becky ostoba locsogásai igazak lennének, miszerint ő és Roy egymásnak vannak teremtve. Riza még a szobája sötét magányában is elvörösödött. Számtalanszor megmondta Beckynek is, hogy amit ő érez, az csak egy nagyon szoros baráti, vagy talán testvéri szeretet, és semmi köze ahhoz, amire Becky gondol. Miért kell mindent félreértelmezni? Persze Becky butaságai beleférkőztek a fejébe, és néha még ő maga is meglepődött azon, hogy mennyire aggódik Royért és mennyi szeretettel gondol rá. Tény, hogy Roy többet jelentett számára, mint bárki más, de… De ennek semmi köze ahhoz, hogy hogyan dönt a karrierje felől. Riza nem is akart több gondolatot pazarolni erre. Elmegy a katonai akadémiára Beckyvel együtt tájékozódás céljából, és utána dönti el, hogy mihez kezd majd magával. Beckynek meg egyszer és mindenkorra megmondja, hogy akadjon le a témáról.

Egy hét telt el az azóta elhíresült vizsga óta, és Riza éppen Maes társaságában várta a Központi Város központi épületének központi szárnya előtt a gyeptéglákkal kirakott udvar egyik padján ülve, hogy Roy kijöjjön, és elújságolja a nagy hírt. Vagy éppen szomorú hírt, hogy nem vették fel, de azért ez elég valószínűtlen volt. Maes jóvoltából Riza tudta, hogy az alkimisták köreiben már most suttognak arról, hogy egy állami alkimista-jelölt pyrotextillel állított be a vizsgára, és ott hihetetlen dolgokat művelt, mindemellett még az elméleti tesztje is gyakorlatilag hibátlan lett.
- Kíváncsi vagyok, milyen nevet kap majd – jegyezte meg Maes vidáman.
- Nevet?
- Minden állami alkimista kap a Führertől egy afféle becenevet, ha úgy tetszik, általában arra alapozva, ami az illető legkülönlegesebb, legegyedibb és legszembeötlőbb tulajdonsága vagy alkímiai képessége. Giolio Comanche például, aki vizsgáztatta Royt, azért Ezüst Alkimista, mert annak idején ezüst szablyákkal végzett alkímiai bemutatót a vizsgáján, és azóta is olyan pengékkel harcol. Basque Grand ezredes, amelyiknek olyan hegyes bajsza volt, emlékszel? Ő azért Vasvérű, mert a harcászati alkímia a specialitása, szemtől szembeni küzdelmekben gyakorlatilag legyőzhetetlen, az egész alkímiája a vasból előtranszmutált fegyverekről szól.
- És a harmadik? Ő ki volt?
- Ő Tim Marcoh, a Kristály Alkimista, akiről nagyjából csak annyit tudok, hogy nagyon okos. Egész életében kutatásokat végzett, és életemben nem láttam még harcolni. Szelíd és csendes alak, és elég sok titok meg furcsaság lengi körül, de egyszer segített megkeresni egy aktát a központi könyvtárban – Maes vállat vont. – Az alkimisták mind elég különc figurák.
Riza csak kuncogott válaszképpen. Amikor idefelé siettek, Roy, Maes és ő, akkor Roy részletesen kifejtette neki, hogy miért is nagyszerűbb dolog állami alkimistának lenni, mint közönséges katonának, és ugyanezeket a szavakat használta. „A hadsereg katonái mind elég különc figurák. Nézd csak meg Maest!" Le sem tagadhatták volna, hogy majd' minden szabad percüket együtt töltik.
A következő pillanatban aztán kinyílt az impozáns épület ajtaja, és a lépcsőkön Roy lépkedett le a hivatalos kék egyenruhájában. Az arca kifejezéstelen volt, a szemét meg nem is lehetett látni, mert az összevissza álló fekete haja árnyékot vetett rá, a kezét zsebre vágta. És egyenesen barátja elé állt.
- Szia, Roy! – integetett lelkesen Maes.
- Százados, a felettesével beszél, szóval szólítson Mustang őrnagynak, ha kérhetem! – válaszolt szigorú hangon Roy.
- Jaj, hogy oda ne rohanjak, de nagyra van valaki a béna előléptetésével – fintorgott Maes, aztán rávigyorgott a barátjára. – Gratulálok!
- Köszi – nevette el magát Roy.
- Nem te mondtad, hogy utálod, ha hivatalosan szólítanak meg, mert öregít? – piszkálta mosolyogva Riza. – Büszke vagyok rád, Roy. Milyen nevet kaptál?
- Az a legjobb. Találgassatok – huppant le Roy Maes és Riza közé, és vigyorogva hátradőlt.
- Lássuk csak… - színlelt gondolkodást Maes. – Roy Mustang, a Dinka Alkimista? Találó, nekem tetszik! A Führernek ugyancsak jó szeme van a dolgok mélységének meglátásához…
- Nagyon vicces, Maes – forgatta a szemét Roy.
- Na, áruld már el! Erre várunk egy hete, most meg itt téped az idegeinket – nógatta Riza is, és erre Roy már igazán nem tudott nemet mondani. Főleg, hogy maga is el akart dicsekedni már a szép új nevével.
- Szóval… - kezdte volna, hogy dicsfénytől övezve kimondja a különleges, megkülönböztető címet, ami csak neki jár és kiemeli a közönséges földi halandók közül az örökéletű zsenik közé, amikor Maes türelmetlenül kirántotta a zsebéből az okmányt, zsebórástul.
- „Én, King Bradley Führer Elnök, a rám ruházott felelősségnél és az államban betöltött elnöki és királyi, vezető és uralkodó tisztségemnél fogva…" Hogy felvág! Pedig jelen sem volt a vizsgádon.
- Add vissza! – dühöngött Roy, miközben éppen Rizát próbálta lerázni magáról, aki hősiesen igyekezett lefogni a lobbanékony barátját.
- „… Roy Mustang főtörzsőrmestert állami alkimistává nyilvánítom, őrnagyi rangra emelem, az ezt igazoló ezüst zsebórát ajándékozom neki, és az alkimistavizsgán tanúsított készsége és különleges képességei alapján a…" Roppant kreatív név! A Kristály meg a Vasvérű biztos elmondták neki, mi történt, és az alapján találta ki a neved. Tehát, „… a Láng Alkimista névvel ruházom fel." Befejező szöveg hűségről, lojalitásról és jó munkáról, majd körpecsét, dátum, aláírás.
- Szerintem jól hangzik – szólalt meg Riza, amiért Roy hálás mosolyát kapta válaszul.
- Nem sok fejtörést igényelhetett – kritizálta továbbra is Maes Roy nevét.
- Még mindig sokkal menőbb név a „Láng Alkimista Roy Mustang őrnagy" mint a „Sima Egyszerű Hasznavehetetlen Katona Maes Hughes százados" - vágott vissza Roy.
- Hát nem tudom, szerintem ezzel szóviccek végtelen tárházát nyitotta meg előttem a Führer – kuncogott Maes. Roy nem értette.
- Ugye tudsz róla, hogy a vezetékneved egy vadlófajtának a neve? És hozzácsapjuk ehhez a nagystílű új neved, és íme, a végeredmény: rámenős Roy, a tüzes csődör – nevetgélt Maes. - Lehet, hogy a Führer meleg, és azért adta neked ezt a nevet, mert bejössz neki.
- Az viszont nem lehet, hanem biztos, hogy benned túltengnek a hormonok, mióta barátnőd van, kedves Maes, és jó lenne, ha ezt gyorsan orvosolnád, mert azóta elviselhetetlen vagy – mondta lángba borult arccal Roy.
- Igenis, őrnagy! – tisztelgett Maes. - Akkor mehetünk hozzánk? Gracia sütött neked előre is egy hatalmas tortát, és neked kell meggyújtanod rajta a gyertyákat!

Két héttel később, november utolsó napjaiban Riza mérgesen és fülig vörösödve hívta fel Royt telefonon. Az újdonsült alkimista ugyanis első fizetését egy az egyben átutalta Riza Hawkeye számlájára, mindenféle magyarázat nélkül.
- Jaj, Riza – motyogta a vonal túlsó végén Roy álmosan. Hétvége volt, és délelőtt, ami számára az alvást jelentette, Riza számára viszont nem, úgyhogy legszebb álmából rázhatta fel a telefon csörgése. Riza hallotta, ahogy barátja sikertelenül megpróbál elfojtani egy ásítást, majd megköszörüli a torkát, hogy beszédképes legyen. – A katonai akadémia tandíja elég drága tud lenni, és gondoltam, kisegítelek.
- Van fogalmad róla, mennyire kínosan érzem most magam? – sziszegte Riza.
- Igazán nem kell. Vedd úgy, mint a hosszú évek alatt sütött finom pitéid árának. Emlékszel, milyen finomak voltak? Egyszer süthetnél megint valami ínycsiklandozót. Már hiányzik a főzési stílusod, és nem eszem normális kaját, mióta a hadseregnél vagyok.
- Az csak természetes, hogy főztem rád, amíg nálunk laktál. Ha apámon múlott volna, száraz kenyeret rágcsálhattál volna évekig! Roy, szépen kérlek, vond vissza ezt az egész tranzakciót.
- Ugyan már. Inkább csinálj valami fűszeres édességet ma délutánra. Olyan hideg van, bármit megadnék egy tál frissen sült lepényért.
- Nem fogadom el. Amint lesz állásom, vissza fogom fizetni az egészet az utolsó piculáig.
- Reménytelen vagy, Riza. Mindegy, délután négykor ott vagyok. És máskor ne hívj hétvégéken tizenegynél korábban – mondta Roy, és letette a kagylót.
- Akkor sütünk, Riza? – kérdezte Becky, aki végig tűkön ülve izgult Riza mellett, és végighallgatta az egész társalgást.
- Sütünk, Becky.
- És ezek szerint te is jössz a januártól induló képzésre. Szuper! – örvendezett a barátnője.
- Így igaz – felelte röviden Riza, és maga elé kötötte a kockás kötényt, hogy megsüsse Roy kedvenc fahéjas-gyömbéres pitéjét.

End Notes:

Ezt a fejezetet nagyon szerettem írni. ^^ Remélem, nektek is tetszett, és szép hétvégét kívánok. :-)