Halo, megérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.

Egy hatalmas robbanással zárult a végső küzdelem és Russel parancsnok nagyképűen beleröhögött Mordred arcába, aki közömbös, kissé sértődött arccal tette le az űrvideójáték konzolját, maga mellé a kanapéra.

- Utálom az űrvideójátékokat. - Mordred csak ennyit mondott. - Nem értem, te és Zion miért imádjátok.

- Ugyan, elfeledteti veled egy rövid időre a problémáidat és kiélheted magad a virtuális valóságban. - Russel hiába magyarázta a lényeget, a Sötét Lovag nő nem értette.

- Zion már egy hete elment és itt hagyott minket Kakuzawa intézetében. - Mordred már a falra mászott az unalomtól. - Utálom amikor ezt csinálja. Feleslegesen veszélybe sodorja az életét. - Felállt a kanapéról és kikapcsolta a játékot.

- Engem sokkal inkább az zavar, hogy engem és a Gárda legerősebbjeit itt hagyta, mindenféle parancs nélkül. Azt sem engedte meg hogy a katonáink átkutassák a várost.

- Elfelejtetted BGT-7-est és a specialistát. - Emlékeztette Mordred.

- Két ember nem fogja egykönnyen megtalálni azt a diákot.

- A nagyúr hisz benne. Te talán nem? - Russel kétkedve elfordult Mordred-től. - Nem a legjobb barátod?

- Azok voltunk, nagyon régen. - Russel búsan lehajtotta a fejét. - Már nem tudom, hogy kicsoda. - A Sötét Lovagnő és az űrkatona beszélgetését, egy női labortudós szakította félbe.

- Elnézést, a zavarásért, uram, asszonyom, de meghoztuk az aktákat, amiket kértek.

- Kiváló, hölgyem! - Russel egyből felpattant és elvette a dossziékat. Russel kinyitotta az elsőt és elkezdte vizsgálni az adatokat.

Kaede miután Marcus visszaparancsolta a házba, alig bírt ébren maradni és elnyomta a sötétség. Amikor felébredt, az öreg Lovag, Marcus, törökülésben ült az ágya mellett, a szobája padlóján és meditált.

- Felébredtél? - Kérdezte, szinte még transzban.

- Ki maga? - Kaede súlyos fájdalmat érzett a testében és alig bírt mozogni.

- Most sokkal fontosabb, hogy te megúsztad és egy darabban vagy.

- Mit érdekli magát, hogy vagyok?

- Jobban mint azt gondolnád.

Kaede megpróbált felállni, de a sérülései még nagyon fájtak, így visszakényszerült feküdni.

- Hova akarsz menni? - Kaede egy kicsit megrökönyödött ezen a kérdésen és nem tudott mit mondani.

- Amíg a maga társa meg nem mentett, készen álltam a halálra. - Marcus csak elnézte az elgyötört unokahúgát, akin lehetett látni, hogy egy életnyi szenvedésen ment keresztül.

- Rosszul bántak veled az emberek? - Kaede csak dühösen nézett az öreg Lovagra.

- Tudja maga, milyen az, amikor pusztán a kinézete alapján ítélik meg az embert? A körülöttem élők, szent küldetésnek tartották hogy pokollá tegyék az életem. Az a kevés ember, aki törődött velem, meghalt, kivéve ez a család. Egyértelmű, ezen a világon, nekem nincs helyem.

- Hogy érted, hogy kiközösítettek? - Marcus most zavartan vonta fel az egyik szemöldökét. - Egy Diclonius gyerek a többi között, hogyhogy nem te voltál a legmenőbb?

- Hogy érti?

- Képes vagy a láthatatlan karjaiddal szinte akármire. A többi gyereknek csodálnia vagy rettegnie kellett volna téged.

- Akkor még nem voltam képes erre.

- Ha tudtam volna, hogy így bánnak majd veled…

- Magaddal vittél volna?

- Elrejtettem volna egy kézigránátot a téged piszkálók ebédjében. - Kaede egy kicsit elszörnyed ezen.

- Te jó ég.

- Csak gondolj bele, milyen képed vágtak volna azok a kismalacok, ha gránátot találtak volna a kajájukban. Bumm és már nem szekíroztak volna senkit sem. - Látva, hogy ez a beszélgetés nem hozza közelebb őket egymáshoz, Marcus témát váltott. - Egy másik bolygóra vihetlek, az űrbe, a saját fajtádhoz. - Kaede nem sokat értett belőle.

- Mi az az űr? - Marcus végignézett az elgyötört lányon, látva a sok injekcióstű nyomot a karjain, tudta, ő is egy laborba volt bezárva.

- Én hoztalak erre a bolygóra. - Kaede ezen megdöbbent. - Egy árvaházban hagytalak, hogy biztonságban legyél.

- „Biztonságban"?! - A lány ezen felháborodott. - Van fogalmad, mit kellett ott átélnem?! Kiközösítettek! Szinte minden nap zaklattak! Meg… - Egy kicsit elszomorodott, ahogy a múltra gondolt. - Megölték a kiskutyám. - Próbálta vissza folytani a könnyeit, de néhány kiszabadult, de gyorsan letörölte.

- Sok szörnyűségen mentél át, de most itt vagyok, húgom. - Finoman a vállára tette a hatalmas kezét. - És visszaviszlek az anyádhoz.

- Az… anyámhoz?

- A Birodalom, akik elől menekülünk, fogságba ejtette, de kiszabadítjuk. - Kaede elfordult az öreg Lovagtól, aki teljesen idegen volt az ő számára.

- Semmit sem tudok róla. Ahogyan rólad sem. Nem tekintelek a családomnak. - Marcus megdörzsölte a homlokát.

- Ha itt maradsz ezen a bolygón, meg fogsz halni. Egyedül. - Kaede ridegen visszafordult.

- Nincs szükségem senkire. Végezhetnék mindenkivel ezen a világon bárkivel. - Az öreg elmosolyodott a naivságán.

- Minden fiatal Diclonius ezt képzeli magáról, de azt hittem, már megtapasztaltad, ahogy az előbb, azok a földi katonák is elbántak veled.

- Ha az erőm teljében lettem volna, esélyük se lett volna ellenem.

- És szerinted, - Marcus a lány koponyáján lévő sérülésekre nézett. - az üldözőid szépen megvárják, amíg visszanőnek a szarvaid? - Kaede megtapogatta a csonkokat, észre véve, hogy eltűntek a szarvai.

- „Visszanőnek"?

- Ezt sem tudtad? Egy hét és a régiek lesznek és kétszer olyan erős leszel mint előtte.

- Szóval, az átkom sem múlik el. - Dühösen megmarkolta a takarója szélét.

- Átok? Ennek tekinted? A legtöbb Diclonius kiváltságképpen tekint a Vectoraira.

- Hát én nem! Mindig is gyűlöltem őket! - Marcus kifogyott az érvekből, de eszébe jutott gyorsan valami.

- Mi lesz a barátaiddal? - Kaede erre gyorsan felkapta a fejét. - Szeretnek téged és bármit megtennének érted. Bátrak, de hülyék.

- Hogyan?!

- A fiú, meg az idősebb lány nem tudtak megkülönböztetni egy uzsonnás dobozt egy bombától.

- Tényleg hozzábilincselted őket egy bombához?

- Egy kamubombához! Lépjetek már túl rajta!

Miriam elég sokáig aludt, de amikor fel is ébredt, akkor is elképesztően kómás volt és alig volt képes megmondani, mi merre van. Nagy nehezen kibotorkált a mosdóba, hogy a reggeli dolgát elvégezhesse és amint kilépett, egy rémült sikoly volt az ami magához térítette.

- Mi történt?! - Yuka volt az első aki feleszmélt, Mayu sikított, de amint meglátta Miriam arcát, a fémlemez nélkül, ő is rosszul lett és sikított. Az arca bal oldalán kilátszott a koponyája, a fogsorának egy része és a nyelvét is lehetett látni a megégett hegek mellett. Ha ez nem lett volna elég, a cyber szemét sem rakta be és az üres szemgödrében lehetett látni az agya egy részét és a rá épített elektronikai alkatrészeket.

- Nyugi! Én vagyok az! - Miri nyugtatta a két lányt és amint eléggé megnyugodtak, elmagyarázta, mi is a helyzet. - Néha le kell vennem a fémlemezt az arcomról és a műszememet is ki kell vennem, mert még begombásodik.

- Légy szíves, - Yuka alig bírt ránézni. - vedd vissza, minél előbb!

A hangzavarra más is felfigyelt.

- Mi ez a… - Amint Kouta is megpillantotta Miriam fémlemez nélküli, összeroncsolódott arcát, elszörnyedett. - Te jó ég! Mi történt az arcoddal?!

- Ne csináljátok már! - Miriam már kezdett megsértődni. - Ennyire rusnya azért csak nem vagyok.

- Nem akartunk megsérteni. - Mayu szégyellve bocsánatot kért. - Ne haragudj. - Miriam eltakarta a bal szemét, hogy a többieknek ne kelljen néznie, de nyugodtan elmosolyodott.

- Semmi baj, nem ez az első alkalom, hogy megrémítek vele egy csapat gyereket.

A reggeli órákban, Atom kint ült a kertre néző teraszon. Csodálatosnak találta, szerencsére, ezen a bolygón most jött el a tavasz és megannyi szép virág nyitotta szét a szirmait, amik körül néhány pillangó repkedett, egymással játszva.

Atom levette a nehéz, narancsszínű páncélját és egy egyszerű, fekete rostöltözetet vett fel. A hosszú fekete haja lelógott a háta közepéig, az arca jobb oldalát három, egy fenevadtól származó sebhely tarkította, valamint a sárga szemei és az egész arca, borzasztóan ijesztő volt.

Nem szívesen mutatkozott mások előtt a sisakja nélkül, hiszen borzasztóan csúfnak tartotta magát. Jobb szeretett egyedül lenni, egy a Maple ház kertjéhez hasonló kilátás előtt elmélkedni.

A csendes elmélkedését egy tolószék kerekének a nyikorgása zavarta meg. Egy ismerős, Diclonius kislány ült benne, egy egyszerű kis fehér hálóingben, mezítláb.

- Te vagy az, Mariko? - Kérdezte a hatalmas űrkatona, de rá se nézett.

- A székem nyikorgásából jöttél rá? - Kérdezte unottan a kislány.

- Mi másból? Rendbe jöttél? - A kislány nem rémült meg az űrkatonától, csak mellé gurult a kerekesszékével.

- Azt hiszem, rendben vagyok. - Mariko nem kerülte a témát és egyenesen rákérdezett. - Mikor szeditek ki a bombákat a testemből. - Atom kicsit kényelmetlenül érezte magát, hogy a sisakja nélkül kell beszélnie egy ilyen kislánnyal, de ahogy elnézte Mariko-t, őt nem zavarta a külseje.

- Miriam felkel és rendbe rakja magát. Ő az egyetlen mérnök és tűzszerész közöttünk. - Mariko unottan bámult Atom zavaró berendezésére a terasz sarkában. - Amíg az aktív és a közelében maradsz, nem fog bajod esni.

- Értem.

Az ajtó kinyílt és kijött valaki rajta.

- Te vagy az, akinek bombák vannak a testében? - Miriam volt az, a szájában egy cigivel, a kezében egy öngyújtóval. Mariko visszanézett a félarcú Diclonius nőre, aki visszavette az összeroncsolódott arcát elfedő fémlemezt és a bal Cyber szemét is visszarakta. Egy öngyújtóval próbálta meggyújtani a cigijét, de egyszerűen teljesen kifogyott, hiába erőltette. - P*csába!

- Ki tudod szedni őket? - Érdeklődött Mariko, mire Miriam abbahagyta a cigije reménytelen meggyújtási kísérletét. Végignézett a kislányon és a behemót társán, aki sisak nélkül mutatkozott előtte.

- Nem félsz, hogy megenne téged reggelire. - Viccelődött, mire Atom csak megforgatta a szemeit.

- Miért enne meg? - Mariko tényleg nem értette a tréfát. - Ő mentett meg és eddig kedvesen bánt velem. - Miriam, látva hogy a tréfája visszafelé sült el, témát váltott.

- Csak vicceltem. Hagy nézzelek. - Bekapcsolta a Cyber szemét, hogy ellenőrizhesse a Mariko testébe rakott bombákat. - Hú, az, aki berakta őket, nem sz*rozott. Összesen, 6 bombát számolok. Egy a bal karodban, egy mindkét lábadban, egy a gyomrodban és egy a fejedben. - A kislány műkarjára nézett, amit egy Vectorával tartott a helyén és irányított. - A jobb karodat, figyelmeztetésképpen robbantották le?

- Igen. - Mariko-nak ez egy rossz emlék volt. - Nagyon fájt. Végre, kiengedtek abból a sötét szobából, elkezdtem legyilkolni azokat, akik odaraktak, de hirtelen, a jobb karom lerobbant és nem bírtam előhívni a karjaimat a fájdalomtól.

- Au, az rossz lehetett.

- Ha jól értelmezem, - Kurama megigazította a szemüvegét. - így nem vagy több egy közönséges embernél. - Kaede idegesen félrenézett, nem akarta elismerni, hogy igaza van.

- Egy hét és erősebb leszek mint valaha.

- És akkor mi lesz? Megölsz? És Marikot is?

- Megmondtam már nagyon régen. Nem foglak megölni. De eltörlök mindent, ami rád emlékeztet és ugyanúgy fogsz szenvedni mint én.

- Nem fogom hagyni, hogy Marikonak bántódása essen. - Kaede nem szimpatizált a tudóssal.

Ő volt az aki fogságba ejtette és annyi éven át kínozta. Most itt van előtte, de mégis, tehetetlen ellene.

- Ezt most nem mondod komolyan, - Miriam ismét felháborodott egy bizonyos hiánycikk végett. - nincs pia a háznál?!

- Ebben a házban nincs alkohol! - Yuka egyáltalán nem eresztett és teljes szigorral utasította el a Diclonius nő követelését.

- Ahhoz hogy ki tudjam szedni a bombákat Marikoból szükségem van fertőtlenítőszerre, egy szikére, egy csavarhúzóra, két injekcióstűre, tele altatóval és 5 üveg sörre!

- Sört akarsz itatni Marikoval? - Kérdezte Kouta aggódva.

- Mi?! Dehogy! Egy kislányon fogok veszélyes műtétet végrehajtani! Magamnak kell a sör!

Yuka és Kouta idegesen összenéztek.

- Nézd, - Yuka kezdte. - nekünk nemsokára egyetemre kell mennünk, nehogy lemaradjunk. Mayu pedig középiskolába megy. Lehetne, hogy a ház még állni fog, mire visszatérünk?

- Nyugalom, mindenre nagyon vigyázunk.

- Jól van, Mari-kicsim, - Miriam, miután be vásárolt, egy egy üveg sör ivása közben, felkészült a műtétre, kiment a teraszra, ahol együtt találta Marikot, az apját, Atomot és Zack-et. - ideje eltávolítani a bombákat. - Mariko egy szó nélkül megfordította a kerekesszékét, de Kurama tolta inkább.

- Csináltál már ilyet korábban? - Kurama érdeklődött, a lánya életét féltve.

- Azt kérded, távolítottam már-e el bombákat egy 6 éves kislányból? Nem. De hatástalanítottam már bombát és foltoztam össze embereket. A kettőt egyszerre még nem. - Miri befejezte a sört és kidobta a szemétbe.

- Apa, - Mariko ijedten ölelte át az apját. - ugye itt maradsz velem?

- Hát persze! - Kurama visszaölelte. - Nem mozdulok mellőled, amíg véget nem ér az egész. Ígérem.

- Akkor kezdjük. - Miriam fogta az egyik injekciós tűt, tele átlátszó folyadékkal, amit beadott a kislánynak.

Gyorsan elnyomta az álom és Miriam azonnal hozzálátott a szikével felnyitni a bombák helyét, Mariko testében, amit a Cyber szemével látott biztosan.

A műtét hosszú órákig tartott, de ezalatt, Mariko egyszer sem ébredt fel. Miriam jól értett a bombákhoz és nem riadt vissza a vér látványától sem. Sokáig tartott, de 5 bombát sikeresen eltávolított Marikoból.

Az utolsónál probléma adódott.

- A jó hírt mondjam, vagy a rosszat? - Miriam, csupa véres volt a keze és a mellkasa, mintha egy mészárszékről jött volna.

- Ez rengeteg vér! - Kurama inkább a vér látványától riadt meg. - Marikoé?!

- Igen, de nem olyan vészes. - Miriam csak megforgatta a felemás szemeit és egy újabb üveg sört nyitott ki. - Akkor, a jó vagy rossz hírrel kezdjem?

- Kezd a jóval.

- A jó hír, a 6-ból 5 bombát sikerült kiszednem a lányodból.

- Csak 5-öt?! Mi van a 6-ikkal?

- Ez a rossz hír. Az agya belsejébe ültették be. Hogy kitudjam szedni, fel kell nyitnom a koponyáját és kiszedni. Sajnos, erre már én sem vagyok képes. Két lehetőség van, az egyik, elvisszük Marikot az űrbe, ahol egy űrkórházban eltávolítják, vagy, a Vectoraimmal benyúlok a koponyája belsejébe és tönkreteszem a bombát. Figyelmeztetlek, az utóbbi borzasztóan veszélyes, elég a legapróbb hiba, egyezred másodpercnyi figyelmetlenség, vagy tévedés és valamit nagyon szétb*szok a lányod agyában és azonnal meghal.

- Értem, szóval nagyon veszélyes.

- 15-20% az esélye hogy sikerrel járok és még így sem biztos, hogy nem marad maradandó agykárosodása.

- Mikor tudnánk elmenni az űrbe?

- Ahhoz szereznünk kell egy űrhajót, átjutni a Sötét Lovagok blokádján a bolygó körül, eljutni a keleti frontra, ami még remélhetőleg áll és ott az egyik orvosunk el tudja intézni.

- Szóval, ez is veszélyes.

- A bomba nem fog felrobbanni, - Atom szólt közbe, a sisakját újra felvette és egy kis alkatrészt adott Kuramának. - amíg nála van ez a zavaró.

- Hálás vagyok maguknak, - Kurama megkönnyebbült. - nem tudom, hogy hálálhatnám meg. - Hirtelen, egy mély hang szólalt meg hátulról.

- Elmondhatná, merre van az a kutató intézet, ahonnan a maga lánya és az a kettő is jött. - Marcus volt az.

- El akarják pusztítani? Esetleg, a többi Dicloniust is kiszabadítani? - Találgatott Kurama.

- Nem. Csak ki akarunk jutni erről a bolygóról és az az egyetlen hely, ahol találhatunk egy űrhajót.

- Mégis, miből gondolja, hogy lesz ott egy. Én éveken át ott dolgoztam, de még csak nem is hallottam, hogy lenne ott egy. - Marcus Miriamre nézett, aki egy kanapén ülve, még mindig véresen, a harmadik üveg sörébe kezdett. Zack leült mellé és átölelve, megcsókolta. Atom volt az egyetlen, aki figyelemmel kísérte az eseményeket.

- Maga ezen a bolygón született, ugye, Kurama?

- Igen, a társa, Atom már beavatott a dologba. Hogy maguk az űrből jöttek. - Marcus rosszallón nézett a hatalmas termetű űrkatonára.

- Túl sokat beszéltél, Atom.

- Sajnálom, Lord Marcus.

- Visszatérve, Kurama, el tud vezetni minket az intézetbe?

- Igen. Tartozom a lányom életéért. - Mariko szobája felé nézett, ahol még mindig aludt. - Csak… magukkal vinnék őt? Hogy biztonságban legyen.

- Természetesen. Ha valahol Dicloniusokba botlunk, mindig magunkhoz vesszük őket. A maga lánya nagyon erős, ráadásul ilyen fiatalon.

- Igen, az intézetben ő volt a legveszedelmesebb és születése óta, egy sötét szobában tartottuk, ahol folyton be volt kötve a szeme és nem mozoghatott. - Atom elszörnyedt ezen.

- Miféle állat lenne képes ilyesmire? Mármint… gyerekeket?

- Azt mondták mindenkinek, hogy szörnyetegek, akiket csak az emberek gyilkolása érdekel. - Marcus tudta honnan fúj a szél.

- Zion propagandája. Galaxis szerte ugyanezt hitetik el mindenkivel, hogy a Dicloniusok veszedelmes gyilkosok, akiket csak az ölés éltet.

- Tudtam, hogy hazugság. - Kurama idegesen oldalra nézett. - Kakuzawa hazudott nekem! - Atom és Marcus is felkapták erre a fejüket.

- Kakuzawa? Szigorú, könyörtelen és csak árad belőle a gonoszság, és megdermed a véred, amikor rá nézel? - Kurama meglepetten bólintott.

- Igen. - Marcus idegesen megdörzsölte a homlokát.

- Nehezebb lesz ez az egész, mintsem azt gondoltam volna.

- Honnan ismerik?

- Összekoccantam vele párszor, a múltban. - Magyarázta Marcus. - Annyit kell tudni róla, hogy veszedelmes, rendkívül intelligens és könyörtelen ember, akit lehetetlenség kiismerni.

- Ez tökéletesen illik a vezérigazgatóra.

- Vezérigazgató? - Marcus alig hitt a fülének. - Zion egyik legbizalmasabb embere volt és lefokoztatta magát, hogy Dicloniusokat tanulmányozhasson?

- Elvezetem magukat az intézetig, de engem kivégeznek, ha ott meglátnak engem.

- Annyi bőven elég lesz.

Marcus a délutáni órákban, mielőtt Kouta és a két lány hazatérhetett volna, összeszedte Miriamet, Zacket és Atomot, hogy Kurama segítségével, eljussanak a Diclonius kutató intézetig. A három gyerek Dicloniust, Kaedet, Nanat és Marikot otthon hagyták, hiszen egyikük sincs olyan állapotban hogy segíthessen.

Kaedenek nincsenek szarvai, Nana nem épült fel teljesen és Mariko még fel sem ébredt a műtét után.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre is és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:

- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika

- Egy történet Myrtanából

- Fable: A szükséges rossz

- Totál Dráma Sziget, az OC-immel

- Attack on Titan, az OC-immel